Udvarhely
Hanyatt feküdt a fűzfaág
a langy vízen. A gyom
mélán ringatta önmagát
a mállatag agyagfalon.
Forrott a nap, precskelt a szellő
meglúdbőrzött a Nagyküküllő -
Ez volt gyermekkorom.
Sűrűn, lustán, akár a méz,
folyt a fűvön a fény,
és megcsillant a sárgaréz
kereszt egy torony tetején.
Szürkén, szikáran állt a vashíd,
arca nem enyhült meg napestig
s ezt úgy csodáltam én.
A parton törökbúza nőtt, a szigeten bozót.
Ölyv szállt a Szarkakő fölött,
s a bokrokon gébics motozott.
Csak percek teltek és nem évek,
s tudtam, ha egyszer visszatérek,
semmi sem változott.
Az átlátszatlan víz alatt
titkok ág-boga nőtt,
beléakadt a gondolat,
s fenekére vonta az időt.
A víz fölött - akár a szívben
a könnyű gond - szálltak szelíden a kék szitakötők.
Sötét madár
Sötét madár suhant le
a háztetőről este.
Mi volt? Árnyék-e, hang-e
ábránd-e, fény-e, test-e?
Kép, képzelet koholta?
Való, ha kézzel érem?...
A béke tünde holdja
lengett a néma égen.
Röptöm ki nézi: többnek
nyilván engem se láthat,
Árnynak, mit esti köd vet.
Pornak, mit szél dobálgat.
Nem tudja jó-e, szép-e,
amit lát? Testet öltő
álomnak van-e képe?
Szárnyas madár-e? Költő?
Én mégis ott repültem,
s ő látott is valóban.
Hűs volt a tiszta űrben.
Hallotta, hogy daloltam,
Szívén egyszerre csend lett.
Érezte hogy megoldott
mindent...hogy elpihenhet...
hogy boldog...szinte boldog!
(1959)