1.

A detektív leállította a videó-lejátszót.

- Nos, Mr. Robinson, nem vett észre valami különöset?
- Nem. Mit kellett volna észrevennem?
- Nézze, már háromszor lejátszottuk magának a felvételt. Azt kellett volna észrevennie, hogy ön egy másodperccel korábban a földre vetette magát, mint ahogy a nagykövetet lelőtték - mondta a detektív ingerülten.
- Ja, értem - mondta Robinson. - Ez valóban igen különös.
- Van rá magyarázata? - kérdezte a detektív. - Nézze, a feltételezésünk az, hogy ön tudott a merényletről, azt is tudta, mikor dördül el a lövés.
- Nem volt tudomásom arról, hogy mi készül, azt sem tudtam, hogy akit lelőttek, az nagykövet.
- Jó - mondta a detektív. - Gondolkozzon még rajta egy kicsit. Egyáltalán, hogy került a repülőtérre?
- A barátnőmet vártam.

Itt megakadt a beszélgetés. Robinsont egy időre magára hagyták.

Amikor a nyomozók visszajöttek, Robinson jelezte, hogy mondani akar valamit.

- Na? Rájött, hogy honnan tudta, mikor kell a földre vetnie magát? - kérdezte a tiszt.
- Nem tudom pontosan, de van egy elképzelésem.
- Ossza meg velünk!
- Tudják, ilyesmi nem először fordul elő velem. Mintha valahogy megérezném, hogy mi fog történni.
- Úgy érti, látja a jövőt?
- Nem, dehogy. De lehet, hogy a körülményekből következtetni tudok rá.
- Milyen körülményekből?
- Ebben az esetben talán láttam valami furcsát a jelenlévők arcán. Hogy mind egyfelé néznek.Vagy talán hallottam egy oda nem illő neszt. És mindebből, anélkül, hogy tudatában lettem volna valamilyen következtetésnek, a testem magától cselekedett. Hasra vágtam magam, de nem tudtam, miért.

A detektív gyanakodva nézett Robinsonra.

- Azt mondta, nem először fordult elő. Tudna még említeni ilyen eseteket?

Robinson gondolkozni kezdett.

- Igen. Ilyen volt, amikor, még középiskolás koromban, kirándultunk. Egy meredek hegyoldal mentén kapaszkodtunk fel. Éppen egy barlangszerű beszögelés mellett álltam, amikor azt vettem észre, hogy odasimulok a falhoz, minél beljebb az üregbe. Egy pillanattal később legurult egy kő, és eltalálta az egyik társamat. Eltörte a lábát, onnan kezdve kézben kellett levinnünk.
- És maga ezt is előre megérezte?
- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egy másodperccel az eset előtt valami nem stimmelt, ami arra késztetett, hogy védelmet keressek. Talán annak a hangja, hogy a kő alatt meglazult a talaj, talán már a gurulás zaja, nem tudom.
- Ezt elmondta valakinek?
- Az orvosnak elmondtam, de azt mondta, ne képzelődjek, és ne legyenek lelkiismeretfurdalásaim.
- És nem gondolt többet az esetre?
- Egy ideig nem. De aztán történt megint egy nagyon furcsa dolog.
- Ezt is mesélje el!
- Egyik barátom zsidó, és meghívott egy zsidó ünnepségre. Szónoklatot tartottak, én a nézőközönség soraiban ültem. És egyszer a szomszéd ház ablakában a sötétben megláttam egy fejet. Nem volt különösebben gyanús, talán barnább volt egy kicsit a megszokottnál, és feltűnt a nézése. A távolság miatt egy szót sem hallhatott, de figyelt. Akkor is elfogott ez a különös érzés, felálltam, és kimentem a teremből. És néhány perc múlva betört az ablak, és a szónok sebesülten, véresen esett a földre.
- Ez volt a Dr. Cohen eset? - kérdezte a detektív.
- Igen, az. Az előadót nem ismertem, de utána vallomást tettem a rendőrségen.
- Mi történt, amikor ez a rossz előérzete volt? Miért nem kiáltotta el magát, hogy veszély van?
- Nevetségesnek éreztem magam.
- A barátjának sem szólt?
- Neki sem. De ő utánam jött, még a lövés előtt. Kíváncsi volt, mi ütött belém. Neki elmondtam a dolgot, de ő sem vette komolyan, annak ellenére, hogy mindennek szemtanúja volt. Napokig töprengtem ezen, aztán elmentem a rendőrségre. De nem tudtam segíteni.
- Ezt hogy érti?
- Az elém rakott fotók között nem ismertem fel a merénylőt. Semmit sem tudok róla, azon kívül, hogy ott volt az ablakban, és erősen figyelt.

A detektív sokáig hallgatott. A munkatársai is tanácstalannak látszottak.

- Tudja, mit? - mondta végül a detektív. - Kivizsgáljuk ezt az állítólagos képességét. Most benn tartjuk, és hívunk egy pszichiátert.
- Felhívhatom a barátnőmet?
- Sajnos, nem. Összeesküvés gyanúja esetén ez nem lenne ésszerű. De ide hívhatjuk az ügyvédjét, ha gondolja.
- Nincs ügyvédem - mondta a férfi. - Elfogadom azt, akit majd kirendelnek. De az sem sürgős. Magam is nagyon kíváncsi vagyok a vizsgálat eredményére. Elvégre a kérdés az, hogy megbolondultam-e.

Néhány másodperc telt el, az egyik rendőr közelebb jött, azzal a szándékkal, hogy egy másik helyiségbe kísérje. De Robinson megelőzte. Felpattant, a többiek csodálkozva néztek rá. Abban a pillanatban a szék egyik lába kitört, a szék összeomlott, és egy csavar koppanva esett a földre. Mindannyian elképedve bámulták.

- Különös, tényleg igen különös - mondta a detektív. - Miből tudta, hogy fel kell állnia?
- Nem tudom. Talán valami zajt hallhattam, vagy a szék egyensúlya kezdett megváltozni.
- Holnap kivizsgáljuk. Maga vagy börtönbe kerül, vagy a cirkuszba - mondta a detektív, és a zsebéből egy cigarettás dobozt vett elő..


2.

A sokoldalú vizsgálatok kiderítették, hogy Robinson minden szempontból normális ugyan, de a váratlan események iránt szokatlan éberség és tudattalan kombinációs készség jellemzi. A láthatatlan labdák és felülről lepottyanó tárgyak többségét sikerült időben észlelnie, viszont a reakcióképessége korántsem volt tökéletes. Sok tanakodás után valaki a fejesek közül felvetette, hogy esetleg a titkosszolgálatoknak kellene ajánlani.

A CIA központjában is tesztelték, végül egy amerikai diplomata mellé osztották be, második testőrnek.

Egy ízben a diplomata egy afrikai ország miniszterelnökének rezidenciáján teázott. A két testőr vigyázott rá. Hirtelen Robinson átnyúlt az asztalon, és a diplomatát lerántotta a földre. A másik testőr is megmozdult, reflexszerűen meg akarta védeni a diplomatát Robinsontól.

A lövedék a szék háttámlájába fúródott. Nagy volt a felfordulás, a helyi biztonsági szolgálat emberei berohantak a dzsungelbe, és jobbra-balra lövöldöztek, de a merénylő kereket oldott.

Volt egy másik hasonló eset is, ezúttal egy algíri sikátorban rántotta el Robinson a védett személyt, és azt a merénylőt sem sikerült megtalálni.

Mindezek gondolkodóba ejtették Robinson főnökét, Greenfield ezredest. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Robinson egy ügyes szélhámos, aki jó előre kiterveli a merényleteket, hogy ezek révén hősnek tűnjék. Mindenesetre nem adott róla jó véleményt, és hősünk nemsokára alacsonyabb szolgálati beosztást kapott. Két hónap múlva a diplomata helikopter-szerencsétlenség áldozata lett.

Az idő lassan múlt, Robinson csak néha kapott valamilyen munkát. Végül megbízták azzal, hogy kísérjen el néhány tisztet egy másik bázisra, ellenséges területen keresztül. Robinson megismerkedett velük, felmásztak a dzsipre, és elindultak az úticél felé.

Lassan haladtak, az út alig volt járható. Mind sötétebb lett. Egyszer csak Robinson felélénkült. Körbenézett, és azt kiáltotta a többieknek: "Veszély! Leugorni!"

A tisztek nem nagyon értették a dolgot, lassan szedelőzködtek, de Robinson villámgyorsan átvetette magát a dzsip oldalfalán. Már gurult lefelé, egy út menti árokba, amikor az autót eltalálta egy vállról indítható rakéta. A többiek ott pusztultak.

A dzsip lángolt, a benzintartály felrobbant, Robinson pedig ott kucorgott az árokban. "Ezt is megúsztam" - gondolta magában. De aztán megint kényelmetlen érzése lett. Lépéseket hallott. Egy fekete suhanc jelent meg a feje felett, kezében géppisztoly.

- Újságíró vagyok - mondta Robinson reszketve.
- Az nem számít - mondta a felkelő, és meghúzta a ravaszt.

Robinsont szülővárosában temették el, halála után megkapta a legmagasabb amerikai szolgálati érdemérmet.

Korábbi főnöke, Greenfield ezredes egyre csak csóválta a fejét.
"Egyszer a legnagyobb szélhámost is elkapják" - mondta magában, és tovább rágta a rágógumit.

• Prózai írásaimból