Uj Péter Szalonnasütés c. cikkének szövegnyelvészeti szempontú elemzése

Mariska Bori,

Alkalmazott nyelvészet,

2006 ősz

 

Uj Péter írása a Népszabadság 2006. május 10-i számában jelent meg. A Népszabadság az egyik legtekintélyesebb magyar napilap, célközönsége a felnőtt magyar újságolvasó réteg.

Az írás Uj Péter állandó szerdai rovatában jelent meg, mely általában egy vagy fél hasáb terjedelmű. A rovat úgy épül fel, hogy a szerző a cím után vastagon szedett egy-két mondatban közli azt a politikai, közéleti eseményt, hírt vagy jelenséget, melyre a cikkben aztán sajátos módon reflektál, személyes véleményének, gondolatainak adva hangot. A rovat állandó illusztrációja egy fekete-fehér rajz, mely egy töprengő arcú, lefelé görbülő szájú emberarcot ábrázol. A férfi sokdioptriás szemüveget visel, ami azt sugallja, hogy nagyító alá vétetik egy-egy esemény, a rajz karikatúra-jellege pedig azt a benyomást kelti, hogy a szerző véleményét gunyoros-ironikus formában tárja az olvasó elé.

A vizsgált cikk stílusa, nyelvi regisztere teljesen összhangban van ezzel a célkitűzéssel, a szöveg az élő beszéd jegyeit hordozza, azt a benyomást kelti, mintha egyetlen indulatos monológ lenne. A szöveg írója különböző eszközökkel él a spontenaitás látszatának megteremtésére és fenntartására, például olyan nyelvi fordulatokkal él, melyek a szóbeli mesélés lezser, jópofa köznyelvi stílusára jellemzők (kész, nincs mese; bele is mosódott az agyakba szépen; és szevasz; de tényleg; pláne;  ahogy jött; az valami; satöbbi,  satöbbi;). A közvetlenség kifejezésére is több stratégiát alkalmaz: egyrészt használ olyan szavakat, fordulatokat, melyek egy komoly hangú cikkben nem kaphatnának helyet, bár az élő nyelvben, a mindennapi intim, jópofának szánt megnyilatkozásokban műveltebb körökben is megengedettek (szarok én erre a világra, puhapöcsű), másrészt játékosan kezeli a nyelvet, a kiejtés szabályai szerint ír le a magyarban még meg-nem-honosodott idegen szavakat (barbekjú, fitneszestül); illetve játékos szóalkotással, szóképzéssel (elnorbult, levelneszesedett, magyarikum, magyarabb).

Az ilyen neologizmusok bizonyos háttérismeretet feltételeznek az olvasó részéről, hiszen az elnorbult szó nem értelmezhető anélkül, hogy az olvasó tisztában lenne azzal, hogy a manapság divatos fittness-életforma ikonikus szószólója a „Norbi” néven ismert aerobik-oktató, aki nevét adja különböző egészséges, csökkentett zsírtartalmú ételek reklámozásához. Mivel egész reklámhadjárat épül erre, nem valószínű, hogy az olvasó ne tudná egy pillanat alatt értelmezni, hogy mit is takar az újonnan alkotott melléknévi igenév. Váncsa István nevének említése sem okoz nagy gondot az olvasó számára az értelmezés szempontjából, mivel nevével találkozhatnak a Népszabadság hasábjain is, hiszen az újságíró elhíresült gasztronómiai ismeretiről, illetve pontos kultúrtörténeti fejtegetéseiről. A következő szó, mely talán kevéssé ismert a városi újságolvasó ember számára a vérliszt, azonban a szóösszetétel átláthatósága, illetőleg azok a képzetek, melyek felidéződnek az összetétel tagjai által, értelmezhetővé teszik a fogalmat mindazok számára is, akik kevéssé járatosak az állattenyésztésben, a tápszerek összetételében. Az egyetlen, talán több háttérismeretet feltételező kifejezés a Michelin-csillagos jelző, melynek interpretálhatóságához szükség van arra, hogy az olvasó tisztában legyen azzal, hogy a Michelin cég által kiadott útikalauz csillagokkal jelzi az országutak melletti vendéglők minőségét, s hogy akár egyetlen csillag kiérdemeléséhez is komoly elvárásoknak kell megfelelni. A háttértudást mozgósító szavak alkalmazása a szövegben tehát korántsem hat zavaróan a szövegben, hiszen nem akasztják meg az olvasási folyamatot, hanem inkább aktivizálják az olvasó részvételét a szövegalkotási folyamatban. Ugyanezt a hatást szintén szolgálják a fent említett tréfás morfológiai neologizmusok (levelneszesedett, elnorbultak, magyarabb, magyarikum).

A szöveg hangvétele fokozottan személyes, s a személyesség hatását szintén több, különböző eszközzel éri el az író. Ezt a célt szolgálják az erősen szubjektív, szuperlatívuszokkal értékelő megállapítások (a szalonnasütésnél szebb dolog nincsen, a legcsodálatosabb ételek egyike, gasztronómia csúcsa). A személyes hangvételt szolgálja továbbá a szöveget átható indulat, melynek nyelvi kifejezői a vulgáris kifejezések (puhapöcsű, szarok én erre a világra), illetve az élő beszédet – egy indulatos monológot imitáló többszörösen összetett, általában mellérendelésektől terhelt mondatok – az első és negyedik bekezdés csupán egy-egy hosszú mondat. Az indulatosság további jelölői a felszólító módú igealakok (szögezzük le, tessenek gyorsan berakni a vitrinbe, maradjon) valamint a szintén felszólítást implikáló kijelentő módú igék, melyek ellentmondást nem tűrő parancsok benyomását keltik (szalonnát sütünk, megiszunk negyven kisfröccsöt). Az író a személyességet többször explicit módon jelöli az első személyű ragozással (szalonnát sütünk, megiszunk, nem vagyok hajlandó, nem érdekel [engem], szögezzük le), továbbá az olyan bevezető kifejezésekkel, mint fogalmam sincs, megfigyelésem szerint. Az érzelmi involváltság egyértelmű mutatója a második bekezdést záró felkiáltó mondat: És milyen régen sütöttünk szalonnát, istenem! Tematikusan tovább fokozza ezt a hatást a saját nagyapjára való visszaemlékezéssel, s a szöveg záró részében explicit módon megjelenik az írói én, a jelölt egyes szám első személyű személyes névmással, illetve az ennek megfelelően ragozott alakok halmozásával.

Az indulatos monologizálás, így szóbeliség látszatát kelti a szöveg kezdete, ahol az író olyan pozícióba helyezkedik, mintha vitatkozna valakivel, és sorolja, halmozza az érveket az esti szalonnasütés mellett. A hosszú, többszörösen összetett mondat azt a benyomást kelti az olvasóban, mintha a beszélő nem akarna teret adni a láthatatlan vitapartnernek, s a már sokszor elhangzott ellenérvekre reagálna. Ez az indulatos „egy szuszra elmondott” mondat (az egész bekezdés) alkotja a szöveg első részét. A szöveg „in medias res” módon indul, ellipszis alkalmazásával (Akkor szalonnát sütünk). Annak ellenére, hogy a kezdés tartalmilag kapcsolódik a vastagon szedett témamegjelölésre, az időbeli váltás mégis azt az érzést kelti az olvasóban, mintha felvezetés nélkül vágna bele a beszélő a mondanivalójába. Az első rész „monológjának” némileg ellenpontja a második rész (a második bekezdés), mely tartalmában mintha igazodni akarna a hasonló témájú cikkekhez, melyekben a kultúrtörténeti visszatekintés megszokott. Az író ezzel feladni látszik a szóbeliség imitációját, de a fogalmam sincs mondatbevezető kifejezéssel el is utasítja ezt a gyakorlatot, a bekezdést záró felkiáltással pedig visszatér a személyes, szóbeliséget idéző írásmódhoz. A harmadik rész (harmadik bekezdés) kezdete visszautal az előző felkiáltásra, az ellipszist tartalmazó kezdő mondatban leírt gyakorlattal indokolja, hogy miért kerül sor oly ritkán szalonnasütésre. A mondat halmozott nominális szerkezetei szintén a szóbeliség látszatát keltik, hiszen élő nyelvi megnyilatkozások során a beszélők gyakran élnek az igei állítmányok ellipszisével, főleg, ha a hallgató számára is ismert dolgot akarnak ikonikus jelenségekkel leírni. A grillezés és barbekjú szinonimákat a rakni a rostra a … csirkének a … mellét parafrázis követi, melynek szokatlan szórendje a mindig szó hatását erősíti. A harmadik rész következő részével az író ismét visszatér a szöveget alkotó ember pozíciójába, reflektál magára a szövegre (hosszú zárójel), illetőleg a szöveg nyelvi anyagára, s egyetlen jelzőt magyaráz. A következő, negyedik részt a negyedik bekezdés alkotja, melyet a szalonnasütés mikéntjének és hogyanjának szenteli a szerző, szintén személyes megfigyelésekre hivatkozva, önálló elmélkedéssel zárva. Az ötödik rész a következő bekezdés, mely tematikusan olyan szempontból különül el a többitől, hogy az író a nagyapjára való emlékezésnek szenteli, de mégis a koherens egységként kapcsolódik, hiszen a címben megjelölt szalonnasütéssel kapcsolatban beszél róla. A záró rész (utolsó bekezdés) oly módon reflektál az előző részre, hogy az író a nagyapjától ellesett technika mellett foglal állást, majd általános, absztraktabb szintre emeli, folytatandó hagyományként jelöli meg, s így egészen általános érvényű üzenettel zárja a szöveget.

A szöveg időbelisége nem egészen tükrözi a tematikusan kijelölt részeket, bár teljes szimmetriát mutat, és sajátos ívet jár be. A szalonnát sütünk, majd megiszunk szerkezetek a jövőre utalnak, innen a jelenbe ugrik általános érvényű fejtegetéseivel, mely az általános jellege révén átvezet a régmúltba, ahonnan a személyes visszaemlékezés révén a közelebbi múltba kalauzol. Innen ismét a konkrét jelenbe, „épp most”-ba jutunk a jelen idejű igealakok révén (szenesítem, égetem), s ismét a jövőbe mutatóan zárul a szöveg (ha majd én is meghalok).

Az élő beszéd imitációja pontos és tudatos szerkesztést kíván meg a szerző részéről, hiszen egyrészt elliptikus eljárásokat alkalmaz az élő nyelvi megnyilatkozás hatásának eléréséhez (Akkor szalonnát sütünk; hogy estére nehéz; Mert mindig a puhapöcsű grillezés; Boltban vásárolt; Nem házi;  semmi láng; hogy csak parázson stb.) másrészt más kohéziós eszközöknek köszönhetően (visszatérés, párhuzam, parafrázis, korefereciaviszonyok, egyeztetés, kötés) a szöveg megfelel a követhetőség követelményének. Legszembetűnőbb, hogy a címben szereplő, s egyben témamegjelölő szereppel is bíró szalonnasütés részleges vagy teljes ismétlés révén a harmadik bekezdést kivéve minden részben előfordul (szalonnát sütünk, szalonnasütés, szalonnát fogok sütni, szalonnasütésnek, sütötte tovább, szalonnasütési). A szerző a részleges visszatérés eszközét több helyen alkalmazza a szövegben, a szalonnasütés technikájával foglalkozó, negyedik és ötödik részben, a „süt” ige tartalma jelenik meg különböző alakokban: süt, átsül, sütötte, sütni. Ehhez kapcsolódik a „szénné éget” kifejezés is, melynek tartalma különös jelentőségű, hiszen szerepe fontos a nagyapa szalonnasütési technikájának bemutatásában. A kifejezés „szénné” tagja hangsúlyozás céljából teljesen ismétlődik, illetve a szénné éget kifejezés készíti elő, teszi értelmezhetővé aztán az újonnan alkotott szalonnahulla szóösszetételt. A kifejezés tartalma a záró részben ismét felidéződik a szenesít és éget szinonimákkal. Egy-egy szó teljes ismétlése más célokat is szolgál a szövegben: az első részben ismételt vegetáriánus szakácskönyv jelzős szerkezet a szerző véleményének, állásfoglalásának sulykolását eredményezi. A harmadik részben négyszer visszatérő bóti melléknév kulcsfontosságú az adott rész tartalmának szempontjából, hiszen a bekezdés nagy részét a jelző magyarázatának szenteli a szerző, illetve elítéli annak tartalmát. A szóalak ismétlése egyrészt szintén a szöveg alkotójának véleményét, másrészt egy jelenség/minőség ikonikusságát hivatott hangsúlyozni, amit az ejtéshű írásmód csak tovább fokoz. A jelző központi szerepét a bekezdésben azzal is előkészíti, hogy a korábban mint jelző utal rá, tehát az általánostól közelít a specifikus, az adott szó felé, valamint később idézőjelbe téve azt, nyelvi adatként szerepelteti.

Az első és negyedik bekezdés hosszú írott szövegben túl hosszúnak ható mondatai megkövetelik a kohézióteremtő eszközök alkalmazását. Az író előszeretettel él a párhuzam és parafrázis eszközeivel is: a „világ” szó ragos alakjának részleges és teljes ismétlése, így a forma párhuzamossága is szerepet kap a tematikus párhuzamok érzékeltetésében, vagyis ugyazon a jelenség, életmód a különböző aspekusainak érzékeltetésében. Ez a ragos forma tartja össze az egyébként eltérő szintaktikai szerkezeteket, a jelzős elnorbult, levelneszesedett világgal, a birtokos vegetáriánus szakácskönyvek és light kólák világával és az alárendelői azzal a világgal, amelyben… szerkezetet. Az író a formai párhuzam kohéziós eszközével él a kilokaloriástul, fitneszestül alakok szerepeltetésével. A formai párhuzam a határozóhalmozás esetében a legfeltűnőbb (sülve, abálva, sóban eltéve, nyárson sütve, kenyérre csöpögtetve; ill. fokhagymásan, paprikásan, mindenhogyan). Az író a hasonló végződésű szavak egymás mellett szerepeltetésével azt érzékelteti, hogy a szóban forgó szalonna minden lehetséges változata nagyszerű, s ezt a mindenhogyan-ig eljutó generalizálással explicitté is teszi. Parafrázisra is találunk példát a bekezdésben: a legcsodálatosabb ételek egyike, a gasztronómia csúcsa kifejezések más formában jelölik ugyanazt a tartalmat, az utóbbi szerkezet a primitív jelzővel együtt pedig némi általánosítással prafrazálódik tovább: a legkevesebb munkával előállítható legmagasabb minőség szerkezetben.

A legtöbb tagot felvonultató, több részt is átívelő parafrázis-lánc szintén a szalonnasütés tartalma köré csoportosul. A negyedik bekezdés elején szereplő szalonnasütés művészete kifejezés tartalmát, a végleletekig vitt általánosítás során a valami szóval jelöli újra, melynek különös színezetet ad, hogy az előtte szereplő valami rettenetes szerkezet egyik tagjának lexikai, de nem fogalmi visszatérése. Az, hogy az író rájátszik az azonos formára, azt eredményezi, hogy a befogadó figyelmének előterébe tolódik a szó, s ennek nagy szerepe van abban, hogy a szöveget záró befejezés frappáns lehet. Itt ugyanis a háromszor megjelenő valami két új tartalommal szerepel, először felidézi az „ez már valami” kifejezést, majd határozott névelővel ellátva az író egyértelmű állásfoglalását jelzi a nagyapai örökség, a hagyományok tisztelete mellett. Visszatérve a negyedik bekezdés parafrázisláncához, a szalonnasütés következő parafrázisa a legprimitívebb ételkészítési módszer, melyet egy három soros definíció pontosít: venni egy megfelelően erős botot, amelyre rátűzhető egy kisebb szárnyas, mamutdarab vagy az ellenség valamely tagjának testrésze, aztán … égetni a húst.

 A sokszorosan összetett, alá- és mellérendeléseket tartalmazó mondatok a tudatos szerkesztésnek köszönhetően nem terhelik meg az olvasót, a többszörös összetétel nem megy a követhetőség, értelmezhetőség rovására, mert a grammatikai egyeztetések, a koreferenciális viszonyok lexikális jelölése, illetve a kötőszavak használata a megfelelő mértékben elősegítik a kohézió létrejöttét. A mellé- és alárendelő viszonyokat jelölő kötőszavak mindig megjelennek a tagmondathatároknál, az író leggyakrabban az és kötőszót alkalmazza a szövegben. A mellérendelő kapcsolatos kötés kötőszavainak gyakori alkalmazása egy bizonyos sodró lendületet eredményez, hozzájárul az indulatos monológ hatásának megteremtéséhez. Fokozza ezt a hatást, ha mondatkezdő pozícióban szerepel az és: És milyen régen sütöttünk szalonnát!; És a hüvelykujjnyi, üszkös...  A kötőszavaknak kiemelt szerepe van a hosszú mondatok tagmondatai közötti viszonyok jelölésében, s a követhetőséget szintén segíti, hogy a mellérendelő viszonyt jelző kötőszó után gyakran tételszerű, rövid megállapítás, ítélet jelenik meg, melyet aztán esetlegesen alárendelésekkel bont ki, ír körül a szöveg alkotója (és nem érdekel, hogy késő van már; de én most nem vagyok hajlandó kompromisszumra; mert a szalonna nem valami veszélyes … dolog; hanem a szalonna a legcsodálatosabb ételek egyike, de magyarabbat nehezen tudnék elképzelni). A páros kötőszavak felszíni fogódzóként szolgálnak arra, hogy az olvasó egymástól távol eső mondatrészek közötti logikai-szemantikai viszonyt ne veszítse el (pl. nemcsak…hanem; egyrészt … [másrészt] viszont). Az egymásnak mellé-, de egy közös főmondatnak alárendelt tagmondatok értelmezését gyakran segítik a párhuzamos formák (ahogy az bele is mosódott; ahogyan az elnorbultak megpróbálják; hogy hogyan süt a profi, hogy csak parázson illetve a már említett világgal jelzett párhuzamos szerkezetek.)

A szövegben érvényesülő kohézió fenntartásának további eszközei a névmási anaforák (erre a világra; ez valami … szakértelmet kívánó; … ez a nagyapám volt. Ő nem várt…; így szerette) A kataforák teljes hiánya talán igazolni látszik azt a megállapítást, hogy a szerző a szövegben azt a stratégiát követi, hogy először megfogalmaz egy tételszerű állítást, megállapítást tesz, majd azt magyarázza, járja körül. Az elemi kapcsolatoknak számos egyéb fajtáját tartalmazza a szöveg, melyeknek részletes tárgyalására itt most nem kerülhet sor. Említésre méltó még a szövegindító deiktikus többes szám első személyű igealak, melynek szerepe nem kevesebb, mint megteremteni a beszédhelyzetet, feltételezni egy jelen lévő másik embert, akivel aztán egyoldalú vitába bocsátkozik a beszélő. A másik ilyen deiktikus kifejezés az itt és most, mely az élő beszédet imitáló pozíció miatt egyaránt vonatkozhat a szövegen kívülre s magára a szövegre, annak alkotására. 

A kohézióteremtő eljárások különböző szinteken érvényesülnek a szövegben, a többszörös összetételek, alárendelések, az elliptikus szerkezetek nem kevés olvasói aktivitást kívánnak, de a szerző elegendő fogódzót alkalmaz a követhetőség érdekében, s megtalálja az optimális egyensúlyt szövegelemek elrejtése és megmutatása között, a végeredmény pedig egy érdekes, lendületes, a figyelmet végig fenntartó, követhető szöveg. Néhol szenvedélyes hangú érvelést imitál, máshol tudományoskodó körülményességet parodizál, mégis különböző tematikájú részek egyetlen központi fogalom, a szalonnasütés körül forognak, s a gondolatmenet az egészen konkrét Megláttam a rúdon egy nagy tábla füstölt szalonnát mozzanatától egészen komoly absztrakciós szintig, az elbeszélő értékrendjéig jut el. A gondolatmenet íve úgy járja be ezt az utat, hogy a szerző nem is ismétli önmagát, a központi fogalomnak mindig más aspektusáról beszél, azonban a visszatérések, párhuzamok és parafrázisok révén ez az ív több pillérrel alá van támasztva, vagyis a kohéziós eszközök a nyelvtani egyeztetésektől, a tartalmi párhuzamokon keresztül a bekezdések közötti összefüggésekig együtt alkotják a szöveg koherenciáját.