Mándy Gábor

Mese az emberről, aki nem tudott hazudni


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényember. Bertrandnak hívták (amiből gondolhatjuk, hogy nem is igazi magyar ember volt, csak afféle jöttment, talán afrikai bevándorló). Elég az hozzá, hogy egyszer ez a Bertrand meglátott egy fényes lámpást a szomszédja ablakában. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt (ahogy az úri népek mondják). Amikor a szomszéd nem volt otthon, beosont, elhozta a lámpást, aztán elrejtette a disznóól sarkában. Igen ám, de valaki meglátta, hogy ott járt, és amikor a szomszéd keresni kezdte a lámpását, szólt neki. Bertrandért eljöttek a csendőrök, vitték kihallgatni. Bertrand mindent tagadott, még azt sem ismerte be, hogy látta azt a lámpást. A csendőrök kimentek, házkutatást tartottak, Bertrand izgult is nagyon, de nem találtak semmit. "Úgy látszik, mégsem hazudott ez a jóember" - mondta a főcsendőr a szomszédnak, "a maga lámpását nem ő lopta el. Ha egyáltalán ellopta valaki."

Mikor elmentek, Bertrand is ellenőrizte a rejtekhelyet, de ő sem lelte a rablott holmit. Nem tudta mire vélni a dolgot. Másnap este aztán földbe gyökerezett a lába. A szomszéd ablakában ott világított ugyanaz a lámpás, talán még fényesebben, mint azelőtt.

Telt, múlt az idő, és Bertrandot a rossz vére megint gonosztettre sarkalta. Ezúttal egy csirkét lopott a piacon. Sietett vele haza, hogy majd megsüti. Odakötözte az asztal lábához, de előbb még elment a kocsmába borért. A kocsmában összeszólalkozott valakivel, aki látni vélte, ahogy viszi a csirkét. Ebből is nagy vita lett. Hiába esküdözött az öreganyja életére, hogy nem lopott semmit, az emberek nem hittek neki, ragaszkodtak hozzá, hogy megnézzék, nincs-e Bertrandnál a csirke. Bertrand nagyon félt, mert ha megtalálják nála az ellopott csirkét, nagy bajba kerül. A nép berontott a házba, egyenesen a konyhába. És mi volt a konyhaasztal lábához kötve? Semmi. A csirke úgy eltűnt, mintha sose lett volna ott. A haragos emberek kénytelen, kelletlen bocsánatot kértek Bertrandtól, hogy lopással és hazugsággal vádolták, és békén hagyták. Közben a csirke is meglett, ugyanott kárált egy ládában, mint azelőtt. Mindenki örült, csak Bertrand nem. "Hát hányszor kell ellopnom valamit, hogy az enyém maradjon?" - kérdezte magában bosszúsan.

De a legnagyobb baj még csak ezután történt. A piactéren az emberek arról vitatkoztak, hogy Liliomnak vagy Kankalinnak hívnak egy bizonyos utcát a falu szélén. Bertrandot kérték fel döntőbírónak. Mind a két csoport fenyegetően lépett föl, úgyhogy Bertrand félt bármelyiküknek igazat adni. Végül azzal mentette ki magát, hogy azt mondta: "Én ezt nem tudhatom. Nem vagyok ide valósi." Erre elengedték. Ment haza, megkönnyebülve. De mikor be akart menni a házba, látta, hogy a kapu belülről be van zárva. Aztán kijött egy sánta öregasszony, akit még sose látott.

- Hát maga hogy kerül ide? - kérdezte Bertrand.
- Hogy kerülök, hogy kerülök, hát én itten lakom - mondta az öregasszony.
- Hogy lakna itt, amikor ez az én házam? - kérdezte mérgesen Bertrand.
- Ez sose volt a maga háza - mondta az asszony. - Mink lakunk itten, már vagy harminc éve.

Bertrand bekopogtatott a szomszédhoz is. Ahhoz, akitől annak idején ellopta a lámpást. De az is azt mondta, hogy itt bizony ő nem lakik, mert az asszony és az ura lakik itt, Bertrandot pedig nem is ismeri.

Bertrand egy ideig úgy állt a kapuban, mint akit villám csapott meg. A sánta öregasszonynak megesett rajta a szíve, behívta egy pohár borra. És valóban, a ház még csak nem is hasonlított az övére, minden másutt volt, mint ahogy emlékezett. "Na, most vagy én bolondultam meg, vagy a világ" - gondolta magában Bertrand, és egy pillanatra még az is felvetődött benne, hogy a jövőben nem tesz rosszat, és így nem kényszerül majd olyan hazugságokra, amelyek furcsa módon igazzá válnak, ahogy kimondja őket.

De ahogy ment az országúton, megint bűnbe esett. Egy arra haladó szekérről leszólt neki a kocsis: "Ej, bácsika, olyan peckesen megy, mintha a magáé lenne ez az egész uradalom!" És röhögött a saját tréfáján. Mert nem ment Bertrand peckesen, dehogy ment, majdnem a földig lógott az orra a bánatában. De erre a mondásra kihúzta magát, és azt mondta: "Az enyim is! Ez az egész."

És akkor megint csoda történt. A kocsisnak egyszeriben megváltozott a ruházata, Bertrand is szép pitykés ancúgban találta magát. "Jaj, csak most ismerem meg Borbánczy méltóságos urat. Tényleg magáé ez az egész föld. Mit csinál itt az úton? Egészségügyi séta? Na, jöjjön, ha már kisétálta magát, szálljon föl, elviszem haza az uraságot."

És Bertrand körül forogni kezdett a világ. "Úgy látszik, nem a hazugsággal volt a baj, hanem azzal, hogy nem jól hazudtam" - mondta magában.

Eddig tart a mese. Mert hogy Bertrand ezután hogy viselkedik, azt még én sem tudom előre. Lehet, hogy legfelsőbb ügyész lesz, lehet, hogy államelnök, vagy akár a római pápa. Minden rajta múlik. Csak remélem, hogy nem él vissza nagyon a tudományával. A világot titokzatos erők mozgatják, és aki eddig segített bennünket, az könnyen ellenünk fordulhat.



  • Prózai írásaimból