(Vasárnapi Hírek, 2017. jan. 21., 24. old.)

Az aleppói drámához nagyban hozzájárult a körülzárt, kilátástalan helyzetben lévő lázadó egységek makacs és értelmetlen ellenállása. A helyzet erősen emlékeztetett Berlin 1945-ös ostromára. Akkor a szovjet csapatok már egy kilométerre megközelítették a vezérkari bunkert, de Hitler még mindig az ellenállást szervezte, a soha el nem jövő végső győzelem reményében. És minden nappal tízezrek haltak meg, teljesen értelmetlenül.

Aleppóban a kormányerők túlereje (az orosz támogatás jóvoltából) már elég régen kiderült. Miért nem tették le a fegyvert a lázadók? Valami értelmetlen hősködés szellemében? Ők mért nem gondoltak a polgári lakosság szenvedéseire?

Mi lehet a lázadók sorsa a megadás után? Erről kellene megállapodni. Nemzetközi garanciát kellene adni arra, hogy akik a kormányerőkkel szemben kitartottak (egy demokratikus Szíria reményében), azokat ne terroristaként, hanem szabadságharcosként kezeljék. Külföldre mehessenek, és amennyiben Szíriában valaha is lehet szabad választásokat tartani, választhassanak, és választhatók legyenek. A polgárháború egyelőre Oroszország és az Egyesült Államok háborúja (emelyhez a távoli irányítók készségesen adnak fegyvereket és némi közvetlen katonai támogatást), de nem sok köze van Szíria demokratizálásához.

Azóta Oroszország, Törökország és Irán közvetítésével létrejött egy tűzszünet, de ez nem elég. A többi településre vonatkozóan is meg kellene állapodni a megadásról, a szabad elvonulás tisztességes feltételeiről. A két szponzorországnak a menekültek bizonyos hányadát is illő lenne befogadni. Átmenetileg, ameddig újjá nem épülnek a szétrombolt otthonok, vissza nem költözhetnek a lakosok.

Aleppó tanulságát más helyeken még le lehetne vonni. Nem az ostromlott városok civileit kellene kimenteni, hanem a szorult helyzetben lévő fegyvereseket. És ha ők eltűntek, a civilek akár maradhatnának is.

Publicisztikai írásaim

Magyar menü