Az alábbi levél eredetijét e-mail-ként kaptam a közelmúltban. A levél szerzője Scott Freiheit, 38 éves, Kaliforniában élő művész: zeneszerző, rendező, színész, énekes, operatőr, színpadi szerző. Az Interneten bukkantam Undiscovered musicals (Felfedezetlen musicalek) című honlapjára (www.geocities.com/Broadway/1388). A honlapján pedig A skarlát betű című, Nathaniel Hawthorne regénye alapján írott és még sehol be nem mutatott musicaljének ismertetésére. Belehallgattam a honlapon meghallgatható zenei részletekbe, elolvastam a szinopszist, és küldtem neki egy e-mail-t, amelyben megkértem, küldje el a szövegkönyvet és a hangfelvételt. Bemutatkozásul megadtam saját honlapom címét (http://www.nexus.hu/kolumbusz). Ez idén március elején történt. Amikor ezeket a sorokat írom, április végén, ott tartunk, hogy az egyik nagy budapesti színház igazgatója elhatározta: bemutatja a darabot. Ha minden a vágyaink szerint alakul, még az ezredforduló előtt ritka kulturális csemegét kínálunk a budapesti nézőknek: egy amerikai musical ősbemutatóját.
Levelezésünkben természetesen sok szó esik a két színházi kultúra közötti különbségekről. Scott az egyik levelében azzal lepett meg, hogy mindenre kiterjedő alapossággal bemutatta nekem, hogyan szerveződik Amerikában a színházi élet. úgy gondoltam, ezt a levelét megosztom a szakma nyilvánosságával.
Helló Péter!
Miután elküldtem neked a legutóbbi emiljeimet, eszembe jutott, talán érdekel, hogyan szerveződik a színházi élet nálunk. Abból, amit az "amatőr" színházról kérdeztél, úgy látom, igazam volt!
A színházi létra legalsó fokán a diákszínjátszás áll. Nálunk minden középiskolában és egyetemen van valamilyen színházi szak, és ezek mind tartanak különféle előadásokat is. A színvonal rendkívül változó. általában színdarabokat is, musicaleket is játszanak. A szereplők többnyire mind diákok, de egyes iskolák néha vendégművészeket is hívnak. A helyszínek is változnak, a kis tantermektől a tornatermeken át a valódi színháztermekig. Mivel sok iskola közpénzből él, ezért az ország legjobb és legmodernebb színháztermeinek némelyike ezekben található. A jegyárak 4-8 dollár között váltakoznak, az egyetemi előadások valamivel drágábbak.
Az amatőrök között a következő fokozat a közösségi színház /community theatre/. Ezek többnyire nagyon kis méretű színházépületek, kb. 100 hellyel, és itt mindenki kizárólag szerelemből és jókedvéből dolgozik. Az épületek általában régiek, a világítási berendezést improvizálják. Mindenki a szabadidejében dolgozik, és a szereplők be szoktak szállni a díszletépítésbe , stb. Egyes esetekben a színészeknek fizetniük kell, hogy így segítsék a produkció létrejöttét. Mivel mindenki ingyen dolgozik, előadást hetente háromszor-négyszer tartanak. (Péntek, szombat, vasárnap, és esetleg szombaton vagy vasárnap délelőtt is.) A jegyárak körülbelül 6-12 dollár között mozognak. A közösségi színházak hírhedten kerülik a kockázatot a darabválasztásban. Nagyon népszerű (RéGI) komédiák, egy-két misztérium, alkalmi dráma és ritkán valami kevés szereplős musical - ebből áll a "tipikus" közösségi színház programja. Egy "szezonban" 4-6 bemutatót tartanak.
A színészi játék színvonala az adott színház hagyományaitól és a darab minőségétől függ. Van, hogy tehetséges fiatalok itt próbálnak tapasztalatot szerezni, van, hogy hivatásos színészek engedélyt kapnak rá, hogy ingyen játsszanak, hogy formában maradjanak, míg nem találnak fizető munkát, és van, hogy reménytelenül tehetségtelen emberek játszanak és jól érzik magukat! (Ami végül is a közösségi színház eszméjének egyik jellegzetessége.)
Ha musicaleket játszanak, az épületek általában kicsik egy zenekarhoz, ezért vagy egyetlen zongorát, vagy fél-play-back-et használnak. Amikor a régebben említett Evitá-t csináltam, az volt az első "amatőr" produkció Los Angelesben, de nagyon profi előadás volt. A díszletek és a jelmezek az országos turnéról /national tour/ valók voltak, és az a lehetőség, hogy az Evitá-ban játszhatnak, nagyon tehetséges embereket hozott össze (például engem! és persze itt találkoztam Kayre Morrisonnal, aki végül a legtöbb produkciómban énekelt, köztük A skarlát betű-ben Hestert). Egyetlen színész sem kapott gázsit, nekem fizettek kb. 2000 dollárt a hangfelvételért és a hangkép tervezéséért.
A következő szint egy kicsit hibrid. A Könnyű Polgári Opera /Civic Light Opera/ lényegében nagy formátumú közösségi színház, két fontos különbséggel. Egyrészt itt kizárólag musicaleket játszanak. (Operát soha, hacsak nem rock operát, még ha így is nevezik.)
Másrészt általában nagyon nagy színházépületben játszanak. (átlag 1200-2000 hely, bár egyes épületek még nagyobbak, és van egy-két kisebb is.) További fontos különbség, hogy a legtöbb Könnyű Polgári Operának szerződése van a színész-szakszervezettel /Actors' Equity/, amelynek alapján minden produkcióhoz kötelesek bizonyos számú színészt szerződtetni. (általában 6-12 színészt.) A többi színész fizetés nélkül játszik és nem szakszervezeti tag. (Ha azt mondom "színész", vagy ha a szereplők létszámára utalok, az nálunk a produkció összes résztvevőjét jelenti. Valójában egyáltalán nincs különbség a színészek, énekesek, táncosok, stb. között, mivel azt várják el, hogy lényegében mindenhez értsél.)
A szakszervezeti színészek egy KPO munkáért körülbelül heti 450 dollárt kapnak. A nem szakszervezetiek semmit. A legjobb szerepeket persze általában a fizetett színészek kapják. A produkciók általában elég profik és nagyon nagyméretűek, néha nagyobbak, mint a Broadway-n, mert itt nem kell mindenkit kifizetni. 40-50 szereplő a Broadway-n óriási méretnek számít, egy KPO-ban nem olyan meglepő. (Bár 50 emberre biztosítani a jelmezt, ez kicsit megterheli a költségvetést.)
Egyes KPO-k hivatásos színháznak tekintik magukat, mások közösségi színháznak. A pénztári bevételen túl erősen támaszkodnak a közösség gazdagabb polgárainak adományaira, valamint a programfüzetből származó reklámbevételekre. A jegyárak 14-30 dollár között mozognak, és heti öt-hat előadást tartanak. Mindig van zenekar (és minden zenésznek fizetnek, általában többet, mint a színészeknek.) Mivel szakszervezeti színészek is játszanak, a nagyobb KPO-kat a színházi kritikusok hivatásos színházként kezelik, ami azt jelenti, hogy hajlamosak eljönni és kritikát írni az előadásról. Hivatásos kritikusok sohasem írnak amatőr előadásokról.
Egy szezon általában öt produkcióból áll. általában minden szezonban van néhány régi kedvenc, egy-két újabb, és egyes ritka alkalmakkor a merészebb KPO-k eredeti musicalt is bemutatnak. Sajnos az ilyen kísérletek nem mindig járnak sikerrel és a merész társulat jutalma egy jó nagy pénzügyi bukás. Egy KPO produkció általában néhány százezer dollárba kerül, talán közelebb a félmillióhoz, ez a produkciótól függ. Nem tudok róla, hogy valaki is átlépte volna a milliós határt.
A következő fokozat a hivatásos, "nem-szakszervezeti" vacsoraszínház. Ezek szintén kizárólag musicaleket játszanak, de sokkal kisebb méretben. A vacsoraszínházakban általában 400-800 néző fér el, szinte soha nincs zenekar, a zene mindig előre föl van véve. Ez a legmagasabb fok, ahová egy nem-szakszervezeti színész eljuthat. A vacsoraszínházak a produkció minden résztvevőjének fizetnek. (Színészek, technikusok, tervezők, stb.) Egy színész hetente körülbelül 200-250 dollárt keres. A produkciót hetente 6-8 alkalommal játsszák, és gyakran 8-12 hétig játsszák zsinórban. (Egy KPO összesen 20-30 előadást tart produkciónként - egy vacsoraszínház inkább 70-100-at.)
A vacsorát az előadás előtt, a desszertet a szünetben szolgálják föl, hogy az emberek ne akkor egyenek, amikor az előadás folyik. Asztaloknál és boxokban lehet ülni. Az étel minősége általában nagyon jó ... az előadás minősége persze az adott színháztól függően változó! Mivel mindenkit fizetnek, ezért általában túlságosan kevés a szereplő. Amikor a Hegedűs a háztetőn-t játszottam egy vacsoraszínházban, összesen tizenhatan voltunk. (Tevjének öt helyett csak három lánya volt!) Mivel a legtöbben nem tudnak megélni Los Angelesben heti 200 dollárból, mindenkinek van valami rendes napi munkája is. Csak én lógok ki a sorból azzal, hogy így próbálom meg felszínen tartani magam!
A vacsoraszínházak hírhedtek a darabok "újraírásáról" is. Mivel a nézők egy-másfél órával az előadás kezdete előtt érkeznek, hogy megvacsorázzanak, nagyon nehéz mindenkit a helyén tartani egy hosszú előadás alatt. Ezért a darabokat meghúzzák. Egyes vacsoraszínházak ennél is tovább mennek, és nem csak a darab hosszából nyírnak le egy kicsit, hanem alkalmasint tetszésük szerint átírják a darabot! (Szerző lévén, ennek tudatában elhatároztam, hogy ha a darabjaimat majd a vacsoraszínházak is játsszák, elsőként ezekre a helyekre küldöm el a kémeimet!)
A jegyárak - vacsorával, de bor és borravaló nélkül -27,50 és 50 dollár között vannak. A könnyű, vidám vígjáték a legnépszerűbb, de nagy siker volt az Evita és Az Operaház fantomjá-nak Kopit és Yeston által írott, Fantom című változata is. Eredetit nem nagyon játszanak.
Eddig tehát átnéztük a "tiszta amatőr" színházakat - iskolai és közösségi színház - és a "félhivatásos" színházakat - Könnyű Polgári Opera és nem-szakszervezeti vacsoraszínház. Na most lássuk a profikat!
A hivatásos színházakat Amerikában általában két fő kategóriába sorolják - Broadway/turné társulatok illetve önkormányzati /regional/ színházak. Az önkormányzati színház hivatásos társulatot jelent, ahol mindenkit fizetnek, a megfelelő szakszervezeti egyezség szerint. A színészek heti 200 dollár és 700-800 dollár között keresnek, néha többet. Ezeket a színházakat adókímélési okokból általában nonprofit színházaknak nevezik, de valójában mind nyakig van az üzletben és annyi pénzt próbál keresni, amennyit csak tud. Jótékonysági alapítványoktól kapnak pénzt és minden egymilliomodik évben a kormányzattól is. (Inkább az állami, mint a szövetségi kormánytól. Az amerikai adófizetők nem nagyon szeretik, ha a pénzüket művészetre költik!)
Az önkormányzati színházak minden alakban és méretben megtalálhatók... szó szerint. Vannak körszínházak, arénák, sátorszínházak, utcai produkciók és különféle méretű proszcénium-színházak, és ezeket mind "önkormányzati" színháznak nevezik. A menü is eléggé vegyes. Minden előfordulhat. Nálunk elsősorban ezek azok a helyek, ahol az új szerzőknek van rá némi halvány esélyük, hogy észrevegyék őket. Bár ezek a színházak is küzdenek a megélhetésért, a közönségük kalandvágyóbb, ezért nagyobb kockázatot is vállalhatnak. A jegyárak széles skálán, 5 és 50 dollár között ingadoznak! A színházakban általában ezernél kevesebb hely van, de vannak kivételek. Ha foglalkoztatnak is zenekart, az általában elég kicsi (8-10 fős). A produkciókat néha mindaddig műsoron tartják, amíg vannak nézők /shows may have an open-ended run/, de ez nem általános.
A bot másik végén (vagy a létra felső fokán!) van a Broadway. Jelképesen a Broadway a csúcs, de az országban minden produkciót, amelyik ú.n. első osztályú szakszervezeti szerződés /"First Class" Equity contract/ alapján jön létre, a Broadway-jel egyenrangúnak tekintenek. Egy "első osztályú" produkcióban egy művész minimum heti 2000 dollárt kap. (Bár ez elsősorban a kórus tagjaira vonatkozik.) A nevesebb színészek, vagy azok, akik nagyobb szerepeket játszanak, inkább heti 10-20.000 dollárra számíthatnak. Egy valódi sztár heti 50.000 dollárt keres, vagy annál is többet! (Ami eltörpül a televízióhoz képest, ahol egy nagy sztár legalább egymillió dollárt kap epizódonként. Még azok is, akik csak a hangjukat adják A Simpson család című népszerű rajzfilmsorozathoz, ennyit keresnek!)
Ellentétben az önkormányzati színházakkal, a Broadway színházai teljesen üres dobozok. Négy fal és néhány széksor. Minden új produkció a nulláról kezdi és hozza a saját padlózatát, díszletét, világítóberendezését, hangerősítő-rendszerét, stb., és viszi magával, amikor elmegy. A produkciók szinte mindig addig bérlik a színházat, amíg vannak nézők /shows are almost always booked for open-ended runs/ hiszen a cél az, hogy addig játsszák az előadást, amíg csak lehetséges.
Az országos turnék előadásainak mérete nagyon hasonló a Broadway-előadásokéhoz - legalábbis eleinte. Az első turnék általában a nagyobb városokra koncentrálnak. Ha egy produkció nagyon sikeresnek bizonyul, akkor több turnétársulatot állítanak össze és elmennek a kisebb városokba is. A turné-skála alsó végén van a "busz és cucc" ("Bus and Truck") társulat, amelyik sok helyen csak egy-egy előadást játszik. A színészek nem keresnek annyit, a jelmez és a díszlet másodkézből való, és általában a színvonal sem olyan magas.
Olyan nagyvárosoknak, mint Los Angeles vagy Chicago, megvan a saját virágzó színházi életük, és alternatívát kínálnak a turnézó produkciókkal szemben. Például az Evita, a Ragtime és a Sunset Boulevard Los Angelesben került színre, mielőtt New Yorkba vitték volna. (Persze korábban már játszották őket Angliában illetve Kanadában.)
Van persze sok más forma is. A gyerekszínház néha nagyon jó üzlet és gyakran a rendszer hézagaiban él, mármint ami a hivatásos formákat illeti. Vannak, akik nagyon jól keresnek gyerekdarabok turnéztatásával, és annyit fizetnek a színészeknek, amennyiben éppen meg tudnak állapodni.
Az elmúlt években megjelent egy új forma az új musicalek számára, és ez a pre-Broadway turné. Ezeket a produkciókat többnyire néhány önkormányzati színház együtt hozza létre, és sikerült némi érdeklődést kelteniük az új musicalek iránt. Kopit és Yeston's Fantom-ja valószínűleg a legsikeresebb azon amerikai musicalek közül, amelyek sohasem jutnak el a Broadway-ra. (Az Andrew Lloyd Webber által írt Az Operaház fantomjá-nak hatalmas sikere miatt ezt valószínűleg sosem fogják a Broadway-n játszani.) Ezt a darabot "felfedezték" a vacsoraszínházak és a Könnyű Polgári Opera színházak és úgy lett nagyon népszerű, hogy nincs rajta a hagyományos felirat: "Broadway siker".
Az Off-Broadway valaha a merész, kísérleti művek világa volt, de ma már inkább olyan, üzletképes előadásokat jelent, amelyek túl kicsik a hagyományos Broadway-színházak számára. Ma az Off-Off-Broadway az underground mozgalom otthona. A legtöbb nagyvárosnak megvan a maga Off vagy Off-Off-Broadway-ja.
Itt nálunk az Actors Equity-nek, és az összes szakmai szakszervezetnek nagyon nagy hatalma van. Az ő véleményük szerint mindazok, akik nem szakszervezeti tagok, nem is hivatásos színészek, bár, mint föntebb írtam, számos helyen fizetnek azoknak a színészeknek is, akik nem szakszervezeti tagok. és néha még a nem fizető produkcióknak is nagyon jó társulatuk van. További jellegzetessége az amerikai színháznak, hogy nálunk nincsen repertoár. Néhány önkormányzati színház így működik, de NAGYON kevés. Nálunk a legtöbb produkció bemutató után előre meghatározott számú előadást játszik, majd leveszik a műsorról, hogy azonnal átadja a helyét a sorrendben következő produkciónak.
Remélem, ez a kis dolgozat nem volt túl unalmas. Hajlamos vagyok kicsit elidőzni ennél a tárgynál, de nem tudtam, mennyit tudsz (illetve mennyit akarsz tudni!). Ha bármit kihagytam, értesíts!