Vázlat: Ebben az eszmefuttatásban megpróbálom rendezni a gondolataimat a két nem különbözőségéről és hasonlóságáról, kimutatva, hogy mind a férfiak, mind a nők szocializációja tévútra visz, eltorzítja az egyént, aki aztán már csak nagy erőfeszítések árán tudja elérni az emberben meglévő intellektuális és érzelmi potenciál teljességét.

Kisgyerekkorban még alig van különbség. A kislányok is erőszakosak, mert van annyi eszük, hogy erővel el lehet venni a másét, és a kisfiúk is pityeregnek, mert még nem tanulták meg, hogy az nem egy fiús vonás. Kislányok és kisfiúk egyaránt megpróbálják manipulálni a szüleiket, és ha senki sem befolyásolja őket, a lányok is ugyanúgy fociznának, verekednének, mint a fiúk, a fiúk pedig ugyanúgy babáznának, mint a lányok.

Sok szerző állítja, hogy a férfiak és nők azért gondolkodnak, éreznek és cselekednek annyira különbözően, mert az agyuk eltér (a nőknek a bal, a férfiaknak a jobb féltekéjük fejlettebb), és ezzel összefüggésben az ősemberek szerepmegosztását említik (a férfi csöndben követi és elejti a vadat, míg a nő otthon társalog a többi nővel, a velük kialakított barátságtól függ a sikeressége). Lehet, hogy a biológiának és van némi szerepe, de valószínű, hogy tudatunké a végső szó. Egy hallgatag vadász is mesélhet színes történeteket a gyerekeknek, és a nehezen tájékozódó háziasszony is megtalálja az utat a szomszédasszonyhoz.

A férfi és a női agy felépítésében található különbségek valószínűleg csak lehetőségek, amelyek akkor válnak igazi különbségekké, amikor a társadalom a két nemet két eltérő úton indítja el. Amikor pszichológusok arról írnak, hogy a nők azért nem képesek eligazodni a térben úgy, mint a férfiak, mert az ősemberek korában a nők otthon ültek és egymással beszélgettek, a hallgatag férfiak pedig bonyolult utakon kergették a vadat, akkor utólag magyarázzák a meglévő különbségeket, nem pedig olyan kereteket vázolnak fel, amelyekből egyenesen következnének a tapasztalt különbségek. Más szóval: mentségeket keresnek a férfiak kommunikációs és a nők térbeli ügyetlenségére. Ha ezek az agyi eltérések lennének a meghatórozóak, akkor nem lennének célratörő, a gazdasági, tudományos vagy politikai életben sikeres nők, és nem lennének mélyen érző, lírai lelkületű, gyermekszerető férfiak.

Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ezek a különbségek a szocializáció során alakulnak ki, vagy legalábbis akkor merevednek meg. A szülők fülbevalót vesznek a kislánynak és kardot, csákót, műanyag játékgéppisztolyt a fiúnak, és kiveszik a kezéből a babát (mert "a nagyfiúk nem babáznak"). A lányok megtanulnak barátnői csoportokban élni, szeretni és utálni egymást, kicserélni a titkaikat, a fiúk pedig bandákba verődnek és verekednek. Aztán a lányok megtanulják "eladni" magukat, ékszereket vesznek, festik a körmüket, a szemüket, megtanulják, hogy a lánynak kedvesnek és odaadónak kell lennie, a feleség viszont lehet határozottabb, ravaszabb. A fiúk megtanulják a férfias szerepeket, az ivást, a cigarettázást, a meccsre járást, a háborúskodást. A végén előttünk áll a divatot követő, kicicimázott nő, illetve később az ügyesen elvált asszony, valamint a részegeskedő, erőszakos férfi, a "fasza gyerek", aki a megfelelő sportklubnak szurkol, és akivel nem ajánlatos ujjat húzni.

A fiúk hülye férfivá, a lányok hülye nővé szocializálódnak.

Ez nem jelenti azt, hogy a szocializáció teljes mértékben káros lenne. A szocializáció révén tanulunk meg beszélni, énekelni, táncolni, vécézés után és evés előtt kezet mosni, szerelmeskedni, dolgozni és másokkal együttműködni. A gond az, hogy eközben belénk verik a hülye viselkedést és a hülye eszméket is. Egy indián törzs gyermekét nem emberré szocializálják, hanem törzsi harcossá, aki számára cél és dicsőség az ellenség fejét megskalpolni, állatait elrabolni. Az iszlám szélsőségesek családjában a kisgyerekek is iszlám szélsőségesekké válnak, a rasszista szülők gyerekei is nagy valószínűséggel rasszisták lesznek stb. Olyan afrikai országokban, ahol kivágják a kislányok csiklóját (hogy majd ne csalják meg a férjüket), ez lesz az elsajátítandó tananyag, ezt fogják követni és követelni mindenkitől. Az asszonyok is ezt fogják követelni. A szocializáció maga nem lehet jobb, értelmesebb, mint maga a helyi vagy tágabb közösség, és aki nem szabadul meg a szocializáció hülye vonásaitól, az örökre hülye marad.

Valójában minden pozitív tulajdonság elérhető a férfiak és a nők számára egyaránt. Ehhez azonban szembe kell fordulni az árral, ellen kell állni a hülyévé szocializálódásnak, ki kell szabadulni a nemi szerepek béklyójából.

Mielőtt tovább mennék, sietek tisztázni, hogy amikor férfiról vagy nőről beszélek, akkor nem gondolok e nemek minden egyes képviselőjére, hanem valamiféle többségére vagy átlagára, vagyis arra a bizonyos szempontból sztereotíp férfira vagy nőre, akiről - és akinek - a pszichológiai kézikönyvek, társkeresési útmutatók is szólnak. Amikor sok szerző kimutatja a nők és férfiak jelentős eltéréseit, például a kommunikációban, akkor tényleges eltérésről beszélnek, nem pedig a saját szűk körű tapasztalataikról. Ez a különbség mint tendencia kétségkívül létezik. A kérdés az, hogy mi okozza ezeket a különbségeket, és amennyiben konfliktusokhoz vezetnek a férfiak és nők, barátok, munkatársak és házastársak között, hogyan lehetne ezeket áthidalni, kezelni.

Egy percig sem gondolom, hogy a férfiak és a nők ne lennének emberek. Azok - a maguk módján. A nagybetűs Ember alatt azokat a személyeket értem, akik - legyenek férfiak vagy nők - megvalósítják azokat az értelmi és érzelmi adottságokat, amelyek látensen benne vannak minden csecsemőben. Megvalósítják - vagy legalább törekednek erre.

A hülyére szocializálódás jellegzetes ellentéteket teremt férfi és nő között. Néhányat külön is kiemelek.


Észlelés, érzékelés

Az észlelésben olyan eltérést tapasztalunk, hogy a férfi (az átlagos férfi, a sztereotípiának megfelelő férfi) gyorsan megragadja a helyzet fő összetevőit, a lényegtelenre oda sem figyel. A nő (az átlagos nő) kicsit lassan tudja megállapítani, hogy mi a lényeges és mi nem, viszont sokkal több részletet jegyez meg az összképből. Ha ez az agyi eltérésekből következne, akkor nem lehetnének női pilóták és férfi nyomozók. Ha a férfi szinészek csak a lényeget lennének képesek megjegyezni, nem tudnák eljátszani a szerepüket.

Az empátiát, a mások érzéseinek, félelmeinek és örömeinek az arcról való "olvasását" jellegzetesen női tulajdonságnak tartjuk. De köztudott, hogy a cigányasszonyok nagyon jók a tenyérjóslásban és jövendőmondásban. Talán a cigányoknak általában fejlettebb az empátiájuk? Hogy lehet, hogy a szélhámos férfiak annyira megérzik, hogy mit szeretne egy nő hallani, és hogy lehet, hogy a nő nem érzi meg, hogy most csapják be?

Úgy vélem, hogy ezek mögött a rejtett vagy titokzatos képességek mögött egy sajátos tanult struktúra áll, ami a szocializáció, a csoportba befogadás során épül ki, sajátítódik el. Van, amit megtanulunk, van, amit nem. És nem véletlen, hogy milyen csoportban mi a kötelező elsajátítanivaló. Vegyük példának a férj-feleség viszonyt. A feleség megtanul olvasni a férj arcáról, ezért gyorsan észreveszi, ha a férj megcsalja - ez a "női ösztön". De gyakran olyan tényezőkre is odafigyel, amelyeknek semmilyen szerepe sincs a félrelépésben. Például a kihívóan öltözködő titkárnőre lesz féltékeny, miközben a férj a szolíd bérelszámolónővel csalja. A veszélyt jól érzékeli, de az ösztönös kombinációi félreviszik. Ugyanígy megtanulja a nő, hogy a férfit hibáztassa a kommunikációs kudarcokért - mert hogy nem figyel, visszatartja az érzéseit, meg akarja oldani a problémát, holott a nő csak együttérzésre vágyik. És közben a nőnek nincs annyi empátiája, hogy megérezze: a férj nem rossz szándékból akarja megoldani a problémáját, hanem mert segíteni akar. Ennek feltételezését a nő nem tanulja meg a szocializáció során, csak a rosszhiszeműség és a méltatlankodás szerepel a tananyagban.


Kreativitás kontra szabálykövetés

A férfiak általában kreatívabbak, a nők pedig inkább szabálykövetők. De itt is a szocializációt érzem döntőnek. Hasonlítsuk össze a hetvenes évek Kínájában örjöngő vörösgárdistákat és a kilencvenes évek Amerikában tanuló kínai diákjait! Az előbbiek a csordaszellemben szocializálódtak, az utóbbiak az emigráns családokban, ahol nem volt jelen a hagyományos kínai kollektív befolyásolás, viszont jelen volt az otthonról hozott szorgalom, ami kombinálódott az itt talált amerikai versenyszellemmel. Hamarosan a kínai diákok lettek az éltanulók. A nők kreativitására persze a divatszakma a legjobb példa, de számos nő tűnt ki az élet minden területén a kreativitásával - ahol ki tudtak szakadni a korlátozó hagyományokból.

A szabálykövetésnek van jó oldala is. Ha egy nő betartja a közlekedési szabályokat vagy megérti mások szándékait az úton, az jó. (Sajnos, nagyon sok női vezető gyorsan átveszi a férfiaktól a szabálytalanságokat, a vezetés közbeni ordítozást.) A gond ott van, amikor valami ésszerű újítás ellen tiltakozunk, egy idejétmúlt szabály nevében. Köztudott, hogy a szülészeteken a konzervatív nővérek mennyi fájdalmat okoztak azoknak az anyáknak, akik meg akarták tartani a lánykori nevüket a házasságban is. Mert "a rendes nő felveszi a férje nevét". Ugyancsak kórházban tapasztaltam, hogy a vizit előtt a párnánk alá kellett dugni a nedves törülközőt. Mert "rendnek kell lenni". Mit törődött a főnővér a tisztasággal és a bacilusokkal! Nemrég egy közértben történt a következő. Ahol mi áltunk, nem volt elválasztólap a pénztárnál, s emiatt a vásárlók csak akkor tudták elkezdeni kipakolni az áruikat, amikor az előző vásárlóval már végzett a pénztáros. Én (a kreatív férfi) észrevettem, hogy a szomszédos pénztárnál, amelyik nem volt üzemben, van három ilyen elválasztólap, áttettem belőlük kettőt a mi sorunkba. Nem is volt semmi baj, ameddig egy még arrébb dolgozó - szabálykövető - pénzátorsnő észre nem vette. Követelte, hogy rakjuk vissza a választólapokat a nem működő pénztárhoz. Mert oda tartoznak. A mi pénztárosnőnk felállt (addig szünetelt a munka), és átvitte az elválasztókat. Ki nyert ezzel? Senki. De ez nem érv a szabálykövető emberek logikájával szemben. Vannak szabálykövető férfiak is. Még a nyolcvanas években, a Móricz Zsigmond körtéren összetorlódtak a villamosok, és az egyik villamos csak akkor tudott lejönni a Bartók Béla útról, ha teljesen ráment az előtte álló (a torlódásban utolsó) villamos nyakára (persze óvatosan, nagyon lassan, legfeljebb 5 km/óra sebességgel). Volt ott egy kis ember, aki pulykavörösen veszekedett a kreatív villamosvezetővel, azt kiabálva, hogy az előírásokat súlyosan megsértve veszélyesen közel került a másik villamoshoz, és ezért fel fogja jelenteni. Szabály az szabály.


Női megérzés

Akárhány nővel beszéltem eddig, mindegyikük esküdött, hogy megérzik a mások gondolatait. Természetesen lehetséges, hogy a nők már fiatal korban megtanulják, hogy egymás gesztusait, hanglejtését megfigyeljék, a sorok között olvassanak. Akkor van gond, ha egy férfi szavai között akarnak olvasni. A tipikus ugyanis az, hogy a férfi mindent kimond, amit fontosnak tart, az üzenete tehát egyáltalán nem a hanglejtésében vagy a mimikájában van, hanem magukban a kimondott szavakban. Ezt valami miatt a legtöbb nő képtelen felfogni. A kézikönyvek aztán sietnek megmagyarázni, hogy a nők esetében nem a szavak, hanem a metakommunikáció hordozza a lényeget, ha jobbat mondanak, az lehet, hogy valójában bal, ezt tudomásul kell venni, el kell fogadni agyi sajátosságként. Igen, de akkor hogy tudnának a nők helytállni az üzleti életben, a gazdaságban, a tudományban? Senki sem látott olyan diáklányt, aki a tanár kérdésére azzal válaszolna, hogy "mit akar ezzel mondani?" - hiszen nyilvánvaló, hogy a kérdés szavai a lényegesek. Mennyi kétszer kettő? Négy. Hány órakor is kezdődik a színházi előadás? "Nem tudok gyorsabban elkészülni." Úgy gondolom, hogy itt is a szocializáció során megtanult - és nem minden helyzetre alkalmazható - sajátos szerkezettel van dolgunk, ami alapján a nő bizonyos kérdéseket a saját nyelvére fordít le, és arra a vélt kérdésre válaszol. Aztán a férfi csak néz: mi baj van a feleségem agyával, hogy nem tud válaszolni egy ilyen egyszerű kérdésre sem? (A szokásos végjáték: "De hát mondd meg, mi a bajod velem!" "Tudod te jól, ne játszd az ártatlant.")

A saját életemből is hozhatok példát. Egyszer el kellett mennünk valahova, rendes ruhában. Nem akartam felvenni övet, mert a nadrág így is elég szoros volt, de a partnerem rábeszélt. Befűztem hát, csak úgy menet közben. Utána a hölgy kuncogni kezdett: "Észrevettem. Mégis kiélted a lázadásodat." Kiderült, hogy véletlenül kihagytam egy övtartót, ő pedig ebből feltételezte (tudta!), hogy ilymódon akartam tiltakozni. Nem talált.

Ha férfi elfelejtkezik a házassági évfordulóról, az nem azért van, mert már nem szereti a feleségét, hanem mert nem tartja fejben az ilyen - általa üresnek vélt - dátumokat. Ugyanúgy nem tartja fejben, hogy melyik gyerekének mikor van a születés- vagy névnapja. Ha egy férfi elgondolkozva ül az asztalnál, az nem azért van, mert haragszik, hanem mert valami foglalkoztatja. Ha egy férfi nem mondja el, mi történt aznap a munkahelyén, az nem azért van, mert nem akarja megosztani az életének apróbb részleteit a feleségével, hanem mert nem történt semmi lényeges. Mire hazaér, már ő sem tudja, mi történt. Lehet, hogy az esti meccs esélyeit latolgatja, lehet, hogy azon töpreng, hogy hogyan kellene beszerelni a villanyt a pince sarkába. Mit beszélhetne meg ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a feleségével? Az a nézet, miszerint a férfi senkitől sem hajlandó segítséget kérni, hanem büszkeségből mindent maga akar megoldani, nem felel meg teljesen a valóságnak. A férfi is kér tanácsot - de villanyszerelési kérdésekben csakis olyantól, aki járatos a villanyszerelésben. Nincs ebben semmi különös, nincs benne semmi kirekesztő, nincs benne semmi macsóság.


Tapintat

Köztudott, hogy a nők nem szeretnek rossz tényeket közölni, tapintatosan elhallgatják, ami megbánthatná a másikat. De nézzünk néhány példát ennek működésére!

Volt egy amerikai diáklány, aki Nagy-Britanniába ment tanulni, és közben beleszeretett egy brit fiúba. Korábbi kedvese meg akarta látogatni, és a lány tapintatból nem mondta meg neki, hogy már mást szeret. Az amerikai fiatalember kifizetett több száz dollárt a repülőjegyre, és Nagy-Britanniában tudta meg az igazságot. Milyen tapintat ez? Úgy gondolom, hogy a nők ilyen esetekben nem a partnerüket féltik a rossz hírtől, hanem saját maguknak akarnak megspórolni egy konfliktust. Nem tapintatból, hanem gyávaságból. Sokszor ugyanaz a "tapintatos" nő gondolkodás nélkül kifosztja az elvált férjet, visz mindent, bútort, gyereket. Hideg fejjel - vagy bosszúból. Sokszor nem is nyer semmit, elég neki a tudat, hogy a másik szenved.

A férfiakra a direkt beszéd jellemző. A nők gyakran megbántódnak, pusztán attól, hogy a férfi kertelés nélkül kimondta, hogy mit akar. Kegyetlenül az arcába vágta, hogy nem szerelmes bele, csak vele szeretne élni. Micsoda tapintatlanság! Egyszer egy jó ismerősömmel összefutottam egy partin, és megkérdeztem tőle, mi van a régi barátjával, már egy éve nem láttam. A nő vérig sértődött. Micsoda tapintatlanság ilyet kérdezni. Igaz, az új barát is jelen volt, de hát ő is tudott a régiről. És a parti mindegyik részvevője tudott róla. (Máig sem tudom, hogy milyen formában lett volna megfelelő megszereznem ezt az információt. Valószínűleg a hölgy számára maga a téma is tabuvá vált. Nem akart tudni arról a férfiról.)


Problémamegoldás

Gyakori panasz a férfiakkal, férjekkel szemben, hogy amikor a feleség panaszkodik, nem is hallgatják végig, hanem megpróbálják megoldani a problémát. Ez azért van, mert a férfiak nem a szenvedésre vannak beállítva, hanem a szenvedés elkerülésére, nem a probléma kibeszélésére, hanem megoldására. A legtöbb problémát meg lehet oldani - legfeljebb előfordulhat, hogy a megoldásnak hátrányai is vannak. Például ha valaki disszidál egy zsarnok országból, előny, hogy megmenti az életét, de hátrány, hogy sokáig nem fog tudni találkozni a családtagjaival. Ő dönt, miután mérlegeli az előnyöket és hátrányokat. Ha a megoldás túl sok hátránnyal jár, akkor nem azt választja, hanem keres egy jobb megoldást. Ha nincs jobb megoldás, akkor az okos férfi belenyugszik, és igyekszik elfelejtkezni a problémáról. A nők inkább beszélni akarnak a problémájukról, nem pedig megoldani azt. Hogy ez miért alakult ki így, nehéz megállapítani. Nyilván része van benne a nők hagyományos alárendelésének, annak, hogy a változásoknak gyakran szenvedő alanyai voltak, akik a helyi közösség és azon belül a férj által szabályozott életet voltak kénytelenek élni. Az ilyen helyzetben lévő emberek számára könnyebbség, ha beszélhetnek a bajaikról. Az új körülmények között a nőnek sokkal több lehetősége van a változtatásra, ezért tehát a panaszkodás hagyománya egy olyan "szabály", amelynek követése több kárral jár, mint haszonnal. A férfi számára a panaszkodás ritkán jön számításba, hiszen ez csak elvenné az energiáját a valódi megoldások keresésétől. A férfi hajlamos úgy nézni a panaszkodó, de a megoldást elutasító nőre, mint valakire, aki nem igazán nőtt fel, hiszen különben azt tenné, amit az érdeke diktálna.

Ha egy nő rutinszerűen akarja megbeszélni gondjait a férfival, és a megoldás nem lehetséges vagy nem időszerű, jobban teszi, ha ezt rögtön az elején megmondja: "Gondjaim vannak. Meghallgatnád? Nem kell megoldani, csak figyelj!" Az a férfi, aki tudja, hogy erre miért van szüksége a nőnek, valószínűleg nem fog megoldásokat javasolni.

Másrészt vegyük észre, hogy ha én valaki másnak az agyát a saját problémáimmal tömöm, akkor az ő idejét, életét veszem igénybe. Ez önzés. Nem kívánhatjuk meg másoktól, hogy ránk figyeljenek, amikor annyi egyéb dolguk van. Az egyik könyvben szerepelt egy jellemző példa. A feleség otthonról telefonál, hogy elromlott a vízvezeték. A férj éppen egy fontos tárgyaláson elnökölne. A szerző szerint az a jó férj, aki meghallgatja a feleséget, megnyugtatja, és biztatja, hogy hívjon fel egy vízvezetékszerelőt, és addig csúszik a tárgyalás. Nem értek egyet. Ezzel a vészhívással a feleség nemcsak a férjét, hanem a tárgyalás többi részvevőjét is feltartja - ahelyett, hogy maga intézkedne. Egy félnőtt embertől elvárható, hogy egy ilyen problémát a saját erejéből meg tudjon oldani, akár férfi, akár nő az illető. Ha ez a nőnek akkora megrázkódtatást okozott, még mindig kiöntheti a lelkét este, vacsora közben.


Pletyka

A nőkről alkotott sztereotíp képhez hozzátartozik, hogy szeretnek pletykálkodni. A kézikönyvekből megtudjuk, hogy ezáltal csak a többi nővel (különösen a "legjobb barátnővel") való kapcsolatukat akarják erősítgetni, titkokat adnak titkokért, és közben jók érzik magukat, erősödött a kapcsolat. A kérdés az, hogy hogyan fér ez össze az erkölcsi elvekkel. Ha valakiről a háta mögött rosszat mondanak, az erkölcstelen, hiszen rontják a hírnevét, ő pedig nem tud védekezni. Minden nő egyetért ezzel - de főleg akkor, ha róluk mondtak valami rosszat a háta mögött. Ők továbbra is pletyiznek, csereberélik az információkat, olyan információkat, amelyek nem tartoznak rájuk. A bűnös az, aki visszamondja a pletykát. De hát ő is jogosan teszi ezt, hiszen az is csak egy a sok pletyka közül, hogy rólad mit beszélnek. A legtöbb nő képtelen megoldani ezt az ellentmondást. Fáj nekik, ha rosszat mondanak róluk, de nem tudnak lemondani arról az élvezetről, hogy ők maguk rosszat mondjanak másokról. Minden nő tudja, hogy ez bűn, de bocsánatos.

A dolog akkor kezd súlyosabbá válni, amikor ezek a bizalmas információk túlmennek az első körön, és elkezdenek szabadon terjedni. Amikor nekem elmondja valamelyik barátnőm, hogy a barátnőjének a barátja miket művel az ágyban. Ez nem tartozik rám, felfordul tőle a gyomrom (nem attól, amit az illető csinál, hanem attól, hogy erről én is tudomást szereztem). A barátnő meg van lepődve, hiszen ő csak szivességet akart tenni, csak meg akart velem osztani egy bizalmas értesülést, egy titkot, bizonyítva ezzel, hogy mennyire szeret, mennyire megbízik bennem. És nem is jut eszébe, hogy ha nekem mesél arról a fiatalemberről, ez azt jelenti, hogy majd rólam ugyanígy fog beszélni illetéktelenek előtt. A férfi számára fordítva vetődik fel a pletykázás kérdése: annyira rossz, ha rólam másoknak beszélnek, hogy inkább nem kérek a mások titkaiból sem.

Ha felidézzük, hogy a nők másmilyen agyberendezéséből következik-e mindez, akkor megint visszajutunk a problémához: ha ilyenek a nők, akkor hogy lehet egy nő diplomata, államfő, ügyvéd vagy lelkész, vagyis bármely olyan szakma képviselője, ahol munkaköri kötelesség a titoktartás.


Hűség

Mindenki tudja, hogy a férfiak hűtlenek, és hogy ez mennyire fáj a nőknek. A kézikönyvek kifejtik, hogy ez természetes, biológiailag determinált. Míg a nő érdeke az egyszerre egyetlen magzat kihordása és biztonságos felnevelése (ehhez hosszú távú partneri kapcsolat kell), addig a férfi érdeke, hogy a milliószám termelődő spermáját minél szélesebb körben hintse el, és a saját génjeivel népesítse be a földet. Ez tetszetős érvelés, de nem igaz. A férfiak jobban félnek a terhességtől, mint a nők, és egyáltalán nem a génjeikre gondolnak, hanem a kalandra, az élvezetre. És azok a férfiak, akik megértik a saját motívumaikat, nagy százalékban természetesnek tartják ezt a fajta kalandkeresést a barátnőik részéről is.

A nők és a férfiak egyaránt hűtlenek, de más a mozgatórugójuk. A hűtlen feleség általában a romantikát és a szexuális izgalmat hiányolja a férjében, ezért bocsájtkozik kalandokba. A férfiak a szerelmi kalandokat inkább sportnak tekintik, és versengenek abban, hogy kinek van több hódítása, kinek van jobb - nője, hódítása. A hűtlen feleség hajlamos rá, hogy egy új szerető kedvéért elhagyja a férjét. A legtöbb férfi a délutáni kaland után minden lelkiismeretfurdalás nélkül visszamegy a feleségéhez, a finom vacsora kedvéért. A feleséget a hűtlenkedő férj a női méltóságában sérti meg, amellett a nő azt feltételezi, hogy a férj majd elhagyja őt a másik nő kedvéért, pedig a férfi legtöbbször egyáltalán nem hasonlítgat, hanem gyűjtöget. Skalpokat. A szőke sima hajú feleségtől függetlenül is kellene a gyűjteményébe még egy göndör hajú vörös. Nézzük a másik változatot. Ha egy férj nagyon féltékeny a csinos feleségére, akkor nem igazán attól fél, hogy egyedül marad, hanem sokkal inkább attól, hogy mások kinevetik mint "felszarvazott" férjet. Ez tehát nem a génekből vagy az agyberendezkedésből, hanem a társadalom reagálásából, a szocializációból fakad.

A legtöbb nő nagyon megbántódik, ha a társaságában lévő férfi észrevesz más csinos nőket. Ugyanakkor a kézikönyvek is megírják, hogy egy nőnek lelki igénye, hogy érezze, még mindig kívánatos. Amikor divatban volt az elől kigombolható farmerruha, hallottam a rádióban a tanácsot: ha le vagy lombozódva, gombolj ki még néhány gombot. A férfiak jobban megnéznek majd, és ettől jobb lesz a kedved. Arról nem szól a fáma, hogyan tudták elviselni az ilymódon kívánatosabbá váló nők azt a gyötrő lelkiismeretfurdalást, hogy ha a más férje is észreveszi őket, akkor a másik feleség ettől rosszul fogja érezni magát. Azt hiszem az agyi eltéréseknél itt is fontosabb az egoizmus, az, hogy mindent a maguk szemszögéből ítélünk meg.


Sérelmek

És ezzel eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mi történik a fejünkben, amikor sérelem ér bennünket. Egy férfi először is megvizsgálja a helyzetet, és ha úgy gondolja, hogy megsértették, akkor megteszi az ellenlépéseket, azaz harcba száll. A nő nem vizsgál meg semmit, hanem megbántódik, és azonnyomban igényt tart a bocsánatkérésre. A nők által írt könyvek (pl. a verbális agresszióval kapcsolatban) igazat adnak: ha egy nő úgy érzi, hogy megbántották, akkor nyilvánvalóan meg is bántották. Függetlenül az illető szándékától. Azaz függetlenül a tényektől. Ha tehát a nő úgy érzi, hogy megcsalták, akkor megcsalták, akkor el kell válnia, akkor szakadjon el az apa és a gyerekek kapcsolata. Ha egy átlagosan szocializálódott nő meg van sértve, akkor később hiába tudja meg az igazságot, hiába veszi észre, hogy tévedett, az eredeti sérelem már beleégett az agyába, azt már onnan semmiféle új információ nem távolíthatja el. Persze megbocsájthat (annak, aki vétlen), de ez nem kötelesség, hanem kegy. Olyan kártya, amit később is fel lehet használni mint olyan sérelmet, amit kompenzálni kell.

A verbális agresszió egyik tipikus esete a "kettős üzenet", amikor is a férfi olyat mond a nőnek, amit az nem tud értelmezni. Például azt mondja: "helyes vagy, szeretnék veled társaságba járni, de ehhez egy kicsit műveltebbnek kellene lenned, be kellene iratkoznod egy tanfolyamra". Miért értelmezhetetlen ez az üzenet a nő számára? Mert az alapjában véve tényszerű közlést átfordítja egy sajátos érzelmi nyelvre. "Helyes vagy, szeretnék veled társaságba járni" - ez azt jelenti, hogy "szeretlek". "Nem vagy elég művelt" - ez azt jelenti: "nem szeretlek". Így, ezen a szinten valóban ütközik a két közlés. De miért megyünk le az óvodás szintre, a "nem szeretlek, csúnya vagy" színvonalára? Mielőtt bárki azt mondaná, hogy azért, mert a nők mindent ilyen alacsony szinten képesek megérteni, mivel ilyen az agyuk, megint utalnom kell a neves női diplomatákra, írókra, a tudomány számos kiválóságára. Ők tudják kezelni az összetett információt - legalábbis, amikor konkrét kérdésekről van szó. Az, hogy egy nő erre a primitív szintre süllyedjen le, egyáltalán nem törvényszerű. De nehéz megszabadulni a szocializáció során megtanult téves reflexektől.

A "női érzékről" szólva már említettem, hogy a nők valószínűleg jobban tudják olvasni mások metakommunikációs jelzéseit. Ez azonban óriási hibaszázalékkal dolgozik. Ha egy nő speciális érzéke sérelmet sejtet, nem ártana utánajárni a dolognak, még mielőtt ez a sérelem beleég a nő agyába. Sajnos, a nők ilyenkor nem sejtik, hanem "tudják", hogy igazuk van, ezért általában nem veszik a fáradságot, hogy időben kivizsgálják az esetet. Ebből pedig automatikusan következnek az újabb sérelmek, az újabb kibeszélnivalók. (Kérdés: mit csináljon a férj, ha már a történet elején észreveszi, hogy a feleség valamit nyilvánvalóan félreértelmezett. Hagyja szenvedni, hagyja, hogy utálja a képzelt sérelem okozóját, vagy világosítsa fel az asszonyt? Az első esetben megerősíti a téves beállítódást, az utóbbi esetben nem támogatja a szenvedő feleséget. Nehéz kérdés, de nyilvánvaló, hogy én az első változat híve vagyok. A feleségnek joga van megtudni az igazságot. És ha nincs annyi esze, hogy megnyugodjon, megállapítva, hogy nem is érte sérelem, hanem még jobban felháborodik, akkor magára vessen.)

Nem hiszem, hogy ezek a hiányosságok a női agy sajátosságaival magyarázhatók. Sokkal valószínűbb, hogy itt is a szocializáció a ludas. A kislányok megtanulják, hogy mindent érzelmi nyelven fejezzenek ki, és hogy ez rendjén is van. A fiúktól a nővérek és az anyák is több józanságot várnak el. Nevetséges lenne az a kisfiú, aki egy ilyen verbális agresszió miatt hetekig őrlődne. "Ha megütöttek, üss vissza!" - ez a fiúk nevelésének szabálya. A sérelmek újabb sérelmekkel való megtorlása persze ugyancsak zsákutca. Úgy tűnik, a szocializálódás általában nem ad használható modelleket.


A hülyére szocializálódott férfi

Ezek után nézzük, hogy fest egy férfi, aki keresztülment a szocializáció szakaszain, és itt él velünk, a mai Magyarországon.

* Pénzsóvár, mert megtanulta, hogy a pénzzel mindent el lehet érni, gazdagságot, hatalmat, nőt, egészséget. Nem pénzt keresni akar, hanem "nagyot kaszálni".

* Agresszív, mert tapasztalja, hogy a félénkeket mindig háttérbe szorítják, és az agresszív férfinak a nőknél is több esélye van. (A férfiakban biológiailag is több az agresszivitásra késztető tesztoszteron, de ha ez a mindennapokban nem bizonyulna hatékonynak, akkor előbb-utóbb megtanulnák kezelni, levezetni.)

* Cinikus, mert megtanulta, hogy az elvek mit sem érnek, a vallások és ideológiák változhatnak, csak az ér valamit, ami a miénk.

* Szereti az alkoholt, mert serdülő korában rászokott, és megtanulta, hogy aki jobban bírja az italt, annak nagyobb a tekintélye a férfiak között.

* Ha fiatal, akkor valószínűleg kipróbálta a kábítószert, és rendszeresen fogyasztja.

* Nagy a valószínűsége, hogy dohányzik is.

* Autója is van, hiszen megtanulta, hogy az autó státuszszimbólum.

* Olyan nőt választ, akiért a többi férfi irigyelheti - mert megtanulta, hogy a nő is státuszszimbólum.

* Nagy valószínűséggel részt vesz a politikában, mert megtanulta, hogy a megfelelő csoporthoz tartozás segíti az egyéni célok elérését is, és mert a politikai küzdelem a verekedés viszonylag kielégítő pótléka.

* Szintén a csoporthoz tartozás miatt valószínűleg egy bizonyos sportklubnak is szurkol, a saját csapatot dícséri, az ellenfeleket ócsárolja.

* A többség jó hazafi, mert ez a csoporthoz tartozás is növeli az önbizalmát; ebbe belefér a magyarság kiválóságainak hangoztatása, más csoportok lenézése. Azonosul a nemzet sikereivel (ezt "mi" vittük végbe), de nem vesz tudomást a nemzethez tartozó személyek negatív cselekedeteirő (ők nem "igaz magyarok")l.

* A partneri kapcsolataiban nem nagyon hűséges, mert megtanulta, hogy a férfi hűtlenségét jobban elnézi a társadalom. Számon tartja a hódításait (húzza a "strigulákat"), mert megtanulta, hogy a szexuális siker a sikeresség egyik fontos fokmérője.

* Ha kisebb csaláson kapja a feleségét, akkor őt megfélemlíti, és leszámol a vetélytárssal, mert megtanulta, hogy meg kell mutatni, ki az úr a házban.

* Ha van fia is, lánya is, elnézőbb a lányával szemben, mert ezzel elfojtott szexuális vágyainak elfogadott levezetést adhat.

* Társaságban szapulja a feleségét és a többi nőt, hogy ezzel a férfiakhoz tartozását erősítse.


A hülyére szocializálódott nő

* Kényeskedik, mert megtanulta, hogy a lányoknak többet néznek el, mint a fiúknak.

* Cicomázza magát, mert megtanulta, hogy a csinosabb nők többet érnek el az életben.

* Sok pénzt költ (sokszor a más sok pénzét költi) a divat követésére - ruházkodásban, ékszerekben, frizurában, mert tudja, hogy fontos divatosnak lennie, valamint hogy a barátnők kinéznék maguk közül, ha lemaradna valamiben.

* Nem riad vissza a füllentésektől, mert megtanulta, hogy a férfi nyers erejével szemben a füllentés a nő egyik fő fegyvere.

* Pletykál a többi nővel mások háta mögött, mert megtanulta, hogy a bizalmas információk továbbadása erősíti (legalább átmenetileg és látszólag) a többi nővel meglévő kapcsolatait.

* A problémáit nem megoldani akarja, hanem részvétet akar szerezni.

* Azáltal, hogy a női érzékérer bízza magát, sok mindent félreért, a sérelmeit nem felejti el, gyakran a jó embert hiszi gonosznak és a gonoszt jónak, és így saját érdekeinek is kárt okoz.

* Házasságra törkeszik - nemcsak a női ösztön miatt, hanem azért is, mert megtanulta, hogy a férjes vagy elvált nőnek jobb pozíciói vannak, mint a lánynak (nem is beszélve e vénlányról, aki mindenki megvetésének tárgya).

* A házasságon belül gyerekeket akar szülni, részben mert a teste erre alkalmas és biológiailag szüksége is van rá, de részben azért is, mert tudja, hogy a gyerekes anyának lényegesen nagyobb a hatalma, mint a gyermektelennek. A gyerek később nagyon jól jön a válás idején, amikor erre hivatkozva szerezheti meg a férj vagyonának jelentős részét. (Nem állítom, hogy a nők eleve ezzel a szándékkal mennek a házasságba, de az biztos, hogy mire odáig jut a házasságuk, már fel vannak szerelve minden a fenti végkifejlethez vezető információval és technikával.)

* A hülyére szocializálódott nő szabadon mer igazságtalan és kegyetlen lenni. A saját gyerekeit védi, a férj előző házasságából származó gyerekeket háttérbe szorítja, méltatlankodik, hogy az "idegen porontyokat" "zabáltatnia" kell, akik "azt sem tudják jódolgukban", hogy mit csináljanak, és a sok jóért "hálátlanok". Nem véletlen, hogy a világ meseirodalma tele van a gonosz mostohákról szóló rémtörténetekkel.

* Fontosabbnak tartja a rendet és tisztaságot a nyugodt családi légkörnél, mert tudja, hogy ebben ő a jobb, és mert a barátnői is elsősorban eszerint ítélik meg.

* Ha kisebb csaláson kapja a férjét, akkor a másik nőn áll bosszút, mert a férj szexuális képességeire esetleg még igényt tart.

* A hülyére szocializálódott nő számára minden másik nő vetélytárs (adott esetben a "legjobb barátnő" is), ezeket a más nőket hajlamos a legdurvább jelzőkkel illetni.

* Sok anya nem engedi felnőni a gyerekét, mert túlságosan hozzászokott, hogy a gyerekei minden tettéért ő a felelős, nem bízik bennük, a talpraesettségükben.

* Ha van fia is, lánya is, elnézőbb a fiával szemben, mert ezzel elfojtott szexuális vágyainak elfogadott levezetést adhat.

* Társaságban szapulja a férjét és a többi férfit, hogy ezzel a nőkhöz tartozását erősítse.


Isten és Istennő

A fenti, meglehetősen lehangoló képet az teszi még szomorúbbá, hogy közben minden férfiban benne van az alkotó (fabrikáló) férfi isten, illetve minden nőben a teremtő (sajátmagából létrehozó) női isten lehetősége, de ez - nagyrészt a hülyére szocializálódás miatt - nem bontakozhat ki. A technikai ügyesség, a kreativitás, az akarat és kitartás "férfias" értékek, a gondoskodás, együttérzés, támogatás, nevelés, a környezet rendben tartása "nőies" értékek. Ezzel szemben negatív jellemzők a "női" ravaszság vagy a "férfi" dicsőség- és hatalomvágy. A feljegyzett történelemben eddig a férfias vonások domináltak, ezeknek köszönhetjük a tudomány és a technika roppant fejlődését, de a világunk mostani gazdasági, katonai és főleg ökológiai válságát is. Nyilvánvaló, hogy ez így nem mehet tovább, előtérbe kellene kerülniük az olyan nőies értékeknek, mint az együttérzés, a gondoskodás. Ha van jövője az emberiségnek, az csak egy "nőiesebb" jövő lehet. Az Istennő világa, "a nők évezrede".

Itt azonban az értékekről beszélek, nem pedig az egyes nőkről. Mert nyilvánvaló, hogy a gyermekét felnőni nem engedő, a másik nő torkának eső, a részegeskedő, dohányzó, durva lelkületű nőkben kevés van meg a női nem isteni tulajdonságai közül. (Éppúgy, mint az elvakultan üvöltöző, szemeteskukákat gyújtogató, bőrfejű suhancoknak sincs semmi közük a férfi Istenhez.)

Annak idején nagy reményeket fűztem a feminista mozgalomhoz, de kiderült, hogy az alapvetően szükséges új látásmód gyakran kisiklik, a magukat feministának tartó nők a hagyományos női megközelítést variálják, legfeljebb a hülye férfi magatartásformák közül vesznek át sok mindent (trágár beszéd, pimasz, agresszív magatartás), ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, hogyan szolgálhatnák okosabban az igazi női érdekeket. (Például felháborodnak azon, ha egy férfi kinyitja előttük az ajtót, de nem is próbálják felszabadítani a nőtársaikat a reklám hatásai alól.)

Milyen vonásokra van szükségünk, ha ki akarjuk bontakoztatni a mindannyiunkban meglévő emberi potenciált?


Az Ember

A szocializáció nem alapjában véve elvetendő. Ellenkezőleg, nagyon is szükséges ahhoz, hogy beilleszkedjünk egy közösségbe, hasznos tagjai lehessünk annak. A baj az, hogy eközben számtalan negatív modellt is elsajátítunk. Miközben egy kisfiú jó indiánná válik, megtanul illedelmesen viselkedni, bátran helytállni, megvédelmezni a törzsbelieket, azt is megtanulja, hogy az ellenfelet meg kell skalpolni. A múlt századokban kötelező volt az "úriemberi" viselkedés - de aki nem vállalt egy párbajt (ami tökéletesen nevetséges megoldás volt a sérelmek kezelésére, hiszen a sértő fél némi ügyességgel még meg is ölhette a sértettet), azt nem tekintették úriembernek.

A férfiak is, nők is elérhetik azt a fokozatot, amikor kiteljesítik az emberben látensen meglévő képességeket. Ez előfordulhat spontán módon is - valamely véletlen esemény, trauma révén, amikor is valaki elveszíti a saját neméhez tartozás iránti bizalmát, esetleg a hülyére szocializálódása csak részben ment végbe. (A "fiúsan" nevelt lányok esete nem ilyen, ők egyszerűen az egyik hülye séma helyett egy másik hülye sémát tanulnak meg.) A tipikus az, hogy akik elérték az értelmes emberi szintet, azok tudatosan megküzdöttek a sztereotípiákkal, a szocializációs konstrukciókkal, kidugták a fejüket a mentális ketrecből, és a maguk szemével néztek szét, a maguk fejével értékelték a dolgokat.

Amint a hülyére szocializálódás sémáinak érzékeltetésekor sem tekintettük fő tényezőnek a női és a férfi agy különbözőségét, az "Emberré válásnál" sem törődünk ezzel túl sokat. Ha vannak ilyen különbségek - az érzékelésben, egyes feladatok megoldásában -, azok részét képezhetik az egyén kiválóságának, speciális tudásának, ügyességének, de nem tekinthetők normának, az egyén megítélése szempontjának.

Törekedni kell az értelem és az érzelem összhangjára - de úgy, hogy eközben az értelemé legyen a vezető szerep. Egyszerűen abból a praktikus tényből kiindulva, hogy az érdekek felismeréséhez (a saját érdekünk és a mások érdekei felismeréséhez) nagy szükségünk van az értelemre. Az egyensúly pedig azt jelenti, hogy nem hagyjuk figyelmen kívül az érzelmeinket sem, hosszú távon semmiképp sem dolgozhatunk ellene. A legnegatívabb érzelmekkel is érdemes előbb-utóbb "békét kötni".

Azzal, hogy az autonóm Ember tudatosan válogatja ki a megfelelő pozitív vonásokat, és kerülni igyekszik a negatív vonásokat, még nem veszíti el a féri vagy női jellegzetességeit. Ezek azonban nem fogják dominálni a gondolkodásmódját. Az Ember nem lesz uniszex, de olyan kapcsolódási pontokat alakít ki, amelyek segítségével mindenkivel jobban tud együttműködni. A bennünk rejlő emberi képességeknek a lényege a másokkal való értelmes együttműködés.

Mindenekelőtt azt kell elfogadnunk, hogy nem mindenki olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Ebből az következik, hogy panaszkodás vagy harc helyett először is próbáljuk megérteni a másik embert. A szándékot különítsük el a látszólagos cselekvéstől. Azzal szemben, amit egy női szerző írt ("ha megbántottnak érzed magad, akkor megbántottak"), a szándékból kell kiindulni. Nincs megbántás megbántó szándék nélkül. Mivel sok esetben az egyes emberek eltérő nyelvet és logikát használnak, törekedjünk a másik mondanivalójának megértésére, mielőtt reagálunk rá. (Emlékezünk az amerikai seriff-sztereotípiára: először lő, azután kérdez. Tanuljunk meg először kérdezni!)

A fentiekből következik, hogy ne bízzunk a "női megérzésben" - legfeljebb támpontot kaphatunk a megfelelő kérdéseink feltételéhez, de nem tudhatjuk, hogy az történt-e, amire gyanakszunk. És természetesen a férfi agresszivitást is ki kell kapcsolnunk, ameddig nem vagyunk biztosak benne, hogy megtámadtak bennünket.


Az Ember:

* Talpraesett, megvan a magához való esze, de nem ravasz, hanem okos és ügyes - amennyire képességeitől telik. Amit nem tud, de fontos, azt megpróbálja megtanulni. Amit nem képes megtanulni, annak tudatában van, számításba veszi a döntéseinél.

* A világot olyannak látja, amilyen, figyelembe veszi a tudományos eredményeket, nem hisz a babonákban, a divatos hókuszpókuszokban. Ugyanakkor annak is tudatában van, hogy a tudomány nem képes teljes mértékben megismerni a világot, ezért a tudománnyal szemben álló feltételezéseket sem utasítja el automatikusan és arrogánsan.

* Tud szenvedélyes is lenni, de nem a szenvedély rabja. Az érzelmeit mélyen átéli, de egyben kontrollálja is. Tudja, hogy az értelem nélküli érzelem mellékvágányra vezethet, s azt is, hogy az érzelmek nélküli értelem önzést okoz.

* Nem szeret szenvedni, igyekszik elkerülni a szenvedést, megoldani a problémákat. A mások problémájának megoldásában is részt vesz - de csak akkor, ha az illető ezt kéri. (És mindenkinek legyen annyi esze, hogy segítséget kérjen, ha bajban van.)

* Szívesen segít másokon, minden érdek nélkül, mert rájött, hogy mindenkinek akkor a legjobb, ha mindenki másnak is jó. Nem vállal aránytalan áldozatokat, mert ezek miatt önkéntelenül is kárpótlást várna. Szeret, de nem mártíromságból, hanem jóindulatból. (Semmi bajom a másokért áldozatokat vállaló szeretettel, de szerintem elegendő lenne az alapvető jóindulat, a jó szándék.)

* Nyájas, kellemes modorú, a legélesebb ellentéteket is civilizált módon, veszekedés nélkül próbálja meg megoldani, minden részvevő érdekeinek figyelembevételével. A viták során arra törekszik, hogy kiderüljön az igazság, nem pedig arra, hogy mindenáron elismerjék az ő igazát.

* Ami kellemetlen, de elkerülhető, azt megpróbálja elkerülni, eközben használja az eszét, és együttműködik másokkal. Ami kellemetlen és elkerülhetetlen, azt elfogadja, alkalmazkodik hozzá. Döntéseiben figyelembe veszi a lehetőségeket, és igyekszik mindig a legjobb megoldást választani. Segítséget kér (nem büszke) és segítséget ad (nem önző).

* Van annyi esze, hogy ne hagyja magát manipulálni (például reklámokkal, politikai kampányokkal, a tömeghisztéria révén). Mindent meghallgat (legaláb egyszer), de autonóm személyiség, gondos mérlegelés során a lehető legjobb lehetőséget igyekszik választani. Ha a tudatos döntésre nincs is mindig idő, legalább utólag önkritikusan elemzi a tevékenységét, és az elkövetett hibákat kerülni igyekszik a jövőben.

* A divatok követése - ruházkodásban, hajviseletben, testápolásban, beszédben, életmódban stb. - az autonóm személyiség ellen hat, ezért a magam részéről nem tartom összeegyeztethetőnek az Ember kívánatos viselkedésével. De a gyakorlatban nem vonhatjuk ki magunkat teljesen a társadalmi vagy csoportnyomás alól. Legalább tudjunk ezekről a hiányosságainkról, tartsuk őket számon, és ha nagyon elhatalmasodnának, tegyünk ellenük valamit.


Mix

Mindannyian a hülyeség és az okosság sajátos elegyét hozzuk létre. Ha túlságosan szembeszállunk a többség normáival, viselkedésével, könnyen pórul járhatunk. (Akármennyire is keresztények vagyunk, ne vessünk keresztet a muszlim szélsőségesek tüntetése közelében, s bár nem dohányzunk, ne utasítsuk vissza az indián törzsfőnök által felkínált békepipát stb.)

Hogy hol hogyan lehet viselkedni, s hol vannak a határok, az menetközben derül ki. A lényeg, hogy legyünk tudatában a bennünk is meglévő emberi képességeknek, és ne hagyjuk, hogy véglegesen hülyévé alakítson bennünket a szocializáció.

Bizonyos határok között mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Mindenki a maga jó és rossz vonásainak a "mixere".


Fejtegetések