Ülőhelyemet jópárszor eladták, a folyósón is alig lehet állni. A csomagokat betuszkolom valahová, a fülkét jól megjegyzem: egy hosszúhajú fiú áll előtte. De nem, inkább azt a fáradt katonát jegyzem meg. Vagy a lányt, azt a vörösest.
Hittérítő csoport érkezik, helyet keresnek, cserébe feltámadást ígérnek, örök életet. Hitegetnek, de ennek is áporodott a hangulata, mintha már semmi sem mozdulna itt.
Meglepetés nem érhet.
Csak történetek segítenek ilyenkor, de, akár a hely, ezek is unalmasak. A lány mesélni kezd, de túl aprólékos, a részletek közt el-eltéved. Hadar, semmit sem értek.
Újabb csoport vonul át, már a nagyobb csomagoknak fenntartott kis fülkében is hárman nyomorognak. A végállomás még messze, senki sem háborog. Ennek ez a rendje. Ha mégis vitára kerül sor, az csak hangos vádaskodás, politika. Legalább a hangszálak melegedjenek.
Az állomás mint mindig.
Szagok után tájékozódom, így nem lehet eltévedni. A büfé, az étkezde, az újságok, a váróterem. A jobboldali pénztárnál már ugyanaz a koldus évek óta, a baloldalinál meg a mérleges bácsi áll. A harmadik pénztárnál nincs senki, soha nincs nyitva. Még nem felségterület.
Otthonról idejében indulok, taxit is nehezen találni.
Sietve csomagolok, a sakk az első, ami a táskába kerül.
De előtte még mosolygok egy picit.