"Legyen hát írásom pusztán játék és szeszély, miként az élet, még virágjában is puszta játék és szeszély…"
 / Mika Waltari: Turms a halhatatlan /

A templom gyorsan elmaradt mögötte. A végsőkig hajszolta Rigelt, mintha saját, kavargó gondolatait képes lenne lehagyni. A lenyugvó nap fénye vörösre festette a horizont alján kódorgó felhőfoszlányokat. Methos egyenesen naplemente felé irányította a csődőrt, és rezzenéstelenül bámult az izzó égitestbe, amíg szemei végül fel nem adták a játszmát, és könnyei kicsordultak. A legördülő könnycseppek csiklandós érzése alapvetően új volt számára… vagy inkább régi, túlságosan is régi… elfelejtett, eltemetett. Érzések. Élete elmúlt ezer évében nem volt rájuk szüksége, és most mégis, milyen könnyen előjöttek. Betolakodtak gondolatai közé, elhomályosították tisztánlátását. Ami pár hete még egyszerűen következő rajtaütésük kiszemelt célpontja volt, mostanra egy faluvá változott, ahol emberek élnek. Egy olyan hellyé, ahol ő is nevelkedett. Érzések! Hogy gyűlölte őket… és mégis, ahogy a lefutó könnyek érintése összekapcsolódott a lelkéből feltörő zavaros érzelmek viharával, különös gyönyör futott rajta végig. Fájt… mégis reményt adott. Remény… Önkéntelenül is felnyögött.

És az a tudat fájt a legjobban, hogy lett volna lehetősége megszabadulni az érzésektől. Csak meg kellett volna kérnie Hermészt. De már késő volt. Az a kölyökképű sátán, pontosan tudta mit csinál. Amíg Tiche után kutattak, a Serkentés által elindított hangulatok beásták magukat az elméjébe, és elsáncolták magukat mindennemű kiebrudalás elől. Semmi esélye nem volt rá, hogy lerázza őket. Hogyan is hagyná a lelkiismerete, hogy megszabaduljon a lelkiismeretétől? Ez őrület, ha jobban belegondol…

Inkább nem gondol bele. Mert bármennyire összezavarodott is, van egy dolog, ami mindennél fontosabb számára, immáron több mint kétezer éve: a túlélés. Nem tud gyilkolni? Gyötri a lelkiismeret? Még egy nyomorult tatár-bifsztekre sem tud hányinger nélkül gondolni? Legyen. Akkor is élni fog. És még élvezni is fogja. Végre elvigyorodott.

A halhatatlanok jelenléte úgy csapott le rá, mint valami ragadozó. Annyira elmerült az önmarcangolásban, hogy a meglepetéstől kis híján kiesett a vágta ritmusából, ami ilyen tempó mellett életveszélyes. Szó szerint, mert egy nyaka-szegett halhatatlant igen könnyű lefejezni…
Megrántotta a kantárszárat, mire Rigel engedelmesen lassított. A hatalmas, szürke csődör, ügetésre, majd lépésre váltott. A halhatatlanok jelenléte egyre erősödött, és Methos keze kardjára fonódott. "Legalább hárman vannak." - gondolta. Tudta, hogy már nincs értelme menekülni, amazok ugyanúgy érzik őt.
Éppen egy sziklás hegyoldal mentén, egy régen kiszáradt folyó medrében haladt. A sziklák kiváló búvóhelyet, és rajtaütési lehetőséget kínáltak. Ez enyhe pánikkal töltötte el. Kíváncsi volt, hogy vajon testvéreivel hozta-e megint össze a sors, és nem tudta eldönteni, hogy vajon örülne-e, ha így lenne. És vajon a testvérei örülnének-e? Ebben sem volt biztos. Átkozott bizonytalanság! Latolgatás, fontolgatás… hát persze, hogy ez is egy érzés: empátia.

Már egészen közel járt hozzájuk, a csontjaiban érezte. Mintha kardcsörgést hallott volna, de a hirtelen támadt szél elvitte a hangokat. Egy hatalmas sziklatömb állta az útját. A halhatatlanok mögötte voltak. Egy sikoly és egy kiáltás foszlánya, majd hirtelen beállt, furcsa csend. Szélcsend. Hangcsend. Mintha megállt volna az idő. Majd megérezte a levegőben kavargó hontalan Őserőt. Az energiát, mely elhagyta egy halhatatlan testét, hogy egy másikét gyarapítsa. A szikla sötét körvonalait váratlanul kék villámok rajzolták körbe. A Serkentés elkezdődött. A nyurga halhatatlan küszködött a hirtelen támadt vihar ellen, ahogy megpróbált közelebb jutni. Mire megkerülte a sziklát, már elcsendesedett a Serkentés. Három sötét tömeget pillantott meg maga előtt. Az első csendesen feküdt a földön, ahogy az minden üres porhüvelytől joggal elvárható. Hozzá kicsivel közelebb, egy fekete ruhás férfi térdelt a földön. Keze kardját szorította, de képtelen volt felemelni. A harmadik, Methosnak háttal éppen felemelte saját fegyverét, egy hatalmas, görbe pengéjű kardot. Nem hagyott sok kétséget szándékai felől.

- Csak egy maradhat! - A halhatatlan pengéje elindult a térdeplő alak védtelen nyaka felé.

Methos mozdulatai felgyorsultak. Már nem tudta kivédeni a másik nyaka felé irányuló csapást. Minden erejét beleadta a lökésbe, amivel elsodorta a kardjával hadonászó fickót, aki egyértelműen fel akarta rúgni a Játék szabályait. Összegabalyodva terültek el a földön. Az idegen kezéből kiesett a fegyver, ami egy pillanatnyi lélegzethez juttatta Methost, aki így ki tudta rántani saját fegyverét.
Mindkét férfi harcra készen méregette egymást. Az idegen halhatatlan alacsonyabb volt, mint Methos, már férfikora alkonyán érte az első halál. Ritkás, vöröses haja zsíros csomókban tapadt fejére. Sunyi pillantású világos szemeit ijesztővé tette, hogy nem voltak szempillái. Nem volt egy kimondott férfiszépség, bár a jelen pillanatban ez volt az utolsó szempont, ami Methost érdekelte. A fickó megsértette a halhatatlanok egyik legfontosabb törvényét, és ez jogot formált neki arra, hogy kihívja, és a fejét vegye. Maga is meglepődött hideg, gyémánt-kemény eltökéltségén, amivel a másik savószínű szemeibe meredt. Egy újabb… az igazságérzet. A francba, vajon hány van még? Most nem volt alkalmas az idő, ezen töprengeni…
A kardok összecsaptak. Már az első percekben kiderült, hogy a vörös fickó nem mestere a kardnak. Egy hárítás után tisztán szabadon hagyta nyakát, és Methos nem hagyott neki esélyt, hogy rájöjjön hibájára. A penge megvillant és egy sima mozdulattal a férfi védtelen nyakába harapott. A szerencsétlen fel sem fogta, mi történt vele, mielőtt torzója a homokra rogyott volna. Methos felszegte a fejét, és lehunyta a szemét. Várta a vihart, mely nem sokat váratott magára. A villámok át- és átjárták bensőjét, végigszáguldottak idegpályáin, tehetetlen görcsbe rántva végtagjait. Fájt. A fájdalom elmosta gondolatait, kétségeit, érzéseit… pont erre volt most szüksége. Egy Serkentésre. A megszolgált életerőre, egy olyan halhatatlantól, aki érdemtelennek bizonyult rá.
Kimerülten, védtelenül térdelt a köves talajon. Egy emberi alak árnyéka vetődött földre szegezett tekintete elé. Felpillantott. A másik túlélő, a korábbi győztes pillantott le rá. A halhatatlan magas volt, magasabb, mint Methos, de hozzá hasonlóan, karcsú, és izmos felépítésű. Fekete ruhát, csizmát, és hosszú, szintén fekete köpenyt viselt. Éjszínű haja rakoncátlan fürtökben verdeste vállát. Sötét szemei kiismerhetetlen tekintettel fürkészték az előtte térdeplő alakot. Kardja a kezében volt, de nem mutatta jelét, hogy használni akarná.
A csend megsűrűsödött közöttük. A fekete halhatatlan végül kinyújtotta kezét a másik felé, hogy felsegítse.

- Methos. - mondta nyugodt hangon, mintha nem is pár perce függött volna egy hajszálon az élete. - Örülök, hogy látlak.

- Orfeusz. - Methos elfogadta a felét nyújtott kezet. - Épp a napokban gondoltam rád.

- Farkas a mesében, barátom - nevetett fel hirtelen a magasabb alak - hamar megjelenik. Mi szél hozottt erre?

- Inkább a csak a lovam lába. Nincs meghatározott célom. Tudod, hogy van az…

- Persze. - Orfeusz Methos lova felé pillantott. Rigel büszkén állt, mint valami kőszobor. - Gyönyörű! - bólintott elismeréssel a lantos. - Mindig jó ízléssel válogattad meg a lovaidat, és a barátnőidet… csak az öltözködésed csapnivaló. - a régi ugratás emléke kajánságot hozott a hangjába.

- Piperkőc. - horkantott fel sértetten Methos. Már elfelejtette, milyen idegesítően cinikus néha barátja. - És te hol hagytad a gebét, ami hajlandó elviselni a…

- Gebe? - Orfeusz ajkát éles füttyentés hagyta el, amire nyerítés volt a felelet. Egy éjsötét ló vágtatott elő a sziklák közül. Szerszáma hasonlóan fekete volt, mint gazdája ruhája, mindössze a homlokán villogó, fehér, rombusz alakú folt ütött el az összképtől. Methos összevonta szemöldökét. Ha valamihez, a lovakhoz értett. Első pillantásra megállapította, hogy a dalnok lovának semmivel sem lehet hitványabb családfája, mint Rigelnek. Elismerően elmosolyodott.

- Illik hozzád, barátom. De itt az ideje, hogy valami esti szállás után nézzünk. Ott majd elmeséled, hogy keveredtél ide, és hogy futottál össze ezzel a két sakállal. - Rigelhez lépett és felugrott a hátára.

- Te mondtad. Sakálok, akik a sivatagban portyáznak. Itt ütöttek rajtam, ahol találkoztunk. - Orfeusz követte Methos példáját, és a két halhatatlan elindult, hogy táborhely után nézzen az egyre sűrűsödő éjszakában. A legyőzötteket a vadállatoknak hagyták eleségül.

A sziklafalba beugró fülke kiváló menedéket ígért a rapszodikusan feltámadó kellemetlen szél ellen. A két férfi csendben töltötte el vacsoráját, különös módon, nehezükre esett megindítani a társalgást.

- Szóval, miről jutottam eszedbe, a napokban, Methos? - törte meg a csendet végül Orfeusz.

- Nem is pontosan te voltál az. - vigyorodott el a másik. - Hanem a dal, amit tőled tanultam. Sikerült a segítségével meglovagolnom egy hüllőt. - azzal elkezdte dúdolni a furcsa dallamot.

- Jaj. - kapott e fejéhez a magasabb fickó - Már az első sorban három hangot tévesztettél. Azt hiszem, az a szerencséd, hogy egy botfülű sárkányt fogtál ki, különben ezzel csak még jobban feldühítetted volna. Ezért vergődtem heteket, amíg megtanítottam neked ezt a dalt?

- Örültél, hogy valamivel elfoglaltad magad. - Methos sértődötten félbehagyta a dúdolást. - Hatvanan, hosszú hetekre összezárva egy hajón, ráadásul annyi halhatatlan. Ha nem veted be a "személyes varázsodat", és a dalodat, darabokra vágtuk volna egymást, mielőtt még Kolkhiszba érünk…

- A régi, szép idők. - Orfeusz melegen elmosolyodott, hangsúlyából eltűnt az eddig jellemző, finom gúny. - Hiányoztál, Methos, ahogy a többiek is…

- A többiek… - az öreg halhatatlan a tűzbe révedt. - Rajtunk kívül már csak Herkules van életben az Argonauták közül. - szomorúan mosolygott. - De legalább ő nem változott semmmit.

- Találkoztál vele mostanában?

- Még régebben… egyszer. Mostanában nem. - Lesütötte a szemét. - Iaszon nem lett Thesszália királya, hiába szerezte meg az Aranygyapjút. Elárulta Médeia szerelmét, és a boszorkány, bosszúból mindent elvett tőle. Végül az Argó korhadt roncsai között lelte halálát, egyedül, elhagyatva. - megrázta a fejét - Nem volt semmi értelme az egésznek. Kasztor és Pollux, szintén az alvilágban vannak. Pollux, bár halhatatlan, nem tudott testvére nélkül élni, ezért inkább utánament. Ídasz és Lünkeusz sincsenek már közöttünk… pontosan a Dioszkoruszokkal kaptak össze, valami nő miatt… Soroljam még? - kérdezte keserűen.

- Ne… - felelte halkan Orfeusz. - Ezért mentél vissza a Lovasokhoz? - nem volt szemrehányás a kérdésbeen. Nem volt benne semmi érzelem, Methos mégis a legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

- Tudtad?

- Kerestelek… és halottam az Apokalipszis Négy Lovasáról. Kronos aligha vett volna be egy új fiút. Hol vannak a testvéreid Methos? - a kérdés megvetően csengett. - Felderítő útra indultál? Vagy megint csak "szabadságon" vagy, mint amikor az Aranygyapjút kerestük?

- Nem voltam "szabadságon", sem akkor, sem most. Cassandra elvesztése után, azzal a feltett szándékkal csatlakoztam az Argonautákhoz, hogy soha többé nem térek vissza a Lovasokhoz. De a küldetés után szétszéledtünk, és én egyedül kóboroltam, amikor újra összefutottam a Testvérekkel… Nem volt más választásom. Ismered Kronost, tudod, milyen "meggyőző" tud lenni, ha akar valamit. - Methos halk, szenvtelen szavai mögött a dalnok meghallotta a fájdalmat, és a keserűséget. Ez meglepte Orfeuszt. - Ha meg akarod őrizni a fejedet Kronos mellett, azt kell tenned, amit ő akar… és egy idő után te magad is olyanná válsz, mint ő maga. Nem mentegetem magam azzal, hogy kényszerből tettem, amit tettem, mert ez nem igaz… Ez egy ilyen világ, Orfeusz, előtted sohasem titkoltam ki vagyok… - keserűen elmosolyodott - nem mintha el lehetett volna.

- És most?

- Most… - Methos habozott, majd kissé határozottabban folytatta. - Otthagytam a Lovasokat. - Orfeusz hitetlenkedő, gúnyos arckifejezését látva, megrántotta a vállát. - Talán nem önszántamból, de nem is akaratom ellenére. - dacosan folytatta - Mindenesetre örökre. Nem vagyok már a… Halál… - lehajtotta a fejét, alig hallhatóan suttogva fejezte be a mondatot -… soha többé.

Orfeusz elgondolkodva nézte a másik halhatatlant. Nem ilyennek ismerte. Methos mindig okos, számító, briliáns elme volt, aki mindig tudta mit akar. Ez a vívódó, elveszett lélek, mintha nem is ő lett volna. Határozottan érezte, hogy van valami a háttérben, amiről nem tud.

- Mi ez az egész, Methos? Ne kertelj, mondd el, mi történt veled.

Methos felsóhajtott. "Miért is ne? Talán megkönnyebbül egy kicsit…" - vett egy mély lélegzetet és beleevágott.

- Jól csőbe húztak barátom! - Orfeusz hangja felhőtlen vidámságról tanúskodott, csak Methos szerencsétlen arckifejezése tartotta vissza, hogy ne röhögjön hangosan. Nagy nehezen elkomolyodott. - De miért azt kérted, hogy Gabriel az élők között maradhasson? Visszamehettél volna testvéreidhez is…

- Erre semmi esély sem volt. - felelte sötéten Methos. - Pontosan a belém ültetett érzelmek akadályozták meg, hogy ezt kérjem. Bár, a fene se érti… - megrázta a fejét - mintha nem lennének idegenek, itt belül… - a mellére mutatott - csak nagyonn furcsák. - felsóhajtott.

- De akkor is… miért pont ezt kérted? Talán megtetszett neked a lány?

- Gabriel? Nekem? - Methos elgondolkodva megrázta a fejét. - Nem, azt nem. Kedves arca volt, de az a típus, akit inkább a húgának kíván az ember, mint az ágyába. Inkább a történetei tetszettek meg, amiket írt. Sajnáltam volna, ha nem tudja befejezni… Valahogy úgy éreztem, ha megmentem, talán törlesztek valamit, mindabból, amit elkövettem… Már csak cirka 9999 életet kell megmentenem… A pokolba! Hermész, te szemét… - hirtelen gonoszul elvigyorodott - És ha láttad volna Hádész arcát,, amikor meghallotta a kérésemet. Kicsit zabos volt Xenára, és azt hitte, hogy törleszthet.

- Gondolom, most rád is "zabos". - Orfeusz mosolygott. Ezt a Methost ismerte.

- Az nem kifejezés. Azt mondta, ne akadjak vele össze, ha jót akarok magamnak. Hogy őszinte legyek, nem tervezem, hogy meglátogatom. - a mosoly szélesebb lett, kaján gonoszság csillogott benne. A dalnok megnyugodott. Hermész jó munkát végzett, csak idő kell, hogy a halhatatlan lelke helyre rázódjon.

- Ezt egyikünk se tervezi, test… izé, Methos. És elég jók vagyunk a túlélésben, azt hiszem.

- A legjobbak, test… izé, Orfeusz.

Mindketten hangosan felnevettek, és végre aludni tértek. Methos álma nyugodt volt, végre oly sok, rémséggel teli éjszaka után.

- Tegnap nem árultad el, hogy tulajdonképpen mi járatban vagy erre. - kérdezte reggel Methos, miután eelfogyasztották tegnapi vacsorájuk maradványait.

- Épp úton vagyok. Jeruzsálembe igyekszem… búcsúzni, egy baráttól. - Orfeusz hangjába szomorúság vegyült. - Üzent értem, és nem tagadhattam meg a kérését.

- Halandó?

- Igen. Biztosan hallottál már róla. A neve Dávid. Jelenleg ő Júdea királya… Valamikor, nagyon régen, a tanítványom volt.

- Tudja mi vagy?

- Igen. Régen, amikor még fiatal pásztor-kölyök volt, sokat kóboroltunk együtt. Megtanítottam erre-arra, néhány dalra. Útjaink elváltak, de megfogadtuk, hogy még egyszer ebben az életben találkozunk. Ő már nagyon öreg, érzi, hogy közeleg a vég…

Methos elgondolkozott. Júdea elég messze volt a Lovasok jelenlegi portyáinak útvonalától. Még soha nem járt ott, és soha nem is említette, hogy oda készülne menni. Oda talán nem jönnének utána a testvérei. Mert keresni fogják, ebben biztos volt. Kronos pár hétig azt fogja hinni, hogy csak a szokásos "kirándulásainak" egyikére ment, melyek során általában vagy Afrodité papnőinek karjaiban tombolta ki magát, vagy hetekre beásta magát az első nagyobb város könyvtárába. Megesett, hogy ő maga tért vissza a táborba, vagy éppen testvérei jöttek utána. A papnő-jellegű bulikhoz általában csatlakoztak, a könyvtárakat annyiban respektálták, hogy legalább nem gyújtották fel…
Lehetséges, hogy már a nyomában vannak…

- Mi lenne, ha csatlakoznék hozzád, barátom? - kérdezte végül.

- Örülnék neki, Methos. - mosolyodott el Orfeusz.

- Jeruzsálem. - intett a dalnok az előttük elterülő város felé. Egy szelíd lankájú hegy tetején álltak, melyből még jó pár sorakozott, körülölelve a fallal körülvett várost.

- Hosszú utat megtettél egyetlen halandó kedvéért. - jegyezte meg Methos, aki már unta a hetek óta tartó utazást. - Csak a búcsú hozott ide?

- Nem egészen. - mosolyodott el a dalnok. - Dávid rám akar bízni valamit. Még nem meséltem, de van egy különleges képessége. Akkor jöttünk rá, amikor a lantjátékra tanítottam. Már tapasztaltad, hogy a dalaim eléggé… különleges hatást fejtenek ki, az arra fogékony elmékre. De mindközül talán az a legkülönösebb, ami Dáviddal történik, ha elkezd lanton játszani.

- Mint?

- Képek jelennek meg az elméjében. Tudom, ez még nem lenne különleges, de ő olyan dolgokat lát, amik csak a jövőben fognak megtörténni… Leírta mindazt, amit látott, és amit átélt.

- Napló?

- Valami olyasmi. És én megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá. - felsóhajtott - Gyerünk, mielőtt még bezárják a kaput.

A nyüzsgő város után a palota csendes falai nyomasztóan hatottak. A király egy hatalmas teremben fogadta őket, melynek falait ellépték a szebbnél szebb kárpitok és szőnyegek. Maga Dávid az ablaknál ült, egy lanttal a kezében. Nagyon öreg volt már, hajlott hátú és ráncos, de szeme még élénken csillogott. Melegen köszöntette belépő barátját, és elnézést kért, hogy nem ment elé, de már nehezére esik a mozgás.
Orfeusz gyengéd mosollyal hallgatta az öregembert, és Methos látta a szemében az ismerős fájdalmat, ami őt is elfogta, ha végig kellett néznie egy halandó barátja, szerelme, végzetét. Halkan köhintett, hogy felhívja magára a figyelmet.

- Ó. Majdnem elfelejtettem. - a dalnok kissé zavarba jött. - Engedd meg, hogy bemutassam egy barátomat…

- Nem kell bemutatnod. - mosolygott az öregember - Isten hozott Methos!

- Ismerjük egymást? - most a barna szemű halhatatlanon volt a zavarba esés sora - Nem emlékszem, hogy…

- Nem, még nem találkoztunk. - rázta meg a fejét a király - Az egyik dalomban láttalak meg. Azt hiszem, valamikor a távoli jövőben. Egy szobornál voltál, amit egy digó szobrász rólam nevezett el. - gonoszul elvigyorodott - Hogy rólam mintázta, az erős túllzás, mert egyáltalán nem hasonlítok rá. Még csak az kéne! Mit gondolt az a Michelangelo, ki vagyok én? - felsóhajtott - Mindegy. Inkább megmutatom. - Keeze értő módon végigfutott a lant húrjain.

A szoba falai elhomályosultak, ahogy a dal kiteljesedett. Csillogó, kék örvény ragadta magával Methost. Nem hasonlított a Serkentéshez, inkább valami szédítő zuhanás volt.

Egy hatalmas kupola alatt állt. A padlót fényes kőburkolat fedte, falakon és a távolba vesző mennyezeten különös fényforrások bocsátottak ki magukból erős, kékesfehér fényt. Minden fénynyaláb egy hatalmas, hófehér márványból kifaragott szoborra irányult. Methos tudta, hogy erre célzott Dávid, és elvigyorodott, mert tényleg nem hasonlított. És ekkor megpillantotta a szobor előtt álló két alakot. Szorosan összebújva, kart karba öltve bámulták a műalkotást. Az egyik alakban magára ismert. A haja rövid volt, és furcsa, kicsit nevetséges ruhát viselt. Sehol sem látta a kardját, ami kicsit zavarta. Talán már nem harcolnak a halhatatlanok egymással? Hogy védi így meg magát? De a rövid hajú nem tűnt idegesnek, így Methos úgy döntött, ő sem fog aggódni emiatt. Ez az igazi "önbizalom" - vigyorgott magában. Inkább a nő felé fordította a figyelmét. Halandó volt, kedves arca, és hosszú, göndör, barna haja, melyet kibontva viselt. Gyönyörű volt, olyannyira, hogy Methos szíve belesajdult… újabb érzés. Gyönyörű, de szomorú… volt valami a szemében, ami nem illett egy ilyen fiatal halandóhoz… nem értette.
A rövid hajú felé fordult. Szorosan tartotta a lányt, és vidáman magyarázott neki valamit a szobor történetéről. Vidáman? Methos ugyanazt a szomorú csillogást látta saját szemében, mint a lányéban.
És ekkor megrohanták az érzések. Egy távoli jövőben élő önmagának zavaros érzelmei. Már tudta, hogy a lányt Alexa Bond-nak hívják, és alig egy éve találkoztak. Tudta, hogy a lány halálos beteg, és ezzel már megismerkedésükkor tisztában volt, de ő mégis inkább az egy év boldogságot választotta, az örök hiányérzet helyett. Végigfutott szeme előtt az egy évnyi szerelem minden boldog, keserédes pillanata. Lélegzete elakadt a rátörő érzelmek áradatától. Milyen sokszínű, milyen csodálatos, milyen felemelő… Mintha egy pillanatra megint Hermész Serkentésének forgatagában lett volna.
A jövő további képei tódultak az elméjébe: egy fehérre festett falú szoba, egy fehér ágy, amin Alexa fekszik, bőrének színe alig üt el a környezet fehérségétől… Nem, ezt már nem akarja látni. Elég lesz akkor, sok ezer év múlva. Hangosan felkiáltott, hogy elkergesse a látomásokat.

Újra Jeruzsálemben volt. Egész teste verítékben úszott, ahogy a padlón térdelt a dalnok és az öregember között. Nem tudott szólni, torkát mindössze egy halk nyögés hagyta el.

- Tökéletes kivitelezés. - mondta a dalnok. - Mestere vagy a hangnak, Dávid. De mire volt ez jó? Tudod jól, veszélyes, és nagyon kimerítő egy ilyen utazás, mindkét fél számára.

- Meg kellett tennem. - az öregember kimerülten mosolygott. - Felsőbb utasítás volt.

- Csak nem az égő csipkebokortól? - a dalnok hangjába gúny és ingerültség költözött. - Nem hiszek az Olimposz isteneiben sem, pedig őket tudom, hogy léteznek… a Te Istenedet pedig még nehezebb elfogadnom, mert vele még csak nem is találkoztam. Mindenestre kis híján megölted magadat és Methost…

- Minden rendben Orfeusz. - Methos összeszedte magát annyira, hogy szóhoz jutott. Az öregember szemeibe nézett. - Köszönöm. - csak ennyit tudott mondani.

- Ne köszönd. - felelte a király. - Nem ingyen adtam… cserébe vigyáznod kell ezekre. - Egy ládát vett elő, és felnyitotta a tetejét. Papírtekercsek sorakoztak benne, szorosan egymás mellett. - Ez az én könyvem. Dávid könyve. Meg kell őrizned, és ha itt az idő, át kell adnod a népemnek. Tudni fogod, mikor.

Methos szótlanul bólintott, és átvette a ládát. Saját naplójára gondolt, és megértette, mit jelent ez a néhány papírtekercs az öregembernek. A halhatatlanságot.

Két nappal később elbúcsúzott barátaitól. Orfeusz még Jeruzsálemben maradt, de az öreg halhatatlan nem akart tovább időzni. Kalandvágya új kihívások felé húzta.
Először Dávid kérését indult teljesíteni, hogy biztonságba helyezze könyvét a saját naplója mellett, mert olyan ajándékot kapott tőle fizetségül, amit senki más nem tudott volna megadni számára.
Az eddig oly kaotikus összevisszaságban kavargó érzelmek a helyükre kerültek, és Methos eddig soha nem érzett nyugalmat talált bensőjében. Ott a távoli jövőben, saját maga, és a szép-szomorú Alexa tekintetében megtalált valamit, ami rendet teremtett a lelkében dúló viharban. A harmóniát.

VÉGE

Történeti megjegyzések:

Az Argonautákról: Ez a történet "Az Aranygyapjú" című fanficre épít, mely szerint Methos részt vett a híres expedícióban, mint hajóorvos. Az Argonauták között ott volt Herkules, bár ő kénytelen volt elhagyni társait, még a küldetés befejezése előtt, csakúgy, mint Methos. Orfeusz végig az Argonautákkal maradt, az Ő dala altatta el az Aranygyapjút őrző sárkányt, így tudták elcsórni a legendás birkabőrt.

Sajnos az Argo legénységét balsors üldözte:

Iaszon, az expedíció vezetője, nem lett Thesszália királya, öregen, elárulva, elhagyottan halt meg, a partra vetett, elkorhadt Argo roncsai temették maga alá.

Kasztor és Pollux (Polüdeukész): Híres Argonauták, Zeusz fiai, Dioszkoruszok néven is emlegetik őket. A monda szerint a főisten hattyú képében látogatta meg Lédát. Kasztor és Pollux így, egy tojásból keltek ki. Rettenthetetlen harcosok voltak, de csak Pollux volt halhatatlan. Kasztor halála után Pollux kijárta az isteneknél, hogy megoszthassa testvérével a halhatatlanságot. Felváltva tartózkodtak az alvilágban, egyik nap Kasztor, másik nap Pollux.

Idasz és Lünkeusz: Híres harcosok voltak, szintén Argonauták. Igazság szerint Apolló istennel kerültek konfliktusba, egy halandó asszony szerelméért, aki végül Idaszt választotta az istennel szemben. A sértődött Apolló viszályt szított Idasz, Lünkeusz, és korábbi bajtársaik, Kasztor és Pollux között. Az előbbiek húzták a rövidebbet.

És most a másik: Dávid királyról.
Időben beilleszthető a történetbe, i. e. 1010-1070 között uralkodott Izrael népén. A biblia egyik legjobban megformált, legsokoldalúbb, és számomra talán az egyik legszimpatikusabb alakja. Az Írás nem hallgatja el erényeit, de hibáit sem. A legenda szerint Dávid a jövőbe látott. Dalai lecsillapították az őrjöngő Sault, hőstetteit számos monda őrzi. Ő volt, aki megteremtette az egységes királyságot Júdea földjén.
Vajon mit látott, amikor a jövőbe tekintett?

"Az Aranygyapjú" történetét i.e. 2000 környékére datáltuk, még anno, akkor ez az egy évezreddel későbbi elszakadás a Lovasoktól, elég valószínű. Most abba, hogy az "Aranygyapjú" szerint melyik Methos (a Lovas, vagy a jelenlegi) vett-e részt az expedícióban, inkább ne menjünk bele, mert ez egy feloldhatatlan paradoxon, meglátásom szerint.
 
 

VÉGE