Pistike és Katica már az óvodában megkedvelték egymást, elválaszthatatlanok voltak, ha tehették, együtt játszottak. A gyerekek révén a szülők is összebarátkoztak. Egy közös strandolás során Pistike komoly arccal kijelentette: "Ha nagy leszek, Katica lesz a feleségem." Ezen a felnőttek mosolyogtak, de Katica odament a kisfiúhoz, és megpuszilta az arcát, így fejezte ki, hogy beleegyezik. Nemsokára Katica szülei más városba költöztek, és bár a gyerekek még hetekig sírtak egymás után, a kapcsolat megszakadt.

Tizenegy év telt el, amikor Pisti és Kati újra összetalálkoztak, egy nyári táborban. Nagyon megörültek egymásnak, és gyakran sétáltak, úsztak együtt. Kamaszként már konkrétabb elképzelésük volt arról, hogy milyen is lenne együtt. Pisti udvarolt, Kati el-elpirult, a kezük gyakran magától összekulcsolódott. Egy holdvilágos este (ezt az olvasónak mondom: egy holdvilágos este minden megtörténhet) összekapaszkodva barangoltak, már jóval takarodó után, csókolóztak, simogatták egymást, és nyilvánvaló volt, hogy a testük már készen áll a pajtási viszony magasabb szintre emelésére. De Kati hirtelen elbizonytalanodott, el-eltolta Pisti kezét. Szerencsére feltűnt a tábor egyik vezetője, és erélyesen visszaparancsolta a fiatalokat a sátraikba. Másnap kirándulásra indultak, külön a fiú- és külön a lánycsapat, utána pedig már a hazautazás következett. Ráadásul Pisti a túrán tüskébe lépett, orvoshoz kellett vinni, és a lány úgy ment el, hogy még a címeiket sem tudták kicserélni.

Tizenhét évvel később a két szerelmes Leningrádban futott össze, az Ermitázsban, egészen véletlenül. A gyors és szenvedélyes puszilkodáson kívül többre nem volt módjuk. Pista csoportja másnap hazautazott Magyarországra, Kata pedig a KGST egyik, a nyilvánosság elől elzárt osztályán dolgozott. A kapcsolattartásra nem volt mód. Pista próbálkozott a lány felkutatásával, de a bürokrácia útvesztőiben elakadt.

Huszonkilenc évvel később Krakkóban találkoztak. Katika egy turistacsoporttal látogatott a városba. István még aktívan dolgozott, és most egy ugandai ENSZ-projekt keretében kereste fel a lengyelországi összekötőjét. Beültek egy kávéra, a férfi megfogta a nő kezét, sokáig csókolgatta, és szerelmes szavakat suttogott. Katika szemében fellobbant a régi tűz. Akkor már egy nyugalmazott minisztériumi államtitkár felesége volt, nem volt szabad, de azért eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha a szállodában nem lenne szobatársa, és ketten felszaladhatnának a hátsó lépcsőn egy kis romantikázásra. De jött a szobatárs, és az ábrándozásnak vége szakadt.

Harminc hosszú év telt el. Pista bácsi egy szanatórium kertjében pihent, egy nyugágyon, a háta alatt felpolcolt párna. Egyetlen szenvedélye maradt: a rejtvényfejtés. Éppen azon törte a fejét, hogy hogy hívták az ókori egyiptomiak a halál istenét, amikor nem hitt a szemének. Régi szerelme tűnt fel az ösvényen. Kató nénit is ide utalták be (a szívével voltak problémák), most szétnézett az új helyen, felmérte a terepet. Amikor megpillantotta a férfit, neki is földbe gyökerezett a lába. Összevillant a tekintetük.


- Ó, milyen meglepetés, ebben a kócerájban egy igazi úriasszonyt látni! - mondta Pista bácsi. - Ugye nem ismer meg? Wiederstoff István, nyugalmazott villamosmérnök.
- Özvegy Koltay Alajosné - nyújtotta a kezét az asszony. - Szóval maga az, vén Don Juan?
- Don Juan? Én? Hát nem tudja, hogy magácska volt az egyetlen szerelmem?
- Na, ne szerénykedjen, öreg fiú, maga biztosan százával törte darabokra a szerencsétlen lányok szívét.
- Úgy van, ahogy mondom - bizonygatta a férfi. - Maga volt az egyetlen nő, akit szerettem, akit kívántam, akinek gyereket akartam csinálni. Hát nem hiszi el?
- Jól van, elhiszem. Tulajdonképpen én is szerelmes voltam magába. De tudja, hogy van ez. Mindig amikor férjhez akartam volna menni, maga nem volt sehol.
- Többször is férjhez ment? - kérdezte a férfi.
- Kétszer, barátom, kétszer. És mind a két uramat el kellett temetnem.
- Tehát most szabad - jegyezte meg az öreg.
- Szabadnak szabad vagyok. De mit kezdhetnék már magával?

A férfi ezen elgondolkozott, majd panaszos hangon kifakadt:
- Soha nem feküdt le velem. Egyetlen egyszer sem.
- Tudja, ezen én is töprengtem már - mondta az asszony. - Tulajdonképpen miért is nem lettem a magáé?
- Hát, nem akarta elsietni - vigyorgott az öregember. - De tudja, mit, ha már itt van, igazítsa meg a derekam alatt ezt a párnát. Nagyon meggyűrődött.

A nő megigazította a párnát, de a kezét ott hagyta az ágy szélén. Pista bácsi megcsókolta az öreg, májfoltos kezet. Akkor Kató néni összeszedte minden bátorságát, és a férfi kezét odahúzta a melléhez.

Ekkor jött a nővér, az injekcióval. Megtorpant. "Mi a csuda!" - mondta magában. "Már kilencven évesek, de még mindig ezen jár az eszük. Hogy nem szégyellik magukat!"

• Prózai írásaimból