Orbán János Dénes

VAJDA ALBERT CSÜTÖRTÖKÖT MOND

Életem elsõ tizennyolc évét, nagyon rövid kiruccanásoktól eltekintve, Brassóban éltem le. Anyám negyvennyolc éves volt, midõn megszülettem, apám negy-venkilenc. Véletlenül fogantam, egy betegség után, mely rövid idõre ismét megajándékozta anyámat, persze a tudta nélkül, az anyává levés lehetõségével. A maga kilencvenöt kilós nyugalmában anyám meg se pasztillázta a terhességet. Hat hónapos lehettem ott bent, midõn érezni kezdte a mocorgást, de terhességre nem gyanakodott. A háziorvos diadalmasan sütötte ki, hogy rosszindulatú rákos daganat feszegeti anyám alhasát, és mielõbbi mûtétet javasolt. Életemet ápolónõ keresztanyámnak köszönhetem, aki hátha mé-gis alapon be-fecskendezte anyám vizeletét a békába, melyben jobban bízott, mint az orvosokban meg mûszereikben. Így legelõbb a béka értesült az eljövetelrõl, tõle meg a kereszt-anyám, tõle anyám és anyámtól apám, aki majd megõrült az örömtõl, biztosra vette, hogy két a lesz, szobrot akart emeltetni anyámnak, és
leány után immár föltétlenül  váltig hajtogatta, hogy tudja ugyan, hogy az ilyen késõn született kölykök vagy a az
hülyék lesznek, vagy pedig lángelmék, de õ bizonyos abban, hogy az õ  utóbbi kategóriába fog tartozni.
A szülés zökkenõmentesen zajlott le, és kilenc éves koromig éltem ártatlan és javarészt felhõtlen gyermekkoromat. Virgonc voltam és agresszív, és tudásszomjam végtelen volt, így napjaim egyharmadát tanulva-olvasva, egyharmadát a sportpályán meg az összes létezõ fán töltöttem, a harmadik har-ma-dot pedig édesen átaludtam.
A változás kilenc éves koromban következett be. A nap beosztása nem változott, csak a körülmények. Apám megbetegedett, egy infarktust követõen bal fele megbénult, majd hat és fél éven keresztül nyomta az ágyat, egészen haláláig. Ez mindenképpen súlyos csapás volt; az anyagiak szempontjából is, fõleg hogy akkortájt kezdett szorulni a szocializmus satuja, ami többek között azt jelentette, hogy egy háromtagú család (a nõvéreim már rég elrepültek) akár éhen is dögölhetett volna a betegnyugdíjból, melynek egyharmadát ráadásul gyógyszerre kellett költeni. Szerencsére a balkáni ember sokat kibír, s egy kis kertészkedésnek meg állattenyésztésnek meg anyám ügyességének köszönhetõen végül is sosem volt üres az asztal. A földgázt meg a villanyt viszont könyörtelenül kiporciózták, és a nekünk kiszámított mennyiség csak arra volt elég, hogy egy szobát, a konyhát meg a fürdõszobát fûtsük-világítsuk, így mindhárman egy szobában szorultunk össze. Illetve inkább ketten apámmal, mert anyám egész nap a konyhában foglalatoskodott, meg sorban állt, a mindennapiért.
Ha már így alakult, apám azt tûzte ki célul, hogy megtölti elmémet tudománnyal és intelmekkel. Hat és fél évig mindennap órákon keresztül ültem a fotelban vagy az íróasztalomnál, vagy feküdtem az ágyban, olvastam, közben beszélgettem apámmal, és mindketten hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. Nem tudom, hogyan tudtam egyszerre három fele gyelni, de ez akkor föl sem tûnt, magától értetõdõ volt, hogy mindig élénk
agyam mindent magába szív.
Apám gáz- és vízvezeték-szerelõ volt, meg ezermester. Tizenkilenc éves korában érkezett, faluról, egy öltönyruha, egy kezeslábas, néhány váltás fehérnemû és egy táska szerszám büszke tulajdonosaként. Huszonöt éves korában már házat vett magának. Nem tudom, hogyan csinálta, hogy meggazdagodott – már amennyire meg lehetett gazdagodni a szocializmus ideje alatt egy megrögzött antikommunistának –, amellett pedig több lmet nézett meg, betéve tudta válogatott könyvekbõl
száz elõadást és mégannyi  álló könyvtárát, és még mulatott, kirándult meg utazott, és több évig járt tánciskolába. Azóta is teljesen érthetetlen számomra elméjének mûködése. Minden különösebb végzettség nélkül bármihez értett. Még azzal is keresett pénzt, hogy tervrajzokat készített mérnökök számára; mûszaki egyetemet végzõ nõvéreimen, meg zika szakra jártam, könnyedén segített, ha a reál
rajtam is, aki matematika- tantárgyak buktatóit nem tudtuk legyõzni. Fejbõl, minden dokumentáció nélkül. Késõbb, halála után bukkantam rá nagyon régi, nagyon jó és agyonolvasott zikakönyvekre – annak idején valószínûleg egyedül képezte ki
matematika- meg  magát.
Kedvesnek viszont csöppet sem volt kedves. Szeszélyes volt, arrogáns, öntelt és durva. De soha nem ütött meg. Nem volt szabad tegeznem. Míg meg nem betegedett, nem is nagyon szólított meg, inkább csak anyámon keresztül. „Mondd meg a gyermeknek, hogy…" Hóbortjairól, kalandjairól regényt lehetne írni – de azok már az anyám emlékei.
Emlékszem, nagyon vártam, hogy hazaérjek az iskolából, és betelepedhessek a fotelba, olvassak és hallgassam apámat meg a Szabad Európát. Apám soha nem mesélt az életérõl, legfeljebb utazásairól. De zikáról, matematikáról, mûszaki dolgokról. A
leginkább irodalomról, színházról,  Szabad Európa pedig mindenrõl.
Ha valakit-valamit dicsérni lehet az emberség, a kultúra és a magyarság (kétes fogalmainak) szolgálatáért, akkor az a nyolcvanas évek Szabad Európa Rádiója. Nekünk, akkor és ott, Brassóban, a kulturálisan régóta lehanyatlott végvárban, a Medúza-arcú szocializmusban, bárkinél nagyobb szükségünk volt valamire, ami tudassa velünk: nem felejtettek el minket. Színház ritkán volt, templomba járni rühelltünk, a televízióban csak a szokásos hõbörgést láthattuk. Könyv az volt, rengeteg, de a Hangot, a Képet nem pótolhatta. A Szabad Európa Rádió kapcsolt össze a világ többi részével. A készülék ott állott apám ágyának párkányán; számomra érthetetlen kapcsolású kábelek, tranzisztorok, hurkok diadalmaskodtak a zavaró relék fölött, s a Szabad Európa hangja tisztán és diadalmasan töltötte meg a szobát, reggel öttõl éjjel egyig. Hallgattam olvasás és beszélgetés közben, hallgattam félálomban és álmomban is. Politikát, történelmet, régi és új zenét, humort, mûszakiakat és lmet nézve vagy könyvet
etikát és etikettet, mindent. Évek múltán egy-egy  lmet, ezt a könyvet hallottam, és
olvasva hirtelen ráébredtem, hogy én ezt a  szinte úgy hallottam, ahogy most látom vagy olvasom. Ha „ki mit tud” versenyeket nézek a tévében, és kisujjból rázom ki a választ szinte minden kérdésre, tudom, hogy ezt is a Rádióból tanultam.
Hallgattam és hallgattam Kovács Dénest, Molnár Györgyöt, Bányász Katót, mindenkit. És persze Vajda Albertet. És megtelt a szoba vidámsággal, és egy idõ után már csak röhögni tudtunk a tragikus bábjátékon és két állandó fõszereplõjén. Már régóta nem gyûlöltük õket, sõt, ha leléptek volna a színpadról, akkor elvesztettük volna kedvenc színészeinket. lmet néznénk naponta, egy Rém
Olyan volt, mintha egy végtelen folytatásos  rendes család-ot (igen, Al Bundy is a lábbeli-szakmában dolgozott). Õk nitásunkat, a humorunkat. Nem
fejlesztették ki a groteszk, az abszurd iránti af véletlen, hogy a kelet-európai népeknek annyira jó a humoruk. Apám, aki mindaddig nem volt egy viccelõdõ típus, teljesen fölengedett, és életemben olyan jóízû röhögést nem tapasztaltam, mint amilyen az övé volt. Persze ehhez kellett a Szabad Európa Rádió, mint a Nagy Felbujtó, meg az Optimista Megközelítés Professzora. Mert bármennyire tragikus is volt a kelet-európai helyzet – és ezt nem felejtette el hangsúlyozni – a Rádió mégis vidám volt, mert a Rádió tudta, hogy a nagy tragédiákat csak úgy lehet elviselni, ha gúnyt ûzöl belõlük. A családban mindenkinek megvolt a maga kedvence. Én Kovács Dénest szerettem, akit úgy képzeltem el, mint Mikszáth Kálmán és egy erõs dohányos öreg angol úriember keresztezõdését. Anyám a fáradt és melankolikus Molnár Györgyöt. Apám embere Vajda Albert volt. Valahányszor Vajda Albert megszólalt, apám arca fölragyogott; gyakran szinte extatikus állapotba került. Bár én is kedveltem Vajda Albertet, nem értettem apám rajongását: Vajda Albert szellemes volt, de nem briliáns, gyakran laposak, elcsépeltek voltak a tréfái. Most már inkább értem: a Vajda Albert szerkesztette Slágerpatika apám ifjúkorát elevenítette föl, a negyvenes lmeket,
évek fülledt tangóit, sanzonjait, a tánciskolát, a régi magyar  színdarabokat és operetteket, Karády Katalint, Jávor Pált, Sárdy Jánost. És midõn Vajda Albert mesélt, vagy bejátszotta a régi dalokat, apám emlékezett, mulatott és táncolt.
Keveset tudok Vajda Albertrõl. Talán zene- vagy librettószerzõ volt, meg humorista, ötvenhatban menekült, és Floridában telepedett le. Õ szerkesztette a Slágerpatikát, és minden csütörtökön, a Forgószínpad címû furcsaság-maga-zin végén, csütörtököt mondott. Azaz bejelentették, hogy „Vajda Albert csütörtököt mond", és akkor Vajda Albert humoros eseteket mesélt, vagy vidám eszméket futtatott. Hogy például a „szálem álejkum" etimológiája: Mohamed próféta megkérdezte a piacon egy nénitõl, hogy mi az, amit árul. „Szalámi az, lelkem" – felelte a néni. Meg ilyenek.
Midõn Vajda Albert csütörtököt mondott, pisszenni sem volt szabad.
Most, tizenannyi év után, Borgesba habarodva, mindent másképpen magyarázok.
Magyarázataim fantazmagóriák, költõi õrültségek. Apám, az ágyban fekvõ, gondolkodó és emlékezõ apám most Funes, az emlékezõ. Õ a körkörös romok mágusa, aki megálmodott engem, hogy én újra álmodhassam õt. És másokat. A Szabad Európa Rádiót. Vajda Albertet, aki csütörtököt mond.
Az a csütörtököt mondás valami nagyon fontosat takarhatott, lehetetlen, hogy apám, Funes, Cinakán tévedett volna. Egy késõ nyári napon apám rosszul lett. Kihívtuk az orvost. A nap beragyogta a szobát, apám mégis jajgatott, hogy iszonyú sötétség van, húzzuk föl a redõnyöket. És hirtelen meghalt. Az orvosnak tíz percébe került, amíg kétségbeesett szívmasszázzsal föltámasztotta.
Még öt hónapig élt. Az öt hónap alatt kétnaponta egyszer ha megszólalt, akkor is egy-egy tõmondat erejéig. Nem volt õrült. Fölkelt, elvégezte a dolgát, evett. És bámult a semmibe, nagyon tiszta, nagyon kék és nagyon ragyogó szemekkel. Ha kérdeztük, nem felelt. Néhány év múlva, midõn két vagy három „van-e élet a halál után" típusú könyvet olvastam, eltûnõdtem: talán látta azt a túlvilági fényt és azokat a leírhatatlanul szép réteket, melyekrõl a klinikai halálból visszatérõk mesélnek. Valamit megtudott, valamit, ami beavatta és megnyugtatta hatvanöt viharos év után.
Idõnként éreztem, hogy néz. Fölnéztem, és valóban: nézett, tisztán, és végtelen, néma szeretettel. Ahogy egy apa nézi jó úton haladó, szépen fejlõdõ, tizenöt éves át – nyugtáztam magamban, és boldogan mosolyogtam vissza.
kamasz
Kétszer fordult elõ, hogy artikulálatlan üvöltés szakadt föl belõle. Nézett, és hirtelen eltorzult az arca, és üvöltött, valami dermesztõ, földöntúli kétségbeeséssel. Nem segélykérés volt, ezt akkor is tudtam, ennek ellenére odaugrottam, és öleltem, simogattam, amíg megnyugodott. És mindkét alkalommal Vajda Albert éppen csütörtököt mondott, és apám, akit föltámadása után is elöntött a melegség Vajda Albert hangjának hallatán, hihetetlen módon pont akkor üvöltött.
Talán volt összefüggés. Talán apám akkor, kétszer is megpróbálta elmondani nekem és csak nekem, hogy mit tudott meg ott. A végsõ igazságot illetve a mindent megfejtõ és át a világ
birtokló szót, vagy mondatot, mellyel legnagyobb kincsét, egyetlen  urává tehette volna. De nem mondhatta ki, mert megakadályozták, mert nem beavatottal, olyannal, aki még nem halt meg, tilos volt közölni.
Talán az a szó vagy mondat Vajda Albert valamelyik csütörtököt mondásában volt elrejtve, és apám, Funes, Cinakán már régóta sejtette, és a tízperces halál alatt megtudottak bebizonyították azt.
Talán azt akarta mondani, amit a Mennyei Atya mondott ú igazi beavatásakor. Az
Jézusnak, Nagycsütörtökön, a Gecsemáné kertben, a  egykor zsúfolt szobában most anyám lakik, egyedül, és éli az özvegyasszonyok sivár életét. A falakban talán még ott rezeg a Szabad Európa Rádió hangja, s a hang által az egész világ; az esküvõi fényképrõl apám hihetetlen szemei tüzelnek; a rádió most Bukarest meg Marosvásárhely lapos adásait bömböli, és csak a magnó, idõnként, Karády Katalint és Sárdy Jánost.
A Szabad Európa Rádió megszûnt, Vajda Albert pár éve meghalt. Nekem pedig két esélyem maradt. Megszerezni azon idõk szabadeurópás csütörtökeinek hanganyagát, és ráérezni egy szóra, ami esetleg egy, a többitõl egy kicsit eltérõen hangsúlyozott létige, vagy kötõszó, vagy személyes névmás, vagy egy banális mondat, melyet százféleképpen lehet értelmezni. Vagy várni, hogy egyszer, valahol, valamikor, megszólal egy rég megszûnt adó, egy halott bemondó bejelenti, hogy Vajda Albert csütörtököt mond, és a rég meghalt Vajda Albert köhécsel egy kicsit, majd mondja a végsõ, az igazi, a Nagycsütörtököt.