a Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben

Erdély történetében volt egy olyan népcsoport, amely kis lélekszáma ellenére rendkívül jelentõs szerepet játszott és máig ható érvénnyel rányomta bélyegét a térségre. Aki ismeri valamennyire Erdély történetét, tudja, hogy a szászokról van szó, akik a 12-13. században telepedtek le Erdélyben. Megjelenésük e Németországtól távol esõ területen egyrészt a Német-Római Birodalom demográfiai és társadalmi helyzetével magyarázható. Az általános népességnövekedés, a társadalmi feszültségek, az a tény, hogy a pénzgazdálkodás tönkretette a parasztság, a kis- és középnemesség egy részét, egyes városok (Worms, Mainz, Köln, Speyer) lakossága pedig felkelt jogai biztosítása érdekében, népességmozgást indított el. E vándorlás folyamán jelentõs csoportok telepedtek meg a Németországtól keletre esõ területeken. A szászok megtelepedése Erdélyben e folyamat keretében játszódott le. A kivándorlásban az ún. lokátor játszott fontos szerepet. Õ közvetített a letelepedésre szánt területek ura és a betelepülõk között, összetoborozta a kivándorolni szándékozókat, kiválasztotta a letelepedés helyét, állatokat, eszközöket, vetõmagot szerzett, cserében pedig földet és bizonyos jogokat kapott az új területen. A telepesek általában jogilag szabadok voltak, cenzust fizettek, átörökíthették birtokaikat és faluközösségekbe szervezõdtek, amelyeknek élén a bíró állott. Németország területén 1103-ból, 1148-ból és 1313-ból maradt fenn olyan oklevél, amely Magyarországra kivándorolt személyekrõl tudósít. Az 1148- ból származó adat II. Géza uralmának (1141-1162) idejére esik. E korban Erdély déli határvonalát a Bizánci Birodalom fenyegette. A király azzal a szándékkal telepítette be a Német-Római Birodalom területérõl érkezõ "vendégeket", hogy az országnak katonai védelmet is nyújtsanak. Ennek érdekében II. Géza Nagyszeben környékérõl, a késõbbi szebeni, újegyházi és nagysinki szász székek területérõl keletebbre telepítette a székelyeket, hogy az újonnan érkezett vendégeknek helyet adjon. A Németország területén keletkezett néhány oklevelet olyan oklevelekkel egészíthetjük ki, amelyek különbözõ elnevezéssel a már megtelepedett szászokat Erdélyben említik. Egy 1191-bõl származó oklevél Ecclesia Theotonicarum Ultrasilvanorum-ról, egy 1192-ben keltezett pedig omnes Flandrenses-rõl beszél. Az oklevelek tanúsága szerint nem minden telepes volt német, hanem olaszok, vallonok és franciák is akadtak közöttük. Szász (saxones) elnevezésük csak 1206 után szilárdult meg, amikor II. András király három falu, Romosz, Magyarigen és Boroskrakkó elsõ királyi vendégeinek (primi hospites regni) kiváltságokat adott. A bevándorlási folyamat a késõbbiekben is folytatódott. 1211-ben II. András király a német lovagrendnek adományozta a Barcaság területét, akik földjüket hamarosan német telepesekkel népesítették be. Döntõ jelentõségû a szászok politikai és jogi egységgé válásában az 1224. évi II. András által adományozott kiváltságlevél, az Andreanum volt, amelyet a szász történetírás arany szabadságlevélnek (der Goldene Freibrief) nevez. Az oklevél egyedülálló volt a térségben, olyan jogalkotás, amely az uralkodó és a szabad telepesek közötti jogviszonyt szabályozta és mindkettejük érdekeit figyelembe vette. Értelmében Szeben vidéke a szász közösség birtokává vált, és területén senki sem élhetett nemesi elõjogokkal. Így a szászok által lakott tartomány, a késõbb Királyföldnek (Fundus Regius, Königboden) nevezett terület a kialakuló szász jogi egység kiindulópontjává vált és olyan fejlõdést indított el, amely 800 éven át biztosítani tudta a szász nép fennmaradását. A király a kiváltságolt területet a szászok közös tulajdonának tekintette és lemondott háramlási jogáról, vagyis a kihalás vagy hûtlenség esetén gazdátlanná vált föld szabad eladományozásáról. A szászok ugyanekkor kötelesek voltak a király számára 500 katonát állítani és 500 márka adót fizetni. Az adórendszer globális volt és a szász közösség saját tisztviselõi szedhették be. Ez az adó fedezhette a királyi udvartartás költségeit. A kiváltságolt terület lakói maguk választhatták papjaikat, valamint bíráikat és a szász szokásjog szerint maguk ítélkezhettek. Ugyanakkor a szabad vásártartás és kereskedelem jogát is elnyerték, sõt saját pecséttel is rendelkeztek. A szászok kiváltságait a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek 22-szer erõsítették meg.

Az 1241. évi tatár támadás alapjaiban rázta meg a szász településterületet. A veszteségek pótlására újabb telepítésekre volt szükség. Ekképp a bevándorlás folytatódott és még 1322-ben kiadott oklevél is új telepekrõl (novella plantatio) beszél. A bevándorlási és letelepedési folyamat csak a 14. században zárult le. A szász nép a különbözõ területekrõl (Bajorország, Luxemburg, Közép- és Dél-Németország, Északkelet Franciaország) bevándorolt csoportok összeolvadásából keletkezett. Hasonlóképpen alakult ki az erdélyi szász dialektus, amelynek több változata is volt. Az erdélybe települt szászok helyzete alapjaiban különbözött a többi keletre települt német népcsoportétól. Ezek többnyire kapcsolódtak valamely formában a Német Birodalomhoz, annak peremén éltek, vagy külön államot alapítottak, mint a német lovagrend Balti tenger melléki állama, a késõbbi Poroszország. Ezzel szemben Erdély Németországtól távol fekszik és a Német Birodalomtól független Magyarországhoz tartozott.

Az erdélyi szászok társadalmának fejlõdése sajátos utat járt be. A betelepítéskor és a 13. században még oly nagy szerepet játszó gerébek (Gräfen), akik a hûbéri uralkodóréteg szerepét játszhatták volna, a Királyföldön kívül szereztek birtokot, fokozatosan beolvadtak a magyar nemességbe és eltûntek a szász társadalomból. A 14. században ugyanakkor megjelentek és megerõsödtek a szász városok, amelyek kiváltságokat szereztek. A szász társadalom ekképp két pilléren nyugodott: a szabad parasztokon és a városi polgárságon. Az újabb kutatások bizonyították, hogy ez a társadalom nem volt homogén. Több rétegre oszlott és belsõ ellentétek is terhelték. Vezetõrétegét a városi patriciátus alkotta, amely gazdag kereskedõkbõl és kiemelkedõ kézmûvesekbõl állott.

A 14. században a gazdasági fejlõdéssel párhuzamosan emancipációs folyamat indult meg. 1324-ben Károly Róbert a szebeni provinciát székekre osztotta, amelyeknek királybíráit még a király nevezte ki. 1402-ben Medgyes és Selyk szék jogot kapott a királybíró megválasztására, 1464-ben ugyanezt a jogot megkapta Szeben szék, 1469-ben pedig a többi szász szék is. A szász autonómia kialakulásában az 1486. év volt alapvetõ fontosságú. Ekkor Mátyás király kiterjesztette az Andreanum kiváltságait a Királyföld egész területére és ezzel létrehozta az erdélyi szászok önkormányzati szervét, a Szász Egyetemet vagy Univerzitást (Universitas Saxonum, Sächsische Nationsinuversität), amely évszázadokra meghatározta a szász társadalom kereteit. Az Univerzitás a Hétszék (Szeben, Újegyház, Szászsebes, Sink, Segesvár, Szászváros, Szerdahely), a Kétszék (Medgyes, Selyk) és Brassó, valamint Beszterce vidéke területére terjedt ki. Az Univerzitásnak törvényhozási, bíráskodási és végrehajtói jogköre volt. Tagjai voltak a székek és a két vidék vezetõ tisztségviselõi, ezenkívül egy-két képviselõ minden szék és vidék részérõl. Évente kétszer, Szent György (április 23.) és Katalin (november 25.) napjával kezdõdõen tartotta üléseit. Szükség esetén rendkívüli üléseket tartottak. Az ülések közötti idõszakban Nagyszeben tanácsa intézte a folyó ügyeket és õ hívta össze az üléseket. A királyföldi szászokat érintõ minden peres ügyben az Univerzitás volt illetékes és a szász jogszokásokat kodifikáló, 1583-ban Báthory István áltat jóváhagyott szász törvénykönyv (Eigenlandrecht der Siebenbürger Sachsen) alapján ítélkezett. Az Univerzitástól fellebezni csak a királyhoz, késõbb az erdélyi fejedelemhez lehetett. A jogi ügyekkel elsõsorban a szebeni királybíró és a székbíró foglalkozott. Az adókivetési ügyek ugyancsak az Univerzitás hatáskörébe tartoztak. Céhek alapítását az Univerzitás engedélyezte, és megszabta a Királyföldön használatos árakat és mértékegységeket. Legfõbb képviselõje a szebeni polgármester (Provinzialbürgermeister) és a szebeni királybíró volt, aki a szászok ispánja címet is viselte és a fejedelemkorben tagja volt a fejedelmi tanácsnak. A szászok autonómiája oly erõs volt, hogy törvény írta elõ: a szász városokban csak németek vásárolhatnak házakat, egy szász város pedig azt is megtehette, hogy a fejedelmet nem fogadta be falai közé. A fejedelemkori szász identitástudatban a szászok politikailag az "ország egyharmadát" alkották. Ugyanis a szász "nemzet" követei részt vettek az országgyûléseken és a fejedelem megválasztásához éppúgy szükség volt a szavazataikra, mint a magyar nemesekére vagy a székelyekére. Politikailag és jogilag tehát államalkotó rendet alkottak. Természetesen a három rend között voltak súrlódások, amelyek a magyar nemesi és a szász polgári rend közötti ellentétben nyilvánultak meg. A szászok fellépése jogaik, azaz kiváltságaik védelmében a három nemzet, a magyarok, a székelyek és a szászok, valamint a négy bevett vallás, a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius szabadságán alapuló államrendszer keretébe illeszkedett. Ezt fejezte ki Albert Huet (1537-1607) szász ispánnak 1591-ben az országgyûlésen Báthory Zsigmond fejedelem elõtt elmondott híres beszéde is:

"Géza király hívott bennünket, s ezért nem vagyunk többé idegenek, hanem az ország teljes jogú polgárai; nem vagyunk jobbágyok, hanem alattvalók és kedves hívek. Kitûnik ez nemcsak privilégiumainkból, hanem egyéb királyi írásokból is, melyekkel hatalmas ládákat töltöttünk meg, hogy a városházán a magunk becsületére és utódaink emlékezetére megõrizzük õket. ... Azt mondják, csak vendégek vagytok, jövevények, nem pedig harcosok, az ország védelmezõi. Erre én azt felelem: való, hogy vendégek voltunk, de éppen ezt tartjuk tisztességünknek." Azok a vádak egyébként, hogy a szászok nem járultak hozzá az ország védelméhez, valótlanok voltak. Miként említettük, az Andreanum elõírásai szerint a szászok kötelesek voltak katonákat állítani a király seregébe, a fejedelemkorban pedig minden szász szék és város bizonyos számú darabontot adott a fejedelmi seregbe. Ugyanakkor a szász városok erõdítményei és a szász parasztvárak, vártemplomok jelentõsen növelték az ország véderejét. Hasonlóképpen ellentétek nyilvánulhattak meg a fejedelmi hatalom és a szászok között abban az esetben, ha a fejedelem az ország alkotmányos rendjét és ezzel együtt a szászok kiváltságait nem tartotta tiszteletben. Ekképp Báthory Gábor 1610-ben elfoglalta a szászok székvárosát, Nagyszebent és a város tanácsát fogságra vetette. Ezért a szász történetírás Báthory Gábort többnyire dühöngõ zsarnokként ábrázolja. Ezzel szemben Bethlen Gábor, aki tiszteletben tartotta a szászok kiváltságait, a legfõbb erényekkel felruházott fejedelemként jelenik meg. Róla írja Georg Kraus: "Isten adjon az országnak hozzá hasonló uralkodót és hatalmasságot. Igazi atyja volt hazájának. Virágzása teljében hagyta hátra Erdélyt és szebbé tette, mint amilyennek találta."

A humanizmus, a reformáció és a szászok

A 15. és 16. század az erdélyi szász városok nagy gazdasági fellendülésének kora volt. A megerõsített városok falai mögött virágzott a kézmûvesség. Szeben és Brassó Erdély fegyverkovácsainak központjává vált, ahol a 15. század közepétõl tûzfegyvereket is elõállítottak. Mátyás király korában virágzása tetõpontját érte el az aranymûvesség, amelynek a királyi udvar is megrendelõje volt. A nagyszebeni Mária templomnak 1442-ben 51 aranykelyhe, számos aranyból készült feszülete, szentségtartója és füstölõje volt. Nagyszebenben 1550-ben 48 szûcsmester dolgozott, Brassóban 1424-1528 között pedig 273-at említettek. 1501-1502 között pedig a cipészmesterek céhébe 111 új tagot vettek fel. Brassó, Szeben és Beszterce a távolsági kereskedelem központjaivá váltak. Nemcsak Havasalfölddel és Moldvával állottak kapcsolatban, hanem a Közel-Kelettel, az Adriával, Krakkóval, Lemberggel, Budával, Béccsel, a németországi és flandriai városokkal. Egyes távolsági kereskedõk óriási vagyonokat halmoztak fel. Johannes Kylhaw brassói kereskedõ 1503-ban 150000 forint (egy brassói patriciusház ekkor néhány száz fornintba került) értékû kereskedelmi forgalmat bonyolított le, a szebeni Peter Haller pedig csupán Nürnbergben fantasztikus összegnek számító 14500 aranyforintot helyezett el készpénzben és I. Ferdinánd királynak 20000 forintot adott kölcsön. Ez a rendkívüli gazdasági fellendülés és a városi polgárság megerõsödése tette lehetõvé, hogy az erdélyi szászok e korban az erdélyi kultúra országos jelentõségû tényezõivé válhattak.

A szászok kulturális téren a következõkkel járultak hozzá Erdély fejlõdéséhez:

- A reformáció átvétele és elterjesztése a szászok soraiban indult meg. A németországi városokkal és szellemi élettel való kapcsolataik, fõleg wittenbergi tanulmányaik révén Luther tanai Brassóban és Szebenben is gyorsan elterjedtek. Hieronymus Ostermayer brassói orgonista tudósítása szerint 1542-ben Brassóban a pápista misét a lutheránus istentisztelet váltotta fel. A reformáció bevezetése és a humanizmus elterjedése a szász kultúra legjelentõsebb egyéniségének, Johannes Honterusnak (1498-1549) a nevéhez fûzõdik. 1543-ban adták ki Brassóban Reformációs könyvecskéjét (Reformationsbüchlein), amelyben lefektette az evangélikus hitvallás alapjait. A könyvecskét elküldték Luthernek és Melnchtonnak, akik elismerõleg nyilatkoztak róla. 1543-ban Melanchton elõszavával Wittenbergben is megjelent. 1544-ben Honterust Brassó plébánosává választották és a reformációs mozgalom az egész Szászföldre kiterjedt. 1547-ben kiadták az Összes erdélyi német egyházi rendtartását (Kirchenordnung aller Deutschen in Siebenbürgen). E szabályzatot a Szász Univerzitás 1550-ben elfogadta és a Szászföldön egyetemes érvényûvé nyilványította. Ezzel létrejött a szász evangélikus egyház, amely a szászok nemzeti egyházává lett és a következõ évszázadokban jelentõs szerepet játszott identitásuk megõrzésében.

- A 16. század legjelentõsebb szellemi áramlatának, a humanizmusnak az elterjedése Erdélyben egybeesett a reformációval. A humanizmus meggyökerezésében a szászok gazdasági lehetõségeik folytán különösen jelentõs szerepet játszottak. A szász humanizmus a magyarral párhuzamosan, azzal szoros kapcsolatban fejlõdött és legjelentõsebb képviselõi, Stephan Tieröchsel (Taurinus), Adrian Wolphard, Johannes Sommer, Christian Schesäus, Jakob Piso, Johannes Honterus, Walnetin Wagner egész Európában ismertek voltak. A 16-17. században a reformáció talaján kivirágzott szász kultúra a következõ területeken alkotott maradandót:

- Iskoláztatás. 1543-ban Honterus megalapította a "Studium Coronense"-ét. A brassói gimnázium számára kidolgozott iskolatörvénye (Constitutio Scholae Coronensis) mintául szolgált valamennyi szász gimnáziumnak és évszázadokig érvényben maradt. Ebben a korban minden szász városban is faluban mûködött iskola. A szász iskolarendszer a németországi oktatáshoz illeszkedett. Ez lehetõvé tette, hogy a szász ifjak németországi egyetemeken folytassák tanulmányaikat.

- Könyvnyomtatás. Az elsõ szász nyomdát 1529-ben Nagyszebenben alapították. A hírneves brassói nyomdát 1539-ben Johannes Honterus hívta létre. A nagyszebeni és brassói nyomdában latin, görög, német, magyar és román nyelvû könyveket nyomtattak, melyeknek nagy része bekerült az európai kultúra vérkeringésébe.

- Tudomány. Az erdélyi szász tudomány Johannes Honterus grammatikai, földrajzi és csillagászati munkái következtében bekerült az európai tudományos élet élvonalába. Latin nyelvtanát (De Grammatica libri duo) Európa valamennyi iskolájában használták és 14 kiadást ért meg. Világleírását (Rudimenta Cosmographica), amely a kopernikuszi világszemléletet terjesztette, negyvenszer adták ki Európa különbözõ városaiban. 1542 évi kiadásához 16 térképet is csatoltak, melyeket Honterus maga metszett. 1532-ben adta ki Baselben híres Erdély térképét, amely hozzájárult a tartomány ismertté tételéhez Európában.

- A történetírás a szász közösség egyik legjelentõsebb önkifejezési formája volt. A történetírói munkák sokasága szinte hihetetlennek tûnik a mai kutató számára. A 16. század legjelentõsebb humanista történetírója Christian Schesäus (1536-1585) volt. Fõ mûve a Mohács utáni Magyarország romlásának szentelt Ruinae Pannonicae címû eposz. Schesäus mûvét még általános hungarus-pannon szemléletmódban írta. A többi magyarországi humanistához, Forgách Ferenchez, Verancsics Antalhoz, Oláh Miklóshoz hasonlóan magát a magyar királyság, a gens pannonica tagjának tudta. A 17. szász történetírói azonban, Georg Kraus (1607-1679), Johann Tröster (?-1670) és Lorenz Töppelt (1641-1670) a kortárs erdélyi magyar történetírókhoz hasonlóan transzilvánusok voltak és az eseményeket az erdélyi fejedelemség szempontjából ítélték meg.

- A német nyelv fokozatos térhódítása. Ebben a korban a Szász Univerzitás hatóságai és a szász városok egymás közötti levelezésüket mindinkább németül bonyolították le. A szász történetírás kezdett áttérni a latinról a német nyelv használatára. Michael Weiß (1569-1612) brassói bíró feljegyzéseiben a latint és a németet felváltva használta, Georg Kraus és Johann Tröster pedig németül írták meg mûveiket. Kísérlet történt az erdélyi szász nyelvjárás irodalmi nyelv szintjére emelésére is.

- Az építészet és a mûvészet terén alkották a szászok azt, ami talán a leginkább látható és érzékelhetõ. A szász városok terei, a szász falvak szabályosan futó utcái, a romanika és a gótika stílusában épült szász templomok Erdély építészeti rendszerének jelentõs részét alkotják. Olyan épületek, mint a kisdisznódi és nagysinki románkori templomok, a segesvári, a szászsebesi, a nagyszebeni gótikus templomok és a nemrég restaurált ugyancsak gótikus brassói Fekete templom európai, fõleg közép-európai mértékkel mérve is kiemelkedõek. A szász vártemplomok rendszere pedig olyan kultúrtájat alkot, melynek jellege egyedülálló Európában.

A szászok a Habsburg uralom korában

A 17. század végén az Erdélybe bevonuló Habsburg csapatokat a szászok nem fogadták osztatlan lelkesedéssel. Míg Nagyszeben minden további nélkül befogadta a császári sereget, Brassó kézmûves polgársága 1688-ban fellázadt, saját patrícius nemzetségekbõl álló vezetését fogságra vetette, és megtagadta a császáriak bebocsátását a városba. Nem tudták ugyanis elképzelni, hogy idegen kézre kerüljön általuk épített városuk, ahová eddig a fejedelem bebocsátását is megtagadhatták. Caraffa és Veterani tábornokok seregei rohammal foglalták el Brassót. Az ezután a Habsburgok által kivetett hadiadók pedig tönkretették Erdély szász lakosságát.

1691-tõl másfél száz évig a Diploma Leopoldinum határozta meg Erdély igazgatását. A Diploma fenntartotta a három nemzet és a négy bevett vallás rendszerét. A Habsburgok késõbb Erdélyt Nagyfejedelemséggé nyilvánították. A fejedelem tisztét természetesen a Habsburg uralkodó töltötte be. A szászok megõrizték önkormányzatukat és a Szász Univerzitás a továbbiakban is fennmaradt. A Habsburgok a divide et impera politikáját alkalmazták és kihasználták a magyar és a szász rend közötti ellentéteket. Ezt az intrikákkal tele korszakot jellemzi az is, hogy az erõsen Habsburg-párti Sacks von Harteneck (1664-1703) szász ispánt a szebeni tanács 1703-ban halálra ítélte és kivégeztette, a Habsburg kormányzat pedig nem tett semmit híve megmentése érdekében. Az 1703-1711 között zajló kuruc-labanc háborúban Nagyszeben és Brassó a császáriak erõssége maradt. Rákóczi 1704-ben kiáltvánnyal fordult a szászokhoz, de õk a továbbiakban is a császár hûségén maradtak. A harcok és az azt követõ pestisjárvány súlyos pusztítást okoztak a Királyföldön is. 1709-ben az egykor Segesvárt lakó 1000 családból csak 200 volt életben.

Mária Terézia és II. József korszakának legjelentõsebb szász politikusa Samuel Brukenthal (1721-1803), erdélyi ügyekben Mária Terézia bizalmas tanácsadója, 1776-tól az erdélyi udvari kancellária elnöke, 1777-tõl 1787-ig Erdély gubernátora volt. Az általa Nagyszebenben alapított könyvtár és múzeum ma is Erdély egyik legfontosabb gyûjteményét õrzi. A szász rend és maga Brukenthal akkor kerültek ellentétbe a Habsburg kormányzattal, amikor II. József bevezette az abszolutizmus kiépítését célzó reformjait, amelyek a szászok kiváltságait is érintették. II. József elismerte a Királyföldön lakó románok polgári jogait és bevezette a concivilitás rendszerét, megszüntetve ezzel a szászok kizárólagos házvásárlási jogát (1781), lefoglalta a szász natio vagyonát (1782), Erdélyt 11 vármegyére osztotta (1784), megszüntetve ezzel az Univerzitást és a szász székek rendszerét. A szász natio a reformok ellen a magyarokhoz és székelyekhez hasonlóan memorandumban tiltakozott. Kiváltságait akkor kapta vissza, mikor II. József visszavonta rendeleteit (1790).

A szászok 1800-tól 1849-ig

A 19. század elsõ évtizedeiben a szászok története is a nemzeti és etnikai ébredés kora volt. A szász rendi nemzet létét egyre többen német hivatalos nyelvû területi autonómiává szerették volna átalakítani: a Királyföldet Szászfölddé tenni a szó teljes értelmében. Német etnikai identitásuk alapján önmagukat a németség részének kezdték tekinteni. A társadalom rendi-patriciusi felsõ rétegeit a magas jogi mûveltséggel rendelkezõ tisztviselõi kar fogta össze, az egyház és a neki alárendelt iskolai hálózat pedig az egész szász népet. A nemzeti ébredés kora a mûvelõdés rendkívüli fellendülését hozta magával. Kialakult a modern szász sajtó, virágzott a színházi élet, fejlõdésnek indult a történettudomány, az irodalom és a folklórkutatás. Ekkor alakult meg az Erdélyi Szász Honismereti Egyesület (Verein für Siebenbürgische Landeskunde), amelynek az elkövetkezendõ szász évben oly jelentõs szerepe volt a szász történet- és természettudomány fejlõdésében. Az elsõ kísérletet az Egyesület meglapítására már Johann Filstich (1753-1836) történetíró tette meg, amikor kidolgozta annak tervét. A társaság létrehozása céljából az elsõ ülést 1840-ben Medgyesen tartották, de a tulajdonképpeni megalakulásra a magyar Erdélyi Múzeum Egyesületet létrejöttét megelõzõen 1842. május 8-án Segesváron került sor. Jóllehet az Egyesület elsõsorban a szász tudományosságot képviselte, nemzetiségi, vallási vagy politikai korlátok nem érvényesültek és az üléseken az erdélyi tolerancia szellemében magyarok (gróf Kemény József, Brassai Sámuel) és románok (George Baritiu) is részt vettek. A cél nemcsak a tudományok fejlesztése volt, hanem az elért eredmények népszerûsítése, a szász lakosság kulturális színvonalának emelése, a honismeret és ezáltal a hazaszeretet erõsítése. Elnöki tisztét olyan neves szász tudósok, fõleg történészek töltötték be, mint Joseph Bedeus von Scharberg (1842-1869), Georg Daniel Teutsch (1869-1893), Friedrich Teutsch (1894-1932). Az Egyesület idegen tudósokat, például Georg Weinrichet, a Bécsi Tudományos Akadémia tirkárát, Georg Waitzot, a Monumenta Germaniae historica elnökét, Rudolf Virchowot, Thomas Mommsent és másokat vett fel tiszteletbeli tagként sorai közé. Az Egyesületnek két jelentõs folyóirata volt, az Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde és a Korrespondenzblatt des Vereins für siebenbürgische Landeskunde, amelyek ma is nélkülözhtetetlenek Erdély történetének kutatásában. Ugyanakkor jelentõs könyvkiadási tevékenységet is folytatott. Gondozásában jelent meg az erdélyi szász nyelvjárás szótára, Franz Zimmermann (1850-1935) közzétételében a több kötetes szász oklevéltár, 1862-1864-ben pedig a Bécsi Császári Tudományos Akadémia és az egyesület közös kiadásában Georg Kraus Erdélyi krónikájának eredeti szövege. Az 1947-ig mûködõ (ekkor a román kommunista rendszer megszüntette) Egyesületnek köszönhetõen emelkedett a szász történettudomány világszínvonalra, amely megfelelt a legmagasabb szakmai kritériumoknak. A szász mûvelõdési élet jelentõs alakjai voltak még a fõleg pedagógiai munkásságáról ismert Stephan Ludwig Roth, Joseph Marlin, Daniel Roth, a Morvaországból származó Anton Kurz és a porosz származású Leopold Max Moltke, aki az õt befogadó honfitársai kérésére megírta Erdély dalát, amely Johann Lukas Hedwig megzenésítésében a szászok néphimnuszává lett. Hogy a magyar olvasó is megismerhesse, idézzük két szakaszát:

Siebenbürgen, Land der Duldung, Erdélyország, türelem-föld,

jedes Glaubens sichrer Hort! minden hitnek tábora!

Mögst du bis zu fernen Tagen Óvd meg hosszú századokon át

als ein Hort der Freiheit ragen fiaidnak szabadságjogát,

und als Wehr dem treuen Wort. s légy a tiszta szó hona.

Siebenbürgen, süße Heimat, Erdélyország, édes földünk,

unser teures Vaterland! drága jó szülõhazánk!

Sei gegrüßt in deiner Schöne, Áldott légy örök szépségedért,

und um alle deiner Söhne s tájaidnak minden gyermekét

schlinge sich der Eintracht Band! egyetértés fogja át.

(Ritoók János fordítása)

Az értelmiség kiútkeresõ erõfeszítései nem tudtak azonban jelentõsebb politikai erõvé válni, a helyi hatalom patrícius birtokosaival szemben. A rendi kiváltságaihoz még mindig ragaszkodó szász vezetõréteg pedig mindinkább a Habsburg hatalommal való szövetség irányába tolódott el.

Miként köztudott, az 1848-1849. évi szabadságharc idején a nagyszebeni szász vezetõréteg szembefordult a magyar forradalmi kormánnyal. Arra hivatkozott, hogy a magyar országgyûlés lelépett a törvényesség útjáról és nem ismeri el a szászok nemzetiségét. Súlyos sérelemnek tekintették, hogy a szász és székely törvényhatóságok élén állõ fõtisztet éppen úgy a minisztérium nevezze ki, mint a fõispánokat. Nem tartották kielégítõ eredménynek a comes-választás biztosítását, törvényhatóságaik és az Univerzitás fenntartását. Stephan Ludwig Roth szemében irányadó az osztrák alkotmányosság, a német nemzeti érzés és a császárhûség volt. A Szászföld a császári hadsereg támadásainak kiindulópontja lett, Stephan Ludwig Roth pedig a háború és az ellentétek áldozatául esett: a forradalmi rögtönítélõ törvényszék az ellenséggel való együttmûködés vádjával halálra ítélte és kivégeztette. A szászságnak a Habsburg abszolutizmussal való szövetsége azonban nem volt egyértelmû. Bem Brassóba való bevonulása után ócsúdott fel az ottani szász sajtó és állt ki a forradalmi eszmék mellett, Anton Kurz pedig Bem hadsegéde volt.

A szászok az Osztrák-Magyar Monarchiában

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867. évi létrejötte után a szászok 1876-ig megõrizték a középkorból örökölt autonómiájukat. Az új államhoz való viszonyukban két pártra oszlottak. Az "öreg szászok", akik a hivatalnokokat és az egyházi vezetõket képviselték, felléptek a szász területi önkormányzat fenntartásáért. Az "ifjú szászok", akik a kispolgárságot és a kézmûveseket tömörítették, szimpátiával tekintettek a liberális Magyarországra. A Szász Univerzitást a jelenkor követelményeinek nem megfelelõ képzõdménynek tekintették, és a szabad községek szabad államban jelszavával a közigazgatási egységek nagyobb autonómiájáért szálltak síkra. A két frakció viszont egységes volt abban, hogy az 1868. évi nemzetiségi törvényt meg kell változtatni, mivel a magyar nyelvnek államnyelvként való kezelésében a helyes mértéket meghaladja. A magyar kormány azonban a szászok területi autonómiáját a magyar nemzetállam elveivel és a polgári liberalizmussal össze nem egyeztethetõnek, a rendi állam maradányának tekintette. 1876-ban az országgyûlés elfogadta a Királyföldrõl és a Szász Univerzitásról szóló törvényt. Ennek értelmében megszûnt a Királyföld önkormányzata. A Szász Univerzitás politikai és közigazgatási jogosítványait megszüntették és olyan testületté, lényegében egy hatalmas alapítvánnyá változtatták, amely javai és a szász iskolarendszer kérdéseiben illetékes volt. Javait teljes egészében megtartotta, a magyar állam ugyanis soha egyetlen fillért sem tulajdonított el a szászok vagyonából. A szász ispán hivatali jogosítványai Szeben vármegye fõispánjára mint az állam képviselõjére szálltak át. A szászok késõbb arra a meggyõzõdésre jutottak, hogy politikájuk alapvetõ feladata a gazdasági és kulturális fejlõdés elõsegítése, mert csak ezáltal látták biztosítva nemzeti létük fenntartását és megerõsödését. Az 1890. évi szász gyûlés elfogadta a dualizmust, sõt a magyar állameszmét is, a nemzetiségi törvényben elõírtakat pedig a szükséges minimumnak tekintette, kinyilvánította a szászok igényét az állami életben való részvételre és új gazdasági programot dolgozott ki. Az új program alapján a szász országgyûlési képviselõk beléptek a kormánypártba. A magyar állam és a szász polgárság között közös érdekek alakultak ki, hiszen a szászok részesei voltak a Monarchia gazdasági fellendülésének. A kormány méltányolta a szászok együttmûködési készségét, és a velük szembeni hivatalos politika mértéktartó és engedékeny volt. A szász egyház állami támogatását rendszeresen átutalták és öt szász gimnáziumot állami segédlettel újjáépítettek. A magyar államnak a románokkal ellentétben sikerült a szászokat a dualizmus politikai életébe integrálni. Mindvégig országgyûlési képviselettel, gazdasági, kulturális intézményekkel, saját iskolarendszerrel, autonóm egyházzal rendelkeztek és anyanyelvüket az általuk lakott vármegyékben hivatalosan használahatták. Etnikai identitásukat érintetlenül megõrizhették. A román hadsereg 1916. évi Erdélybe való betörése idején a szász lakosság tömegesen menekült. Brassó hivatalai Földvárra költöztek, Nagyszeben lakóinak 2/3-a távozott. A szász egyház vezetése élén Teutsch püspökkel Budapesten kapott menedéket. A román támadással szembeszálló újonnan felállított 1. osztrák-magyar hadsereg fõparancsnoka pedig a szász Arthur Albert Arz táborszernagy volt.

A szászok 1919-tõl napjainkig

A szász polgárság a Monarchia összeomlásának idõszakában a hosszú történelmi sorsközösség alapján a magyar államban kereste boldogulását. 1918-ban még a Károlyi kormánnyal folytatott tárgyalásokat és a szász területek autonómiáját kívánta biztosítani. Erdélyt nemzeti autonómiákból akarta felépíteni, hasonlóan Jászi Oszkár elképzeléseihez. 1919. január 8-án azonban a Szász Nemzeti Tanács az új hatalmi viszonyokba beletörõdve medgyesi gyûlésén kijelentette, hogy nemzeti jövõje garantálását remélve állást foglal Erdély és Románia egyesülése mellett. Az erdélyi szászság azonban hamarosan csalódott abban, hogy az új államban kedvezõbb helyzetbe kerülhet. A román politika ugyanis a németek esetében sem alkalmazta gyulafehérvári ígéreteit. Az 1921. évi földreformot úgy hajtották végre, hogy a szász evangélikus egyház vagyona 55 %-át elvesztette, maradék vagyonát pedig 1937-ben felosztották az evangélikus egyház és egy román kulturális szervezet között. A két világháború között az erdélyi szászok a kisebbségi sorba került magyarsággal is keresték az együttmûködés lehetõségét. 1928-ban a német kisebbség politikai pártja a Magyar Párttal kötött választási szövetséget. A magyar-szász kapcsolatok különösen az irodalom területén bizonyultak gyümölcsözõeknek. A magyar írók által kidolgozott transzilvanizmus eszmerendszere termékeny talajra talált a szász irodalom mûvelõiben. Különösen a Klingsor szász irodalmi folyóirat folytatott párbeszédet a magyarokkal. 1926-ban a Klingsor magyar, a Pásztortûz szász számot adott ki és szász anyagot közölt a Helikon is. Mindhárom folyóirat kölcsönösen mûfordításokat tett közzé és a magyar-szász irodalmi találkozók nagy sikerrel végzõdtek. A két világháború közötti kor jelentõs szász írói, Adolf Meschendörfer, Egon Hajek, Otto Folbarth, Heinrich Zillich, Erwin Wittstock élénk levelezésben álltak Áprily Lajossal, Makkai Sándorral, Berde Máriával, Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Kuncz Aladárral. Kós Károly Corona címmel lefordította Adolf Meschendörfer Brassóról szóló nagysikerû regényét, a Die Stadt im Ostent. Az I. világháború utáni két évtizedben az erdélyi szász identitás még érintetlen volt. Adolf Meschendörfer Erdélyi elégiájában még öröknek, sosem szûnõnek érzte az erdélyi szász nép létét:

Anders rauschen die Brunnen, anders rinnt hier die Zeit.

Früch faßt der staunenden Knaben Schauder der Ewigkeit.

Wohlvermauert in Grüften modert der Väter Gebein,

Zögernd nur Schlagen die Unhren, zögernd bröckelt der Stein.

Siehst du das Wappen am Tore? Längst verwelkte die Hand.

Völker kamen und gingen, selbst ihr Name entschwand.

Aber der fromme Bauer sät in den Totenschrein,

Schneidet aus ihm sein Korn, keltert aus ihm seinen Wein.

Anders schmeckt hier der Märzwind, anders der Duft vom Heu,

Anders klingt hier das Wort von Liebe und ewiger Treu.

Roter Mond, viele Nächte einziggeliebter Freund,

Bleichte die Stirne dem Jüngling, die der Mittag gebräunt,

Reifte ihn, wie gewaltige Tod mit betäubenden Ruch,

Wie in grünlichem Dämmer Eichbaum mit weisem Spruch.

Ehern wie die Gestirne zogen die Jahre herauf,

Ach, schon ist es September. Langsam neigt sich ihr Lauf.

Itt másképp susog a forrás, másképp száll az idõ.

A gyermek korán fél attól, mi örök, sosem szûnõ.

Könyörtelen az enyészet apáink csontjaival,

Tétován ütnek az órák, tétován mállik a fal.

Látod a kapun a címert? Rég elfonnyadt az a kéz.

Népek jöttek és mentek, nevük is porban enyész.

Ám a halál tarlóján a makacs szántóvetõ

Learatja a búzát, szõlõt szüretel õ.

Más itt a szénaillat, a március is más,

Másként szól itt a hûség - s szerelmi vallomás.

Magányos éjek társa, vöröslõ holdkorong

Sápaszt naptól lebarnult sok ifjú homlokot,

Férfivá érlelõdnek halálos kábulatban

A tölgyek bölcs szavára a zöldes alkonyatban.

Az évek elvonulnak - ércfényû csillagok.

Ismét itt van szeptember. Hanyatlik, ellobog.

(Lendvay Éva fordítása)

Az erdélyi szász identitáson az elsõ törést a Németországból kiinduló nemzeti szocialista ideológia elterjedése okozta az 1930-as években és a II. világháború alatt, bár a szász egyház és a polgárság hagyományokhoz ragaszkodó része megkísérelt ennek ellenállni. 1940-ben a román kormány megállapodást írt alá a hitleri Németországgal, amely elismerte a német népcsoport különleges jogait. Ezzel Németország magához kötötte a romániai német kisebbséget. Ellenállást csak az erkölcsi értékeket megõrizni próbáló egyház tanúsított. 1943-ban pedig Németország és Románia olyan megállapodást kötött, amely szerint a romániai németeket a német hadseregbe sorozzák be. A szovjet csapatok elõretörésekor az észak-erdélyi, Beszterce vidéki szászok német parancsra Németország területére menekültek, a dél-erdélyiek viszont lakóhelyeiken maradtak.

A háború után a romániai németeket kollektív felelõsséggel sújtották, ideiglenesen összes állampolgári jogaiktól megfosztották és még családi házaikat is elkobozták. 1945 elején a munkaképes német lakosságot, férfiakat és nõket egyaránt a román kormány közremûködésével a Szovejtunióba deportálták, ahonnan az életben maradottak késõb haza térhettek. Egy részüket ugyanezekben az években a Baraganra hurcolták. Az államosítás és a mezõgazdaság kollektivizálása ráadásul gazdasági létalapjuktól is megfosztotta õket. Állampolgári jogaikat csak 1950-ben ismerték el újra és 1956-ban a kitelepítettek visszatérhettek házaikba. A német kulturális élet az 1960-as években tért valamennyire magához. Ugyanakkor megkezdõdött a Németországba való kivándorlás. 1930-ban Romániának 540477 (szász és sváb együtt ), 1977-ben 323477 (ebbõl 120-130000 szsász ) német lakosa volt. 1950-tõl 1982-ig 130151 német személy települt át a Német Szövetségi Köztársaságba. Az utolsó csapást a romániai németségre Nicolae Ceausescu rendszere mérte. A diktátor ugyanis olyan egyezményt kötött a német kormánnyal, amely szerint 10-12000 márka fejpénz ellenében minden évben 10-11000 németnek ad kivándorlási útlevelet. Az egyre súlyosbodó gazdasági, politikai és nemzeti elnyomás mindinkább gyöngítette az erdélyi szászság ellenálló képességét, és mind többen választották a kivándorlás útját. 1990-ben és 1991-ben, amikor már minden további nélkül kaphattak útlevelet, kb. 150000-en távoztak. Az 1992. évi népszámláláskor 119436 német nemzetiségû személyt írtak össze. Ebbõl kb. 40000 volt szász, ugyanis 39552-en tartoztak az ágostai hitvallású szász evangélikus egyházhoz. Számuk az azóta eltelt évek alatt is csökkent, de újabb pontos adatokat csak a 2002. évi népszámlálás fog kimutatni. A Romániában még megmaradt németséget a Német Demokrata Fórum képviseli, amelynek egy képviselõje van a parlamentben. Az erdélyi szász közösség lélekszáma tehát oly alacsonyra zsugorodott, hogy a népcsoport már nem kelthetõ életre és teljes eltûnése csak évek kérdése. Németországban végzett közvéleménykutatások szerint a tömeges kivándorlás elsõdleges oka nem a gazdasági nyomor elõli menekülés, hanem a német identitás elvesztésétõl való félelem volt. Történelmi szempontból a szász városok és falvak kísértetiessé váltak. A falak, az épületek állnak, építõik azonban nincsenek sehol. A Németországban élõ szászok mindennek ellenére még mindig hazalátogatnak, akkor is ha rokonaik Erdélyben már nincsenek. E sorok írója Brassóban szász környezetben nõtt fel. Az épületben, amelyben laktunk, a mi családunk volt magyar, a szomszédos öt család szász volt. Ma ugyanebben a házban lakik édesapám és még egy magyar család. A többi család román, szász egy sem maradt. A szászok 800 évig éltek Erdélyben, 50 év román kommunizmus azonban elegendõ volt ahhoz, hogy eltûnjenek. Vallom, hogy a szász etnikum eltûnése az egyik legnagyobb tragédia Erdély történetében. Mindeddig ugyanis egyetlen történelmi megrázkódtatás sem okozta az Erdélyt alkotó három népcsoport egyikének eltûnését. A szászok távozásával Erdély egy darabja lett oda, amely sohasem lesz pótolható.

Irodalom

Hermann Hienz: Bücherkunde zur Volks- und Heimatforschung der Siebenbürger Sachsen, München 1960.

Kosáry Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába, I. Bp. 1970.

Repertorium transylvanicum. Eine Einführung in die wissenschaftliche Literatur über Siebenbürgen, Hrsg. von Harald Roth. München 1990.

Fontosabb forráskiadványok:

Deutsche Fundgruben zur Geschichte Siebenbürgens, I-II. Hrsg. von Joseph Kemény. Klausenburg; Neue Folge III. Hrsg. von Eugen von Trauschenfels. Kronstadt 1860.

Urkundenbuch der Evangelischen Landeskirche A. B. in Siebenbürgen, Hrsg. von Georg Daniel Teutsch. I-II. Hermannstadt 1862-1883.

Michael Conrad von Heydendorff: Eine Selbstbiographie, Hrsg. von Rudolph Theil. Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde. Neue Folge 13 (1876), 14 (1877), 15 (1880), 16 (1881), 18 (1883).

Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt in Siebenbürgen, I-VIII. Kronstadt 1886-1926.

Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I-VII. Hrsg. von Franz Zimmermann und Gustav Gündisch. Hermannstadt, Bukarest 1892-1991.

Quellen zur Geschichte der Siebenbürger Sachsen 1191-1975, Hrsg. von Ernst Wagner. Köln Wien 1976.

Michael Conrad von Heydendorf: Unter fünf Kaisern, Tagebuch von 1786-1856 zur siebenbürgisch-österreichischen Geschichte, Hrsg. von Otto Folbert, Udo W. Acker. München 1978.

Georg Kraus: Erdélyi krónika 1608-1665 Vogel Sándor fordításában, bevezetésével és jegyzeteivel, Bp. 1994.

Szakirodalom:

Jakab Elek: A királyföldi viszonyok ismertetése, I-II. Pest 1871.

Orban Balázs. Brassó szabad királyi város leírása történelmi népismei ... szempontból, Pest 1873.

Mika Sándor: Weiß Mihály egy szász államférfiu a 17. századból, Bp. 1893.

Kiss Bálint: Az erdélyi szászság múltja vagyoni önkormányzatára vonatkozólag, Gyulafehérvár 1900.

Neugeboren E.: Az erdélyi szászok, Bp. 1913.

Victor Roth: Beiträge zur Kunstgeschichte Siebenbürgens, Straßburg 1914.

Victor Roth: Siebenbürgische Altäre, Straßburg 1916.

Friedrich Teutsch: Geschichte der evangelischen Kirche in Siebenbürgen, I-II. Hermannstadt 1921-1922.

Friedrich Teutsch: Kirche und Schule der Siebenbürger Sachsen in Vergangenheit und Gegenwart, Hermannstadt 1923.

Friedrich Teutsch: Kleine Geschichte der Siebenbürger Sachsen, Hermannstadt 1924.

Georg Daniel Teutsch, Friedrich Teutsch: Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk, I-IV. Hermannstadt 1907-1925.

Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története, Bp. 1926.

Asztalos Miklós: Kossuth Lajos kora és az erdélyi kérdés, Bp. 1928.

Georg Eduard Müller: Die sächsische Nationsuniversität in Siebenbürgen, Ihre verfassungs- und verwaltungsrechtliche Entwicklung 1224-1876, Hermannstadt 1928.

Bilder aus der Kulturgeschichte der Siebenbürger Sachsen, I-II. Hrsg. von Friedrich Teusch. Hermannstadt 1928.

Erich Jekelius: Das Burzenland. Kronsadt 1929.

Emil Sigerius: Vom alten Hermannstadt. I-III. Hermannstadt 1922-1928.

Béla von Pukánszky: Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn. Münster im Westfalen 1931.

Die deutsche Kunst in Siebenbürgen. Hrsg. von Victor Rorth. Bearbeitet von Theodor Müller. Berlin, Hermannstadt 1934.

Endes Miklós: Erdély három nemzte és négy vallása autonómiájának története. Bp. 1935.

Roderich Gooss: Die Siebenbürger Sachsen in der Planung deutscher Südostpolitik. Von der Einwanderung bis zum Ende des Thronstreits zwischen König Ferdinand I. und König Johann Zápolya (1538), Wien 1940.

Walter Horwath: Siebenbürgisch-sächsische Kirchenburgen baugeschichtlich untersucht und dargestellt, Hermannstadt 1940.

Lovas Rezsõ: Báthory Gábor és a szászok, Debrecen 1940.

Hanzó L.: Az erdélyi szász önkormányzat kialakulása, Szeged 1941.

Georg Eduard Müller: Stühle und Distrikte als Unterteilungen der Siebenbürgisch-Deutschen Nationsuniversität. 1141-1876, Hermannstadt 1941.

Szekfû Gyula: Az erdélyi szász történetírás, Magyarságtudomány 1943. 2. 174-198.

Lovas Rezsõ: A szász kérdés Bethlen Gábor korában, Századok 1944. 419-462.

G. Oprescu: Bisericile cetati ale sasilor din Ardeal, Bucuresti 1957.

Otto Mittelstraß: Beiträge zur Siedlungsgeschichte Siebenbürgens im Mittelalter, München 1961.

Sárközi Zoltán: Az erdélyi szászok a nemzeti ébredés korában (1790-1848), Bp. 1963.

Karl Kurt Klein: Transsylvanica. Gesammelte Abhandlungen und Aufsätze zur Sprach- und Siedlungsforschung der Deutschen in Siebenbürgen, München 1963.

Erich Roth: Die Reformation in Siebenbürgen, Ihr Verhältnis zu Wittenberg und der Schweiz, I-II. Köln Graz 1962-1964.

Karl Kurt Klein: Luxemburg und Siebenbürgen, Köln Graz 1966.

Zur Rechts- und Siedlungsgeschichte der Siebenbürger Sachsen, Köln Wien 1971.

Karl Kurt Klein: Saxonica Septemcastrensia, Forschungen, Reden und Aufsätze aus vier Jahrzehnten zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, Marburg 1971.

Wolfgang Miege: Das Dritte Reich und die deutsche Volkdgruppe in Rumänien 1933-1938, Ein Beitrag zur nationalsozialistischen Volkstumspolitik, Bern Frankfurt am Main. 1972.

Deutsche Humanisten in Siebenbürgen, Hrsg. von Bernhard Capesius. Bukarest 1974.

Gernot Nussbächer: Johannes Honterus, Sein Leben und Werke im Bild, Bukarest 1974.

Sárközi Zoltán: Az erdélyi szászok 1848-1949-ben, Bp. 1974.

Gheorghe Aron: Sculptura gotica din Transilvania, Cluj 1974.

Arató Endre: A feudális nemzetiségtõl a polgári nemzetig, Bp. 1975. 45-67.

Ludwig Binder: Grundlagen und Formen der Toleranz in Siebenbürgen bis zur Mitte des 17. Jahrhunderts, Köln Wien 1976.

Sächsische-schwäbische Chronik, Hrsg. von Eduard Eisenburger und Michael Kroner. Bukarest 1976.

Gustav Gündisch: Studien zur siebenbürgischen Kunstgeschichte, Köln Wien 1976.

Carl Göllner: Samuel Brukenthal, Sein Leben und Werk im Wort und Bild, Bukarest 1977.

Christoph Machat: Die Bergkirche Schäßburg und die mittelalterliche Baukunst in Siebenbürgen, München 1977.

Thomas Nägler: Die Ansiedlung der Siebenbürger Sachsen, Bukarest 1979.

Karl Kurt Klein: Literaturgeschichte des Deutschtums im Ausland, Hildesheim New York 1979.

Paul Niedermaier: Siebenbürgische Städte, Köln Wien 1979.

Hans Meschendörfer: Das Verlagwesen der Siebenbürger Sachsen, Ein Überblick, München 1979.

Paul Niedermaier: Siebenbürgische Städte, Forschungen zur städtebaulichen und architektonischen Entwicklung von Handwerksorten zwischen dem 12. und 16. Jahrhundert, Bukarest Köln Wien 1979.

Ritoók János. Kettõstükör, A magyar-szász együttélés múljából és a két világháború közötti irodalmi kapcsolatok történetébõl, Bukarest 1979.

Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens. I. 12. Jahrhundert bis 1848, Red. von Carl Göllner. Bukarest 1979.

Die Literatur der Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1849-1918, Red. von Carl Göllner, Joachim Wittstock. Bukarest 1979.

Vasile Dragut: Arta gotica in Romania, Bucuresti 1979.

Juliana Fabritius-Dancu: Sächsische Kirchenburgen aus Siebenbürgen, Sibiu 1980.

Ernst Wagner: Geschichte der Siebenbürger Sachsen, Ein Überblick, Innsbruck 1981.

Maja Philippi: Michael Weiß, Bukarest 1982.

Ludwig Binder: Die Kirche der Siebenbürger Sachsen, Erlangen 1982.

Epoche der Entscheidungen. Die Siebenbürger Sachsen im 20. Jahrhundert, Hrsg. von Oskar Schuster. Wien 1983.

Beiträge zur Geschichte von Kronstadt in Siebenbürgen, Hrsg. von Paul Philippi. Köln Wien 1984.

Stephan Sienerth: Geschichte der Siebenbürgisch-Deutschen Literatur, Von den Anfängen bis zum Ausgang des sechszenten Jahrhunderts, Cluj-Napoca 1984.

Thomas Nägler: Geschichte der sibenbürgisch-sächsischen Landwirtschaft, Bukarest 1984.

Luther in Siebenbürgen, Hrsg. von Georg und Renate Weber. Köln Wien 1985.

Karl Reinerth: Die Gründung der evangelischen Kirche in Siebenbürgen, Köln Wien 1985.

Johann Böhm: Das nationalsozialistische Deutschland und die deutsche Volksgruppe in Rumänien, 1936-1944. Frankfurt am Main 1985.

Erdély története, I-III. Fõszerkesztõ Köpeczi Béla. Bp. 1986.

Maja Philippi: Die Bürger von Kronstadt im 14. und 15. Jahrhundert, Bukarest 1986

Hans Bergel: Literaturgeschichte der Deutschen in Siebenbürgen, Ein Überblick, Innsbruck 1987.

Die Deutschen in Rumänien heute, Ihr Schicksal als schwindende nationale Minderheit, Starnberg 1987.

Karl M. Reinerth, Fritz Cloos: Zur Geschichte der Deutschen in Rumänien 1935-1945, Beiträge und Berichte. Bad Tölz 1988.

Die Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1848-1918, Red. von Carl Göllner. Köln Wien 1988.

Stephan Sienerth: Beiträge zur rumäien-deutschen Literaturgeschichte, Cluj-Napoca 1989.

Alfred Csallner: Zur wirtschaftlichen Lage der Siebenbürger Sachsen 1910-1950, Hrsg. von Ernst Wagner. Wien 1989.

Hermann Fabini: Gotik in Hermannstadt, Bukarest 1989.

Stephan Sienerth: Geschichte der Siebenbürgisch-Deutschen Literatur im achtzehnten Jahrhundert, Klausenburg 1990.

Gruppenautonomien in Siebenbürgen, 500 Jahre siebenbürgisch-sächsiche Nationsuniversität, Hrsg. von Wolfgang Kessler. Köln Wien 1990.

Lexikon der Siebenbürger Sachsen, Hrsg. von Walter Myss. Thaur bei Innsbruck 1993.

Ernst Wagner: Az 1992-es romániai népszámlálásról, Korunk 1994. 4. 90-94.

Karl M. Reinerth: Zur politischen Entwicklung der Deutschen in Rumänien 1918-1928, Bad Tölz 1993.

Konrad G. Gündisch: Das Patriziat Siebenbürgischer Städte im Mittelalter, Köln Weimar Wien 1993.

Gernot Nussbächer: Aus Urkunden und Chroniken, I-III. Bukarest 1981-1990; IV. Kronstadt 1994.

Entz Géza: Erdély epítészete a 11-13. században, Kolozsvár 1994.

Georg Kraus: Erdélyi krónika 1608-1665 Vogel Sándor fordításában, bevezetésével és jegyzeteivel, Bp. 1994.

Entz Géza: Erdély építészete a 14-16. században, Kolozsvár 1996.

Othmar Kolar: Rumänien und seine nationalen Minderheiten 1918 bis heute, Wien Köln Weimar 1997.

Sándor Vogel: Nationalbewegungen in Siebenbürgen in den Jahren 1867-1914, Entwicklung der Nationalbewegungen in Europa 1850-1914. Hrsg. von Heiner Timmermann. Berlin 1998.

Zsolt K. Lengyel und Ulrich A. Wien: Siebenbürgen in der Habsurger-Monarchie, Vom Leopoldinum bis zum Ausgleich 1690-1867. Wien 1999.

Harald Roth: Kis Erdély történet, Csikszereda 1999.

Helmut Schröke: Siebenbürgen, Menschen, Kirchenburgen, Städte, München 1999.

Harald Roth: Kronstadt, Eine siebenbürgische Stadtgeschichte, München 1999.