Boldogságtechnika

avagy
Hogyan legyünk boldogok egy boldogtalan világban?


Egy boldog nap

Hogy boldognak érezzük-e magunkat, az igen nagy részben tőlünk függ. Persze nem mindegy, hogy az ember fáraó, vagy rabszolga, de a külső körülményekhez való hozzáállás többet nyom a latban, mint maga a külső körülmény.

A belső boldogság megteremtése már reggel, az ágyban elkezdődik. Én először is boldogan konstatálom, hogy még élek, túléltem az éjszakát. Külön-külön örülök az egyes tagjaimnak, és amikor rájuk gondolok, érzem is őket: a lábujjaimban áramló vért, a karjaimban meg-megfeszülő izmot, a mellkasomban táguló tüdőt. De nem kelek fel azonnal, hanem élvezem az éber nyugalmat. Amikor végre felkelek, kinyújtózom (megint élvezem az izmok működését), kinyitom az ablakot, és belélegzem a friss levegőt. Lassú mozdulatokkal kibotorkálok a konyhába, és bekapcsolom a vízforralót a teához, aztán a vizes blokkban elvégzendő dolgaim kerülnek sorra. Ebből két dolgot emelek ki. Már serdülőkorom óta minden reggel hideg vízzel mosom le a felsőtestem. Ez bevált, remek frissítő - és ma már a megszokás miatt dupla öröm. A másik: minden reggel, tisztálkodás közben belemosolygok a tükörbe. És a tükör visszamosolyog! Megvan az első mosolyváltás, és ez jó alaphangulatot ad az egész napra.

A reggeli egyszerű és olcsó. Itt minden egyes falatra koncentrálok, ahogy szétrágom az ételt, élvezem az ízét, és ahogy a falat lassan lefelé vándorol a nyelőcsövemben. Ebből valóságos szertartás nőhet ki. Mivel nem az étel kiválóságára, hanem az evés nagyszerűségére figyelek, minden ízlik, mindig öröm a táplálkozás.

Amikor kilépek az ajtón, akkor előre élvezem az új nap tennivalóit, a nyüzsgést, a mozgást, azt, hogy egy-egy ismerősnek köszönni lehet. Örülök a sétáltatott ismerős kutyáknak is. Ha késésben vagyok, akkor futok egy nagyot, hogy elérjem a buszt (és érzem a győzelmi mámort, mert elérem), de egyébként szeretek komótosan sétálni, és nézni az embereket, nőket, férfiakat, gyerekeket. Néha gyalog megyek néhány megállótnyit, és élvezem a napsütést, a szelet, a felhők színárnyalatait.

Amikor a metrón sikerül ülőhelyet kapni (többnyire igen, hiszen a végállomáson szállok fel), akkor élvezem, hogy még pihenhetek egyet. Ha felszáll egy rászoruló idős ember, örülök, hogy átadhatom neki a helyemet (mert gyakorolhatom az emberi szolidaritás képességét). A Kálvin téren leszállva elolvasom a Magyar Nemzet és a Népszabadság kifüggesztett oldalait, és így jobbról-balról tájékozottan sietek a munkahelyemre. (Kiegészítés 2010-ből: mivel megszűnt a napilapok ilyen reklámozása, most egy szupermarketben nézem át, amit aznap tudnom kell. A legjobb hely erre persze a könyvtár.)

A munkahelyre megérkezés is jó, mert viszontlátom a munkatársaimat (ők is túlélték az éjszakát!), alkalom van a köszönésre és a mosolygásra. De utána fokozatosan romlik a helyzet, az unalmas feladatok végzése nem okoz sok örömet. Ilyenkor arra koncentrálok, hogy milyen jó, hogy van munkám, és hogy nem esik a fejemre az eső. (Kiegészítés 2010-ből: közben nyugdíjba mentem, így hát kedvemre foglalkozhatom a saját ötleteimmel, terveimmel; néha megpályázom egy állást, és mivel nem vesznek fel, örülök, hogy továbbra is ráérek, ha pedig felvennének, a munkakapcsolatoknak és a pénznek örülnék.)

Nap közben keveset eszem, kekszet, kétszersültet, és sok vizet iszom rá. De ha nagy szükségem van azonnali jó élményre, időnként bekapok egy kis szelet csokoládét, és lehúnyt szemmel elmajszolom, kiélvezve minden ízt és zamatot.

Munka után élvezem a szabad mozgást, a nyüzsgést az utcán, bevásárlás közben élvezem a nagy választékot. Mivel a magas árak miatt csak néhány élelmiszert tudok megvásárolni, élvezem, hogy milyen okosan választom ki ezeket. Hazaérve egy picit leülök, és élvezem, hogy van otthonom, van hova mennem. Elkészítem a vacsorámat (ha vendégem van, akkor neki is), kiélvezek minden falatot (ld. mint reggel), utána lezuhanyozom, olvasok, zenét hallgatok, vagy tévét nézek. Lefekszem, élvezem az ágy kényelmét és biztonságát, igyekszem ellazulni. (Ha éppen vendégem van, akkor azt élvezem, hogy nem vagyok egyedül.)

Időnként előfordul, hogy túl élénk vagyok, vagy fáj a fejem. Ilyenkor egy fájdalomcsillapítót, ill. altatót veszek be, mert tapasztalatom szerint az ilyesmi ritkán múlik el magától. Ilyenkor arra gondolok, hogy az indiánok is bódító hatású pipát szívtak. De ritkán fordulok ilyen segédeszközökhöz.

Így telik egy boldog ember egy átlagos napja. A hangsúly mindvégig azon van, hogy arra kell koncentrálni, ami jó, és ami megvan, nem pedig arra, ami rossz, illetve nincs. Tehát ha van partner, akkor annak lehet örülni, ha nincs, akkor a háborítatlan nyugalomnak. Hogy megint nem emelték a fizetésemet, hogy az érdemtelenek több jutalmat kaptak, hogy a fiatalok ízléstelenül néznek ki és durván beszélnek, hogy hol milyen balesetek, katasztrófák, robbantások történtek, azt nyugodtan kiszűrhetem a figyelmemből. Illetve csak annyit érdemes átengedni belőlük, amennyire az értelmes döntésekhez feltétlenül szükség van. (Tehát ha például romlik a gazdaság, amiatt nem kezdek el aggódni, azon viszont elgondolkodom, hogy az ismeretek fényében hogyan használjam fel a pénzemet, vagy hogy a következő választásokon kire szavazzak. A gyémánt világpiaci árának zuhanása miatt meg aggódjon az, akinek Dél-Afrikában gyémántbányája van.)

Én így vagyok boldog, nap, mint nap, immár évtizedek óta. A boldogság nem, vagy nem csak szerencse dolga. Azt elő lehet állítani, és meg lehet tartani. És gyakorolni kell, fejleszteni lehet - mint ahogy a testedzés is fejleszti az izmokat.

"Házi feladat": soroljátok fel este, csak úgy magatoknak, hogy hány szerencsés dolog ért Benneteket a nap folyamán. Kora reggeltől késő délutánig. Gondolatban szedjétek őket csokorba, és gyönyörködjetek benne. Meg fogjátok látni, hogy ha eléggé figyelmesek vagytok, egész nagy csokor fog összegyűlni. És lesznek benne ritka virágok is, amelyek nem jellemzők minden napotokra.


Nulláról kezdve

Ki a boldogabb: aki mindent megkap az életben, vagy az, akinek mindenért meg kell dolgoznia?

Ez a kérdés törvényszerűen felmerül a szülőkben, akik természetesen azt szeretnék, hogy a gyerekük minél boldogabb életet éljen. Vagy legalább boldogabban éljen, mint ők. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy aki mindent megkap, az gyorsan hozzászokik ehhez a tökéletes állapothoz, és gyakrabban lesz boldogtalan, mint az elhanyagoltabb gyerekek.

Ez azért van, mert a boldogság - s ugyanígy minden jó vagy rossz érzés - viszonylagos. Ezért tud a látástól vakulásig dolgozó földműves örülni az éjszakai pihenőnek, este még dalra is fakad, adott esetben táncra is perdül örömében. Ugyanakkor az az arisztokrata fiatalember, akinek minden kívánságát inasok, lakájok lesik, gyakran szomorúvá válik, mert ezt a kényelmet már nehezen tudja fokozni.

Az úgynevezett dühös fiatalok nem azért dühösek, mert feldühítik őket a társadalmi igazságtalanságok, az elnyomottak keservei, hanem mert ők maguk nem kapnak eleget, azt nem kapják meg elég gyorsan, vagy amit kapnak, az egyszerűen "szar".

Az emberi természet hajlamos rá, hogy a mai jó érzést a tegnapihoz mérje, és ha az elképzelt skálán a tegnapi 25-höz képest ma csak 18 pontot ért el, akkor a legtöbb ember már csalódott, frusztrált.

A frusztráltságot és a boldogtalanságot csak fokozzák a reklámok, amelyek kedvet akarnak csinálni ahhoz, amire tulajdonképpen nincs is szükségünk. Szüntelenül provokálnak, nemcsak a kínálattal, hanem azzal is, hogy megpróbálnak az érzelmeinkre, hiúságunkra hatni: "nehogy lemaradj!", "kinek ne kéne?", "10 % ajándék" stb. stb. Normális ember nem hallgat reklámot. Aki meghallgatja a reklámokat, nem normális. Nem BÍR az maradni. A reklámfogyasztók viszonyítási alapját már nem is a tegnapi élményszint határozza meg, hanem a holnap elvárásai. A reklám belenyúl az agyunkba, és átveszi az életünk irányítását.

A boldogság napi előállításának legfontosabb titka: minden nap a nullára kell visszaállítani a viszonyítási alapot. Minden napot nulláról kell kezdeni. Ami jót tegnap kaptunk, azt be kell tenni egy eszmei "bankba", amihez később is hozzá lehet férni, persze már csak emlékképként, de akkor is szívet melengetően. Ha tegnap találtunk az utcán egy gazdátlan ezrest, eltesszük, és ha ma nem találunk semmit, a tegnapi ezres akkor is, ma is gazdagítani fog bennünket. Így kell kezelni a jó érzéseket, a szép emlékeket is.

A minden nap nullára visszaállítás nem megy mindenkinél egyszerűen. De nem a - pszichológiai - technika a nehéz, hanem a saját hozzáállásunk megváltoztatása. Mert ha minden nap nulláról kezdünk, akkor hogy jutunk "ötről a hatra"?

Nem kell mindenáron ötről a hatra jutni. Természetesen van egy alapvető civilizációs "csomag", aminek megszerzése esetében lényegesen könnyebben tudjuk élvezni az életet, de ez nem biztos, hogy olyan magas szintet jelent.

Például enni kell. De hogy ezüst-e az étkészlet, vagy műanyag, az már nem akkora különbség. Nyugodtan kell tudnunk aludni. De hogy ez a hely saját lakás, vagy csak albérlet, az bizonyos szempontból már másodlagos.

Nekem van saját lakásom, egy szoba, két félszoba. A költségek csökkentése érdekében magam mellé vettem egy albérlőt. Nem fizet albérleti díjat, de ő fizeti minden hónapban a lakás teljes rezsijét. Tehát ingyen lakom a saját lakásomban. A legtöbb ismerősöm írtózik a lakótárstól, számukra elfogadhatatlan az ilyen együtt lakás. Ennélfogva havonta 30-40 ezer forinttal több pénzt kell összegyűjteniük, mint nekem. Nekem van néhány örökölt bútorom, de a holmijaim egy részét kartondobozokban tartom. Ha vennék egy bútor-garnitúrát, az biztosan belekerülne fél-háromnegyedmillióba. Ezért a pénzért különmunkákat kellene vállalnom, amelyek jelentős mértékben rontanák az életminőségemet és az életkedvemet.

Mindig fel kell tenni azt a kérdést, hogy mi mennyit ér. Nekem nem lesz autóm, nem lesz nyaralóm, nem lesz házi mozim, mert az eredmény nem érné meg a külön fáradozást. És akkor még nem is számítom, hogy mire meglenne a nyaraló, valószínűleg nem lenne elég nagy, mert közben az elvárásaim is nőnének.

A legegyszerűbb, legkönnyebb és legmegnyugtatóbb megoldás az elvárások megfékezése, nullára állítása. Akkor aztán újra és újra lehet örülni annak, amink van.

A viszonyítási alap nullára állításánál jó hasznát vesszük az első írásomban említett esti leltárkészítésnek: mi minden jó ért bennünket ma. Az egészség (nem kaptunk el betegséget), a biztonság (nem támadtak meg, nem lopták el a pénztárcánkat), a biológiai örömök (ettünk, ittunk, nap sütött, tiszta levegőt lélegeztünk be) többet kell hogy jelentsenek, mint az apró bosszúságok (lekéstünk egy villamost, nem volt ülőhelyünk, még mindig nem sikerült jegyet szerezni Az opera fantomjára, a szomszéd már megint kalapált valamit egész este stb.).

És mi van, ha véletlenül tényleg elég satnya a mai öröm-csokor? Akkor "csalunk", és felidézzük a tegnapi vagy tegnapelőtti jó élményeket is. Nekem például van egy adum: amikor este átmentem a Duna-hidak valamelyikén, gyönyörűnek találtam a kivilágított épületeket, a szomszédos hidakat, és mindennek a tükröződését a vízen. Én szükség esetén ezt az élményt teszem hozzá a csokorhoz.


Egyensúlyban

A gömb tökéletesebbnek látszik, mint a keljfeljancsi, de az utóbbi a stabilabb. A keljfeljancsi mindig gyorsan visszanyeri az egyensúlyát.

A boldogság egyik titka a lelki egyensúly megteremtése, ill. megtartása. Hogyan lehetséges ez?

Életünk sok-sok döntésből áll. A döntéseinket általában mérlegeljük, megnézzük, hogy a mérlegnek melyik oldala súlyosabb, és aszerint választunk a lehetőségek közült. Például ha új állásra pályázunk, mérlegeljük az esetleges több pénzt és az esetlegesen nagyobb felelősséget, ill. az intenzívebb munkát. A boldogság egyik titka: úgy kell a mérleget megterhelni, hogy a két kar majdnem egyformán álljon. Például hogy a több pénz és a több munka majdnem kiegyenlítse egymást a tudatunkban. Így ha nem kapjuk meg az állást, vígasztalhatjuk magunkat azzal, hogy viszont nem kell keményebben dolgoznunk, nem leszünk idegesek stb. Ez hasonlít a "savanyú a szőlő" megközelítéshez, mégsem ugyanaz. A tanmesében a róka utólag magyarázta meg, hogy miért nem kellett neki a szőlő, és mindezt szégyenében és hazugsággal tette. Amit én ajánlok, az egy előzetes mérlegelés. Magunk előtt kell látnunk a két eshetőségnek az összes előnyét és hátrányát, és ettől a mérleg két karja magától is igen közel kerül egymáshoz. Mert az életben a dolgok maguk is kiegyensúlyozódnak.

Ha a döntési helyzeteinket így építjük fel, akkor sohasem ér váratlan csalódás. Ha maga az esemény váratlanul történik is, villámgyorsan helyre tudjuk állítani az egyensúlyt, és onnan szemlélve már nem tűnik akkora tragédiának a dolog.

Mondjuk, szaladunk egy villamos után, és nem érjük el. Mi történt? Időt vesztettünk (közlekedési időt), de nyertünk is időt - a sétára, szemlélődésre. (Nem beszélve arról, hogy a villamos utáni futás is hasznos testmozgás volt...!)

Nem mehetünk két utcán egyszerre. Amikor balra fordulunk, ezzel lemondunk a jobb oldali utcán ránk váró élményekről, de kitárul a kapu a bal oldali utca felé. Lehet, hogy arra fordultunk, amerre egy kicsit hosszabb, vagy fáradságosabb az út. Enélkül azonban soha nem értek volna azok az élmények, amelyeket a rossz irányba fordulással szereztünk. Nem láttuk volna azokat a házakat, nem találkoztunk volna ugyanazokkal az emberekkel. És kinek nem voltak még érdekes találkozásai, amikor véletlenül fordult meg egy bizonyos helyen? (Ha belegondolunk, a legtöbb érdekes találkozásunk ilyen véletleneknek köszönhető.)

Ha képesek vagyunk örülni az életnek mint olyannak, akkor kitárjuk magunkat a meglepetéseknek, és élvezzük azokat. Persze, vannak kellemetlen meglepetések is, de ezek gyorsan kihullanak az emlékezet szitáján. Vagy ha megmaradnak: viszonyítási alapként. És ettől kezdve mindig elmondhatjuk, a mai napunk jobb volt, mint az, amikor ellopták, letaposták, lefröcskölődött stb. Az öregedés folyamán változnak az értékek, változnak a képességeink. De ha eléggé tudatosak vagyunk, ezt nem elvesztésnek fogjuk fel, hanem változásnak. Minden helyett, amit elveszítünk, kapunk valami újat, ami eddig nem volt. Fizikai erő helyett lelkierőt, vakmerőség helyett józanságot, szenvedélyek helyett szépséget. Életünkben megmarad az egyensúly.

Ezt az egyensúly-központúságot természetesen az emberi kapcsolatainkra is kiterjeszthetjük. Ha van hálótársunk, vele alszunk, ha nincs: élvezzük a háborítatlan nyugalmat. Ha van táncpartner, élvezzük a táncot, ha nincs: pihenünk. Ha a partnerünk szakított velünk, akkor elveszítjük ugyan őt, de egyrészt szabadon választhatunk másikat, másrészt pedig a szakítás révén elárulta, hogy nem is olyan értékes és megbízható, mint amilyennek véltük. És ha megbízhatatlan, ha hűtlen, akkor miért akarnánk visszakapni?

Az egyensúlyra törekvéssel függ össze az akarat kérdése. Az egyensúlyra törekvő ember nem akarhat semmit nagyon, mert ezzel kiszolgáltatná magát. Ha nem sikerül, amit akart, akkor lelki fájdalom érheti. Akarás helyett inkább szándékok, kihasználható lehetőségek vannak. Egyszer, régesrégen megkérdezett valaki, hogy el akarok-e vele menni moziba. Akarni természetesen nem akartam, de szívesen elmentem volna. Ez a válasz nem elégítette ki, s így nem mentünk. Ő bosszús volt, én nem. Nekem mozi nélkül is tökéletes volt az együttlét. (Utólag úgy tűnik, jobban jártunk volna mind a ketten, ha átmenetileg az ő nyelvét beszélem, és boldogan rábólintok az ajánlatra. De a másik nyelvén beszélni nem könnyű, és egy kicsit kockázatos is. Mert mi van, ha elhiszem, amit mondok, azaz a saját szavaimat a saját nyelvemen értelmezem?)

Aki egyensúlyban van, csak az lehet igazán boldog. Mert bizonyos mértékben függetleníti magát a vágyaktól és a nyomukban gyakran bekövetkező csalódásoktól. Akármerre dől is, gyorsan talpraáll. Mint a keljfeljancsi.

Ez az egyensúlyi helyzet nem jelenti azt, hogy mindennel szemben közönyösek lennénk. Ami jó, annak bátran örülhetünk, de amikor elveszítjük, szinte automatikusan előtérbe kerülnek az ellensúlyok, és gyorsan kiegyensúlyozódik a mérleg.


Saját erőforrások

Kamaszlány lapozgatja a lakberendezési magazint. Gyakran itt siklik ki a nők boldogsága. Mert a szép bútorokhoz nemcsak szépérzék kell, hanem pénz, sok-sok pénz. És bár nem akarok szexista lenni, azért ma még mindig nem az az általános, hogy az álomházat a nő a saját erőforrásaiból meg tudná szerezni. Kell tehát hozzá egy férj. Egy igen gazdag férj. Nem a jó kapcsolathoz (arra esetleg egy szenvedélyes szerető, vagy egy melegszívű barát is megfelelne), hanem az álomházhoz kell. A magazin vágyat kelt, amelynek kielégítése esetleg a kamaszlány egész későbbi életét megváltoztatja, eltorzítja, boldogtalanná teszi. (Ugyanígy példának hozhatnánk fel az autós lapot nézegető kamaszfiút is, bár annak a nevelésében általában nagyobb hangsúly szokott esni a saját erőforrásokra: "légy gazdag, és vedd meg magadnak". Ezzel szemben a kamaszlány esetében azt sutyorogják a barátnők: "menj jól férjhez, és vetesd meg magadnak".)

Akkor lehet boldog az ember, ha amit célul kitűzött, a saját erőforrásaival meg tudja szerezni. Mert ha már másnak a segítségére is szükségünk van, akkor belép a képbe a külső bizonytalanság, a másoktól való függés, az érdekellentét. Csak a saját erőforrásaink felett rendelkezünk, a másoké felett nem.

Mások felajánlhatják az erőforrásaikat és a segítségüket, esetleg kérhetjük tőlük, hogy segítsenek, de végső soron ők döntik el, mit tesznek.

A manipuláció olyan ráhatás, amellyel a mások erőforrásainak a mi érdekünkben való felhasználását próbáljuk elérni, azáltal, hogy a másik azt teszi a szabad akaratából, ami nekünk kedvez (neki pedig sokszor hátrányos). A gyerek sír, hogy játsszanak vele, a feleség sír, hogy a férje megsajnálja, a szélhámos mesés nyereségekről beszél, hogy pénzt adjunk neki stb. Mindez azonban a tételen, nem változtat, sőt inkább aláhúzza azt: csak a saját erőforrásainkra számíthatunk.

Ez az elv sokszor kerül alkalmazásra. Amikor megtervezünk egy külföldi utat, megnézzük, mennyi pénzünk van rá, ha nincs elég, és kölcsönt kell felvennünk, van-e esély rá, hogy a szabályok szerint vissza is tudjuk majd fizetni. Amikor elvállalunk valamilyen tennivalót, előtte biztosnak kell lennünk abban, hogy képesek vagyunk rá. Ha enélkül vágunk bele, biztosra vehetjük, hogy mindenki felelőtlennek tart majd. Vannak emberek, akik hagyják, hogy a presztizsszempontok ("ha neki már van ilyen kocsija, akkor nekem is lesz"), illetve a mohóság ("ebben a korban már jár nekem egy autó, ezt a nagypapi is felfoghatná, mire tartogatja azt a nyomorult pénzét!") belehajtsák ilyen felelőtlen, esetleg amorális döntésekbe. Soknak sikerül is a célt elérni, de emiatt még nem kell követnünk őket.

Párkapcsolatokban, illetve közösségekben nem mindig veszik figyelembe a saját erőforrásokra támaszkodás elvét. Például amikor a feleség vállalja, hogy a férj majd valakiért elmegy az autóval (miközben az még haza sem ért). Vagy a főnök vállalja, hogy a beosztottjai határidő előtt elvégeznek valamilyen munkát (miközben most épp valaki beteg lett, tehát az eredeti határidőt sem tudják tartani). Ezek a más erőforrásaihoz való hozzányúlások gyakran vezetnek veszekedéshez.

A férj hazaér, fáradt, és azt mondja a feleségének: "Ha elvállaltad, menj te. Vagy hívj taxit". A munkások pedig azt mondhatják: "Főnök, remélem, maga is be tud szállni a melóba, mert már mi is sorra betegszünk meg." Aztán a feleség sír, a főnök fenyeget, és semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt.

Gyakran a másik erőforrásainak felhasználása látszólag a közös célok érdekében történik. Például a feleség szívesen elmenne a színházba, de az élményt szeretné megosztani a férjjel. Ha azonban a férj vonakodik, kiderül, hogy nem annyira az élmény megosztásáról lett volna szó, hanem arról, hogy az asszony nem akar egyedül elmenni. És nem is megy. Tehát nem sajnálja a férjet (amiért az nem részesül a gyönyörű élményből), hanem hibáztatja (mert neki magának nem lesz jó élménye).

Általában minden olyan esetben ilyen "hatásköri túllépésről" van szó, amikor valakinek a jól-létéhez szükség van egy másik személy meghatározott viselkedésére. Abba persze még belenyugszunk, hogy egy világsztár nem válaszol a mi szerelmes levelünkre, de amikor az a személy sem hajlandó a kedvünkre tenni, akivel pedig egész jól megértettük egymást (vagy mi úgy hittük), az fájdalmat okoz. Meg kell értenünk, hogy a csalódás és a lelki fájdalom bennünk van, azt nem más okozza nekünk, hanem mi okozzuk magunknak.

A jó közérzet alapja a saját erőforrásokra való támaszkodás. Ez ad önbizalmat és nyugalmat. Igaz, a külső erőforrások módszeres elutasítása lelassíthatja az előrehaladást (nem jutunk az ötről a hatra), de így nem kockáztatunk semmit. Ellenben ha például kölcsönt veszünk fel, és nem válik be a számításunk, az egész üzletünk, az egész életünk csődbe juthat. A kisvállalkozások csődbe jutásának 80-90 %-a a visszafizetetlen kölcsönök miatt következik be. Jobb lassan fejlődni és semmit nem kockáztatni.

A boldog és kiegyensúlyozott életben kevés jelentősége van az idődimenziónak. Ha valamit nem szerzünk meg fiatal korban, majd megszerezzük később. Mivel addig is maximálisan élvezzük az életet, ezt az időveszteséget észre sem vesszük. A folyamatos boldog hangulat nem engedelmeskedik a matematikának. Itt nem érvényes az 1 + 1 = 2 szabálya. Ha a teljes boldogsághoz hozzáadunk valamit, az is teljes boldogság lesz. Más, esetleg gazdagabb, de semmiképp sem több.


Kompromisszum helyett kooperáció

1939-ben Hitler is el akarta foglalni egész Lengyelországot, és Sztálin is az egészet akarta. Végül felosztották maguk között: kevesebbet kaptak belőle, mint amekkorát akartak volna, de mind a ketten részesültek a zsákmányból. Ez egy klasszikus kompromisszum. Egy párkapcsolatban ilyenre a legritkább esetben kerül sor (kivétel lehet a válás során történő osztozkodás: pénz, vagyon, gyerekek). Ami gyakran előfordul, az a kompromisszum olyan válfaja, amikor egyszer az egyik fél, másszor pedig a másik fél adja be a derekát. A köznapi szóhasználatban ezt tekintik kompromisszumnak.

Kompromisszum nélkül nincs jó házasság - mondják, és ezen azt értik, hogy a közös siker érdekében valakinek mindig fel kell áldoznia az érdekeit, és az a jó, ha ez felváltva történik.

Az én véleményem gyökeresen szemben áll ezzel a közkeletű felfogással. Szerintem a kompromisszum lemondást jelent, ebből a lemondásból bosszúság lesz, elkezdenek a felek egyenleget készíteni, és természetesen a saját sérelmeiket emelik ki.

Szerintem egyáltalán nem törvényszerű, hogy bármelyik fél bármiről is lemondjon. Kompromisszum helyett én a kooperációs modellt ajánlom.

Mielőtt a kompromisszum ötlete egyáltalán felmerül, a két félnek általában már megvan a saját elképzelése. Például a férj Kairóba, a feleség Párizsba vágyik. Ha klasszikus kompromisszumot kötnének, egy úgy festene, hogy egyik sem oda utazik, ahova szeretett volna, hanem, mondjuk, Horvátországban nyaralnak (ami a két városhoz a legközelebb van). A hagyományos kompromisszum esetében az egyik évben itt, a másik évben ott (és az áldoz fel többet, akinek a helyszínére csak jövőre kerül sor). De mindenképpen van csalódás, hiszen az egyik helyen az egyik fél nem érzi jól magát, a másik helyen a másik.

A kooperációs modellnek az a lényege, hogy az ember nem véglegesíti a terveit, ameddig a partnerével nem konzultált. Addig legfeljebb az ötlet létezik. Ha a másik hajlandó együttműködni (nem lemondásból, hanem őszinte érdeklődésből), akkor megvalósulhat az ötlet - immár mindkettőjük örömére. Ha a másik nem ért egyet, akkor két megoldás van: vagy az érintett fél egyedül (ill. másik, alkalmi útitárssal) megy, vagy pedig nem mennek sehova. És tovább szövik az álmaikat, hátha egyszer sikerül megtalálni a közös nevezőt. Ebben a modellben nincsenek vesztesek, hiszen senki sem lép vissza a másik javára. Ha nem jön a partnerem Kairóba, akkor ő nem lesz frusztrált, de én sem érzem magam kellemetlenül miatta. Azt pedig eldöntöm, hogy egyedül, mással, vagy egyáltalán nem megyek-e. Én döntök, aszerint, hogy nekem mi az érdekem. Nem kell rábeszélnem a partneremet olyasmire, amit nem akar igazán.

Nyilvánvaló, hogy ez a kooperációs modell csak akkor működik, ha lemondunk a másik személy erőforrásainak - a saját érdekünkben történő - felhasználásáról (erről ld. az előző részt).

Gyakori helyzetek, amelyeknek a hagyományos megközelítése összeütközésekhez vezethet: a férj meccset akar nézni, a feleség bevásárlást tervezett ("értsd meg, hogy a focidöntő most van, nem nézhetem meg holnap!"), a férj otthon bütykölne, a feleség szeretné meglátogatni a közös ismerősüket a kórházban ("ha nem jössz, azt fogja hinni, hogy haragszol"), a férj fáradt, a feleség színházba vágyik ("soha sem viszel sehova!"), a feleség beteg, a férj másokkal menne kirándulni ("én itt fekszem torokgyulladással, te meg más csajoknak akarod csapni a szelet?!"), és persze ugyanez fordítva is, amikor a férjnek nincs kedve szórakozni ("annyira hiányzik neked, hogy más pasasok előtt rázd a sejhajadat?!").

Mindezek könnyedén megoldhatók a kooperációs megközelítés révén (legyen ma a meccs, holnap pedig a bevásárlás; a közös ismerőst külön-külön is meglátogathatják; a feleség a barátnőjével is elmehet a színházba; és a partikra is járhatnak külön. A lényeg az, hogy a saját erőforrásaink korlátai között maradunk, és az eredeti tervet vagy megvalósítjuk, vagy nem (ha nem, akkor elfelejtjük, mint egy futó ötletet), de semmiképp sem vonjuk bele a vonakodó partnert.

Mennyire önző álláspont ez? Önzés-e, ha nem akarom magam kényelmetlenül érezni - csak azért, hogy a másik ne érezze magát kényelmetlenül? Vagy az-e az önzés, amikor az én kedvemért kell velem jönnie a páromnak oda, ahova soha nem is vágyott? Egyáltalán, beszélhetünk-e önzésről két önmagában is boldog, kiegyensúlyozott ember együttműködésével kapcsolatban?

A házasság hagyományos értelmezésével persze nem fér össze ez a kooperáció. De vajon törvényszerű-e, hogy az ápoljon öreg koromra, akivel ugyan jó volt eddig, de az ápoláshoz nem fűlik a foga? Törvényszerű-e, hogy azzal a férfival jusson el a csúcsra a nő, aki egyébként melegszívű családapa és megbízható partner az élet dolgaiban?

A kooperációs elképzelésből az következik, hogy az együtt élés lehet két egyébként teljesen független ember szabadon vállalt kooperációja is - azzal, hogy amit lehet, azt együtt csinálják, amit nem, azt pedig külön. De ez már egy másik téma.


Társas boldogság

Aki magában is kiegyensúlyozott és boldog, arról ez másokra is kisugárzik. Semmit sem kell tennie, mégis látják rajta, hogy belül minden rendben van. Az ilyen embert nehezen lehet kizökkenteni a nyugalmából, ezáltal biztos ponttá, támasszá válik. Az ilyen ember elsősorban is az egyensúlyhiányban szenvedőket vonzza, ez azonban gyakran vezet csalódáshoz, hiszen a kiegyensúlyozottságot mindenki csak magában érheti el. A személyes kapcsolat egy ilyen nyugodt, boldog emberrel tehát önmagában nem elég. Az egyensúlyhiányban élők többnyire maguk is tehetnek róla, sokszor egy makacsul alkalmazott rossz taktika miatt borul fel az egyensúly. Az ilyen, téves eszmék alapján tevékenykedő emberek nehezen tudják rákényszeríteni magukat arra, hogy egyáltalán figyeljenek a boldog ember szavára, hiszen amiket mond, az annyira eltér attól, amit ők addig csináltak. Vonzza őket a kiegyensúlyozottság, de egyben frusztrációt kelt bennük az, hogy ezt ők nem érik el, sőt, fel sem fogják.

Aki féltékeny természetű, az nehezen érti meg, hogy a féltékenység önzés, és meg kell szabadulni tőle. Aki már rákapott az önsajnáltatásra, az nehezen fogja fel, hogy az önsajnáltatás egyszerű zsarolás, és mint ilyen, elfogadhatatlan. Aki másokat mindig negatív színben lát, azzal nehéz megértetni, hogy mindannyian emberek vagyunk, mindannyiunkban megvan a jó és a rossz is. Aki meg van győződve róla, hogy csúnya, és ezen csak a szépítőszerek segíthetnek, azt nehéz arra rávenni, hogy inkább a belső szépséget keresse magában.

Ha egyensúlyhiányod van, tanulj meg figyelni, és ne legyen mindent eldöntő érv az, hogy "a többség nem így vélekedik". Persze, a többség nem így él, nem így gondolkodik - és a többség boldogtalan. Kit akarsz utánozni: a boldogtalan többséget, vagy a boldog kisebbséget?

Ha nem vált be, amit egész életedben gyakoroltál (mert hiányérzetet teremt, konfliktusokhoz vezet, fájdalmat okoz), akkor fontold meg a változást. Mert csak magadat tudod megváltoztatni, a külső körülményeket nem.

A boldogság kisugárzása legjobban a független, és egyenként is már kiegyensúlyozott emberek között működik. Az ilyen emberek keresik egymást, és örülnek egymás boldogságának, mert az a saját boldogságukat is megerősíti, intenzívebbé teszi.

Persze a társas boldogság sem lehet több, mint az egyéni boldogság (hiszen az már önmagában is abszolút mértékű), de összehasonlíthatatlanul gazdagabb, színesebb.

Két ember boldogsága olyan, mint az egymásba kapó lángok tüze, vagy mint az egymásba olvadó patakok megduzzadása. Az egyes emberek boldogsága megmarad, de létrejön egy új minőség: a harmónia két ember szintjén.

Ezzel a magasabb szintű harmóniával az a baj, hogy nagyon törékeny. Ezzel szemben az egyéni boldogságot könnyen lehet kezelni, könnyen meg lehet tartani - és ha a társas boldogság megszűnik, akkor is csak ide, az egyéni boldogság szintjéig esünk vissza, és egymagunkban továbbra is kiegyensúlyozottak és boldogok maradunk.

A társas boldogság tünékeny, de nagyon jó érzés, az egyéni nyugalom valóságos elragadtatásba megy át. Az egyéni énekhang is gyönyörű, de a kórus hangzása gazdagabb, jobban betölti az érzékeket.

Ha a társas boldogság szóba kerül, általában egy szerelmespár vagy egy házaspár kettős boldogságára gondolunk. De egyáltalán nem szükségszerű, hogy két embernél legyen a határ.

A szex valószínűleg egy állandó partnerrel a legélvezetesebb (és a legbiztonságosabb). De a szeretet több a szerelemnél és a szexnél. A szeretet mindent és mindenkit magába foglal.

Gondoljunk a keresztény szeretetre. Egy egész gyülekezetnek tud boldogságot okozni, ha egy beteg társuk meggyógyul. Ugyanígy van az igazi barátokkal is: együtt izgulnak, és együtt örülnek.

El lehet gondolni három-négy ember (férfiak és nők) társas boldogságát, esetleg nagyobb csoport boldogságát is. Akiket zavar a monogám házasság lazításának perspektívája, az helyettesítse be az egyéneket baráti házaspárokkal.

A boldogság másokra való kiterjesztése egy szempontból problematikus. Nem mindenki gondolja ugyanúgy a dolgokat. Ami az egyik ember számára a boldogság megosztása, az a másiknak esetleg bosszúság. Például egy Beatles-rajongó az egész lakótelepet részeltetni akarja kedvencei zenéjében, de ezt rossz néven veszik a Rolling Stones-rajongók. (A példa poros, de a lényeg így is érthető.) Minél többen sugározzák ki a saját boldogságeszményüket másra, annál több ilyen surlódás keletkezhet. Toleránsnak, tapintatosnak kell lenni, és tudomásul kell venni az egyéni boldogság-fogalmak eltérőségét. Emiatt fut gyakran zátonyra egy baráti társaság közös nyaralása. Ami egyeseknek jó vicc, másoknak esetleg bosszúságot, fájdalmat okoz.

Az egyéni boldogság nagyrészt tőlünk függ, a társas boldogságot viszont több ember együtt hozza létre. Tudnunk kell élvezni a boldogság megsokszorozódását, de ügyelnünk kell arra, hogy a saját belső nyugalmunkat megőrízzük. Ha a barátság kedvéért olyat teszünk, ami a saját elveink ellen van, az rövid távon megóvhat ugyan egy konfliktustól, de hosszú távon drágán megfizethetünk érte - rossz lelkiismerettel, meghasonlással. Ezért sose felejtsük el, hogy a társas boldogság sokszor időleges, míg a saját boldogságunk állandó. Olyan ez, mint a csoportos műrepülés: csak azok alkothatják meg a tünékeny alakzatokat, akik egyedül is biztos kézzel tudnak repülni.


Konfliktusok

A társas boldogság kialakulásával voltaképp végére értem a fejtegetéseimnek. Egy témakört azonban - mintegy ráadásként - külön is ki kell emelni. Ez a konfliktusok kezelése. Vagy tágabb értelemben: a világban levő gonosz, a rosszindulat, a szomorúság kezelése. Ez egyfajta próbatétel vagy teszt, hogy kiderüljön, mennyire tudjuk megőrízni a nyugalmunkat, a lelki egyensúlyunkat kedvezőtlen körülmények között.

A legegyszerűbb probléma az, amikor rosszat mondanak a szemünkbe, hogy megsértsenek, hogy megrontsák a jó kedvünket. Ha csak négyszemközt történik ez, akkor nincs nagy baj, egyszerűen el kell viselni a rossz véleményt. Ha valaki rossz véleménnyel van rólunk, ez a tény még nem árt nekünk. Egyszer egy vidéki városban szembe jött velem egy férfi, és látva a szakállamat, megvetően így szólt: "szőrös majom!" Nem reagáltam, hiszen ezzel semmit sem ártott nekem. Hasonló esetekben azt szoktam tenni, hogy az esetleges sértő megjegyzés információ-tartalmára figyelek. Ha olyat mond, ami nem igaz, akkor nem foglalkozom a megjegyzésével. Ha olyat mond, ami igaz ugyan, de már tudok róla (pl. hogy nem vagyok férfias megjelenésű, vagy hogy csal a nejem), akkor sem törődöm vele. Ha azonban olyat mond, ami igaz, de még nem tudtam, akkor felfigyelek rá. Minden helyzetben tanulhat az ember. És nem számít, hogy rossz szándékkal mondják. Az számít, hogy az információ ténylegesen segít nekem, azért pedig hála jár.

Nehezebb a helyzet, ha a szóváltás mások előtt zajlik. Ha valaki négyszemközt nevez tolvajnak, pedig nem vagyok az, az nem számít. Ha közönség előtt mondja, és néhányan esetleg hisznek neki, az nekem már igenis kárt okozhat. Ilyen helyzetben tehát érvelnem kell, sőt, szónoki fogásokat is alkalmaznom kell, hogy az érveit nevetségessé, őt magát pedig hiteltelenné tegyem. Nem mintha ez nekem lelki szükségletem lenne, hanem egyszerűen azért, mert ez egy társas játszma, és rosszul járhatok, ha elveszítem.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy akinek nagyobb gyakorlata van mások pocskondiázásában, az ugyanúgy fölényben van, mint a külvárosi vagány, ha késelésről van szó. Akinek az élete harmóniában telt, az mások előtt is csak nagyon korlátozottan képes fellépni a becsülete érdekében. Arról nem is beszélve, hogy ha a szópárbajt meg is nyeri, a szóváltás gyorsan átmehet valódi párbajba, verekedésbe.

Néha abban is lehet reménykedni, hogy a közönség észreveszi, hogy a mi higgadt érvelésünk a jobb, és minden nyilvános veszekedés nélkül is nekünk ad igazat. (Néha ez csak illúzió. A levelezőlistákon például egy időben olyan dühödten jöttek nekem a merőben jószándékú kezdeményezéseim miatt, hogy nyilvánvalóan elveszítettem a játszmát. Igaz, akkor már nem is érdekelt nagyon a győzelem. Mert nem minden közönség előtt érdemes győzni.)

Ugyanennek a helyzetnek az élesebb változata, ha nem a saját becsületünkről van szó, hanem máséról, aki közel áll hozzánk - legalább is annyira, hogy a kívülállók tőlünk várják el a helytállást, a gyengébb személy oltalmazását. Ilyenkor mindig mérlegelni kell, hogy mi mibe kerül, s hogy milyen lépéssel mit érhetünk el. Van olyan eset, amikor a polgárok erélyes fellépése elriasztja a támadót. De a legtöbb esetben a defenzív taktika a legjobb: futni, mint a nyúl.

Abszurdnak tűnik, mert annyira ellentmond a hétköznapi logikának, de igaz: ha egy hölgy van velem, és egy banda megtámad bennünket, a legokosabb, amit tehetek: a hölgyet magára hagyom, elszaladok, telefonon rendőrt hívok, és csak ezek után kezdek férfiként viselkedni (ekkor sincs sok értelme). Ha azonnal a hölgy védelmére kelek, akkor mind a kettőnket megvernek, és ez a lehető legrosszabb.

A legtöbb ember (és megkockáztatom, hogy több nő, mint férfi) érzelmileg reagál a bizonytalan helyzetekre. A férfi felkapja a vizet, a nő megbántódik. És itt kezdődik a baj. Mert ha már meg vagyunk sértve, akkor sokkal nehezebb rájönni, hogy félreértettük a helyzetet. Egy nő elvárja, hogy elismerjük a fájdalmát. Csak ez után vizsgálhatjuk meg, hogy mi is történt. Sokszor nem történt semmi. Például: valaki rálép a lábamra. De egy perc múlva kiderül, hogy a busz zöttyent egyet, az illető tehát nem hibás. Ha már dühösek vagyunk, nehezebb megbocsájtani, mint amikor csak felmérjük a helyzetet. Nekem ez a módszerem arra, hogy a kezdődő rossz érzéseket is elkerüljem. Ha például várok valakit, aki késik a randevúról, addig még véleményem sincs, amíg meg nem győződöm róla, hogy nem volt akadályoztatva (nem ütötte el a villamos, nem tartóztatta fel rendőr). Amikorra meg kiderül, hogy tényleg egy megbízhatatlan személy, addigra már az eredeti indulat teljesen elpárolgott, és legfeljebb a tanulság marad meg: ezzel sem randevúzom többet. Itt lehet megfogni a rossz érzés kialakulását: a keletkezése pillanatában. Később csak kezelni lehet - azt, ami már elromlott.

A fájdalomnak speciális esete a lelkiismeretfurdalás, önmagunk hibáztatása. Bizonyos mértékű megrázkódtatás nem árt. De a túlzott önmarcangolásnak nincs értelme. Ilyenkor kétféle módszert használok. Az egyik a már jól ismert "koncentrálás az információra" (milyen helyzetben hogy kell majd viselkednem legközelebb). A másik, hogy lejjebb ereszkedem egy szinttel. Azt mondom magamnak: ezt mint ember jól elbaltáztam - de még mindig jobb teljesítményt nyújtottam, mint egy majom. (Néha egészen a növényi szintig le kell menni, hogy pozitív legyen a mérleg...!)

Vannak olyan helyzetek is, amikor ezek a kis trükkök nem működnek. Például elveszítünk valakit, akit nagyon szerettünk (szülőt, gyereket). Vagy rájövünk, hogy az egész életet elrontottuk, régóta rossz irányban menetelünk. Ilyenkor nincs más hátra, mint hogy kiéljük az adott fájdalmat, kisírjuk magunkból. Aki boldog akar lenni, annak néha a poklok szenvedését sem árt megismernie. Még az is jól jöhet - viszonyítási alapként.


Fejtegetések