A novella:
"A kezdeték kezdetén a Vég volt. Halálnak halála vett körül mindent, maga a minden is halál volt,csodálatos ön-kitágulása a Semminek. A Végből születhettünk mi, az új..."
* Hasonló gondolatok keringtek a tiszteletes fejében, miközben a sírgödröt ásta. Novemberi ősz volt, furcsa nemlét-áramlatok csatangoltak a falu utcáin. Minden üvegesedni kezdett, játszott a Fagy a molekulákkal. Évek óta, Őfelsége, a Fagy befészkelte magát e tájak lelkébe: évről évre pusztult a település. A fiatalok városon, az öregek sorra haltak. A legutolsó temetésen, már sírni sem volt ki sírjon. A lelkekben a halálközelség fagya, a házakban, utcákon a szél szelleme próbálta mozgatni még a mozgathatót. A templom - erős vára a romoknak. A segélykiálltások a civilizáció falának ütköznek mindig.
Úgy csúszott a halálba a falu, mint az utolsó öreg koporsója a sírgödör fele: az egyik oldalán a gödröt lejtővé alakította a tiszteletes - valahogy le kellett lökni a koporsót... Az ásó beleszúrva a halomba, merőlegesen hozzákötve egy ág: kereszt.
"Talán most mind nyugodtak" - gondolta a tiszteletes. "Biztonságban vannak. Megtalálták azt, ami itt, az idő árnyékában, az egyetlen biztos dolog: a Vég."
* Egy utolsó pillantás az utcákra, a rombadőlt házakra, a templom guanójára. Kilépett a kapun, és elindult...