Mándy Gábor

Beteljesülés


A legény egész délután keményen dolgozott, és most fáradtan dőlt a ház falának. Egyszerre csak friss szénaillat ütötte meg az orrát. Elmosolyodott. Ismerős volt nagyon, a legutóbbi vásár óta, amikor is kéz a kézben sétált a szomszéd faluból való Juliskával.

- Mi van, no? - kérdezte, és kinyitotta a szemeit.

- Jaj de jó, hogy itt talállak, a mezőről szaladtam hozzád - mondta Juliska lihegve. - Édes Jancsi, nagyon félek.

- Ne félj te most már - mondta Jancsi. - Csak megleszünk valahogyan.

Való igaz, a menyecske szíve olyan hevesen vert, a szaladástól-e vagy az izgalomtól, hogy majd kiugrott a kalitkájából.

Jancsi nyújtotta a karjait, és Juliska nekidőlt, olyan erővel, hogy el is dőltek.

A legény magához szorította a jányt, és erősen tartotta. Aztán csókolózni kezdtek, szuszogva, mindketten vörösen, a fejük búbjáig.

De akkor már füstölt és ropogott minden.

Juliska odafészkelődött Jancsi alá, Jancsi simogatta, nyomkodta a blúzából kicsorduló melleket, és csakhamar a szoknya is felcsavarodott. Összesimultak, a két test teljesen eggyé vált.

- Ó, Jancsi, sose voltam ennyire boldog - súgta Juliska, amikor végre elernyedt.

Tényleg szép pillanat volt ez, rövidke szélcsend az élet viharában.

Mert lódobogás hallatszott, és egy vad tatár harcos úgy vágta beléjük a lándzsáját, hogy mindkettőjükön áthatolt.

Az égbolt vörös lett, pernye szállingózott, de ők már örökre megmaradtak a beteljesülés időtlenségében.