REGENY1.PVT - FANTASY, SCI-FI

Ray Bradbury  -   A ködkürt

Kinn a hûvös vízen, távol a parttól a köd jöttére várakoztunk
minden éjszaka, és a köd jött is, mi pedig beolajoztuk a réz szerkezetet, és
meggyújtottuk a ködlámpát a kôtoronyban. Akár
két madár a szürke égbolton - így éreztük magunkat, McDunn meg én, és
csak küldözgettük kifelé a tapogatózó sugarakat, vörös, fehér, vörös, hogy
a magányos hajók észrevehessék. És ha netán nem látták volna meg a lámpánk
fényét, még mindig ott volt a hangunk, a ködkürt hatalmas, mély süvöltése,
hogy a ködfoszlányon átremegve felriassza a sirályokat, mintha egy pakli kártyát
szórnának szét, s hogy tajtékos-magasra verje a hullámokat.

- Kicsit magányos itt az élet, de már te is megszoktad, ugye? - kérdezte McDunn.
  - Meg én - mondtam. - Kellemes társalgó vagy, hál' istennek.
  - Nos, hát holnap te vagy a soros - szólt mosolyogva
McDunn -, hölgyekkel táncolsz majd és gint
iszol.
  - És neked, McDunn, mi jár az eszedben, ha itt hagylak magadra?
  - A tenger rejtelmeirôl gondolkodom.
  McDunn pipára gyújtott. Hideg, novemberi este volt, negyed nyolc felé jár az
idô, fûtöttünk, a fénycsóvák szanaszét csapdostak, s a ködkürt szakadatlanul
búgott a torony hosszú torkában. A part hosszában száz mérföldnyire
sem akadt város, csak egy elhagyatott út futott a kihalt vidéken át a tengerhez,
az úton elvétve néhány kocsi, a parttól két
mérföldnyi hideg víztükör a szigetünkig, s a vízen néha egy-egy hajó.
  - A tenger rejtelmei - folytatta elgondolkozva McDunn. - Tudod,
az óceán a legnagyobb istenverte hópehely, ami csak létezik. Ezer formát, ezer
színt ringat hömpölyget, két egyforma sincs köztük.
Furcsa. Egy éjszakán, pár évvel ezelôtt, egyedül voltam éppen, hát valahány hal
csak él a tengerben, mind itt bukkant felszínre.
Valami arra késztette ôket, hogy beússzanak ide az öbölbe, remegô félelemmel
heverjenek a víz felszínén, s mereven bámuljanak
a toronyból áradó fénybe, ahogy egyre vörösrôl fehérre, vörösrôl
fehérre váltott, én pedig egészen jól láttam a fura szemüket. Kirázott
a hideg. Olyan volt, mintha egy óriási pávafarok mocorgott volna odakint,
egészen éjfélig. Akkor aztán se szó, se beszéd, elillantak,
tovaúsztak, mind a milliónyian. Valahogy olyasféleképpen képzelem, hogy tán
istentiszteletre gyülekeztek itt össze, azért tettek meg ki tudja hány mérföldet.
Furcsa. De gondold csak meg, vajon milyennek láthatják
ôk ezt a tornyot, hiszen hetven lábnyira magasodik a víz fölé, égi fényt
sugároz, és szörnyû hangon ad hírt önmagáról.
Ezek a halak nem jöttek vissza, soha többé, de nem gondolod, hogy míg itt
voltak, az Isten színe elôtt érezték magukat?
  Megborzongtam. Kipillantottam a tenger hatalmas, a Semmitôl a Seholig
nyújtózó, szürke szônyegére.

  - O', a tenger az nagy dolog - McDunn idegesen hunyorgatva pöfékelt. Ideges
volt már egész nap, de nem mondta meg, miért. - Akármennyi motorunk
van, meg úgynevezett tengeralattjárónk, tízezer évszázad is beletelik, mire
betehetjük a lábunkat az elsüllyedt földrészek valódi mélységeibe,
ezekbe a tündérbirodalmakba, s mire megtudjuk, mi a valódi rémület. Gondold el,
odalenn, a mélyben, még mindig Krisztus elôtt 300 000 van. Amíg
mi trombitaszóval parádéztunk körös-körül, és nyirbáltuk egymás országát
meg fejét, ezek a birodalmak odalenn éltek tizenkét mérföld mélyen, a tenger
hidegében, s egy olyan korban, amely az üstökösök farkával
egy idôs.
  - Hát bizony elég vén lehet az a világ.
  - Gyere csak! Valami különleges  mondani valót tartogatok számodra.
  Kényelmesen másztunk felfelé a nyolcvan lépcsôfokon, közben beszélgetünk.
A  tetôszobában McDunn eloltotta a belsô lámpát, hogy az üvegtábla ne tükrözze
a fényét. A világítótorony nagy szeme halkan zümmögve, könnyedén forgott
olajozott foglalatában. A ködkürt szabályosan, tizenöt másodpercenként
felsüvöltött.
  - Bôg mint egy állat, mi? - bólogatott önmagának McDunn. - Egy nagy, magányos
állat üvölt az éjszakában. Itt üldögél, tízmiliárd év permén, és kiáltozik
a  mélység felé: Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok! És a Mélység válaszol
neki, igenis, válaszol. Te még csak három hónapja vagy itt, Johnny, jobb, ha
elôkészítlek. Valami - mondta, és a sûrûsödô ködöt  vizsgálta -, valami minden
esztendôben, körülbelül ilyenkor, eljön meglátogatni a világítótornyot.
  - A halak rajzása, amirôl beszéltél?
  - Nem, ez valami más. Eddig nem akartam mesélni errôl, nehogy bolondnak
higgyél. De tovább nem halogathatom, mivel a naptáramban pontosan feljegyeztem,
még tavaly, hogy ez lesz az az  éjszaka, a mai éjszaka, amikor megérkezik. Nem
is akarok hosszasan beszélni a dologról, úgyis meglátod a tulajdon szemeddel.
Most csak telepedj le itt, holnap aztán, ha akarod, becsomagolhatod
a hátizsákodat, a partra furikázhatsz a motorcsónakkal, a kocsid ott parkol a
vitorlásmólónál, beleülhetsz, és visszahajthatsz valamelyik kisvárosba,
és pocsékolhatod az éjszakáidat, amire akarod, én ugyan nem faggatlak, nem is
hányok a szemedre semmit. De, tudod, ez a dolog három ével ezelôtt kezdôdött, és
azóta most elôször van itt velem valaki, aki igazolhatná. Tehát csak várj és
figyelj.
  Eltelt fél óra, közben alig váltottunk néhány suttogó szót. Mikor már
eluntuk a várakozást, McDunn fejtegetni kezdte nekem valamelyik elgondolását.
Volt valami elmélete magáról a ködkürtrôl is.
  - Valamikor régen, sok évvel ezelôtt egy ember kószált az óceán mentén,
megállt egy hûvös, fénytelen parton és így szólt: "Szükségünk volna
egy hangra, hogy a vizek felett szálljon, és óvatosságra intse a hajókat: én
megalkotom ezt a hangot. Olyan hangot alkotok mint az eddig-telt-idôk, az
eddig-volt-ködök összessége: olyan hangot alkotok, amely egész
éjszaka vár reátok, mint az üres ágy, és mint az üres ház, ha kitárjátok
a kaput, de olyan is lesz, mint ôsszel a lombja fosztott fák. És hasonló lesz ez
a hang a délre szálló madarak rikoltásához is, meg a novemberi szél és tenger
sikoltásához is a szirtes, hûvös partokon. Eltéveszthetetlen,
egyedülálló hangot alkotok, hogy akárki hallja, zokogjon a lelke, melegebb
legyen az otthona, és hogy a távoli városokban mindenki, akinek csak a
füléhez ér, érezze magát jobban odahaza. Megalkotom a hangot és a szerkezetét,
és az emberek Ködkürtnek nevezik majd el, és aki csak hallja, rádöbben, milyen
siralmas az örökkévalóság, és milyen kurta az élet."
  A ködkürt felsüvöltött.
  - Azért találtam ki ezt a történetet - mondta nyugodtan McDunn -, mert
magyarázatot próbálok adni arra, hogy miért jár vissza ide a világítótoronyhoz
az a valami. Azt hiszem, a Ködkürt hívogatja, ô pedig jön...
  - De hát... - kezdtem.
  - Pszt! - szakított félbe McDunn. - Oda nézz!
- és a Mélység felé mutatott.   Valami úszott, egyenesen a világítótorony
felé.  Hideg éjszaka volt, mint mondtam, a magas torony csupa hûvösség, a fény
hol eltûnt, hol felvillant, és a ködkürt csak búgott és búgott a rojtos
ködfoszlányokon át.
Nem láttunk messzire, nem  láttunk tisztán, de a Valami útját a mélységes,
nyugodt, sárszürke vizek mozgása jelezte az éji világ körül, és itt álltunk mi
ketten, magányosan, a magas toronyban, amott kint pedig, a távolban elôször csak
 a felszín fodrozódott, a fodrozódást hullám követte, és taréjos, bugyborékoló
tajték. És akkor egy fej emelkedett a hideg víztükör fölé,
egy hatalmas, fekete fej, óriás szempárral, és az tán felbukkant a nyak. És
utána... nem, nem a test, csak a nyak, még mindig a nyak! A karcsú,
gyönyörû nyakon ülô fej jó negyven láb magasra nyúlt a víz fölé. Csak ezután
merült fel a föld alatti mélységekbôl a test, mint valami fekete korallok,
kagylók, rákok borította kis sziget. És akkor csapott egyet a farkával.
Mintegy kilencven-száz láb hosszúra becsültem a csodaszörnyet a fejétôl a farka
hegyéig.
  Már nem is tudom mit mondtam. De mondtam valamit.
  - Csak nyugalom, fiam, nyugalom! - suttogta McDunn.
  - De hát ez lehetetlen! - nyögtem.
  - Nem, Johnny, mi vagyunk lehetetlenek. Ez itt pontosan olyan, mint tízmillió
éve mindig. Nem változik.
Csak mi és a part, csak mi változunk, mi lettünk lehetetlenek. Csak mi.
  A lény lassan, hatalmas, sötét méltósággal úszott odakinn a jeges vízen. A köd
fel-alá hullámzott körülötte, és idônként el-el mosta a körvonalait. Egyik szeme
azonban, mint holmi magasra emelt jelzôtárcsa, felfogta, magába itta és
visszavillantotta a mi lámpánk roppant fényét, vörösen, fehéren, megint vörösen
és megint fehéren, mintha üzenetet közölt volna, holmi ôsi rejtjelkulcs szerint.
És olyan nesztelen volt, mint a köd, amelyben úszott.

  - Hiszen ez valami dinoszauruszféle! - Lekuporodtam, és megkapaszkodtam a
lépcsôkorlátban.

  - Igen, olyasfajta.
  - De hiszen az már kihalt.
  - Nem, csak elrejtôzött a Mélységben.
Mélységes mélyen, a legmélyebb mélység mélyére. És ez most nem csak puszta szó,
Johnny, hanem üzenet, igazi üzenet, azt jelenti: a Mélység.
És ebben az üzenetben benne van a világ minden hidege, homálya és mélysége.
  - És most mit csináljunk?
  - Hogy mit? Végezzük a munkánkat, nem hagyhatjuk félbe. Amellet mi itt nagyobb
biztonságban vagyunk. Mint bármelyik hajó, amely partot szeretne érni.
Ez a valami akkora mint egy torpedóromboló, és majdnem ugyanolyan gyors is.
  - De vajon miért jön ide, éppen ide?
  A következô pillanatban már tudtam a feleletet.

  Felsüvöltött a ködkürt. És a szörny válaszolt neki. Egy kiáltás szállt
évmilliók vizén és ködfoszlányain át. Egy kiáltás, olyan gyötrelmes, olyan
magányos, hogy tetôtôl talpig beleborzongtam. A szörny kiáltott a torony felé. A
ködkürt újra süvöltött. Megint felbömbölt a szörny. Aztán a ködkürt. A szörny
pedig kitátotta hatalmas, csupa fog száját, és a hang, amely elhagyta a torkát,
maga a ködkürt hangja volt. Magányos, végtelen, távoli. Az egyedüllét hangja, a
parttalan tenger, a hideg éjszaka és a különállás hangja. Ez volt a hang.
  - Nos - suttogta McDunn -, most már tudod, miért jön ide?
  Bólintottam.
  - Tudod, Johnny, ez a szegény szörny talán egész álló éven át ott fekszik
valahol, ezer mérföld messze, és várja, hogy eljöjjön az ideje, és az is
lehetséges, hogy már millió esztendeje él ez a magányos teremtmény. Képzeld csak
el azt a millió éves várakozást; te vajon tudnál-e ilyen sokáig várni? És tán
éppen ô az utolsó ilyen lény. De akárhogy is van, öt évvel ezelôtt emberek
szálltak itt partra, és megépítették ezt a világítótornyot. És felszerelték
rá a ködkürtjüket, és azóta bôgetik, a hangja pedig egyre száll, száll arrafelé,
ahol te élsz, álmaidba temetkezve, és csak emlékezel, emlékezel egy tengeri
világra, amelyben ezernyi magadfajta lény élt, mert most egyedül vagy, egészen
egyedül, ez a világ már nem a te világod, ebben a világban neked el kell
rejtôzködnöd. Ámde a ködkürt hangja felzúg és elhallgat, felzúg és
elhallgat, te pedig felrezzensz a Mélység iszapos fenekén, a szemed kitágul,
mint egy két láb nagyságú fényképezôgép lencséje, és megmoccansz, lassan, lassan,
hiszen fölötted az egész óceán, és a válladra nehezedik. Csakhogy a ködkürt halk,
meghitt hangja áthatol ezer mérföldnyi vízen, a gyomrodban fellángol az éhség
tüze, és te emelkedni kezdesz., lassan, lassan. Táplálkozol,
tôkehalakat, pontyokat nyelsz el hatalmas kortyintásokkal, meg medúzák egész
áradatait, és emelkedsz, lassan emelkedsz, miközben telnek-múlnak az ôszi
hónapok, a szeptember, amikor útnak ered a köd, az október, amikor s¾r¾södik,
és miután napról napra, óráról órára néhány lábnyi emelkedéssel biztosítottad
magadnak a szükséges légnyomást, november végén ár megközelíted a felszínt, és
még életben vagy. Mert lassan kell haladnod: ha hirtelen felbukkansz,
szétrobbannál. I'gy aztán teljes három hónapig tart, míg felmerülsz, és jócskán
pár napig az is, míg a jeges vízen elúszol a világítótoronyig. ÉS akkor, Johnny,
végre megérkezel, és ott vagy, odakinn, az éjszakában, te, a világ legnagyobb,
istenverte szörnyetege. Emitt meg a világítótorony, és szólongat szakadatlan,
hosszú nyaka akár a te nyakad, magasan nyúlik a víz fölé, a teste éppen olyan,
mint a te tested, és a mi a legfontosabb, a hangja szakasztott a te hangod. Érted
már, Johnny, érted már?
  A ködkürt süvöltött. A szörny válaszolt. Én pedig láttam és  éreztem mindent
- az évmilliókig tartó, magányos várakozást valakinek a visszatértére, aki nem
tér vissza többé soha. Az évmilliókig tartó egyedüllétet a tenger fenekén, ezt a
tébolyítóan töméntelen idôt, odalenn, miközben az égrôl elt¾nnek a kétéltû
madarak, a szárazföldön felszikkadnak a mocsarak, eljön a lajhárok és a
kardfogúak korszaka, aztán kôszénkátránnyá válnak ezek is, és végül, mint
megannyi termeszhangya, emberek rohanják meg a dombokat.
  Süvöltött a ködkürt.
  - Ez a szerencsétlen teremtés - mesélte McDunn - tavaly csak keringett a
torony körül, körbe-körbe egész éjjel. Nem jött túlságosan közel, azt is
mondhatnám, töprengett. Talán félt. És dühös is lehetett, a hosszú utazás után.
Másnap azonban váratlanul felszakadt a köd, fényesen sütött  a nap, és az és
olyan kék volt, mint valami festmény. A szörny pedig tovaúszott, mert meleg volt,
és csend lett, és nem is jött többet vissza. U'gy gondolom, hogy egész éven át
ezen tûnôdhetett, és derekasan átgondolta a dolgot, minden szempontból.

  A szörny most már csak százyardnyira volt tôlünk, és felváltva szólongatták
egymást, a ködkürt meg ô. A szeme hol fellángolt, hol jéggé dermedt, hol
fellángolt, hol jéggé dermedt, amint a fény érte.
  - Micsoda élet lehet - mondta McDunn. - Szüntelenül várni valakit, aki nem tér
vissza soha többé.
Mindig jobban szeretni valakit, mint ahogyan az szeret téged.
Egészen addig, amíg már nem lesz más vágyad, mint elpusztítani azt a valakit,
bárki legyen is, hogy többé ne gyötörhessen.
  A szörny egyszerre száguldani kezdett a világítótorony felé.
  A ködkürt felsüvöltött.
  - Lássuk csak, mi lesz most - szólalt meg McDunn.

  Kikapcsolta a ködkürtöt.
  S a következô percben olyan mérhetetlen csend támadt, hogy a csupa üveg
toronyszobában világosan hallottuk a szívverésünket, meg a lámpa lassú,
olajozott, forgását.
  A szörny megtorpant és megdermedt. Szemének roppant vetítôlámpája villogott.
Kitátotta száját. Tompa mordulás tört fel belôle, mint valami vulkánból. Ide-oda
kapkodta a fejét, mintha a ködben szétoszló hangot kutatta volna. Aztán a
toronyra meredt. U'jra felmordult. És akkor lángot vetett a szeme. Felmagasodott,
örvénybe kavarta a vizet, és gyötrôdô haragot sugárzó szemmel nekirontott a
toronynak.
  - McDunn! - ordítottam. - Kapcsold be a kürtöt!

  McDunn ügyetlenül matatott a kapcsoló körül.
De alighogy sikerült felkattintania, a szörny felágaskodott.
Egy futó pillanatig láttam irdatlan mancsát, az ujjszerû nyúlványok között
pikkelyesen csillanó úszóhártyákkal, amint lecsapott a toronyra. Dühödt jobb
pofáján a roppant szem közvetlenül elôttem izzott, mint valami hatalmas katlan,
akár beleugorhattam volna egy nagy sikoltással. A torony megrázkódott. Süvöltött
a ködkürt, a szörny visszasüvöltött.
Mancsával megragadta tornyot, és végigkarmolta az üveget, hogy az szilánkokban
hullott a nyakunkba.
  McDunn elkapta a karomat.
  - A földszintre!
  A torony megbillent, megremegett, és engedni kezdett.
A ködkürt és a szörny egyszerre  bömböltek.
Lebotorkáltunk, illetve inkább lebukdácsoltunk a lépcsôn.
  - Gyorsan!
  Éppen akkor értünk le, amikor a torony dôlni kezdett mellettünk. Bebújtunk a
lépcsô alá, a kis kôkamrába. Ezernyi rázkódás remegtette meg, amint a
szikladarabok alázáporoztak, majd váratlanul a ködkürt is elhallgatott. A
szörny rázúdult a toronyra. A torony leroskadt. McDunn meg én térdre estünk, és
görcsösen egymásba kapaszkodtunk, mialatt kinn összeomlott a világ.
  Aztán minden véget ért, nem volt más, csak a sötétség, és a szirteket mosó
hullámverés.
  Ez, és még egy hang.
  - Figyelj csak - szólalt meg nyugodtan McDunn -, figyelj.

  Vártunk egy pillanatig.
  És akkor meghallottam. Elôször a hatalmas, mindent magába szívó sóhajtást,
s aztán a jajveszékelést, amint az óriási szörny zavarodottságát, magányosságát
panaszolta, s ez a sirám magába zárt bennünket, beburkolt, fölénk borult, és
kamránkat, mint valami vastag kôfal, körülvette testének mindent betöltô,
émelyítô kipárolgása.A szörny zihált és kiáltozott. Eltûnt a torony. Eltûnt a
fény. És eltûnt az a valami, ami ideszólította ôt az évmilliók távlatából.  A
szörny kitátotta a száját és süvöltözött.
Akárcsak egy ködkürt süvöltött volna újra meg újra. Kinn a tengeren pedig hajók
úsztak tova, nem lelték a fényt, nem láttak semmit, de amint elhaladtak erre
ezen a késô éjjelen, a hang  hallatán azt gondolhatták: "ez az, ez az, ez a
magányos hang, a Magány Öblének kürtje. Minden rendben van. Megkerültük a fokot."

  És így telt tovább az éjszaka.
 

Forrón, sárgán tûzött a nap másnap délután, amikor megérkeztek a mentôk, hogy
kiássanak bennünket a kövek alól, a kamránkból.
  - Magától omlott össze, ennyi az egész
- állította határozottan McDunn. - Alig néhány pocsék hullámot kaptunk, máris
szétmállott.
- A karomba csípett.
  Nem is akadt semmi látnivaló. Az óceán nyugodt volt, az ég kék. Csal a
leomlott torony köveit és a parti sziklákat borító zöldes anyag árasztott magából
erôs algabûzt. Körös-körül legyek zümmögtek.
Az óceán üresen mosta a partot.
  A következô évben új világítótornyot építettek, de én abban az idôben már
egy kisvárosban dolgoztam, volt feleségem, jó meleg kis házam, ahol ôszi
éjszakákon sárgán izzott a parázs, az ajtókat jól becsuktuk, és a kémény csak úgy
pöfékelte a füstöt. Ami McDunnt illeti, megint ô lett a toronyôr, de a tornyot az
ô tervei szerint építették meg, acélvázzal erôsített vasbetonból.
  - Biztonság kedvéért - jelentette ki.
  Az új világítótorony novemberben készült el. Egyszer, késô este lehajtottam
a partra, egyedül, megállítottam a kocsimat, átnéztem a szürke víztükör
fölött, és hallgattam, amint odakinn, a távolban felsüvölt a ködkürt, egyszer,
kétszer, háromszor, négyszer percenként, magányosan.

  Hát a szörny?
  Soha többé nem jött vissza.
  - Elment - mondta McDunn -, visszatért a Mélységbe.
Megtanulta, hogy semmit sem szabad túlságosan szeretni.
Visszatért a Mélység legmélyére, várakozni, újabb évmilliókon át.
O', a szegény jószág! Várni, várni ott a távolban, amíg ezen a nyomorult kis
planétán jönnek-mennek az emberek. Várni, egyre csak várni...
  Ültem a kocsimban, és füleltem. A ködben nem láttam a világítótornyot, sem
a Magány Öblében égô lámpa fényét. Csak  a kürtöt hallottam. U'gy süvöltözött,
mintha a szörny szólongatta volna.
  Csak ültem ott, és azt kívántam, hogy bár tudnék mondani valamit.

Fordította: Nihil
                                        Üdv : -=Munchausen=-

--- FMail 1.22
 * Origin: MADHOUSE BBS  215-6234 open 00-24h speed: 33600 (2:371/48)