(részletek)

Egyre zsugorodó jéghegyemet északra terelte a történelem sodrása, oda, ahol üdébb az ég, hosszabbak az aranyló naplementék és sötétebb a tenger, de idegenül csobbannak a fel-felugráló halak, és más nyelven sírnak fejem felett a sirályok. A fellegek viszont mindenütt megfordulnak, velük üzenek tehát nektek, kik értitek szavamat, hogy midõn nyári záporokként elérnek hozzátok, meséljenek mindarról, mi velem itt északon megesett.

Kereken huszonhat hónap telt el, míg újra találkoztunk. Nagy szorongással vártam ezt a napot, hisz tudtam: az eltelt idõ menthetetlenül kiesett mindkettõnk életébõl. Egy hatéves kisgyerek nehezen viseli el, ha anyjától elszakítják, még akkor is, ha mindvégig az apja mellett lehet. Bizonyára haragudott rám, hogy nem siettem utánuk. De hiszen igyekeztem én, amennyire csak tudtam, de nálamnál erõsebb emberek nem hagyták, hogy hamarabb jöjjek.
Végre bekövetkezett a várvavárt találkozás. Ott álltam kopott bõröndjeimmel és két lányommal a svéd légikikötõben, s nem gondoltam már semmire, csak arra, hogy minél hamarabb túl legyünk ezen az egészen. Gondolatban számtalanszor átéltem ezt a pillanatot, szépen kiszínezve, s mindannyiszor olyan csodálatosnak tûnt, mint egy megvalósult álom. De most nem éreztem mindebbõl semmit, csak kínzó türelmetlenséget.
A kijáratnál már ott topogott egy hatfõs kis csapat: családom svéd földre vetõdött ága, hat meghatódott, virágcsokor mögé rejtett sugárzó arc. Köztük pöttöm kisfiam, kis piros dobozt szorongatva. Azt hittem, nagyobbra nõtt közben. Vékony nyakú, madárcsontú gyerek, szöszi pihés hajjal, huncut pofival. Ahogy a nyakamba ugrott és hozzám simult, éreztem, nincs nagy baj. Úgy csüngött rajtam, mint egy puha, illatos kis majom, és én tudtam, hogy hamarosan újra megtaláljuk a már-már elveszettnek hitt hangot, s elszakíttatásunk pedig csak annyi nyomot hagy bennünk, mint egy hosszúra nyúlt vakáció. Nem gyõztem eleget ölelgetni, csókolni.
Megtaláltuk ugyan egymást, de az elsõ napok még feszélyezettek voltak. Kettejük élete már rendezett formát öltött. Szerencsére jól egyeztek, apa és fia, s úgy rendezkedtek be, hogy nélkülünk is boldoguljanak. Ez pompásan sikerült. Idõvel már-már fölöslegessé váltunk, s csak vágyaikban éltünk tovább. Így aztán nem csoda, hogy megjelenésünk kizökkentette õket a megszokott kerékvágásból. Csendes kis zuguk olyan lett egybõl, mint a megbolydult méhkas. Tudtam, hogy fiam kicsi szívében most nagy viharok dúlnak. Eddig egyedüli gyermek volt, s most kapott két nõvért, akiket ugyan végtelenül szeretett s vágyódott utánuk, de azzal, hogy megjöttek, megzavarták nyugalmát, betörtek kis rejtett világába. A szoba, mely eddig kizárólag csak az övé volt, most majd mindhármuké lesz, ugyanúgy, ahogy meg kell osztani a fiókokat, a szekrényt. Kedvenc játékait mások veszik kézbe, s nem biztos, hogy ugyanazzal az áhítattal, a piros dobozból elõkerülõ kis aranyhörcsögöt pedig más kezek is simogathatják, s a hálátlan állatnak mindez még csak nem is számít.
Hosszú utat kell bejárni egy törékeny gyermekléleknek, míg ezt a hirtelen nyakába szakadt új helyzetet fel tudja dolgozni, s míg minden a maga helyére kerül.
Ha jól emlékszem, a második napon történt. Pici szöszim ott ült a tévé elõtt és elmerülten nézett valami farkasokról szóló svéd ismeretterjesztõ filmet. Egyedül. Ez olyasmi volt, amihez mi még hozzá se tudtunk szólni. Büszke volt arra, hogy van valami, amit csakis õ tud: anyanyelvi szinten beszéli a svédet. Ettõl függetlenül a magyar nyelvet se felejtette el, ugyanúgy beszéli, mint nõvérei. Mindjárt az elsõ napon, amikor az apja kérte, mondjon nekünk valamit svédül, hadd halljuk, milyen ügyes, szinte felháborodva jelentette ki:
-Ez magyar terület, itt nem beszélünk svédül!
Valóban, itthon ma sem hangzik el köztünk svéd szó, csak akkor, ha svédekkel vagyunk együtt. Ez az egyetlen módja annak, hogy a már itt felnövõ gyerekeink el ne veszítsék önazonosságuk kulcsát: anyanyelvüket.
De akkor, ideérkezésem másnapján mindez még meg se fordult a fejemben, számomra akkor a legfontosabb az volt, hogy kapcsolatot tudjak teremteni nyolcéves kisfiammal, akit annyi idõ után végre viszontláthattam, de arra nem számítottam, hogy talán könnyebb lenne közös beszédtémát találni egy földönkívülivel, mint ezzel a pici lénnyel, testembõl való testtel, vérembõl való vérrel.
Mellé ültem. Néztem a hóban bukdácsoló farkasokat, s arra gondoltam, hogy itt a jó alkalom, hogy magamhoz édesgessem ezt a tõlem elvadult kölykömet. Nagyon érdekes lehetett az adás, mert fel se nézett mikor félénken megkérdeztem:
-Hogy nevezik svédül a farkast?
Gyorsan odavetette:
-Várj!
Gondoltam, most nem akarja, hogy megzavarjam, s türelmesen vártam egy darabig, míg a farkasok elcsípik a jávorszarvast, s nekilátnak a gõzölgõ tetem szétmarcangolásához. Az izgalmas jelenetnek vége lévén elérkezettnek láttam az idõt, hogy újra felvegyem marslakómmal a kapcsolatot.
-Hogy is hívják svédül a farkast?
Mire õ nagy szemekkel rám néz és értetlenül kérdi:
-Hát nem megmondtam, hogy "várj"?!
-De hiszen eleget vártam, megmondhatnád végre!
Svédül tudó honfitársaim már mosolyognak az eseten, mert õk tudják, amit én akkor még nem is sejtettem: a "farkas" svédül "varg". Kiejtve pedig: "várj"!
Ez volt az elsõ svéd nyelvleckém, s talán a legemlékezetesebb az összes közül.

A férfiöltönyös tanárnõ katonásan odalépett mindegyikünkhöz, kezet rázott velünk és elismételte ezt a két mondatot:
-Hej, jag heter Mariann. Vad heter du?
Félreérthetetlenül a nevünk felõl érdeklõdött. Sorra elmakogtuk nevünket és leültünk.
Meglehetõsen vegyes képet mutatott a kis társaság. Mint késõbb kiderült, minden kontinenst képviselt legalább egy személy, volt ott mosolygós kínai, bajuszos kurd, villogó tekintetû perzsa, egyiptomi arab, dél-afrikai fehér, perui indián, kubai félvér költõ, kanadai francia, ausztráliai bozótnéger, új-zélandi biciklibajnok, finn sofõr, holland tolmács, lengyel pincérlány, skót fodrásznõ és jómagam. Mégis akadt valami közös vonás, ami idehozott bennünket ebbe az ablaktalan, szûk szobába, mégpedig az, hogy egyikünk se értett egy kukkot se svédül. Továbbá az, hogy leghõbb vágyunk volt minél hamarabb kilábalni ebbõl a tarthatatlan helyzetbõl.
Reméltük, hogy valami természetfeletti erõ segítségével fejünkbe töltik majd ezt a tökéletesen érthetetlen nyelvet. A finn Jukka volt az egyetlen, aki tudott pár szót svédül, de mi többiek mind frissiben érkeztünk ide. Én akkor már két hete szívtam a svéd levegõt, de a kubai Louis alig négy napja érkezett Párizsból.
Ha az ember valamilyen idegen nyelvet kezd tanulni, számíthat arra, hogy kezdetben nagyon bárgyú kérdéseket tesznek fel neki, s úgy viselkednek vele, mint valami szellemi fogyatékossal. Csakhamar eljön az idõ, mikor az ember maga teszi fel a bárgyú kérdéseket és úgy viselkedik, mint egy idióta. De aztán hamarosan megered a nyelve, s kávészünetek alatt már folyékonyan el tudja mutogatni társainak, hogy mivel foglalkozik, térképet rajzol a papírszalvétára, s megmutatja, honnan jött. Két hét sem telik bele, s már annyira jól megy a svéd, hogy az egyazon tanfolyamra járók nagyjából megértik egymás dadogását, csak a svédek nem értenek beszédükbõl egy szót sem.
A nyelvtanfolyamon, akár isten színe elõtt, mindenki egyenlõ. Itt nem számít, hogy a holland tolmácsnõ férje katonai attasé, vagy hogy az egyiptomi arab fiú épp a nagykövet csemetéje, az se számít, hogy a kínai fogpaszta-reklám második doktori disszertációját írja az atomhéjakon elhelyezkedõ elektron-konfiguráció probabilisztikájáról, mint ahogy az se sokat nyom a latba, hogy Louis gyönyörû verseket ír franciául, s a Szaddam Husszein hasonmása számûzött kurd herceg, vagy az, hogy a cipõkrémet megszégyenítõ feketeségû ausztráliai bennszülött a Martin Luther King névre hallgat.
Nem siettünk, jó fél évünk volt, hogy megcáfoljuk a fenti mondat végét. Szünetben eleinte még angolul, franciául, spanyolul és arabul folyt a társalgás ha magunkra maradunk, mert mindig akadt valaki, aki tudott valamilyen "emberi" nyelven. De aztán lassan beindult a svéd szöveg is. Szerencsére nem sok svéd hallja ezeket a párbeszédeket, a tanárnõk meg kellõképpen edzettek ahhoz, hogy elviseljék nyelvük kerékbetörésének minden válfaját. Pár hetes nyelviskola után megnyílik a fül és egyre több minden kihámozható a svéd beszédbõl. Különösen a tévébemondóké válik egybõl felismerhetõvé. Ilyenkor kezdõdik a félreértések aranykora.
Emlékszem, mikor svéd földre érkeztem, a híradóban napokig a kormány krízis-csomagtervét kommentálták, s ilyenkor a képernyõ jobb felsõ sarkában megjelent egy masnival átkötött csomag rajza. Mindaddig soha nem találkoztam ezzel a kifejezéssel, még magyarul sem, nekem a krispaket szóból a csomag érthetõ volt, de a kris-t a Christmas-szal azonosítottam. Mondom is a férjemnek:
-Azt hiszem, valami értékes karácsonyi csomagnak kelt lába, azért ilyen izgatottak már napok óta, mikor errõl beszélnek.
Tágra meredt szemmel és hosszúra nyúlt fülekkel követtem a svéd szövegeket, hogy valamit kihámozzak belõle, de rendszerint nagy szamárságokat sütöttem ki. Egy alkalommal végignéztem egy filmet, ami a címe szerint egy festmény életérõl szólt volna, ha a szavakat egyenként lefordítottam, de a filmben elraboltak egy nõt, s a férjét zsarolták. Mindvégig abban reménykedtem, hogy csak elõkerül már az a képzõmûvészeti alkotás, biztosan azt akarják kizsarolni a pasasból, de véget ért a film, és még egy fia fénykép nem sok, annyi se szerepelt benne, nemhogy festmény. Mikor óvatosan megkérdeztem, hogy mit is jelent a "Levande måltavla", akkor derült ki, legnagyobb megdöbbenésemre, hogy igaz ugyan, hogy leva - élni, måla - festeni, tavla -festmény, de ez így együtt valami egészen más: "Élõ céltábla". Na puff!
Az órákon közben szép lassan araszolgattunk a rendhagyó igék útvesztõjében. Vért izzadtunk, valahányszor mondatokat kellett alkotni az újonnan tanult szavakkal. Valahogy így: Én ruhát varrtam. Õ szoknyát varr. Mi nem akarunk varrni. Vagy: Este mosogatok. A férjem mosogat. Szeretek mosogatni.
Ezt a meglepõ kijelentést az arab nagykövet-csemete állította nagy komolyan, a Ramadan ünnep kellõs közepén. Mindenki felkapta a fejét, mert való igaz, hogy mondatainknak a leghalványabb köze sem volt a valósághoz, de ekkora képtelenséget senki se tudott elképzelni, mint Mohamedet mosogatni. Mohamed egyébként gyönyörû fiatal férfi volt, magas, karcsú, okos és szép. Látván a hatást, elmosolyodott:
-Mi van? Én szeretek mosogatni. De ma este nem lehet, mert Ramadan van.
Ezen nem is csodálkoztam, mert tudtam, hogy az arabok ilyenkor nem esznek, s ahol nincs vacsora, ott a mosatlan se gyûlhet. Ezzel mindenki elfogadta volna a csinos egyiptomi rendhagyó hobbiját, csakhogy Mohamed tovább ragozott:
-Én a barátnõmmel járok mosogatni. Õ is szeret mosogatni. Különösen, ha jó a zene! - tette hozzá angolul, mert svedül még nem ment a feltételes mód.
Erre aztán kórusban nevetni kezdtünk, mert ekkor jöttünk rá, hogy szegény fiú úgy hitte a "diska" (mosogatni) szó azt jelenti: "diszkóba menni, táncolni".
Már hónapok óta tanultam a svédet amikor elõször elõ mertem hozakodni frissen szerzett tudományommal a sarki boltban. A tõlem telhetõ legékesebb kiejtéssel igyekeztem megkérdezni, hogy merre találom a májkrémet. "Léverpásztej" - vágtam ki, de az eladó úgy nézett rám, mint borjú az új kapura. Háromszor is elszavaltam a "májpástétomot", de hiába. Végül leírtam és odaadtam neki a cetlit. Arca felderült:
-Jásszó! Léverpásztej! - kiáltott fel diadalmasan. -Így már egészen más!
Rosszul hangsúlyoztam a szót, magyarosan: Tá-ti-ti-ti, ereszkedõ hanglejtéssel, holott az összetett szó mindkét tagját külön-külön kellett volna hangsúlyoznom. Valahogy így: Tá-ti-ti-Tá, emelkedõ hanglejtéssel.
Rettentõ hiba volt, belátom.
Kicsit kedvemet szegte csúfos szereplésem, hiszen a nyelvórákon már egész kucifántos dolgokat is el tudtam mesélni. Mindenkinek röviden beszélnie kellett a hazájáról. Én Erdélyrõl meséltem, s nagy kíváncsian hallgattak, mert jóformán senki se tudott róla semmit. Azt viszont mindenki tudni vélte, hogy ott uralkodott Drakula. Felvilágosítottam õket, ahogy tudtam, hogy a hír igaz, némi módosítással: nem uralkodott, hanem garázdálkodott és nem Drakula, hanem Ceausescu. Elõadásomat követõen a Luther Márton nevét viselõ bozótnégerünk, aki meggyõzõdéses kommunista volt, folyton kötekedett velem, hogy minek jöttem ide a drága jó kommunizmusból a rohadt kapitalizmusba?
-Na és akkor mit keresel itt te maagad?! Miért nem vándoroltál ki inkább Kubába? Nézd meg Louist: ha olyan pompás dolga volt ott, vajon miért jött ide? Kérdezd csak meg tõle!
Ebbõl szinte baj lett. A kubai óriás valósággal nekiugrott a cipõpaszta-reklámnak is beillõ emberevõnek, s kilátásba helyezett egy alapos verést, ha még egyszer elõ mer hozakodni ezzel a témával. Louis egyébként olyan volt, mintha az egyik Rejtõ-regénybõl lépett volna ki. Hatalmas vállas félvér volt, alacsony homlokú, elõre ugró állú, lapáttenyerû. Alkatát meghazudtoló galambszíve és érzékeny lelkülete Troppauer Hümért juttatta eszembe, különösen akkor, mikor szünetben elõvette a spanyolul és franciául írt verseit, s dörgõ hangján olvasni kezdte:
"Mon soleil, mon oiseau d’amour..."
Mindig szerettem a francia nyelvet, s a konok svéd igék után olyannak tûntek a jól ismert francia szavak, mint megannyi bársonyos pillangó a réten.

Biciklibajnokunk, az új-zélandi fiú nagyon nehezen tanulta a svéd szavakat, volt benne valami alkati összeférhetetlenség az új nyelvvel szemben. Nekiugrott a szónak, gyöngyözõ homlokkal próbálta kiejteni, de aztán a végére csak angolosra sikeredett, bármit is csinált. Mindenki drukkolt neki, de hiába. Érdekes, hogy a skót lánynak is hasonló nyelvi nehézségei voltak, bár azt hinné az ember, hogy rokon nyelvekrõl lévén szó, gyerekjáték svédül tanulni egy angol anyanyelvûnek. De mégsem az. Az anyanyelv olyan, mint egy vivõhullám, hátára veszi az új nyelvet, különleges ötvözetet alkotva vele. Figyelmes fül elõtt nem marad sokáig rejtve, hogy ki honnan származik, mert bármilyen hosszú ideje is él itt valaki, nyelve gyerekkori hajlításait soha nem képes levetkõzni egészen. A zsenge korban kivándoroltakra ez természetesen nem vonatkozik, de azokra sem, akiket különleges nyelvérzékkel áldott meg a természet.
Sok ötvenhatos magyar él svéd földön. Negyvenöt éve élnek svédek közt. Sok esetben már nagyon rosszul beszélnek magyarul. De hiába, a nyelv konok, nem enged, fogva tart. A svédek már az elsõ pár szó kiejtése után rákérdeznek az emberre:
-"Varifrån kommer du?" Azaz: "Honnan jöttél?"
Van ebben egy kis tapintatlanság is néha, hisz nem mindig lényeges, ki honnan származik. Talán azt akarják ezzel az ártatlannak tûnõ kérdéssel jelezni, hogy: "Te csak ne ugrálj, hisz csak egy jöttment bevándorló vagy, nem lehet egy szavad sem!" Nyíltan ritkán mondanának ilyet, de annál többször utalnak rá.
Sokan valóságos kudarcként élik át, hogy annyi itt eltöltött év után sem beszélik anyanyelvi szinten a svédet. Egy igen szép irodalmi pályát befutott honfitársunk, aki több nyelven írt és olvasott, s tette ezt a lehetõ legmagasabb szinten, kiejtésében egy kicsit mindig magyar maradt. Akkor döbbent rá erre, amikor egy alkalommal taxiba ült, s megadta az arab-képû sofõrnek az úti célt:
-Odenplan.
Legnagyobb megrökönyödésére a fiú hátrafordult, rávillantotta hófehér fogsorát és iszonyú rossz kiejtéssel megkérdezte:
-Várifron kommer dû?

(Stockholm, 1999)

Hosted by www.Geocities.ws