Nagy Júlia

 

„Gondolatok a könyvtárban”

 

Könyvtártani fejlődésünk

az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

 körüli időkben

 

Bevezetés

 

            A bölcsészettudományokban és számos alkalmazott- és természettudományban egyértelműen meg lehet határozni, hogy egyes évszámokhoz kötött történelmi események miként hatottak az adott tudományág fejlődésére. Ez a könyvtártudomány egyes területein, különösképpen a könyvtártanban nem így van, s nagyon kevés esetben lehet kimutatni, hogy egy történelmi esemény miatt változott volna nagyot a tudomány.  Ennek több oka is van.

A könyvtártan, mint diszciplína az az alkalmazott tudomány, amely a könyvtárak felépítésével, a könyvtári munkafolyamatokkal, a könyvtári állomány feltárásával és rendszerezésével, a dokumentumszolgáltatással, állományvédelemmel, ezeknek minőségi és tartalmi változásaival stb. foglalkozik. A szó legszorosabb értelmében vett gyakorlati tudomány, melynek fejlődése Magyarországon szinte esetlegesnek mondható az elmúlt századokban, egészen a XIX. század első feléig. Noha a XVIII. század végén a szakma szakirodalma német nyelven már születőben volt, és hasznos tanácsokat, gyakorlati megoldásokat mutatott a könyvtárak kezeléséhez[1], Magyarországon ekkor még nem beszélhetünk általában szerzeményezési, katalogizálási, kölcsönzési gyakorlatról, mivel  ez könyvtáranként, könyvtárosonként változott[2].

A könyvtártörténészek eddig főleg a könyvtártudomány más kérdéseit kutatták, a könyv történetével foglalkoztak, vagy azt vizsgálták, hogy az egyes korokban mit és hogyan olvastak az emberek. A könyvtárügy alakulása, fejlődése volt a harmadik kedvelt kutatási téma, melyet a művelődéstörténészek, irodalomtörténészek is kutattak. Néhány jelentős könyvtárnok életét is feldolgozták, a könyvtártan történeti alakulásával viszont viszonylag keveset foglalkozott még a könyvtártörténet.

Noha tudjuk, hogy már az ókorban is jelentős könyvtárak működtek, nem mondhatjuk, hogy az első könyvtárak kialakulásától kezdve beszélhetünk a könyvtártan, mint tudomány meglétéről is, mivel egy könyvgyűjtemény megléte nem feltételezi önmagában annak szakszerű kezelését, feltárását. Onnantól kezdve beszélhetünk könyvtártanról, amikor kialakul az igény a könyvtári dokumentumok tartalmi feltárására és rendszerezésére, s erre tudatosan különböző módszereket dolgoznak ki és alkalmaznak. Más-más korban, különböző elképzelések szerint kezdtek a könyvek nyilvántartásához, kezeléséhez a különböző országokban, s mivel országonként sem volt egységes az egyes könyvtárak fejlődése, így nagyon nehéz lenne meghatározni a tudomány kialakulását[3].

Magyarországon talán Mátyás király könyvtáránál láthatjuk a kezdeti próbálkozások közül a legjelentősebbeket az állomány karbantartására - mivel ez volt az első jelentős méretű könyvtárunk -, de a Bibliotheca Corviniana szétszóródása után a könyvtártudományban a XIX. század első feléig viszonylag kis fejlődés mutatható ki. Ekkor, a reformkorban alakulnak ki az intézményes könyvtári rendszernek az alapjai, amikor Széchényi Ferenc az országnak adományozza könyvtárát, és annak irányítójául külön könyvtárost jelöl ki;[4] amikor létrejönnek az első országos tudományos gyűjtemények, melyeknek vezetői szintén hivatásuknak érzik a könyvtáros mesterséget és a külföldi szakirodalom ismeretében igyekeznek rendezni a rájuk bízott könyvtárat; s amikor sorra jönnek létre vidéken is az olvasóegyletek, melyek a nyilvános közkönyvtárak helyett és mellett a polgárság széles rétegeihez juttatnak olvasnivalót.[5]

Nem lehet azt mondani azonban a reformkorról sem, hogy a könyvtártan fejlődése követte volna az olvasóközönség gyarapodását. Noha a fővárosban már nagyarányú könyvtári reformokat hajtottak végre az Egyetemi Könyvtárban, az Országos Széchényi Könyvtárban és az Akadémiai Könyvtárban, addig a vidéki iskolai és közkönyvtárakban még mindig a régi, több száz év alatt jól bevált könyvleírási rendszert használták, miszerint a leltárkönyve beírták a könyv szerzőjét és címét, illetve jobb esetben egy raktári számot is, s ez alapján kölcsönözhettek az olvasók, ha el tudtak igazodni a leírásokban. Könyvtárnok váltása esetén a könyvtár átvétele azt jelentette, hogy összeírták a könyvtárban lévő állományt, s ezután az új leltár alapján kölcsönözhettek az olvasók. Ezeket a leltárokat sokszor ki sem nyomtatták, csak kéziratban maradtak ránk.

Az alkalmazott tudományok közül azoknál lehet kimutatni a történelmi események közvetlen hatását, amely tudományok a történelmi események szolgálatába állíthatók, pl. a hadtudomány, közlekedéstudomány, stb. A könyvtártan nem állítható politikai érdekharcok, háborúk szolgálatába, mivel az irodalom, a tudományok és a kultúra közvetítésének egyik segítője. Kimutatható viszont, hogy Magyarországon egyes történelmi események közvetve hatással voltak ennek a tudományágnak a fejlődésére is, így az 1848-49-es forradalom és szabadságharc is közvetve hatott rá. Nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy országos szinten pozitíven alakította volna a könyvtártan fejlődését, de tény, hogy 1848-ban jelent meg az évszázad két legkiemelkedőbb magyar könyvtártani munkája, s hogy a tudományág későbbi, Bach-korszakbeli fejlődését szintén meghatározza a forradalom és a szabadságharc kora.

A könyvtártan reformkori fejlődése

 

A könyvtártudomány fejlődése

 

            Ahhoz, hogy a forradalom és a szabadságharc hatásáról szólhassunk, néhány szóban említést kell tenni arról, hogy a forradalmat megelőző korszakban hogyan alakult a könyvtártan fejlődése Magyarországon.

1802-ben, amikor Széchényi Ferenc az országnak ajánlotta könyvtárát, kikötötte, hogy a gyűjteménynek saját, főfoglalkozású könyvtárosa legyen. A XVIII. század végének könyvtártani szakirodalma előírja, hogy a könyvtárnoknak sok oldalról képzettnek, kutató tudósnak, sok nyelven beszélőnek kell lennie, ismernie kell a könyvtárakat és a könyvtáros mesterséget. Ennek alapján választotta ki Széchényi Ferenc Miller Ferdinánd Jakabot és Horvát Istvánt könyvtárnoknak, majd az Akadémiai Könyvtár és az Egyetemi Könyvtár Toldy Ferencet az 1840-es években. Ezzel egy új értelmiségi foglalkozás jelent meg Magyarországon is.

            Ezek a könyvtárosok hivatásuknak érezték a mesterségüket, de ez nem azt jelentette, hogy a kutatómunkát, tudósi hivatásukat teljesen félretették volna. Ma sok tudós is úgy tekint a könyvtárosokra, mint kiszolgáló személyzetre, akik az értelmiségi réteg legalsó részét képviselik, ha ugyan az értelmiségi rétegbe lehet sorolni. A XIX. század első felében a könyvtárosi pályát többnek tekintették, mint a tudósi pályát, annak ellenére is, hogy a könyvtári munka sok helyen még nem volt jól szervezett, nem voltak korszerűek a könyvtárak a külföldi könyvtárakhoz képest. Horvát István pl. így írt a könyvtárosi pályáról: „A tanár a tudatlan ifjúságot műveli; a múzeum alkalmazottainak a számukra legkönnyebben hozzáférhető bőséges anyagból a tudósok számára kell új, még nem hallott tudományos igazságokat felfedezniök. Ha a tanárok tíz kompendiumból egy tizenegyediket írnak, feladatuknak megfeleltek, ha a múzeum alkalmazottjai nem hoznak napfényre úgyszólván évről évre új igazságokat, feladatuk elhanyagolásával vádolhatók.”[6]

            A XVIII. század végéig a könyvtárak fejlesztése csak részben volt tudatos folyamat. A magánkönyvtárakban ugyan megfigyelhető az állomány tudatos alakítása, de ezek a könyvtárak nem voltak nyilvánosak, illetve korlátozottan voltak nyilvánosak, a főúr elképzeléseitől függött, hogy kit enged be a könyvtárba. Hasonló a helyzet a kollégiumi könyvtárakkal, csak az iskola tanárai, diákjai használhatták. Számos esetben olvashatunk arról, hogy a peregrinus diákok külföldi útjukról hazatérve néhány láda könyvet hoztak magukkal, s ezeket az iskolai könyvtáraknak adományozták[7]. A XIX. század első felétől kezdve lesz tudatos az állomány gyarapítása, s nem csak a Pesten és Budán működő nagy tudományos könyvtárakban, hanem vidéken is, noha eltérő felfogás szerint. Míg az országos gyűjteményekben általános gyűjtőkör szerint gyűjtötték a könyveket, addig vidéken a könyvtárnok érdeklődésének megfelelően gyarapodott az állomány. Sárospatakon például Szombathi János a hungarikumok és régi magyar nyomtatványok gyűjtését tartotta a legfontosabbnak, utódja, Somossy viszont a theológiai szakkönyveket gyűjtötte.[8] Azért volt ez a szelekció nagyon fontos ekkorra, mert a könyvtermés évről évre emelkedett, s ha válogatás nélkül gyűjtötték volna a könyveket, akkor a könyvek számára rövidesen nem lett volna elég hely. Azon kívül nem lett volna értelme minden dokumentumot gyűjteniük, csak a jelentősebb, korszerűbb műveket. A könyvtermés gyarapodásával így is mindig helyhiányban szenvedtek a könyvtárak.

 

A könyvtártan fő kérdései a reformkorban, Toldy Ferenc könyvtártani reformjai

 

            A könyvállomány gyarapodásával két nagy feladat hárult a könyvtárnokokra, hogy az állomány használható legyen a kutatók számára: a könyvek raktározásának megoldása volt az egyik, a másik pedig megfelelő katalógusok készítése. Mind a kettő könyvtártani kérdés, s az 1830-as és 1840-es években ennek a megoldása jelentette a legnagyobb előmenetelt a tudomány fejlődésében. Leginkább Toldy Ferenc nevéhez fűződik ezeknek a kérdéseknek a megoldása.

            Toldy, akit kezdettől fogva érdekelt a könyvtártudomány és ismerte korának legmodernebb szakirodalmát, igyekezett a rá bízott könyvtárakban (az Akadémiai és az Egyetemi Könyvtárban dolgozott) a külföldi gyakorlatot meghonosítani. Elve az volt, hogy a könyvtárat minél sokoldalúbban hasznosítani lehessen. Ennek jegyében magyar könyvtártani kézikönyvet szeretett volna létrehozni, mely részletesen foglalkozott volna a könyvtárak szakszerű kezelésével és a könyvtárosok egyéb feladataival is. Sajnos ez végül nem készült el, csak a munka bevezető fejezetéül szánt rész jelent meg az Athenaeum 1843. évi évfolyamában[9]. Talán még ennél is fontosabb munkája az Egyetemi Könyvtár számára kidolgozott 99 §-ból álló szervezeti szabályzat, melyet 1846-ban nyújtott be először a kancelláriának, de végül 1848-ban fogadott csak el a kancellária[10]. Ennek alapján készítette el az Utasítás a M. Académiai Könyvtár tisztviselői számára című kiadványát, melyet 1848-ban nyomtatásban is megjelentetett. Ebben a gyakorlati tudnivalókat tartalmazó vékony kötetben írta le elképeléseit a könyvtár fejlesztéséről, s ez határozta meg leginkább a szabadságharc után a könyvtártan további fejlődését.

            A raktározásra ő a következőket javasolja: „Minden felállítás jó, melly szerint a’ kívánt könyvet bizton és hamar meg lehet találni; legjobb az, melly egyszersmind némi áttekintést is engedi a’ külön szakoknak. E’ két fő tekintet a’ tudományosztály ’s némely külön szakok (péld. Ősnyomatok, academiai iratok, magyar irodalom, atlaszok, stb.) szerinti felállítást javasolja, de úgy hogy az kelletinél részletesebb, vagy épen szorosan rendszeres, ne legyen. Ez osztályok és szakok’ meghatározása egyébiránt a’ könyvtár mivoltától függ.”[11] A szakrendben való elrendezésnek vannak előnyei és hátrányai is. A szabadpolcos rendszerben nagy előny, ha az olvasó gyorsan megtalálhatja önállóan is a kívánt dokumentumot, de nem elég helytakarékos, így a raktározásra nem a legjobb módszer. A XIX. század második felében megjelent könyvtártani kézikönyvek közül pl. már van, amelyikben a könyv mérete szerinti elrendezést ajánlják a raktári rend kialakításánál, vagy a szakrend és a méret együttes figyelembe vételét ajánlják. 1852-ben pl. A. A. E. Schleiermacher „Bibliographisches System der gesammten Wissenschaftskunde mit einer Anleitung zum Ordnen von Bibliotheken...” című könyvében arról panaszkodik, hogy ugyanazon dokumentum különböző kiadásai különböző méretben jelennek meg. Ha a kutató az egyik méretet ismeri, s egy másik könyvtárban csak egy másik kiadása van meg egy könyvnek, akkor előfordulhat, hogy hasztalanul keresi az adott dokumentumot. Javasolja, hogy a katalóguscédulára írják oda, hogy a dokumentumnak milyen a formája, s tüntessék fel a variánsokat is[12]. Petzhold pedig a „Kathechismus der Bibliothekenlehre” című munkájában egyértelműen a méret szerinti raktári rendet javasolja, rajzokkal is bemutatva, hogy milyen előnyös, ha a különböző méretű könyvek külön polcon vannak. A raktári számozásra is a méret megjelölését javasolja, így: Oct. 29.; Quart. 22., stb[13]. Kisebb könyvtárakban, pl. az egyleti könyvtárakban még a XX. század első felében sem tértek rá a méret szerinti rendezésre, a könyvraktárban a dokumentumok szakok szerint voltak a polcokon.[14]

            A másik probléma, amelyet Toldy is igyekezett megoldani, a katalógusszerkesztés volt. A XVIII. század végéig kötetkatalógust használtak a könyvtárakban (mondhatjuk, szerencsére, mert ebből kaphatunk képet régi könyvtáraink állományáról), azonban a nagyobb könyvtárakban ez már kevés volt. Mutatókkal igyekeztek áttekinthetőbbé tenni az állományt, de ez sem volt hosszú távon megoldás, arról nem is beszélve, hogy nagyon nehéz volt elkészíteni egy ilyen mutatót a kézzel írt kötetkatalógus alapján. Éppen azért Toldy cédulakatalógus létrehozását tanácsolta. A könyvtár könnyebb kezelhetősége érdekében a következő katalógusokat javasolta:

·        alapcímtár (Grundkatalog); cédulakatalógus, a cédulákon teljes bibliográfiai leírás, utalószók;

·        egyetemes névczímtár (Universal-Catalog), mely szoros szerzői betűrendben közli az alapcímtárban lévő dokumentumok címeit. Ennek a formája kötetkatalógus.[15]

·        rendszeres czímtár, mely a mai szakkatalógusnak felel meg[16]. Ehhez egy betűrendes tárgymutatót is javasol.

·        mellékes czímtárak (pl. ősnyomtatvány-katalógus, kézirat-katalógus, hazai könyvtár, stb.) Ezekről azt írja, hogy nem alapvetően szükségesek, de a könyvtárost dícsérik, ha vannak, s jelentősen könnyebb a könyvtár használata[17].

            A cédula-katalógus mellett szól a gyorsabb, hatékonyabb kezelhetőség, de problémát jelentett, hogy az olvasók a cédulákat kivehették a fiókból, s aztán máshová tették vissza. Ezért az alapkatalógust csak a könyvtárnokok használhatták.

            A katalógussal összefüggésben még egy probléma felmerült: az, hogy hogyan készüljön, mit tartalmazzon a bibliográfiai leírás. Toldy itt is a külföldi könyvtári gyakorlatban elfogadott elvet képviselte, s egységes bibliográfiai leírást javasolt: „...az állomás (Standorts) ’s a tudományszak lejegyzése mellett minden munka’ czímének lényeges részeit, u. m. a vezér sorokat, szerző ’s ha van, kiadó nevét, a’ kiadás’ számát (ha van), a’ kötetszámot, a’ rajzos mellékletek’ számát, helyét és évét, rétet és kötés’ minemüségét foglalja magában. A’ több vezérszó ( Schlagwort) alatt kereshető czím ugyanannyi külön lapon forduljon elő, de csak a’ czím leglényegesb szavaival, ’s hivatkozással azon fő czímmásra, hol a’ könyv teljes leirása találtatik. ”[18] Sajnos ez az elképzelés nálunk még egy évszázadot váratott magára.

            Toldy javaslatát az Egyetemi Könyvtár szervezeti szabályzatáról, mely az itt ismertetett „Utasítás...” alapjául szolgált, 1848. március 14-én fogadta el a kancellária. Tudjuk, hogy a forradalom kitörése után, a szabadságharc alatt a legtöbb kulturális intézmény nem üzemelt, az iskolákból hazaküldték a diákokat, a városi és iskolai egyleti könyvtárakból nem kölcsönöztek. Az egyedüli változást ezekben az intézményekben az jelentette, ha valamelyik sereg átvonult a városon és feldúlták a könyvtárat.[19] Jelképes dátumnak is tekinthetjük tehát az „Utasítás...” megjelenését: a forradalom előtti utolsó nap. Mondhatjuk, hogy lezárult egy korszak, a fejlődés korszaka a magyar könyvtártanban. Vagy mégsem?

A könyvtártan 1848-1849-ben

 

Könyvtártani „forradalom” 1848-ban: Mártay Gábor tervezete

 

Mátray Gábor a Széchényi Országos Könyvtár könyvtárnoka volt a forradalom idején, s 1848-49-ben terjesztette be könyvtári reformjának tervezetét, mely megváltoztatta volna az addigi könyvtári katalogizálási gyakorlatot. A munka címe: „Könyvtár felállítása s összeirásának szabályai a müncheni kir. udvari s álladalm könyvtár terve szerint.”[20] Ebben a könyvtár rekatalogizálását javasolja, a leírás alapjául az un. müncheni katalógust véve mintául.

A Széchényi Országos Könyvtárban alapításától kezdve Michael Denis könyvtártani elvei érvényesültek a katalogizálásban, a dokumentum raktározási rendjében. Denis a XVIII. század egyik legjelentősebb könyvtárnoka  volt, a bécsi udvari könyvtár vezetője. Hatékony szerepet játszott Széchényi Ferenc könyvtáralapításában is, s az ő rendszere szerint készült a könyvtár első nyomtatott katalógusa. Horvát István így írt erről: „Ugyan Thibolth Mihály fáradhatatlan szorgalommal elkészítette a Nemzeti Könyvtár Lajstromát is, [...]. E lajstromokban, ami figyelemreméltó, azon rendszer szolgál alapúl, melly im e könyvben előterjesztetett: Michael Denis, Einleitung in die Bücherkunde. Zweyte Ausgabe. Wien, 1795. In 4-to I-II. Theil. - Sőt Denis irá a lajstrom első kötetéhez az előbeszédet is.”[21]

Mátray Gábor tehát ezt a rendszert szerette volna felváltani, s szinte egy az egyben vette át a müncheni gyakorlatot!

A müncheni udvari könyvtár könyvtárnoka, Martin Schrettinger, 1808-ban készítette el könyvtárának új szabályzatát. Munkája meghatározta a XIX. századi német katalogizálási gyakorlatot. Ludewig is így írt korábbi könyvtártani munkákra hivatkozva: „Von den beiden Grund-Catalogen nun, wird der allgemeine Nominal- oder alphabetische Catalog aus vier Colonnen bestehen, deren Erste der nach Audiffrendi’s Muster abgefassten Angabe des Titels, die Zweite der Verweisung auf den Real-Catalog, die Dritte der Bezeichnung des Standortes der Bücher, die Vierte endlich etwaigen Bemerkungen über solche äussere Zufälligkeiten, welche auf die Benutzung des Buches von Einfluss werden (besondere Schonung, Defecte, Verlust u. a. m.) gewidmet ist.”[22] Ludewig még nem tett lényegi különbséget a cédula- és kötetkatalógus között, tehát javaslata mindkét katalógustípusra vonatkozik.

A katalógus fejlődésének további állomása feltétlenül a cédula-katalógus előnybe helyezése volt. Egyre több rubrika került a cédulára, a leírás minden részének megvolt a meghatározott rubrikája. Ennek több előnye is volt: egyik oldalról a több szempontú besorolást könnyítette meg, másik oldalról a leíró nehezebben felejthetett ki valamit a bibliográfiai leírásból. Hátránya volt viszont, hogy nagyméretű katalóguscédulákra volt szükség ahhoz, hogy jól olvashatóak legyenek a rubrikákba írt szövegek. Itt is problémát okozott, hogy az olvasó jóhiszeműen kiszedheti a fiókból a cédulát és máshova teheti vissza véletlenül.

            Toldy tervéről azt mondtuk, hogy a könyvtártan fejlődésének egyik legfontosabb szakasza zárult le vele. Azonban ez nem teljesen így van. Toldy, amikor benyújtotta a javaslatát, sokmindent már teljesített is belőle, hiszen az Egyetemi Könyvtárban már folyt a cédulakatalógus készítése, ő maga is építette az egyik analitikus szakkatalógust, amit a szabadságharc után szép csendesen folytatott.

            Mátray Gábor elképzelése nem valósulhatott meg a szabadságharc alatt és után, csak 1875-ben tért át a könyvtár a müncheni könyvtári rendszerre. Mégis fontos a terv, mivel jól látható belőle, hogy a magyar könyvtárnokok jól ismerték a szakirodalmat, s az akkor legmodernebb, s Európában legelfogadottabb könyvtári rendszert szerették volna megvalósítani Magyarországon is. Abban a korszakban, amikor Magyarország függetlenségért folyt a vér a harctereken, a könyvtártan, s tágabban véve a kultúra terén arra született elképzelés, hogy hogyan lehetne a magyar kultúrkincseket a nyugati norma szerint a legmodernebben feltárni!

Az 1848-49-es események és a művelődés

 

 

A forradalom tehát nem pusztán politikai forradalom volt, hanem kulturális is. Jó példa erre, hogy 1848-ban jött létre az elő jelentős szakkönyvtárunk, a Műegyetem könyvtára, melyet az új kormány is támogatott. A műegyetemi diákok egyik követelése az volt a forradalomban, hogy könyvtárat hozzanak létre, s azt ők is használhassák! [23]

De nem csak Pesten és Budán, hanem a vidéki kulturális intézményekben is hasonló tapasztalható. Így pl. a kollégiumokban a forradalom hírének hallatára az addig nem megvalósult vagy részben megvalósult kulturális elképzeléseket akarták megvalósítani.

A Debreceni Református Kollégiumban például a diákok 1848. március 23-án beadtak egy petíciót a rektornak a követeléseikről, s ebben az ötödik pont így szólt: „Az olvasó egyletben mindenkinek befolyása lehessen fizetés nélkül, azt a Kollégium segítse.”[24]

A Sárospataki Református Kollégium diákjainak is egyik legfontosabb törekvése volt a forradalom idején az olvasóegylet működtetése, miután 1847-ben a hatóságok betiltották az esküdt deákkari és a szépműegyleti könyvtárak működését[25]. 1848. április 2-án egy kérvényt adtak be az Iskolaszékhez: "Iskolánkban ,Szépműegylet' czim alatt létezett képző társulata az ifjúságnak pályáját megfutá, 's általunk egyszerü KÖR czim alatt alakitandó, s a kor igényeivel inkább eggyező társalgási 's eszmecserélő egyletnek engedett helyet."[26] Az egyletet végül június 20-án hozták létre, s az alapító okirat szerint egyik fő kitűzésük a könyvtáralapítás volt, "...hogy nem csak nekünk most hanem későbbi pálya utódainknak is mindenkor modja és alkalma legyen czélszerű tudományos és szép irodalmi müvek olvasása, kölcsönös fölvilágosítás és eszmecsere utján az oktató teremek ben meg alapitott ismereteit szélesbiteni, az igazság, emberiség, szabadság, jog és haza szeretet felőli nézeteinek irányt szerezni, azok iránti érzelmeit és akaratát elhatározásra juttatni, és igy jellemét szilárditani..."[27]

Ennyiből is látható, hogy a vidéki ifjúság egyik legfontosabb célkitűzése igen távol állott a politikától: a magyar nyelvű kultúra szabad ápolása volt! De ugyanez volt a célja pl. Sallai Pálnak is, aki „két garasos olvasókört” szervezett falujában, hogy a parasztokhoz is eljussanak a hírek: két garas fizetése árán hallgathatták a felolvasásokat.[28]

            Ezek az új kulturális egyletek a szabadságharc bukása után nem működhettek tovább  azon a néven, abban a formában, mint 1848-ban - s mégis, az 1850-es években sorra újjászülettek.[29] A Hatalom ellenőrizte persze működésüket, leltáraikba, jegyzőkönyveikbe belenézhettek - de ami elhangzott ezekben az egyletekben, abba nem szólhattak bele. Jó példa erre a Sárospataki Irodalmi Kör esete. Ezt még Szemere Bertalan alapította 1832-ben, innen nőtt ki Kazinczy Gábor, Erdélyi János, Tompa Mihály, stb. A szabadságharc utáni jegyzőkönyvek tanúsága szerint összejöveteleiken alkotásokat elemeztek, saját verseikből olvastak fel, megvitatták ezeket. A forradalmi hangulatnak, lázongásnak nyoma sincs a jegyzőkönyvekben és a verseiket tartalmazó emlékkönyvben. S mégis, 1868. március 15-éről ezt olvashatjuk a jegyzőkönyvükben: „Régi szokása az önképző társúlatnak márcz. 15én ünnepélyes, nyílt űlést tartani azon nap emlékére, melyen a magyar nemzet kivánsága először látott napvilágot, mint a szabad sajtó terméke; azon nap emlékére, melyen tetéttett le alapköve a nemzet ujabb alkotmányos szabadsága nagy épűletének 1848ban, a nap emlékére, melyen először lobogtak nyiltan bűszkén a nemzeti zászlók, hirdetvén az egyenlőség, szabadság, testvériség szent eszméjét. [...] a főiskolai dalárda elzengé Vörösmarty „Szózat”-át, miután Dobay Lajos s vele együtt a közönség buzgó könyörgésben mutatta be az egek Urának, a közönség s átalában a nemzet érzelmeit, visszaemlékezéseit és óhaját...”[30]

A könyvtártani fejlődés a szabadságharc bukása után

 

A könyvtártani fejlődés főbb tényezői a szabadságharc bukása után

 

            A könyvtártan további alakulásában a szabadságharc bukása két szemszögből döntő jelentőségű. Egyik oldalról a könyvtárak fokozott ellenőrzése lehetetlenné tette, hogy a reformkori és 1848-as könyvtártani elképzelések maradéktalanul teljesülhessenek. Az állománygyarapítás sem volt olyan mértékű, mint a szabadságharc előtt. Gondot okoztak a háborús károk is.

Másik oldalról az üldözések miatt nagyon sok jelentős embernek menekülnie kellett, sokak bujdostak, vagy valamelyik vidéki iskolában igyekeztek erőt gyűjteni, hogy a szabadságharc utáni csüggedtségből aztán újból felpezsdítsék a szellemi életet néhány év múlva. Jelentős tudósok, irodalmárok, művészek húzták így meg magukat vidéken, s érdekes módon ez jelenthette egyes vidéki könyvtárak fellendülését, a könyvtártan nyugati gyakorlatának meghonosításának első kísérleteit vidéken. Ezek a tudósok ugyanis a forradalom előtt a fővárosi és a külföldi könyvtárak használói voltak, látták az ottani gyakorlatot, ha csak felhasználóként is, s mikor módjuk volt rá, hogy az iskolai könyvtárak alakításába beleszóljanak, ezeknek a nagy és jelentős könyvtáraknak a gyakorlatát igyekeztek megvalósítani - már ahol ezt megengedték a hatóságok.

            A XIX. század első felében induló művelődéstörténettel is foglalkozó szakemberek jól látták, hogy a vidéki - főként iskolai - könyvtárainkban mennyi rejtett kincs van, mennyi feltáratlan emlék a múlt századokból - de ezek csak akkor használhatók a kutatók számára, ha meg tudják találni őket, tehát katalogizálni kell a dokumentumokat, jól használható katalógust kell szerkeszteni, s ügyelni kell az állomány védelmére. Nem véletlen, hogy a XIX. század második fele a nagy bibliográfiai vállalkozások kora is!

Nem lehet azt mondani persze, hogy általánosan jellemző volt minden bujdosó értelmiségire, hogy a könyvtártan nyugati gyakorlatát akarta volna megvalósítani, s azt sem mondhatjuk, hogy minden könyvtárban ugyanolyan elképzelések szerint szervezték volna át, egyáltalán átszervezték volna a könyvtárat. Mint ahogy a korábbi időkben is a könyvtárosoktól, a könyvtár vezetőitől és fenntartóitól is függött a könyvtárak fejlődése, ugyanígy volt ez most is. Azoknál a vidéki könyvtáraknál viszont, ahol fejlődésről beszélhetünk az 1860-as években a könyvtártan terén, szinte kivétel nélkül ki lehet mutatni, hogy könyvtárnoka a forradalom miatt került le vidékre, a forradalom előtt aktív használója volt a fejlett magyar és nyugati könyvtáraknak, s ezt a gyakorlatot szerette volna meghonosítani a vezetése alatt álló könyvtárban.

 

Katalógusok és raktározási módok

 

            A könyvtár lelke a jó katalógus. Már azok a könyvtárosok rájöttek erre XVIII. században, akik az első jelentős könyvtártani munkákat megalkották, s nálunk is ezt képviselte Horvát, Toldy, Mátray, stb., akik a XIX. század első felében a tartalmi és formai feltárásra olyan nagy hangsúlyt fektettek. Vidéken erre csak a szabadságharcot követő időben kerülhetett sor.

            Érdekes kérdés, hogy a szabadságharc után vidékre került könyvtárosok ismerték-e, s ha igen, mennyire ismerték a könyvtári szakirodalmat. Az a korabeli és a mostani katalógusokból megállapítható, hogy a vidéki könyvtárakba nem jutottak el Ebert, Denis, Schrettinger, stb. munkái, ha találkoztak is vele a könyvtárnokok, akkor Pesten vagy külföldön ismerhették meg. Ismerhették viszont Toldy könyvtártani elképzeléseit, aki kapcsolatban állt a vidéki könyvtárak vezetőivel, tanáraival.

            Az 1850-es, 1860-as évek külföldi könyvtártudományi szakirodalmával kapcsolatban megint csak ugyanez a kérdés merülhet fel: ismerték-e a saját koruk szakirodalmát a szabadságharc után a könyvtárnokok? Ha igen, mennyiben hatott, hatott-e a könyvtári állomány raktározásával, feltárásával kapcsolatban elképzeléseikre, esetleges reform- tervezeteikre a korszerű szakirodalom? Megállapíthatjuk ismét, hogy a könyvtárukban nem voltak meg ezek a kézikönyvek. Ekkor viszont felmerül a következő kérdés: mennyire voltak a terveik korszerűek? Láttuk, hogy az Akadémiai és az Egyetemi Könyvtárban Toldy korának legfrissebb szakirodalma alapján tervezte meg a könyvtár katalogizálását, rendezését. Mátray is erre törekedett. Vajon a XIX. század második felének „újító” könyvtárnokai, akikről elmondtuk, hogy legtöbbjük a szabadságharc bukása miatt kényszerült otthagyni a fővárost egy időre, vidéken mennyire hozták koruk színvonalát a könyvtár fejlesztése terén? Két példával lehet illusztrálni a választ: a debreceni és a sárospataki kollégiumok könyvtárnokainak (elsősorban Lugossy József és Erdélyi János) reformterveivel, az általuk kidolgozott könyvtári rendszerekkel.

 

A katalógusokról

 

            Az 1850-es, 1860-as évek német szakirodalmában azon elmélkednek a könyvtárosok hosszú oldalakon át, hogy melyik katalógustípus a megfelelőbb egy modern könyvtárban, a cédulakatalógus, vagy pedig a kötetkatalógus. „Wir haben nun noch in Kürze zu untersuchen - írja Seizinger, a nürnbergi „Germanichen Museum” könyvtárnoka a Theorie und Praxis der Bibliothekswissenschaft címû munkájában 1863-ban -, welche Vortheile und Nachtheile einer jeden der beiden Formen eigenthümlich sind. Der Vortheil der Zettelform besteht in der Möglichkeit, die Classificatoin der Titel in jeder Weise aus führen, sowie Versetzungen oder Verbesserungen, die im Einzelnen nöthig werden möchten, allezeit ohne Schwierigkeit vornehmen zu können. Die Hauptsache bleibt indess die grösste Menge von Titeln, sep. Rubriken, und für alle Zukunft, so dass hierbei keine Schranke gezogen ist. ... Die Vortheile der Bandform zeigen sich in der Bequemlichkeit des Nachschlagens oder der Leichtigkeit des Herumblätterns, in der Sicherheit gegen Vermissung und Verlust der Titel.”[31] Végül megállapítja, hogy a cédulakatalógusnak több az előnye, mint a kötetkatalógusnak, úgyhogy ő azt javasolja a könyvtárak számára. Nyomtatásban is csak a kézirat- és ősnyomtatvány-katalógusok kiadását javasolja.[32]

            Minálunk ez kevésbé merül fel kérdésként: a vidéki könyvtárak többsége a XIX. század végéig, XX. század közepéig a kötetkatalógust használta. Érdekes például, ahogy ez egy vidéki könyvtárban, a Sárospataki Kollégium egyik egyletében, az „ifjak könyvtárában” fejlődött. (Ez az az egylet, melynek 1848-as alakulásáról fentebb szóltunk már.)

A „Sárospataki Ifjak Könyvtárában” kezdetben a könyvtárnok egyszerűen egy listát rakott ki a kölcsönzőhelység falára, s ez alapján választottak olvasnivalót a hallgatók. " Az ifjuság könyvtárába levő könyvek czímeinek leírása minden olvasni szerető egyénnek ajánltatik."[33] - döntötte el 1852-ben a könyvtár-egylet választmánya. A lajstrom alapján megmondták a könyvtárnoknak a könyv címét, raktári jelzetét, a  könyvtárnok odaadta a kívánt művet, beírván a kölcsönzési naplóba, ki mit vitt ki. Míg 400-500 kötet volt az állomány, le is írhatta mindenki magának a könyvlistát. Mikor már 1000 kötet felé közeledett a könyvek száma, ez szinte lehetetlenné vált. 1866-ban döntést hoztak: "Indítványoztatott, hogy a könyvtárnok az ifjúsági könyvtárban található könyvek leltárát nyomassa ki az olvasó tagok számához viszonyos mennyiségben. - Ezen indítvány örömmel elfogadtatott, 's a kinyomatandó példányok száma 500-ra, és egy példányért a tagoktól fizetendő díj 10 krajczárra határoztatott."[34] A kötetkatalógusokban a címek osztályozási rend alapján voltak felsorolva, ezen belül következtek a szerzők  nevei betűrendben. Az egy-egy szerzőhöz tartozó címeket is igyekeztek betűrendben közölni.

Egy kisebb könyvtárban nem jelentett különösebb problémát az eligazodásban a kötetkatalógus használata, főleg ha ki is nyomtatták. Egy nagyobb könyvtárban viszont használata nehézkessé vált. Mégis, Debrecenben pl. a XX. század közepéig a kötetkatalógus maradt.[35]

Kivételnek tekinthető a Sárospataki Kollégium Nagykönyvtárában Erdélyi János javaslata, mely szerint a könyvtár alapkatalógusa cédulakatalógus legyen: „Azután jő az alapcimtár betűrendben (Grund-Catalog), mely a könyvek cimeit külön álló, egy egy saját lapon fogja előadni a lehető legbővebben...”- írja tervezetében, melyben a könyvtár átszervezését javasolja.[36]

A következő kérdés: milyen katalógusokra van szükség a könyvtárban? Toldy válaszát már ismerjük erre a kérdésre. Sokmindent ehhez nem tesz hozzá a későbbi szakirodalom sem. Seizinger 1855-ben azt írja Bibliothekstechnik című munkájában, hogy 3 katalógus szükséges mindenképpen: a névkatalógus, a tárgykatalógus és a szakkatalógus. 1863-ban azonban a Theorie und Praxis című című munkájában már így ír: „... in einer gut eingerichteten Bibliothek zwei Kataloge - aber auch nicht mehr - unbedingt nothwendig sind, nämlich ein Fach- und ein Nominal-Katalog, über deren Bestimmung und Einrichtung gleich nachher das Nothwendige gesagt werden soll. Als drittes Hülfsmittel würde, im Falle Kräfte und Zeit zureichen, ein Real-Katalog, oder noch besser ein Real-Repertorium zu fertigen sein,...”[37]

Mivel a cédulakatalóguson fel lehet tüntetni minden fontos adatot egyszerre, több célt is szolgálhat, pl. a korábbi Grund-Katalogot és az Universal-Katalogot egyesítheti. Az addig sok időt igénylő egyéb katalógusok helyett, mint pl. a helyrajzi katalógus, mutatókat ajánl inkább.

A magyar gyakorlatban ebben az időben más szemlélet uralkodik. Debrecenben pl. a régi betűrendes katalógust pótolgatta Lugossy, s csak jóval később, az 1870-es években  készült egy szakkatalógus, noha már 1849-ben javasolták, hogy a teljes gyűjteményről  készítsenek egy új katalógust. A könyveket szakok és méret szerint szétválogatva helyezték volna el a polcokon, s hozzá az állománynak „... egy tudományok szerint rendezett catalogusa készíttetik, mely munkában a’ nem polyhistor könyvtárnok is segíthet magán...Más könyvtárak hasonló catalogusainak szemlélése által.”[38]

Sárospatakon 1853 körül egy helyrajzi és egy betűrendes kötetkatalógus készült, melyet az 1860-as évek derekáig használtak. Ekkor, Erdélyi János könyvtárnoksága alatt rendezték a könyvtárat, hasonló elv alapján, mint ahogy Debrecenben: szakok  és méret szerint szétválogatva a dokumentumokat. Erdélyi meghatározott koncepció szerint látott a könyvtár rendezéséhez, mely ebben az esetben a könyvállomány rendezésén kívül a katalógusok átalakítását jelentette. Erdélyi ekkor a következő katalógusokat tartotta fontosnak: alapcímtár (Grund-Catalog); egyetemes címtár (General-Catalog); rendszeres címtár (szakosztályonként); helyi címtár (Local- vagy Standorts-Catalog); ezen kívül egyéb katalógusokat is ajánlott, pl. ősnyomtatvány-katalógust (az 1536-ig megjelent dokumentumok!!!), és a kézirat-katalógust. Ha összevetjük Toldy katalógus-rendszer elképzelésével, akkor látjuk, hogy Erdélyi egy az egyben átvette ezt. Erdélyi tehát nem saját külföldi tapasztalatai alapján, s nem a modern szakirodalom ismeretében írta le elképzelését a könyvtári katalógusok átrendezéséről, ahogy azt többen vélték[39], hanem Toldy Utasítás...-a alapján készítette el munkáját. (Az Erdélyi által tett jelentésekben máshol is, sok helyen találunk szinte szó szerinti egyezést az Utasítás...-sal, pl. a könyvek kötésére vonatkozólag, vagy a kolligátumok készítésével kapcsolatban, stb.). Ez persze nem jelenti azt, hogy vidéki viszonylatban nem lett volna egyedülálló az elképzelése, s tekintélyét nem csorbítja. Ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön a rekatalogizálás problémája, olyan könyvtárnok kellett, aki tisztában volt azzal, hogy külföldön már a század első felében milyen volt a könyvtári gyakorlat,  ismernie kellett a hazai próbálkozásokat is a katalógusok felállítása terén, s „tudós”, sokoldalú könyvtárnoknak kellett lennie, aki átlátja munkája fontosságát, s rámutat, mekkora kincs rejtezik a könyvtárakban.

A szakcsoportok, osztályozás és a könyvtári elrendezés

 

A szakok szerinti csoportosítás magával von egy másik problémát: a szakozás kérdéskörét. Hogyan, milyen szakokat alakítsanak ki? Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozik a német szakirodalomban Schleiermacher 1852-ben megjelent két vastag kötetes művében, aki A-tól Z-ig csoportosítja a tudományokat, ezeken belül pedig alosztályokat állapít meg, melyet arab számmal jelöl. A felosztás alapjául 14 főcsoportot állapít meg[40]. Seizinger is foglalkozik a kérdéskörrel. Ő 32 főcsoportot állapít meg, s ezen belül alosztályokat. Seizinger úgy állítja fel a főcsoportokat, hogy az a szakrend alapjául is szolgálhasson egy könyvtárban, az egyik csoport nála a kéziratok csoportja, egy másik az ősnyomtatványoké, s külön szak nála a „Térképek és művészeti munkák szak” is.[41]

Erdélyi János 16 szakot különböztet meg. Ezek közül I-XIII-ig a tudományokat rendszerezi, a XIV. a hírlapok, évkönyvek csoportja, a XV. a kézirattár „minden tudományok és művészetek szerint”, s végül a XVI. a Vegyesek, Gyűjtemények szak. A szak szerinti elrendezés Patakon nem egyedülálló, már a század első felében is a Szépműegylet és az Esküdt Deákkar Könyvtáraiban ezt az elrendezést használták[42], s a Sárospataki Ifjak Könyvtárában is hasonlóval találkozhatunk.

Érdekes, hogy míg a XVIII. század második felétől Erdélyi működéséig a könyv mérete szerinti elrendezés volt a raktári rend Sárospatakon, ezt Erdélyi megváltoztatta. Erről így ír „Könyvtárnoki jelentésében”: „Tanár társaim közűl azoknak, kik jelenvoltak a szünidő alatt, tanácsával, de a tudományos célnak is megfelelőleg, miután ugyis egyenként nézettek át a példányok, munkába vétetett a külön tudományszak szerinti berendezés oly formán, hogy tekintet nélkül nyelvre vagy időkorra, az egy szakba tartozó munkak együvé soroztattak, megtartván a mennyire lehet a nyelvek szerinti különbség annyiban, hogy görög, latin, angol stb művek egymáshoz közel essenek, a magyar elme szüleményei azonban egészen magokban állíttassanak fel.”[43] Erdélyi reform-terveiből a szak.szerinti elrendezés az egyedüli, melyet még meg tudott valósítani korai halála előtt, munkáját utódja, Szinyei Gerzson fejezte be.

Láthattuk, hogy 1849-ben Debrecenben is a szakosztály szerinti csoportosítást sürgették, s ennek alapján akartak katalógust szerkeszteni. Ha ez elkészült volna, érdekes lenne összevetni, hogy milyen szakosztályokat állapítottak ott meg. Sajnos ott ez csak az 1870-es években valósulhatott meg.

A katalogizálás

           

            A katalógusok kezelhetetlensége, illetve a katalogizálás mikéntje volt a legelmaradottabb vidéken. Láttuk Horvát István katalogizálási módszerét egy fenti idézetben, láttuk, hogy Mátray és Toldy milyen elképzelésekkel bírt a katalogizálás terén! A dokumentumra vonatkozó minden fontos információt leírtak, leírattak! Ezzel ellentétben a vidéki könyvtárakban - a nagy tudományos igényű kollégiumi könyvtárakban éppúgy, mint a kölcsönkönyvtárakban és egyleti könyvtárakban - a katalogizálás azt jelentette, hogy a helyrajzi szám után megadták a címet és a szerzőt, bár ez utóbbi néha elmaradt. Még a XIX. század végén, XX. század elején is az olvasóegyleti könyvleltárakban ez a gyakorlat érvényesült!

            A Debreceni Református Nagykönyvtárban, az 1849. Június 10-18-án a könyvtár átadásáról készült jelentésben, mikor elődeitől Lugossy József átvette a könyvtárat, írnak a könyvtári katalogizálás hiányosságairól is: „... igen sok, kivált az újabb időkben szerzett könyveknek czímjeik nagyon hanyagul vagynak feljegyezve catalogusainkban, ugy hogy sokról nem csak az, hanyadik kiadás, hol és mikor jött ki, hanyadrét és milyen fedelbe van kötve, meg nem említtetik, hanem még tulajdonképpen való neve is a’ könyvnek hibásan van kitéve, például e helyett: Grundis der Chemie, csak ez áll: Chemie... az efféle hibák és hiányok által nem csak a könyvnek, melyet valaki igaz nevénél fogva keres  a könyvtárbani feltalálása nagyon nehezíttetik...”[44]

            Lugossy Debrecenben igyekezett bibliográfiai igényességgel katalogizálni, tehát a legapróbb részletességig leírni a dokumentumot, a formai feltáráson kívül pedig tartalmi megjegyzéseket is közölt róla.

            Sárospatakon 1855-ben vette át a könyvtárat Somossy Jánostól Soltész Ferenc. Ebben az időben készült egy helyrajzi- és betűrendes katalógus. A kötetkatalógus lapjain hasábok voltak, s a dokumentum jellemzőit külön hasábba írták. Így a betűrendes katalógusban az első hasábba a nevek kerültek, a másodikba a cím (sokszor rövidítve), a harmadikba a kiadás helye, majd a kiadás ideje, a kötetszám a következő hasábba, majd a jegyzeteknek is hagytak egy részt. Itt a könyv méretét nem tüntették fel, s a raktári jelzetet sem. A helyrajzi katalógusban a címet és a szerzőt csak rövidítve adták meg.

            Sárospatakon az hozott változást a katalogizálás terén, hogy 1863-tól Erdélyi János lett a főkönyvtárnok. Még ebben az évben benyújtott egy tervezetet a könyvtár korszerűsítése érdekében, s itt a katalogizálásról is szót ejt: „Rajta lesz [a  bibliográfiai leíráson a címen kívül] a szerző, kiadó neve, nyomtatás helye, ideje a nyomdai alak (negyed vagy nyolcad vagy iv-rét-folio), végre a könyvtári szak, szekrény, polc és sorszám kijelölése”[45]

            Erdélyi betegsége miatt már nem láthatott neki a rekatalogizálásnak. Erről a főkönyvtárnoki állásban utódja, Szinyei Gerzson így írt: „Az elhelyezés [a könyvek elhelyezése] után jött a czímtárak készítése. Itt már a tanárok felmondván a szolgálatot, a tanulókra, sokszor képezdei ifjúkra kellett szorulni, ami a czímtárak pontos szerkesztését lehetetlenné tette.” Tehát még egy időre csak terv maradt a pontos és alapos bibliográfiai leírás, s majd csak Szinyei rendezte és katalogizálta a könyvtárat az 1870-es években.

            Azt kell tehát mondanunk, hogy bár sok helyen még a cím - szerző - leltári szám szerinti katalogizálás maradt vidéken a szabadságharc utáni időkben is, törekvések voltak a pontos és teljes bibliográfiai leírások készítésére itt is.

 

Összefoglalás

 

           

           

            Dolgozatomban nem igyekeztem minden kérdésre kitérni, amivel a könyvtártan hagyományosan foglalkozni szokott. Egyik oldalról azért nem, mivel sokmindenben nem hozott újat a reformkor, s aztán a forradalom és szabadságharc sem. Másik oldalról azért nem, mivel sokszor nem elég, ha a szakmai forrásokat megtaláljuk, ahhoz, hogy egy-egy kérdéskörről teljes véleményt tudjunk alkotni, ismerni kell az adott könyvtárnok egész levelezését, egyéb alkotásait, az adott könyvtár teljes levéltári anyagát, stb., arról nem is beszélve, hogy a külföldi szakirodalom és források ismerete nélkül nem is lehet hozzákezdeni a magyar könyvtártani fejlődés vizsgálatához. Éppen ezért ki kellett választanom azokat a területeket, amelyekben a leglátványosabb a fejlődés, s amelyekre leginkább hatott a forradalom és a szabadságharc. Az állományvédelem, a könyvtári munkafolyamatok XIX. századi rendje, a dokumentumszolgáltatás vizsgálata kevésbé szemléletesen mutatta volna be a könyvtártanban végbement változásokat.

            Az 1848-as forradalom és szabadságharc - mint megállapíthattuk - csak közvetett hatással volt a könyvtártan alakulására, s országos szinten inkább gátolta a további fejlődést, mintsem segítette volna. Mégis, a bemutatott példák - főleg az Erdélyi Jánosé - bizonyítják, hogy volt pozitív, a fejlődést segítő oldala is a szabadságharcnak, noha az egyes emberek - így a könyvtárnokok - sorsában nem a legvidámabb periódus volt a Haynau-, majd a Bach-korszak.

Felhasznált irodalom

 

Szakirodalom:

 

·         BAJKÓ Mátyás: A forradalom és a szabadságharc ideje (1848-1849). - In: BARCZA József (szerk.): A Debreceni Református Kollégium története. Bp., A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1988.  - 183-187. p.

·         Balázsi Zoltánné: Erdélyi János könyvtára mint értelmiségi munkakönyvtár. - In: Sárospataki Pedagógiai Füzetek 1985. 69-87. p.

·         Berlász Jenő: Az Akadémiai Könyvtár történetének vázlata. - In: Magyar Könyvszemle. 1956. 202-216. p.

·         Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok. 1785-1848. Budapest: MTA, 1963. 809 p.

·         Csanak Dóra, F.: Az Akadémiai Könyvtár története a szabadságharcig. - In: Magyar Könyvszemle. 1959. 55-73. p.

·         CZEGLE Imre: A sárospataki nagykönyvtár múltja, jelene és problémái. - In: Confessio, 1980. - 52-59. p.

·         CZEGLE Imre: A sárospataki nagykönyvtár történeti áttekintése. - In: Borsodi Könyvtári Krónika, 1981. III. 5-53. p.

·         Erdélyi Ilona, T.: Erdélyi János könyvtára az 1840-es években. - In: Magyar Könyvszemle. 1978. 268-279. p.

·         Erdélyi János: Somossi János életrajza, jellemzése. - In: Sárospataki Füzetek. 1864. 31-47. p.

·         Fekete Csaba [et.al](sajtó alá rend.): Partiumi könyvesházak: 1623-1730). Budapest-Szeged: MTA könyvtára, 1988.  (Adattár a XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 14.).

·         Fekete Csaba: A Kollégium Nagykönyvtára: A XIX. századi állapotok.. - In: BARCZA József (szerk.): A Debreceni Református Kollégium története. Bp., A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1988.  - 436-445. p.

·         Fülöp Géza: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. - Budapest: Akadémiai, 1978. 

·         Gulyás József: A sárospataki főiskola és a szabadságharc.  Különlenyomat a Sárospataki Ref. Lapok XLIII. évfolyam, 5-6-7. számából.  1948. Reprint: 1988. március 15. B.-A.-Z. Megyei Levéltár kiadása.

·         GULYÁS József: A sárospataki főiskolai nagykönyvtár utóbbi félévszázadának története. - I. Könyvtári Szemle 1935. okt. 25.  19.p.; II. Könyvtári Szemle 1935. nov. 10. 28-29.p.

·         GULYÁS József: A sárospataki ref. főiskola rövid története. - Sárospatak, 1931. - 227 p.

·         HARSÁNYI István: Szinyei Gerzson élete és munkái. - In: A Sárospataki Ref. Főisk. Értesítője az 1924/25. iskolai évről . -Sárospatak: 1925. - 73. p.

·         Horvát István 1843-ik évi emlékirata a N. Múzeum Könyvtáráról. - In: Magyar Könyvszemle, 1887.  224-236. p.

·         Kacziány Géza: Könyvtáraink károsodása 1849-ben. - In: Könyvtári Szemle. 1915. 20. p.

·         KIRÁLY László: A sárospataki kollégiumi könyvtár története 1868-ig. - 1971. - Kézirat.

·         Kovács Máté: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében az államalapítástól 1849-ig. Budapest: 1963. 760 p.

·         Móra László: A műegyetemi könyvtár alapítása 1848-ban. - In: Magyar Könyvszemle. 1964. 150-151. p.

·         Nagy Júlia: A Sárospataki Ifjak Könyvtára. Megjelent: Győri Iskolatörténeti Millennium '96. Tanulmánykötet. A magyar iskola ezer éves jubileuma alkalmával Győrben, 1996 április 1-2-3-án az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán rendezett Nemzetközi Művelődés- és neveléstörténeti konferencia anyaga. Győr, Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola, 1996. 159­-170.p.

·         Nagy Júlia: Az Akadémiai Ifjak Olvasó Egylete. - In: Könyv és könyvtár XVIII.: Kovács Máté emlékének / Szerk. Suppné Tarnay Gyöngyi. - Debrecen: KLTE könyvtára, 1997. - 115-125. p.

·         RÁCZ Lajos: Erdélyi János Sárospatakon. - In: Uránia. 1913. 4-5. sz. 159-163. p. 196-199. p.

·         Sallai Pál: Két garasos olvasókör a népnek. - In: Pesti Divatlap. 1848. 27. Sz. 741-743. p.

·         Szelle Béla: Katalogizálástörténet. - Budapest: Tankönyvkvk., 1962. - 2. kötet: Könyvnyomtatás kora. 112 p.

·         Szemző Piroska: A magyar kölcsönkönyvtárak kezdetei. - In: Magyar Könyvszemle. 1939. 165-175. p.

·         Szentimrei Mihály: A Sárospataki Református Kollégium  20. századi virágzása, felbomlása és újraindítása. - In..: Széphalom 7. Sátoraljaújhely, 1995.  183-198.p.

·         Szentimrei Mihály: Az esküdt deákok magyar könyvtára. Közművelődési könyvtár Sárospatakon a reformkorban. = In.: Magyar Könyvszemle. 1980. 1.sz. 15-32.p.

·         Szentimrei Mihály: Erdélyi János mint főkönyvtárnok. - Sárospataki Ref. Nagykönyvtár An. 12.438. 2-3. p.

·         SZINYEI Gerzson: A sárospataki főiskolai könyvtár története. - Sárospatak, 1884. 234 p.

·         Tóth András: A pesti egyetemi könyvtár a modern fejlődés útján: Toldy Ferenc igazgatásának első évei 1843-1849. -  In: Tanulmányok Budapest múltjából. XI. Budapest, 1956. 250-251. p.

·         Újszászy Kálmán: Erdélyi János, a könyvtáros. - In: Balassa Iván, Kováts Dániel, Szentimrei Mihály (szerk.): Újszászy Kálmán emlékkönyv. - Budapest-Sárospatak: Szabad Tér, 1996. - 419-424. p.

·         Windisch Éva: Az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosai a reformkorban. - In: Tanulmányok Budapest múltjából. XIV. Budapest, 1961. 409-444. p.

·         Windisch Éva: Könyvtári munka a reformkorban az Országos Széchényi Könyvtárban. - In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957. - Budapest, 1958. - 249-282. p.

 

Források:

 

A. Német források:

 

·         Friedrich, J. Ch. : Kritische Erörterungen zum übereinstimmenden Ordnen und Verzeichen öffentlicher Bibliotheken. - Liepzig, Dys’sche Buchhandlung, 1835. 110 p.

·         Ludewig, Hermann: Zur Bibliothekonomie: Festgabe zur vierten säcularfeier der erfindung der Buch durcherskunst von Carl Heinrich Gärtner, buchdrucherei - Bebitzer zu Dresden. 1840. XXX+41 p.

·         Petzhold, Julius: Katechismus der Bibliothekenlehre: Unleitung zur Einrichtung und verwaltung von Bibliotheken. 3. kiadás. Leipzig: Verlagsbuchhandlung von T. T. Weber, 1877. 231 p.

·         Scheiermacher, A. A. E.: Bibliographisches System der gesammten Wissenschaftskunde mit einer Anleitung zum Ordnen von Bibliotheken, Kupferstichen, Musikalien, wissenschaftlichen und Geschäftspapiere: Grossherzgl Hessischen Geh. Rathe. In zwei Theilen.  Braunschweig: Verlag von Friedrich Vieweg und Schon, 1852. 1. kötet. 777 p.; - 2. kötet. 884 p.

·         Schrettinger, Martin: Versuch eines vollständigen Lehrbuchs der Bibliothek-Wissenschaft... II. k. München, 1829.

·         Seizinger, Johann Georg: Bibliothekstechnik: Mit einem Beitrag zum Archivswessen: Nebst 44 Formularen. Leipzig: Hermann Costenoble, 1855.

·         Seizinger, Johann Georg: Theorie und Praxis der Bibliothekswissenschaft: Grundlinien der Archivswissenschaft. Dresda: Verlag von Louis Ehlermann, 1863. 350 p.

 

B. Magyar források

 

·         1848. április 24-én kelt, a hallgatóknak az Egyházkerületi Kormányszékhez címzett levele. Sárospataki Nagykönyvtár Levéltára B./ LXX./ 32 173./ 210.

·         1848. április 2-án kelt, a hallgatóknak az Iskola székhez intézett levele. Sárospataki Nagykönyvtár Levéltára B./LXX. /32 042./ 79.

·         1848. június 20 -án kelt alapító okirat. Sárospataki Nagykönyvtár Levéltára B./LXX./ 32 174. /211.1.

·         A S. Pataki Ifjak Könyvtárának Jegyző-Könyve 1848. Sárospataki Nagykönyvtár Kézirattára 3203.

·         A sárospataki Akadémiai Ifjúság könyvtárában  levő könyvek leltára. Sp. 1871. 36p.

·         A Sárospataki Ev. Ref. Főiskola  Értesítői 1896-1950.

·         A Sárospataki Ev. Ref. Főiskolai Akadémiai Ifjúság Könyvtárának leltára. 1888.  Sárospatak, 1888. 72 p.

·         Az akad. Ifj. olv egylet könyvtárának névszerinti katalógusa Nagy József könyvtárnok Felvéve az 1927-28 iskolai év közepén lévő állapot szerint Sárospataki Nagykönyvtár Kézirattára Kt. 3620.

·         Az akad. ifj. Olvasó-Egylet Könyvtárának sorszám szerinti katalógusa Reinhard Béla ifj. könyvtárnok. Felvéve az 1922/23. isk. év végén lévő állapot szerint. Beirta Makó Dezső könyvtárnok. Sárospatak 923 december havában. Sárospataki Nagykönyvtár kézirattára  Kt. /a. 136.

·         Az Önk. Társ. Jegyzőkönyve. - Sárospataki Ref. Nagykönyvtár Kt. 923.

·         Erdélyi János: Hivatalos Tudósítás a sárospataki ref. Főiskola könyvtára felől. Kelt: Sárospatak, 1863. szeptember 14. Sárospataki Ref. Nagykönyvtár Kt. 1168.

·         Erdélyi János: Könyvtárnoki jelentés. Sárospatak, 1963. szeptember 11. Sárospataki Ref. Nagykönyvtár Kt. 1166.

·         Mátray Gábor: Könyvtár felállítása s összeiratásának szabályai a müncheni kir. udvari s álladalm könyvtár terve szerint. Pest, 1848-49. 126 f.

·         Toldy Ferenc: Könyvtárakról: Bevezetés dr Scedel Ferencz’ illy czímű munkájának: „A’ könyvtártan’ kézikönyve”: Mutatványul. - In: Athaneaum 1843. Új folyam. I. kötet 201-210. p.

·         Toldy Ferenc: Utasítás a m. Académiai könyvtár tisztviselői számára. Buda, 1848.