Addig nem volt semmi baj, ameddig nem esett az a nagy eső. A völgyben két boszorkány lakott, Sári és Mári az egyszerűség kedvéért (de valójában sokkal komplikáltabb nevük volt). Nem zavarták egymást, mert közöttük egy félméteres földhányás volt a határ.

Igen ám, de amikor lezúdult az ár a hegyről, a víz elmosta ezt a földhányást. Most mi legyen? Akármennyire is próbáltak illedelmesen viselkedni és betartani a szocialista együtt élés normáit, folyton áttévedtek egymás területére. Ebből szóváltás támadt, és a végén elkezdték nagyon utálni egymást.

Először Sári pöccent be. Koncentrált, és Máriból a következő pillanatban egy hatalmas tehén lett.

Na de Mári sem hagyta magát, tehén alakjában elbődült, és Sárit kecskévé változtatta.

A kecske elmekegte a varázsigét, és a tehén helyett már egy csirke kotkodácsolt.

Hogy mit kotkodácsolt, azt nem tudjuk, mindenesetre a kecske ettől utálatos varangyos békává változott.

A béka sündisznóvá varázsolta a csirkét,

a sündisznó csigává a békát,

a csiga gilisztává a sündisznót.

A giliszta (valójában Mári) agyát ekkor már teljesen elborította a düh. Összeszedte minden erejét, és a csigát (azaz Sárit) száraz falevéllé varázsolta. De az átalakulás közben Sárinak még volt annyi ereje, hogy Márit taknyos papírzsebkendővé változtassa át.

A párviadal döntetlenre állt. Akkor nagy szél támadt, és elfújta a falevelet is, a papírzsebkendőt is, a városi parkba A boszorkányok kívül kerültek a saját területükön, és ezzel megszűnt a varázserejük.

Arra járt a parkőr, és felszúrta mind a kettőt a botjára. Hiába ordítoztak kétségbeesetten, falevél-hangon és papírzsebkendő-hangon, hogy ők valójában boszorkányok, és vigye vissza őket. A parkőr nyugdíjas volt, 70 százalékban halláskárosult, és különben sem hitt a boszorkányokban.

Prózai írásaimból