Mándy Gábor
Beteljesülés
A legény egész délután keményen dolgozott, és most fáradtan dőlt
a ház falának. Egyszerre csak friss szénaillat ütötte meg az orrát.
Elmosolyodott. Ismerős volt nagyon, a legutóbbi vásár óta, amikor
is kéz a kézben sétált a szomszéd faluból való Juliskával.
- Mi van, no? - kérdezte, és kinyitotta a szemeit.
- Jaj de jó, hogy itt talállak, a mezőről szaladtam hozzád - mondta
Juliska lihegve. - Édes Jancsi, nagyon félek.
- Ne félj te most már - mondta Jancsi. - Csak megleszünk valahogyan.
Való igaz, a menyecske szíve olyan hevesen vert, a szaladástól-e vagy az izgalomtól,
hogy majd kiugrott a kalitkájából.
Jancsi nyújtotta a karjait, és Juliska nekidőlt, olyan erővel, hogy el is
dőltek.
A legény magához szorította a jányt, és erősen tartotta. Aztán csókolózni
kezdtek, szuszogva, mindketten vörösen, a fejük búbjáig.
De akkor már füstölt és ropogott minden.
Juliska odafészkelődött Jancsi alá, Jancsi simogatta, nyomkodta a
blúzából kicsorduló melleket, és csakhamar a szoknya is felcsavarodott.
Összesimultak, a két test teljesen eggyé vált.
- Ó, Jancsi, sose voltam ennyire boldog - súgta Juliska, amikor
végre elernyedt.
Tényleg szép pillanat volt ez, rövidke szélcsend az élet viharában.
Mert lódobogás hallatszott, és egy vad tatár harcos úgy vágta beléjük a
lándzsáját, hogy mindkettőjükön áthatolt.
Az égbolt vörös lett, pernye szállingózott, de ők már örökre megmaradtak a
beteljesülés időtlenségében.