1. Az elszakadás

Kr. e. 1010. körül, valahol a sivatag szívében…

Az ezüst holdtányér ragyogása megsokszorozódott a sivatag világos homokján, elég fényt biztosítva, hogy ló és lovasa megtalálja az utat, az előttük magasodó, sziklákkal borított hegyoldalon. Methos teljes mértékben Rigel ösztöneire hagyatkozott, és nem kellett csalódnia, a szürke csődör megtalálta a keskeny ösvényt, ami a barlanghoz vezetett, ahol a halhatatlan a naplóját tárolta.
Az üreg bejáratát elérve, leugrott lova hátáról, és figyelmesen körülnézett. Amennyire a hold fényénél meg tudta állapítani, senki sem háborgatta ezt a helyet mostanában. Erre amúgy is kevés esély volt, hiszen a sivatag szívében, a legközelebbi oázistól is több nap járóföldre voltak. Elgördítette a barlang száját elzáró sziklát, és óvatosan beljebb lépett. Ha emberektől nem is, néhány kígyó jelenlététől joggal tarthatott. Az üreg teljesen érintetlennek, és kígyómentesnek bizonyult.
Methos úgy döntött, a barlangban tölti az éjszakát, és a reggeli nap világánál veszi számba nagy becsben tartott feljegyzéseit.

Reggel azonban, a hajnali nap csiklandós sugarai helyett, valami egészen más ébresztette…

- Üdv, Methos! Gondoltam, hogy itt előbb-utóbb megtalállak. Már hosszú ideje eltűntél, és hiába kerestünk a megszokott helyeken. Ha nem ismernélek olyan jól, már aggódni kezdtem volna miattad. - Az újonnan érkezett halhatatlan fesztelenül, karba tett kézzel állt a barlang bejáratánál. Hangja barátságos volt, és nem mutatta jelét, hogy használni akarná az oldalán függő kardot, mégis, a hideg-kék szemekben gyúló szikrák láttán, mintha jeges ujjak csiklandozták volna Methos nyakát.

- Üdv, Kronos. Nem számítottam rá, hogy ekkora utat megteszel, miattam. - Methos lassan felállt, és kisétáált a hajnali nap ragyogásába. Megpróbált olyan közömbösnek, és nyugodtnak látszani, amennyire csak telt tőle, de valójában agyában egymást kergették a kétségbeesett gondolatok, miközben szíve a torkában dobogott. - Minek köszönhetem ezt a megkülönböztetett figyelmet?

- Hogy minek? Természetesen ideje, hogy csatlakozz hozzánk testvér. És remélem, van valami alapos indokod arra, miért tűntél el egy szó nélkül, hónapokkal ezelőtt. - Kronos hangja nyíltan figyelmeztetővé vált. - Nos? Merre jártál? Milyen jobb társaságot találtál magadnak, a testvéreid helyett?

- Sokfelé megfordultam az elmúlt hónapokban. Most pedig Görögországba tartok, pontosabban Athénba. Tanulni szeretnék.

- Methos, a diák? Hát ez jó, testvér. - Kronos váratlanul elnevette magát.

- Komolyan beszélek. Ez az, amire vágyom. Tanulni, és megismerni dolgokat. - Methos karba fonta a kezét, és mmozdulatlanul állt, a másik halhatatlannal szemben. Komoly tekintete elapasztotta Kronos nevetését.

- Ugyan mit? Mit akarsz tanulni?

- Sok mindent. A világról. Magamról. A halhatatlanokról. Hogy kik vagyunk.

- Majd én megmondom, kik vagyunk.

- Te tudod?

- Én Kronos vagyok. Mindig is az voltam, és az leszek. És te ugyanolyan vagy, mint én. Vagyunk, akik vagyunk, és ez a tudás több mint elég.

- Nekem nem. Azok, akik nem tanulnak a hibáikból, megismétlik azokat.

- Mi nem hibázunk soha, testvér. Mi alakítjuk a történelmet. Az a Te bajod, hogy mostanában túl komolyan veszed magad. Nem kellett volna engednem, hogy annyit olvass. Inkább igyunk valamit.

Methos lovához lépett, és a nyeregből leemelt egy borostömlőt. Egy pillanatig habozott, hogy felbontsa-e, majd inkább odadobta Kronosnak, aki elkapta, feltörte a tömlő száját borító viaszt, és jót húzott a sötétvörös, sűrű, erős folyadékból.

- Köszönöm. Nagyon jó ez a bor.

- Különleges alkalmakra tartogattam. – Methos átvette a tömlőt, de nem ivott belőle, ehelyett leült egy sziklára. Kronos hasonlóképpen cselekedett.

- Különleges alkalom? Akkor talán nem felejtetted el, ki is vagy valójában.

- Mindig is tisztában voltam vele, ki vagyok. És minél többet tanulok, annál világosabban látom. – Methos felállt.

- Hová mész?

- Ez az, amit eddig próbáltam elmagyarázni Neked. Nem lovagolok többé veletek.

- Egy fenét, nem! Ülj le!

Methos mozdulatlanul meredt testvérére, de semmi jelét nem mutatta, hogy engedelmeskedni akarna neki.

- Ne kelljen kétszer mondanom.

- Nincs rám szükséged. - Methos hangja szomorú, majdnem esdeklő hangsúlyú volt, ami meglepte Kronost.

- Mi vagyunk a Négy Lovas. És mindig is azok leszünk.

- Keress valaki mást helyettem.

- Ez lehetetlen. Testvérek vagyunk. A kiontott vér összeköt minket… csak az választhat el tőlünk.

Methos nem mozdult, sötétbarna, megdöbbentően mély pillantású tekintetét, Kronos szemeibe fúrta. Az alacsonyabb halhatatlan összezavarodva meredt vissza rá. Valamikor, régen, amikor Methos rábukkant az akkor még elő-halhatatlan harcosra, ez is elég lett volna, hogy lecsendesítse, de az az idő már régen elmúlt. Most már Kronos volt a Lovasok vezetője, még akkor is, ha mélyen ragaszkodott az öreg halhatatlanhoz. Jobban, mint másik két testvéréhez, bár ezt nehezére esett bevallani.
Most zavarba ejtette ez a tekintet. Mintha egy másik Methos nézett volna vissza rá, nem az, akivel annyi csatában és rajtaütésben vett részt. Ő is felállt, és Methos felé lépett.

- Hát nem érted, Methos? Csak egy módon hagyhatod el a Lovasokat… ha itt hagyod a fejed. Ne akard, hogy meg kelljen tennem. Te a testvérem vagy, az egyetlen ember, aki igazán fontos nekem. Te hozzám tartozol… a Lovasokhoz tartozol.

Methos szomorúan megrázta a fejét.

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani.

Kronos kivonta a kardját, hogy harcra kényszerítse Methost. Az öreg halhatatlan szintén kivonta fegyverét, de hátralépett, csendesen, várakozóan figyelve a másik halhatatlant.

- Harcolj! És ne hidd, hogy elég ideig fogsz élni, hogy tanulj abból a hibából, hogy szembeszálltál velem… - Kronos előrelépett, de lába hirtelen megbicsaklott, szeme előtt összemosódnak az árnyak. - A bor… - Methos hangja mintha valahonnan nagyon távolról érkezett volna hozzá.

- Egy apróság, amire szintén tanulmányaim közben akadtam. Ez a méreg minden emberrel percek alatt végez. Még téged is meg fog állítani.

Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Kronos hallott, mielőtt összeesett volna. Még látta, ahogy Methos megáll felette, kardjával a kezében azon gondolkodva, hogy a fejét vegye-e.

Amikor órákkal később magához tért, szorosan megkötözve találta magát, és Methos éppen elzárta az immár üres barlang nyílását.

- Hitszegő! Gyáva! Harcolj velem! - tajtékzott Kronos. Vadul a köteleknek feszült, de azok szilárdan tartottak. Valószínűleg napokra lesz szüksége, amíg kiszabadítja magát.

- Miért tenném? - Methos hangja tompán szűrődött át a szikla másik oldaláról. - Már legyőztelek.

- Soha! A fejed az enyém! Az életed az enyém! Hozzám tartozol!

- Többé nem… Így nem… Testvérek vagyunk, Kronos, és ez összeköt bennünket, akár akarjuk, akár nem. Nem tudlak megölni, ahogy te se tudnál engem… A barlang bejárata mellett hagyok elég vizet és ennivalót, hogy eljuss a legközelebbi oázisba. Nem kell félned, ezekben a tömlőkben már nem lesz méreg… A kardod is itt fog várni, de a lovadat sajnos el kell vinnem, mert nem hagyhatom itt a barlangban tárolt feljegyzéseimet, és mindazokat a dolgokat, amik fontosak nekem. Isten veled testvér, és remélem, egyszer te is megérted, miért tettem, amit tettem. - Methos szavaira csak egy vérfagyasztó üvöltés volt a válasz, mire a karcsú alak szomorúan elfordult, és a lovakhoz lépett.

Csak reménykedett benne, hogy idővel Kronos is rájön mindarra, ami számára már világossá vált. Az idők változnak, új civilizációk nőnek ki a semmiből, és a világ, melynek az elfoglalására, vagy elpusztítására Kronos valaha esküt tett, nem fogja hagyni magát. A Lovasok ideje, a vérontás ideje leáldozott, de ezt Methos egy cseppet sem bánta.
Távoli, ismeretlen városok megismerésére, új kalandok és kihívások felé indult.

2. A találkozás

Kr. e. 800. körül, az Altáj-hegység déli részén…

Az éjszakai vihar mintha tisztára mosta volna az égboltot, melyen most egy aprócska felhőfoszlány, annyi sem látszott. A látóhatár keleti szélén emelkedő napkorong sugarai akadálytalanul özönlöttek a föld felszínére, bár gyenge, de nem elhanyagolható melegséget kölcsönözve a magányos utazó átfagyott csontjainak. A férfi, jobb menedék híján, egy szikla árnyékába húzódva töltötte az éjszakát, ami vajmi kevés védelmet nyújtott neki és hátasának a dühöngő vihar ellenében. A hajnal már az úton találta a magányos lovast, akinek, ez a mégoly gyenge napsütés is segített elűzni az éjszaka sötét árnyait gondolatai közül és bizakodással töltötte el. Tapasztalatból tudta, hogy ez az égiháború a tél maradványait is elfújja végre a hegyekből, és végre beköszönt a tavasz.
Methos lassan kétszáz éve járta már a kelet és nyugat világát összekötő karavánutakat, így elég ideje volt kitapasztalni az itteni időjárás törvényszerűségeit. Miután "elbúcsúzott" Kronostól, hátat fordított Európának, letéve arról a tervéről, hogy Görögországban tanuljon. Ezt azon egyszerű okból tette, mert az egyenlő lett volna az öngyilkossággal, és a világ legöregebb halhatatlanja alapvetően nem volt az a típus, aki önként hajtja a fejét Kronos kardja alá. Időnként még mindig eszébe jutottak testvérei, különösen Kronos, aki minden hibája ellenére a barátja, sőt, attól valami több volt.

Biztos volt benne, ha végül találkoznának, Kronos ugyanúgy nem tudná őt megölni, ahogy ő sem tette meg azt kétszáz évvel ezelőtt… Akkor és ott, a sivatagban, Methos tényleg meg akarta tenni, de valami leküzdhetetlen belső kényszer megakadályozta azt. Az öreg halhatatlan élt a gyanúperrel, hogy ennek köze lehet egy ősi szertartáshoz, amit valaha, nagyon régen, és nagyon részegen követett el barátjával… És ez az, ami nem teszi lehetővé számára, hogy egyszer és mindenkorra elfelejtse a múltját. Nem tudta, hogy a másik három együtt maradt-e, de nem is igazán vágyott rá, hogy kiderítse. Ha nem is vennék a fejét, le merte volna fogadni, hogy nem élvezné túlságosan a találkozót.

Az idő múlásával testvérei képe azért elhalványodott a tudatában valamelyest, és megtalálta a módját, hogy az álmaiban kísértő, más jelenetektől is nyugta legyen… legalábbis időnként. Ehhez nem kellett mást tennie, mint lefoglalnia gondolatait valamivel, ami nem engedi, hogy a régi emlékek a felszínre törjenek. Erre, ironikus módon, pontosan kereskedő-karavánok vezetése, és védelmezése bizonyult a legalkalmasabbnak. A hetekig tartó úton, a halhatatlan jó hasznát vette kifinomult ösztöneinek… és nem kevés, ilyen irányú tapasztalatának. Az útvonalak mentén még mindig hemzsegtek a rablóbandák, és az Apokalipszis egykori Lovasának nem maradt ideje a régmúlt bűnök emlékein rágódni, amikor 30-40 halandó életéért volt felelős.

A kereskedők között hamar híre ment rátermettségének, így szinte mindig akadt munkája. Mivel ritkán maradt sokáig egy helyen, és megbízói gyakran cserélődtek, különös módon, az sem tűnt fel senkinek, hogy milyen régóta él már közöttük, anélkül, hogy egy napot öregedett volna. Persze, Methos nem bízta a véletlenre ezt a dolgot, időről időre megváltoztatta a nevét, és ha úgy érezte, hogy egyes városokban az emberek összesúgnak a háta mögött, néhány évtizedig elkerülte azt, más utakon vezetve a karavánokat.
Most éppen a "Niall" álnevet használta, és észak-nyugatra tartott, ahonnan egy prémekkel és nemesfémekkel megrakott konvojt kísér majd a távoli keletre, Kína hegyein túlra. Ez az egyik legveszélyesebb, ugyanakkor a legnagyobb haszonnal kecsegtető út volt, bár Methost alapvetően nem a pénz vonzotta. Élvezte a kihívásokat, a független, szabad életet, az ismeretlen városok forgatagát, az újonnan felfedezett kocsmákban mért sör ízét, a fogadósok szemrevaló lányainak ölelését… Ha néha visszagondolt életének hosszú évszázadaira, be kellett látnia, hogy már nem emlékszik, mikor érezte magát ennyire felszabadultnak, és boldognak… Kivéve "azokat" az éjszakákat…

Most is éppen egy "olyan" éjszaka után ébredt, átázva, vacogó fogakkal, nem tudván eldönteni, hogy a hideglelés a külső körülmények, vagy éppen a belső lelkiállapot okán vette elő. A kora tavaszi vihar hangjai mögött mintha ezrek jajkiáltásait, sikolyait, hallotta volna…

A lassan emelkedő nap melege átjárta tagjait, kisöpörte belőle a hajnal komor hangulatát. Éppen egy magas sziklafalakkal határolt szurdokba készült belovagolni, amikor ragadozó-madarak éles rikoltása ütötte meg a fülét. Ahogy felnézett, négy vagy öt keselyűt látott, nyugati irányban, ahogy a levegőben köröznek. Összeráncolt a homlokát. Bár képtelenség, hogy ilyen távolságból meghallotta volna, de talán nemcsak az éjszakai a vihar hangjai voltak, amik annyira megzavarták az elméjét. Nyugat felé fordította a lovát.

************

A nyomok alapján, táborhelyen késő éjszaka üthettek rajta az útonállók. A szerencsétlen utazóknak esélyük sem volt a védekezésre, legtöbbjüket álmában érte a halál. Methos csendesen lépkedett a testek között, mintha attól tartana, hogy felébreszti őket… persze semmi sem mozdult. "De akkor mi riasztotta fel a keselyűket? Ha valamilyen vadállat, akkor annak nyoma lenne, de látok semmi ilyesmit." - A valamikori táborhely közepére érve, frissen felásott földet talált, mintha valaki sírt kezdett volna ásni a halottaknak. "A rablók aligha törnék magukat ezzel, már bizonyára messze járnak. Akkor tehát van túlélő… nem… nem egészen túlélő, hogy pontos legyek…" - Methos gondolatait egy borzongattóan ismerős, gyűlölt-izgató érzés szakította félbe. A közeli sziklák felé fordult.

- Hé, Te! Tudom, hogy ott vagy. Lépj elő! - kiáltotta, miközben kihúzta a kardját.

Egy vékony alak bújt elő a rejtekhelyről, és tétova léptekkel indult el felé. Ahogy közelebb ért, Methos szemügyre vette. Fiatal férfi, inkább még csak fiú volt, legfeljebb húsz éves lehetett. Arca keleties vonásokat mutatott, ahogy sűrű, fekete haja is, amit azonban megcáfolt a pillantása, mely a keleti emberek ferde metszésű, sötét szemei helyett, smaragdzöld volt, és mandula-alakú. Bőre barnás aranyszíne szintén azt mutatta, hogy a császár alattvalója.
Fényes anyagból készült, kék kaftánt viselt, melyet azonban vérfoltok mocskoltak össze, és lyukak éktelenítettek, több helyen is, a mellkasán és a hátán. Methos szánakozva nézte. Látszott, hogy a fiú félig önkívületi állapotban, és egyáltalán nem fogta fel, mi is történt vele. Persze, ez nem olyasmi, amit csak úgy fel lehetne fogni. Lassan lecsúszott a lováról, és a fiúhoz lépett. Kardját visszacsúsztatta az oldalán függő hüvelybe.

- Hogy hívnak? - kérdezte csendesen. Nem kapott választ, a "túlélő" mintha meg se hallotta volna. Megismételte azon a nyelven, amit keleti utazóktól tanult, de ezzel sem járt nagyobb sikerrel. Végül megvonta a vállát, és a halottak felé fordult. - El kell temetnünk őket. - meglepetten látta, hogy a fiú követi. Kardjával meglazította a földet, a másik alak pedig kihordta az egyre mélyülő gödörből.

Sokáig tartott, de Methos nem sajnálta rá az időt. Mikor végre elvégezték szomorú feladatukat, és közös sírba temették a szerencsétlen utazókat, pár percre megálltak a földhányás mellett. Methos egy halk hangot hallott, alig többet suttogásnál.

- Jin.

- Tessék? - kérdezte önkéntelenül.

- A nevem. Jin-Ke. - A fiú ennyit tudott mondani mielőtt eleredtek a könnyei. Az öreg halhatatlan átfogta a vállát, és egy szó nélkül a közelben várakozó hátas felé indultak.

3. Tanítványok és mesterek

A város piactere pezsgett az élettől. Egy karaván érkezése mindig nagy esemény volt, és most a város lakóinak apraja-nagyja ott nyüzsgött a fogadására. A gyerekek távoli vidékek meséire áhítoztak, a nők egzotikus fűszerekre, illatszerekre, a férfiak, főleg a kereskedők, a jó üzlet reményében sereglettek oda.
Két alak sodródott a tömeggel szemben, a kövekkel kirakott tágas téren keresztül. Ők nem voltak kíváncsiak a karaván kincseire, tekintve, hogy az elmúlt hetekben éppen eleget látták azokat. Fáradtan, de a jól végzett munka elégedett érzésével nyomultak a tér szélén álló fogadó felé, ahol sört és éjszakai szállást reméltek. Hiba nélkül ellátták feladatukat: célba juttatták a karavánt. Az elmúlt hetek feszültsége után végre megpihenhetnek.

A magasabbik, fehér bőrű, barna hajú alak, meglehetősen jellegzetes profillal, kiszúrt egy csendes sarkot a söntés végében, ahonnan szemmel tarthatja a fogadóba belépő vendégeket. Bár mostanában éppen nem keveredett semmi balhéba, az óvatosság a vérévé vált hosszú élete során. Többek között ezért is volt olyan hosszú. Hosszabb, mint bárki másé a földön, és Methosnak esze ágában sem volt másnak átadni a "legöregebb élő halhatatlan" címet.

Eközben társa a pulthoz lépett, és kikért két hatalmas kupa sört. Methossal ellentétben legfeljebb a "legzöldfülűbb halhatatlan" címére pályázhatott volna, de ez cseppet sem zavarta. Fiatal volt, a szó mindkét értelmében, ami a hozzá hasonlókat jellemzi: fiatalon, huszadik születésnapja előtt pár nappal érte a halál, és az óta az elátkozott nap óta, nem öregedett, és már nem is fog. Másfelől, a halandók mércéje szerint is alig volt negyven éves. Húsz éve kóborolt Methos oldalán, aki Első Halála után rátalált, és magához vette az összezavarodott fiút. Az öreg halhatatlan először aggódott miatta, mert túl fiatalnak találta Jin-Ke-t, hogy részt vehessen a Játékban. Arra gondolt, hogy elviszi Tibet kolostoraiba, hogy ott éljen a szerzetesek között, a Szent Hely örök biztonságában, de meg kellett hajolnia a fiú képességei előtt. Jin-Ke tökéletesen kihasználta fiatal korából származó hajlékonyságot és robbanékonyságot. Bár még nem harcolt halhatatlannal, az útjaik során rájuk támadó rablókat, zsákmányéhes katonákat olyan halálos gyorsasággal és pontossággal tette hidegre, ami néha még mesterét, Methost is meghökkentette.

Évek szívós munkájával és gyakorlásával megtalálták azt a stílust, amely legjobban megfelelt Jin-Ke testi adottságainak. Mivel a fiú alacsony volt, és inkább ruganyos, mint erős, rövidebb, könnyebb kardot forgatott, mint a legtöbb halhatatlan, de ezt ellensúlyozandó, nem egyet, hanem kettőt. A hátára szíjazva, nyíltan hordta őket, de ennek ellenére nem látszott veszélyes harcosnak. Kisfiús mosolya, ragyogó smaragdzöld szeme sokszor megtévesztette a kötekedő kedvű halandókat… nos, és legalább annyiszor elvarázsolta az útjába kerülő lányokat, asszonyokat.

Ez utóbbi tulajdonságában is rokonlélekre talált mesterében, és ebből kifolyólag elég sokszor nyílt alkalma vívó-, és verekedőtudományát megmérettetni… csakúgy, mint a gyors felszívódás tudományát. Methos és Jin-Ke… mindkettejüknek a fehérnép és a jó sör volt a gyengéje, és az előbbi miatt elég sokszor kerültek bajba.
Miután rátalált a fiúra, Methos folytatta a gondtalan, nemtörődöm vagabund életét, és ezt az életformát ismertette meg tanítványával is, aki minden szempontból lelkes és kiváló tanoncnak bizonyult. És ez okkal bőszítette a halandó férfilakosságot.

Ebben a városban már jó öt éve nem jártak, így remélték, hogy legalább az első éjszakát megússzák svédtorna nélkül. (Bár ők még nem így nevezték, tekintvén, hogy "svédek", mint olyan, még nem is léteztek.)

- Vajon Katrina emlékszik még rád? - vigyorgott Methos kupája felett társára.

- Katrina? Ő nem ebben a városban lakik. Itt neked van okod tartani Mira férjétől… Legközelebb ne a testőrparancsnok feleségével kezdj ki, Methos. - hangzott a flegma válasz, miközben Jin-Ke jót húzott saját kupájából.

- Mira? - Methos összeráncolta a homlokát. - Remélem, tévedsz. Lassan külön naplót kellene vezetnünk, hogy mikor, hova és miért nem ildomos visszamennünk… - felsóhajtott - Ha így folytatjukk, hamarosan már nem lesz város, ahová egy emberöltőn belül betehetjük a lábunkat.

- Még egy napló? - A fiatal halhatatlan tettetett kétségbeeséssel kapott a fejéhez. - Az is bőven sok, amit most vezetsz.

- Ha annyi idős leszel, mint én, remélem megérted, miért olyan fontos ez, Jin-Ke. - sóhajtott Methos. Ifjú tanítványa nem sok affinitást mutatott a naplóírás iránt, bár amikor találkoztak, már tudott írni-olvasni saját nyelvén, és Methos az oktatásnak ezt a részét sem hanyagolta el. A fiú jelenleg öt nyelven beszélt, és három nyelven értette meg az írásjeleket.

- Ha annyi idős leszek, mint te… - a tanítvány szemei elálmodoztak. - Huh, ebbe még belegondolni is szzédítő. Vajon mi lesz akkor Methos? Milyen lesz akkor a világ?

- Ki tudja, Jin… - mosolyodott el talányosan Methos. - Majd meglátod. Most pedig, - váltott témát - én elmegyek, és megnézem, tényleg igazad van-e Mirát illetően. Ha tényleg a férje a testőrkapitány ebben a városban, még hajnal előtt továbbállunk. Te addig válassz ki egy viszonylag tiszta szobát, is vitesd fel a vacsoránkat, no meg némi sört is. - azzal felhajtotta maradék italát, és kilépett a térre.

Időközben erősen bealkonyodott. Sötét árnyak szabdalták a keskeny sikátort, ahova Methos beváltott, a városkapu felé igyekezve. Az öreg halhatatlan cseppet sem bánta ezt. Az árnyék elrejtette, biztonságot adott, ami annak a bizonyos testőrkapitánynak a harciasságát ismerve, nem utolsó szempont. Nem mintha Methos nem tudta volna legyőzni. Az esetleges harc kimenetele egy percig sem lehetett kétséges. De a férfi Mira férje és támasza volt, és a halhatatlan nem vette volna a lelkére, hogy özveggyé tegye.

Mira és férje egy pillanat alatt elmosódtak gondolatai között, amikor egy halhatatlan jelenlétét érezte meg a közvetlen közelében. Egy pillanatig azt hitte, Jin-Ke jött utána, és lassabban reagált a szokottnál. Ez tökéletesen elég volt a másiknak, hogy meglepje Methost. Az öreg halhatatlan előtt egy jól ismert, jég-kék szempár parázslott fel, és meghallotta, a halk, mégis oly félelmetes suttogást. Lélegzete elakadt, és nemcsak a torkának nyomott kard miatt.

- Üdv, testvér. Régen találkoztunk…

- Kronos… - Methos hangja elakadt.

- Ez minden mondanivalód? Több mint kétszáz év után? Kicsit többet vártam tőled, de mindegy. Szép álmokat, testvér. - Kronos hangját gyönyör öntötte el. Ez volt az utolsó, amire Methos emlékezett…

Hajnalodott, mire magához tért. Meglepetten tapasztalta, hogy még mindig a sikátorban fekszik, és feje a nyakán tartózkodik. Egy hosszú pillanatig arra gondolt, hogy talán csak álmodta az egészet, de ahogy végignézett magán, rá kellett jönnie, hogy nem álom volt. Csak Kronos képes így elintézni valakit. Megpróbált felállni, de nem teljesen behegedt sebei tiltakoztak ez ellen. Rosszullét környékezte. Jin már biztosan aggódik miatta… vagy azt hiszi, megint Mira ágyában vendégeskedik. Jin… Kronossal egy városban. Elöntötte az aggodalom a fiú miatt. Összeszedte minden erejét, és bizonytalanul támolyogva elindult a fogadó felé.

Mire odaért, valamennyire összeszedte magát. A fogadós megmutatta melyik szobát vették ki, és Methos elhűlten tapasztalta, hogy nem érzi fajtájabeli jelenlétét. Igaz, Serkentésnek sem volt nyoma, ami kicsit megnyugtatta.
Megvárta, amíg a fogadós visszaballag a söntésbe, majd benyitott. A szobában óriási rendetlenség fogadta, felforgatott bútorok, a vacsora darabjai a földön, összetört söröskupák roncsaival keveredve. Bármi is történt, Jin-Ke nem adta meg egykönnyen magát. A romok között, egyetlen bútordarab állt rendületlenül a szoba kellős közepén, az asztal. Ahogy közelebb lépett, az öreg halhatatlan egy pergamendarabot pillantott meg rajta. Ősi, majdnem-elfelejtett írásjelek sorakoztak rajta. Jin-Ke nem ismerte ezt a nyelvet, ahogy rajta, Methoson kívül is csak alig néhányan.
Az öreg halhatatlan legsötétebb gyanúit látta beigazolódni, amikor kézbe vette.

Magadhoz tértél, testvér?
Meghagytam az életedet, ahogy akkor, a sivatagban, te is meghagytad a Serkentésemet. Nem mintha ez bármit is számítana…
Akkor azt kérted, keressek helyetted valaki mást. Amikor rátok találtam, meg akartalak ölni, de ahogy figyeltelek kettőtöket, rájöttem, igazad van. Ó, igen, már hónapok óta a nyomotokban voltam, biztonságos távolságból figyeltem, ahogy oktatod kis védencedet. Nagyon tehetséges a fiú, ugye? Bizonyára méltó utódod lesz, szeretett testvérem.
Valaha a tanítványod voltam, Methos, ugyanúgy, mint ez a fiú… És úgy döntöttem, ezek után, hogy én leszek a mester. Jin-Ke pedig a tanítványom.
Az Apokalipszis Lovasai vágtatni fognak, veled, vagy nélküled, Methos, bár biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. Ne feledd, olyan vagy, mint én… te hozzám tartozol, ahogy Jin-Ke is fog, mégpedig hamarosan.

Kronos

Methos ujjai elfehéredtek, ahogy a pergament szorították. Jin-Ke… és Kronos.
Szinte hallotta testvére gúnyos, elégedett nevetését. Kronos tudta, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni. Utánuk fog menni, és a Lovasnak pontosan ez volt a célja. Methos nem tudta pontosan, mit tervez a sötét halhatatlan, de sejtette, hogy valami módon vissza akarja csalogatni a Lovasok közé. És semmilyen eszköztől nem riad vissza célja elérésében, még Jin-Ke elrablásától sem.
Az öreg halhatatlan érezte, hogy ez csapda, de nem tehetett mást… követnie kellett őket.

4. Era

A tavaszt gyorsan követte a tikkasztó nyár, majd a kemény tél. Methos könnyűszerrel nyomon tudta követni testvére nyomát, bár biztos volt benne, hogy ez azért lehetséges, mert Kronos azt akarja, hogy kövesse.
Ugyanakkor bárhogy igyekezett, utolérni sohasem sikerült őket. Egy héttel, vagy két nappal, de mindig hamarabb elhagyták a városokat, ahol megfordultak
Pontosan egy évvel azután a találkozás után, Methos egy elhagyott, ősi város sötét romjaihoz érkezett. Valamikor gazdag település volt és élettel teli. Methosnak eszébe jutott a város neve is: Era. Lakosai felfuvalkodottságukban elhatározták, hogy leszámolnak az Apokalipszis Lovasaival. Csellel elfogták, és idehurcolták őket… Másnap, a tűzvészből megmenekült maroknyi halandó vitte szerte a hírét a Lovasok legyőzhetetlenségének és kegyetlenségének.

(A részletekért olvassátok el Xenon: "A keleti földeken át" című írását.)

"A régi szép idők…" Methos meg sem lepődött, amikor megérezte a halhatatlanok jelenlétét. Kronos mindig jó érzékkel választotta ki a helyszínt és az időt. Felelevenítette benne a régi idők dicsőségét, azt remélve, hogy ezzel jobb belátásra bírja. El sem tudta képzelni, hogy Methos már nem az erőt, a legyőzhetetlenséget látja a régi romokban, hanem az elpusztított emberek sikoltozását hallja, ahogy végignéz rajtuk.

Lassan beljebb léptetett lovával a lángmarta falak közé. Kronos és Jin-Ke a főtéren várta, pontosan ott, ahol valamikor egy emelvény állt, a Négy Lovas kivégzésének tiszteletére… Methos lassan lecsúszott lováról, és kardját megmarkolva, feléjük indult. Kronos arcán nyoma sem volt az érzelmeknek, de a szemében csillogó fény elárulta elégedettségét.
Methos inkább ifjabb tanítványa felé fordította a figyelmét. Szíven ütötte, amit látott. A fiú vált-vállnak vetve állt Kronos mellett, és mintha csak az öreg halhatatlan, fiatalabb, zöld szemű kiadása kelt volna életre benne. Ugyanolyan magas volt, mint Kronos, bár ez utóbbi erőteljesebb, izmosabb volt nála. Ruhájuk, testtartásuk egy az egyben megegyezett, annyi különbséggel, hogy Jin-Ke nem tudta elrejteni érzelmeit. Düh és gyűlölet sütött belőle korábbi mestere felé, bár ez nem lepte meg Methost. Csak fájt neki. Nagyon.

- Emlékszel a régi szép időkre, testvér? - Kronos széles gesztussal mutatott körbe a csendes romokon. Kérdésével nem Methost célozta meg. Jin-Ke számára akarta nyomatékosítani, hogy mindaz, amit elmondott neki Methos múltjáról, igaz. Az öreg halhatatlan feleletül lassan bólintott.

- Itt az út vége, Kronos? - Hirtelen nagyon elege lett a világból, az életből. Abban a pillanatban azt sem bánta volna, ha Kronos ott helyben a fejét veszi. De a Lovasok Vezetőjének esze ágában sem volt ezt a szívességet megtenni neki. Még nem.

- Talán. De előbb valaki még beszélni szeretne veled. - Kronos Jin-Ke felé intett. A fiú előrelépett, egészen közel sétált az öreghalhatatlanhoz. A harmadik alak a háttérbe húzódva figyelte őket.

- Nem így kellene ezt megbeszélnünk. És nem most. - próbálkozott csendesen Methos.

- De igen! - csattant fel Jin-Ke - Igazat mondott rólad?

A válasz hosszú szünet után érkezett.

- Más idők voltak… Én is más voltam… Az egész átkozott világ más volt! Rendben?

- Megölted azokat az embereket? - a fiú hangjában fájdalom bujkált.

- Igen. Ezt akarod hallani? Egyedül a gyilkoláshoz értettem… Ezt akarod hallani?

- Elég.

- Nem! Nem elég! - Methos szemében kegyetlen szikrák gyúltak. - Gyilkoltam… és nemcsak ötvenet öltem meg, nem is csak százat, vagy akár ezret… Tízezret öltem meg! És nagyon jól csináltam… Még csak nem is bosszúból tettem… nem is a zsákmányért. Csak azért… mert szerettem. Az emberek senkik voltak, ez a város semmi volt. Tudod, ki voltam?… Én voltam a Halál…. A Halál, Lóháton - felnevetett - Ha az anyák ijesztgetni akarták a gyerekeiket, én voltam a szörny, akit emlegettek. Én voltam a rémálom, mely ébren tartotta őket egész éjjel… Ezt akarod hallani!? A válasz, igen… Ó, igen.

- Nem! - A fiatal halhatatlan elveszítette önuralmát, vad mozdulattal előrántotta egyik kardját, és Methos felé vágott.

Methos reflexszerűen mozdulattal hárította a támadást, de az elsőt máris követte a második, majd a harmadik csapás. Vad, féktelen küzdelem volt. A fiú sokat fejlődött a Kronossal töltött idő alatt, de jelenleg indulatai elvakították. Methos azon kapta magát, hogy az utolsó pillanatban fogta vissza a kardját, nehogy lemetssze a fiú fejét a nyakáról. Jin-Ke hibázott, Methos mégsem használta ki az előnyét. Képtelen volt rá. Kronos szótlanul figyelt a háttérből, nem mutatta jelét, hogy látja, mi történik. Hogy a fiatal halhatatlan észrevette-e saját hibáját, azt sem lehetett megítélni, mindenestre, legközelebb óvatosabban, de nem kevesebb elszántsággal támadott. Methos inkább csak védekezett, nem tudván eldönteni mit tegyen.

Jin-Ke egyik támadása meglepte a tétovázó Methost. A jobbos kard támadását megakasztotta a fegyverével, de Jin-Ke balos pengéje mély sebet kulcscsontján, és belevágott a nyakába. Az öreg halhatatlan fájdalmas nyögéssel lépett hátra.
A kín, és az életveszély sokkoló érzése összetörték az önkontroll vékony rétegét. A régen eltemetett, pusztító indulatok átvették az uralmat Methos felett. A barna szemek felparázslottak, és kegyetlen, hideg kifejezés ömlött el az arcán. Jin-Ke meglepődve lépett hátra, mert még sohasem látta ilyennek korábbi mesterét, és Kronos elégedetten elmosolyodott a háttérben. A Lovas újra életre kelt.

Jin már ekkor halott volt, csak még nem tudott róla. Methos pusztító erejű csapása szinte elzsibbasztotta kardot tartó jobbját. Felemelte balját… mozdulata megakadt a mellkasába hasító fájdalomra. Lenézett, és meglátta a mellébe fúródott tőrt. Nem értette… egy hosszú pillanatig nem fogta fel, mi is történt vele. Tétován Methos szemébe nézett, de aki visszapillantott rá, az nem egykori mestere volt, hanem az, akiről Kronos mesélt: a Halál Lóháton.
A Halál hidegen elmosolyodott, ahogy kiütötte a fiú elgyengülő ujjai közül a kardot, majd ugyanazzal a lendülettel megpördült tengelye körül… pengéje megvillant…

A hang, amivel Jin teste a földre rogyott, kijózanította Methost. Hirtelen nem tudta, hol van… Meglátta maga előtt a halhatatlan torzóját… majd megérezte a levegőben sűrűsödő Őserőt…

"Nem!" Azt hitte, úgy sikoltja, ahogy a torkán kifér, de valójában egy hang sem hagyta el a száját. A lelke sikoltott. Nem akarta. Nem akarta ezt a halált, és nem akarta ezt a Serkentést, de már nem tehetett semmit. A villámok lecsaptak rá, át- és átjárva testét. A Serkentés nem volt különösebben nagy erejű, de a tehetetlenség, a lelki fájdalom és kétségbeesés mégis az eszméletlenségbe taszították Methost.

Mikor magához tért, egyedül találta magát. Kronos eltűnt.
Lenyelve keserűségét és könnyeit, Methos eltemette Jin-Ke testét Era csendes romjai között. Amikor lovához lépett, egy pergament talált, félig a nyereg alá csúsztatva.
Ahogy olvasta, szinte hallotta Kronos gúnyos hangját a fejében.

Hogy érzed magad, testvér?
Milyen jó volt látni, hogy nem felejtetted el, ki is vagy valójában…
Igen, Methos, Te olyan vagy mint Én… az életed az enyém… hozzám tartozol.
Ezt sohase felejtsd el, ahogy azt sem, hogy ezennel megígérem… megesküszöm, hogy egy szép napon… még találkozunk.
K

Methos lassan összegyűrte a pergament, és szélnek eresztette. Megfordította lovát és lassan, lehajtott fejjel, elhagyta Erát, a holtak városát.

Élete következő majd' három évezredében Methosnak számtalan barátja és ellensége, felesége, szeretője vagy éppen riválisa akadt… de tanítványa, egy sem.

VÉGE