Oly jó

A késődélutáni szél

lihegve hever csörgő bokrok alá...

Oly jó itt, a Cenktetőn,

sugaras fenyők között,

versenyt fütyölni a rigókkal.

Csak állok szép-gondtalan,

s nem tudok betelni veled,

édes, szép szőke szemeiddel!

Be érdekes!

Gyáraink pompás mértana

oly tisztán tükröződik bennük,

mint az én mosolyos arcom!

Így tért haza a győző

Sisak alá parancsolt hajjal,

szakállasan és tépetten,

de töretlen fényű hittel szívében

tért haza a győző

jóhiszemű csillagok alatt.

Ahogy belépett, a pincelakás

máris nőtt, tágult a fényre.

Egyik karjával asszonyát

ölelte át a győző,

másik karjával pöttöm kisfiát

emelte magasra.

Boldog volt az asszony,

akár a nyár, és nevetett.

A gyermek

igazságtalanul fordult el

a győző hosszú csókjai elöl,

a sisak villanó fénye

bánthatta szemét.

A győző apám volt

és én a tudatlan gyermek...

Öröm

Csúcsos fű nyújtózkodik csókra

a forróajkú Nap felé...

Pár lassú lépésre tőlem,

a fűben fiatal anya ül

apró gyerekét csucsujgatva karján.

Lopva odapillantok néha,

s kamasz örömmel bámulom,

hogy a feszes blúzból

kibuggyant, beért mellet

miképp cibálja a tejízű kisfiú.

Örömmel bámulom...

Hajaj! Húsz éve sincsen, hogy itt,

ezen a törpe dombon engem is így

szoptatott édesanyám.

Itt? Ezen a dombon? És így?!

Ó, nem, én a fülledt óvóhely mélyén

szívtam a zargatott anyatejet,

a domb ziháló gyomrában!

Újszülött örömmel bámulom

a feszes blúzból kibuggyant mellet:

most az óvóhely torkát szilárd fal

szorítja össze,

és csúcsos fű nyújtózkodik csókra

a forróajkú Nap felé...

Csigahegy

A mezőn kenyeret sütő nyár van.

Az más.

Emberszabású természet.

De itt, ez az erdő,

– zölddel harsogó gyermekkorom,

(halihó) –

oly értelmetlen mégis,

hogy csomós hideg száll gondolataimra,

ha benne járok.

Már a lombokba gubancolódott

madárének is

fából vaskarika,

s a százszor sok tarka virágból

nem gyűl össze egy csupor teára való.

Hogy mégis itt töltöttem

életem talán legszebb délutánját

egy József Attila kötettel

s egy doboz cigarettával?

Az más...

Vázlatok készülő önarcképhez

Hát én már ilyen vagyok,

efféle titokzatos ember:

kétszáztízlejes cipőben,

szűkre szabott nadrágban,

s lehetőleg fehér ingben

nyargalom összevissza a várost.

Előfordul, hogy este átfutok

cigiért a szomszéd kerthelyiségbe

és ottragadok,

hiszen rokonom, ismerősöm

tengernyi.

Képes vagyok ilyenkor

órák hosszat

nőkről beszélgetni, hogy így meg úgy

– egyet szeretnék nagyon elérni –,

míg valóban csillagos-kedvűre iszom magam.

Tiszta szerencse, hogy pénzen kívül

egyébbel sosem fizetek.

Ha van kivel, okosabb is tudok lenni,

és ilyenkor

mindig jobban fáj a butaságom.

Pedig írni-olvasni sem tudtam,

de három nyelven is

lényembe szívtam az emberszeretetet,

csak úgy, könyv nélkül,

dalokból, mesékből.

Szilaj kamaszlázaimból

kinőttem rég,

s haj, mégis előfordul,

hogy olykor gyöngyöző lélekkel

verseket vajúdok az emberekhez.

Ez csak azért van,

mert gyermekkoromban hallottam

egy történetet

Seherezádéról, akinek megkegyelmezett

az összevont szemöldökű kalifa,

mert szépen, nagyon szépen tudott mesélni.

Őszről, tavaszról

Itt az ősz –

s aligha tévedek, ha kijelentem:

pontot tehetnék versem végére.

Mert az ősz Brassóban

– és bizonyára a világ minden táján –

önmagában is a legszebb vers,

amelyet egyetlen költő

buzgó égig-veselkedése sem képes

szépségben fölérni:

elcsitulnak, kihunynak mellette

a szemfényvesztő

metaforák.

De, íme, hirtelen esők

zubognak alá

az őszre, a tájra, a versre,

hirtelen-hosszú esők.

És mert, bevallom, fáj,

hogy latyakos-szürkére ázik az ősz-vers,

mégiscsak

verset kell írni,

fellegűző,

napsugár-szólító kiáltást,

mely fényt gyújt

az emberek legbensőbb tájain,

hogy szívekben, gondolatokban

fellobogjon

– ha nem lobogna –

a tavasz.

Hiszen az emberek legbensőbb tája sem

egyetlen évszakú táj...