A tágas edzőterem ablakain beeső napsugarak csillogó fényoszlopokká varázsolták a párbajozók által felvert port. Ha egy kívülálló látta volna őket, valószínűleg rendőrért rohan, mert a két alak minden védőfelszerelés nélkül, és valódi, igencsak élesnek tűnő kardokkal küzdött. Mindkét fél a végsőkig elszántnak tűnt. Fel sem vették, mikor ellenfelük pengéje olyan közel ért a testükhöz, hogy felsértette a bőrüket. A harc egy darabig kiegyenlítettnek tűnt, egészen addig, amíg a magasabbik alak, egy követhetetlenül gyors mozdulattal, ki nem ütötte az alacsonyabb kezéből a kardot. A penge még a levegőben volt, amikor tulajdonosa már utána is vetette magát, ellenfele azonban a bokájánál fogva visszarántotta. A pórul járt fél hangos csattanással, félig a hátára, félig az oldalára zuhant. A győzelemre álló harcos a mellére térdelt, kardját a hanyatt fekvő alak nyakához illesztette.

- Ismered a törvényt. Vesztettél. Enyém a Jutalom. - A vesztes megadóan lehunyta a szemét.

- Vesztettem, elismerem. Sajtos, vagy pepperonis?

- Sonkás. Extra sajttal. - állt fel a győztes, gálánsan felsegítve partnerét. - Nem volt rossz, Amanda.

- Na ja. - húzta el a száját a vesztes. - Még jó, hogy csak pizzában játszunk, Methos. Remélem, Duncan hamarosan visszajön, és akkor jobb dolgokkal is elüthetem az időmet… - Amanda hangja enyhén álmodozóvá vált.

- Kibékültetek? Elég morcos volt rád a Prágában történtek miatt.

- Rám? Talán Ránk, kedvesem. Szerencsére nem haragtartó…

- No igen. - nevetett Methos - Ez a mi szerencsénk.

Az ellenfelek teljes egyetértésben vonultak az egyik sarokba, ahova korábban lepakolták a cuccaikat. Methos leült egy székre, és a keze ügyében levő hűtőtáskából kivett egy doboz sört. Felbontotta, és ahogy belekortyolt, mélységesen elégedett kifejezés ömlött el az arcán.

- Ez az igazi jutalom… - lehunyta a szemét. Nem vette észre a gonosz mosolyt Amanda szája sarkában, ahogy a lány a háta mögé lépett, és elkezdte masszírozni a vállait. - Hmm… nagyon jó… - szinte dorombolt az élvezettől.

- Duncan is mindig ezt mondja… - suttogta Methos fülébe a lány, majd egyik kezét mintegy véletlenül a halhatatlan késének markolatára ejtette.

A világ hirtelen tótágast állt Amandával. Jó kétméternyi szabad repülés után ismét a talajon landolt, ezúttal tüdeje másik feléből préselve ki minden levegőt. Methos szemmel láthatóan élvezte a lány dühét, ahogy az, paprikavörös arccal fordult felé. Gúnyosan megemelte felé a sörösdobozt, melyből egy csepp sem lötyögött ki az akció alatt.

- Hát ez nem jött be, kedvesem. Ezek szerint, ma este a sört is te hozod. - vigyorgott - Hétkor találkozunk, nálam.

Aznap este Methos lakásán…

- Methos, hol tartod a késeket? Methos? … Methos?! - Amanda éppen az öreg halhatatlan konyhájában uralkodó káoszon próbált meg úrrá lenni, és felvágni a pizzát. A házigazda kedvenc pózában elterpeszkedve éppen teljes hangerőn "élvezte" Bruce Springsteen érces hangját. Amanda kevésbé volt feldobva. Nézete szerint Methos, kedvenc testvére, "Kronos a Káosz fia" emlékének szentelte a konyhát. Idegesen berontott a szobába, és elhallgattatta a CD-lejátszót. A műélvezetben megzavart Methos kinyitotta az egyik szemét.

- Mi van?

- Mivel vágjam fel a pizzát? Talán a kardoddal? Mert a késeket nem találom.

- Egy: a kések a mosogató melletti fiókban vannak. Kettő: ne mondj ilyeneket Caledvwlch jelenlétében. A végén még megsértődik… Most pedig kapcsold vissza a lejátszót. Ez a legjobb rész.

- Caledvwlch? - Amandának eszébe jutott, hogy Methos egyszer már említette neki, hogy így hívják a kardját, és célzott valami történetre is. Felébredt benne a kíváncsiság. Különleges penge lehet, ha rábírja az öreg halhatatlant, hogy mesélje el, ez az este eltöltésének igen kellemes módja lehet.

A jelzett helyen megtalálta a késeket, egy alkalmas darabbal sikerült felvágnia a pizzát, majd egy karton sört felragadva, legragyogóbb mosolyát az arcára varázsolva, elindult Methos becserkészésére.
A szerencse a kezére játszott, egy hirtelen áramszünet formájában. Hogy ezt most a "kíváncsi asszonyok védőszentje", vagy egy aludni vágyó szomszéd intézte el, azt sohasem tudta meg. Szerencsére az öreg halhatatlan jobban kiigazodott a konyhában, mint ő, és percek alatt elővarázsolt néhány gyertyát. A hangulatos, néma félhomályban Methost nem kellett sokat győzködni, hogy mesélni kezdjen. A gyertyák lángjai különös fényeket gyújtottak tekintetében, ahogy emlékei jó másfél évezreddel visszasodorták az időben.

i. sz. 500. körül…

1. Crann Bethad

A hatalmas szürke csődör patái meglepően kevés zajt csaptak. A talajt vastag, puhán sercenő fenyőtű-réteg borította, az ágak sátrat vontak a ló és lovasa felé. Az eső néhány órája elállt, de a tűlevelek végén még gyémántként csillogtak a vízcseppek. A levegőben tiszta fenyőillat keveredett a nedves avar aromájával. A nyeregben ülő alak szemei fáradtan kutattak éjszakai pihenőhely után, de úgy tűnt, a kiadós zápor egy talpalatnyi zugot sem hagyott szárazon. Még sohasem járt ilyen mélyen az északi erdőségekben. Napok óta nem találkozott emberi településre utaló nyomokkal. A nap lassan lebukott a távoli hegyek mögött, és feltámadt a szél. A férfi megállította a csődört, és felegyenesedett a nyeregben. Ismerős illat csapta meg az orrát. A szél felé fordította arcát, és amikor megint meglebbentek az ágak, már azonosítani is tudta a halvány füstszagot.

"Tölgyfa. Valahol tölgyfát égetnek. Márpedig ahol tűz van, ott emberek is vannak, akik talán szállást adnak egy megfáradt utazónak." A férfi kelet felé fordította hátasát. Az egyre sűrűsödő sötétség miatt hamarosan le kellett szállnia a nyeregből, kantárszáron vezetve tovább a szürkét. Átkelt egy patak gázlóján, majd a talaj emelkedni kezdett. Hamarosan egy faóriásokból álló tölgyfaliget széléhez érkezett. Tett néhány lépést, amikor érezte, hogy a világ megváltozik körülötte. A levegő hűvösebb, nyirkosabb lett. Füstszag, mohlepte fák és avar illata szállt. A szél elült, és a ligetből nem hallott zajokat, a lombok nem susogtak, apró lábak nem surrantak a bozótban, a madarak sem csiviteltek Egy pillanatra megtorpant, hátradobta hosszú, barna köpenyének csuklyáját az arcából, és elszántan nekivágott az emelkedőnek. A domb tetején megritkultak a fák, és egy tisztás bontakozott ki előtte a sötétségből. A tisztás közepén egy gigantikus tölgyfa magasodott, még sohasem látott hozzá hasonlót. Az óriás körül, tölgyfából rakott máglyák gyűrűje biztosított szinte nappali fényt. Ezeknek a füstjét érezte meg korábban a vándor. Az ősöreg fa gyökerei embermagasságú barlangokat, éregeket alkotva tekeregtek a föld felszínén, mielőtt eltűntek volna a talajban. Hihetetlenül vastag törzse merészen ostromolta az eget. Fenséges látvány volt, mintha minden tölgyek öregapja elevenedett volna meg a férfi szeme előtt. De nemcsak a fa, hanem az egész hely különös légkört sugárzott. Mintha a föld ezen, kis darabja felett megállt volna az idő.

"Mint egy szentély… Szent Hely." - gondolta a férfi, miközben közelebb lépett. Csillogás vonta magára a figyelmét: egy, a gyökerek által formált, barlang bejáratát átlátszó, üvegszerű anyag zárta el. A csillogó felület mögött lassan egy alak bontakozott ki, a máglyák reszketeg fényénél. A fa gyökerei egy asszonyt tartottak fogva. A férfi ámultan nézte a szívfájdítóan szép arcot: hófehér bőr, dús ajkak, smaragdzöld szemek, finom metszésű orr, derékig érő, vörös hajzuhatag. A különös börtön foglya láthatóan nem vett tudomást a külvilágról. Szemei a semmibe meredtek, mintha nyitott szemmel álmodna.

- Ki vagy Te? - suttogta a férfi, megigézve a lány szépségétől.

- A neve Morgana. - felelte egy hang csendesen a háta mögött.

Az alig halhatóan kiejtett szavak hihetetlen hatással voltak a vándorra. Egy szempillantás alatt megperdült, és ugyanezen mozdulat közben az oldalán függő kard a kezében termett. Elszántan villogó szemmel meredt a háta mögé lopódzó alakra. Nem értette, hogy tudta meglepni, hiszen talán, ha hallania nem is, de éreznie kellett volna közeledtét… érezni azt az ősi, jól ismert zsongást, mely most már tisztán betöltötte elméjét.
 Az újonnan érkezett nem látszott veszélyesnek. Egy fiatal fiú, alig túl a kamaszkoron, mosolygott rá. A vékony, magas, hórihorgas alak látszólag nem viselt fegyvert, kezében mindössze egy kőrisfa botot szorongatott. Láthatóan nem ijedt meg a fenyegetően villogó pengétől.

- Üdv, vándor. Erre, - intett a kard felé - semmi szükség. Nincs okod tartani tőlem. Különben is, gondolom tisztában vagy vele, hol vagyunk.

A másik lazított fegyvere fogásán.

- Ki vagy, és hogy kerülsz ide?

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Ez az én ligetem… már ha lehet ezt a helyet valakiének nevezni… A nevem Mirddin, de errefelé Merlinnek is neveznek. Benned kit tisztelhetek?

- A nevem Methos. - a vándor úgy gondolta, némi jó modorral többre jut, mint karddal, különben is hullafáradt volt, és éppen egy szent helyen álltak. - Elnézésedet kérem, a heves reakccióért, de már idejét sem tudom, mikor leptek meg így hátulról. Napok óta kóborlok az erdőben, de egy teremtett lélekkel sem találkoztam. A tüzed füstje vezetett ide. Akkor láttam meg őt… - intett a gyökérbarlang foglya felé. - Gyönyörű… de mit keres ott bent?

- Methos… - ízlelgette a nevet Merlin. - Harcos vagy? - A férfi kardja felé intett, mely még mindig a kezében volt. Nem vett tudomást a másik kérdéséről.

- Megvédem magam, ha kell, de nem keresem a harcot. - felelte amaz óvatosan. - Ki ez a nő? - makacskodott.

- A neve, mint mondtam, Morgana. - sóhajtott fel a kölyökképű fickó. - Egy nő, aki rossz csillagzat alaatt született. Nézd!

A vörös hajú szépség mélyen kivágott ruhája szemérmetlenül sokat szabadon kebleiből. Bal mellén, a szíve felett, különös, félhold alakú anyajegy sötétlett.

- Te hiszel a boszorkányokban? - kérdezte Methos.

- Ezek szerint te nem. - vonta meg a vállát Merlin. - Igazság szerint Morgana sem az anyajegye, hanem a szívében lakozó gonoszság miatt került oda.

- Te zártad be?

- Igen. Sajnos a végzetet megváltoztatni nem tudtam, csak elodáztam. Nem tudtam elpusztítani… erre sajnos nem vagyok képes… egyelőre. Bár nem érzed, mert ez az átlátszó fal több mint, aminek látszik, de ő is közülünk való… ahogy a társa, Mordred. Ők ketten pusztulásba akarják dönteni Angliát.

Methos lélekben megvonta a vállát. A szépségnek és gonoszságnak annyi formájával találkozott már, hogy hitt Merlinnek. Elfordult a vörös hajú szépségtől. Merlin követte.

- A közelben van a barlangom. Szívesen látlak, vándor!

Merlin barlangja a tölgyfa mögött nyílt, és mélyen benyúlt a hegy gyomrába. A faóriás gyökerei körülszőtték a tágas üreget, természetes polcokat, térelválasztókat hozva létre.
Odabent Methos orrát meghitt-kellemes illat csapta meg. Szárított gyógynövények, füvek, és gomba buja aromája, keveredett a sült hús ínycsiklandó illatával. A fáradt vándor fantáziáját főleg ez utóbbi indította be, a barlang közepén terpeszkedő tűzhely fölött piruló pecsenye láttán összefutott a szájában a nyál.

- Láss hozzá! - bíztatta mosolyogva Merlin. - Én addig hozok valami innivalót.

Hamarosan két hatalmas kupa méhsörrel tért vissza, és jó étvággyal csatlakozott vendégéhez. A vacsorát barátságos csendben fogyasztották el.
Vacsora után Methos kiment, és ellátta lovát, akit a barlang bejáratánál, egy száraz beugróban szállásoltak el. Mire visszatért, a tűz már csak parázslott. Merlin időközben feltöltötte a söröskorsókat, amit hálásan nyugtázott. Újdonsült ismerőse a tűz mellet ült, és a parazsat bámulta. Methos csatlakozott hozzá.

- Különös ez a hely. - törte meg végül a csendet az öreg halhatatlan. - Egyszerre hátborzongató, és megnnyugtató. Nincs rajta templom, szentély, vagy akár egy oltárkő, mégis Szent Hely. A csontjaimban érzem.

- A Fa miatt van. - felelte csendesen Merlin, miközben körbemutatott kezével. - Ő a Crann Bethad.

- Az életfa? - Methos le tudta fordítani, mit jelent az ősi, kelta szó, de nem értette, mire céloz társa. Merlin mélyet sóhajtott.

- Igen. Ide kellett csalnom Morganát, mert csak itt tudtam őt csapdába ejteni. Itt a föld ereje különösen erős. Az itt élők hite szerint ez a föld, ez a világ, Ymír, az óriás testéből teremtetett. Testéből lett a föld, véréből a tenger, csontjaiból a hegyek, koponyájából az égbolt, hajából az erdők. A szívéből pedig, ami mindezt összetartja, kihajtott Crann Bethad a Világfa. Ősi legenda ez, nem tudom, mennyi igaz belőle, de az biztos, hogy a Fa itt van, és a gyökerei mélyére húzódó barlangok nem tartoznak Midcuart, a középső létsík világához, ahol élünk. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sikerült oda száműznöm legnagyobb ellenségemet, bár azt nem tudom, meddig tarthatom ott. Mordred biztosan keresni fogja, és megtalálja a módját, hogy kiszabadítsa. Csak időt nyertem, hogy felkészüljek a végső harcra. - A gyerekes archoz nem illettek ezek a kemény, keserű szavak, ahogy a szemében bujkáló fájdalmas, hideg elszántság sem. Methos gyanította, hogy ez a "fiú" elég régóta járja már a halhatatlanság rögös útjait, csakúgy, mint jómaga. Merlin váratlanul elmosolyodott. - Nem illik a fáradt vándort ilyen zavaros, történetekkel traktálni. És te, merről jöttél?

- Dél felől. - felelte tartózkodóan Methos. Szabad akaratából, bár nem épp saját jószántából jött erre a távoli, kihalt vidékre. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megszabaduljon pokolra való testvérétől, akivel az utóbbi éveket töltötte. Tudta, lesz idő, amikor sóvárogni fog a társasága után, mint mindig, élete elmúlt évezredei során, de jelenleg Kronos emléke ideáig űzte, a Földközi tenger mellől. Merlin különös, átható tekintettel méregette, mintha belelátna gondolataiba. Szeme leginkább egy sólyoméra emlékeztetett, amire a neve utalt. Methos nem volt biztos benne, hogy ez a másik halhatatlan igazi neve.

- Szerelem, vagy ellenség űztek ideáig? - kérdezte mosolyogva.

- Barátok… és önmagam. - az öreg halhatatlan nem értette, miért ilyen őszinte egy olyan emberrel, akit alig ismer. Talán a hely varázsa teszi.

- A legrosszabb párosítás. Akiktől sohasem tudsz megszabadulni. - Merlin felhajtotta maradék sörét. - Csak remélheted, hogy nem kísértenek… egy darabig. Későre jár, ha nem veszed rossznéven, magadra hagylak. Ott, a sarokban találsz fekhelyet. - intett az egyik sötét sarok felé, azzal megfordult, és a barlang mélye felé indult. Elnyelte a sötétség.

Methos a sarokban egy hatalmas kazal, illatos, száraz szénát talált. Elmosolyodott, ennél kiválóbb fekhelyet nem is kívánhatott jelen körülmények között magának. Belefúrta magát, és álomba merült. Fekhelye illata régi-régi emlékeket ébresztett benne…

 Visszaálmodta magát a régmúltba, ahol minden elkezdődött: ahol született. Methos nem emlékezett a szüleire, illetve azokra, akik felnevelték. Néha, álmaiban előjöttek régi, meghitt képek, illatok, egy dúdoló hang, de ezek az érzések olyan múlékonyak voltak, ébredés után nem tudta újra felidézni őket. Mindössze egy hatalmas, csillogó víztükörre emlékezett, a partján különös formájú, hatalmas fehér szikla. Álmában a szikla tetején üldögélt, ami mélyen benyúlt a víztükör felé. Nem volt egyedül. A háta mögött az elfelejtett dallamot dúdolta valaki. Mint akit darázs csípett meg, fordult hátra, szemei a közeli fákat fürkészték. Egy karcsú alak közeledett a háta mögött. Morgana. Methos azonnal megismerte. Halvány mosollyal az ajkán közeledett, halkan dúdolva a szívfájdítóan édes-bús dallamot…

Ebben a pillanatban a tó és a lány képe hullámzani kezdett, egyre életlenebbé, színtelenebbé vált. A dúdolás elhallgatott, és Methos szemébe éles fény vágott.

- Ne! Várj! - sikoltotta, de a látomás eltűnt.

Újra Merlin barlangjában volt, előtte ott állt a halhatatlan, a kezében szorongatott kőrisfa bot, vakító, zöld fényben égett.

- Láttad őt, igaz? - kérdezte szigorúan.

Methos szótlanul bólintott. Morgana betöltötte a gondolatait. Szeretett volna kirohanni, összetörni a börtönét, és a karjába zárni. Felállt, és kijárat felé lépett, de Merlin megállította. Elkapta a karját, és sólyomszerű pillantását Methos barna szemeibe mélyesztette. Az öreg halhatatlan belsejében dúló vihar lassan lecsillapodott. Zavartan állt a kölyökképű halhatatlan mellett. Egyre inkább hajlott rá, hogy elhiggye, amit Morganáról mondott.

- Jól vagy? - kérdezte Merlin végül.

Methos bólintott, bár a feje zúgott egy kicsit. Megborzongott.

- Régi trükk. De hatásos. - jött meg végül a hangja. - Találkoztam már ilyesmivel.

- Ó. Tényleg? - Merlin hangja érdeklődőnek tűnt. - És hol, ha szabad tudnom?

- Még Egyiptomban. De az nem volt ennyire erős… ennyire csábító… ilyen ellenállhatatlan. Hogy csinálta?

- Ez semmi ahhoz képest, amire igazából képes. A Crann Bethad valamennyire leárnyékolja az erejét, de még így sem vagyunk biztonságban. Legalábbis te nem… Legjobb lesz, ha szedjük a sátorfánkat, és elmegyünk.

- Elmegyünk? Úgy érted, mi ketten, együtt? És hova, ha szabad kérdeznem? - Methos egyáltalán nem volt bennee biztos, hogy együtt akar maradni ezzel a kölyökképű halhatatlannal, aki szemmel láthatóan még nála is jobban vonzotta a bajt. Talán még Kronoson is túltett, pedig az nem semmi.

- Miért ne mehetnék együtt? Vagy van valami határozott elképzelésed, merre tartasz? - Methos bizonytalanul megrázta a fejét. - Na ugye. Nálam jobb vezetőt keresve sem találhatsz. Bízz bennem! - Merlin szélesen elvigyorodott, szemei vidáman csillogtak. Methos nem tudott neki ellenállni, bár elméje leghátsó zugában valami azt súgta, hogy ezt a döntését még meg fogja bánni. Merlin tekintete hátborzongatóan hasonlított egy bizonyos jég-kék szempár nézésére, amivel egy darabig nem volt kedve találkozni… Lélekben megvonta a vállát. Talán ez a sorsa, hogy mindig "rossz társaságba" keveredjen… nem mintha az ő lelke olyan patyolat-tiszta volna. Legalább nem fog unatkozni. Ebben az egyben valahogy száz százalékig biztos volt.

A napok egymásba folytak, ahogy lassan vándoroltak a környéken. Merlin nem hazudott, csakugyan kiválóan kiismerte magát a rengetegben. Úgy tűnt, meghatározott célja van, mely felé lassan, de elszántan közeledett. A civilizáció nyomai egyre szaporodtak, az utóbbi pár napban, ami azt mutatta, sűrűbben lakott vidékre értek.
Methos maga is meglepődött, milyen nehezen ismeri ki magát újdonsült társán. Merlin legalább olyan összetett egyéniség volt, mint ő maga, és ez a lelki rokonság gyorsan barátsággá mélyült kettőjük között. Egyikük sem vette túl komolyan az életet, szerették a jó tréfákat, a kalandokat, az ismeretlen tájak, dolgok felfedezésének örömét. Két nyughatatlan lélek, ahogy egymásra talált. De ahogy Methosnak is voltak sötét titkai, mélyen eltemetve, lelkének legeldugottabb zugaiban, Merlin esetében sem volt ez másképp. Ráadásul múltbeli dolgai mellett volt valami, ami nagyon erősen foglalkoztatta.
 
Ezeknek a közepében Morgana és Mordred állt, Methos ezzel nagyjából tisztában volt. Élete három és félezer éve során számtalan csatát vívott, számtalan különös dolgot látott. Civilizációkat, melyeknek már a nevére sem emlékszik senki, templomokat, akiknek isteneit elfeledte az idő. Emlékezett gyönyörű dalokra, melyeket rajta kívül már nem ért meg senki… Találkozott már hasonló képességű emberekkel, mint Merlin, vagy Morgana, de azok mind halandók voltak. Emberekkel, akiknek bizonyos hatalma van mások felett… Eddig ez nem foglalkoztatta különösebben, ugyanolyan adottságnak tartotta, mint a saját halhatatlanságát. Tekintve, hogy nem sodorták veszélybe a testi épségét, különös tekintettel a nyakára, még szórakoztatták is a Merlinhez hasonló képességű férfiak és nők, akiket a halandók a "varázsló" illetve "boszorkány" névvel illettek, és vérmérsékletüktől függően eltűrtek, vagy üldöztek. De ez az eset egészen más volt. Merlin és Morgana, mindketten halhatatlanok voltak, tehát a Játék részesei, csakúgy, mint ő maga. Methos hosszú élete során tökélyre fejlesztette azon képességeit, melyek hite szerint, öröklétet biztosítottak számára, de hamar rájött, hogy azok vajmi keveset érhetnek Morgana trükkjeivel szemben. Merlintől kevésbé tartott. A kölyökképű halhatatlant szemmel láthatóan kevéssé érdekelte a Serkentés, vagy a Díj. Gyakran űzött ártatlan tréfákat, képességeit felhasználva, az erdő állataival, vagy éppen szerencsétlen útitársával.

Éppen egy tisztáson ütöttek tábort éjszakára. A kivágott fák mohlepte csonkjai arról tanúskodtak, hogy favágók dolgoztak itt az elmúlt években. Ragyogó kora nyári reggel volt, és Methos szükségét érezte, hogy elvégezze mostanában kissé elhanyagolt kardvívó gyakorlatait. Merlin élénken figyelte pontos, kiszámított, inkább tánchoz, mint harchoz hasonlító mozdulatait. Amikor Methos végül visszatért az esti tábortűz maradványaihoz, elismerően bólintott felé.

- Nem volt rossz. Látszik, hogy már régóta járod a kard útját. - szemügyre vette a halhatatlan pengéjét, melyet Methos még nem tett vissza a tokjába. - Érdekes darab. - intett a kard ffelé, bár hangja arról tanúskodott, hogy nincs igazán elragadtatva a fegyvertől. - Mi a neve?

- Kinek? A kardnak? Nincs neve… - Methos értetlenül rázta meg a fejét.

- Minden igazi pengének van neve. És története. - sóhajtott Merlin. - Ha nincs, akkor nem ér többet ennnél… - hirtelen támadt vigyorral intett egyet a botjával, mire Methos kardja egy husánggá változott a halhatatlan kezében.

- Hé! Hova lett… Azonnal add vissza! - Methos nagyon dühös lett. Már több száz éve használta ezt a fegyvert, ami többször megmentette az életét.

- Hát semmit sem tanultál az elmúlt hetekben? - csóválta meg fejét a kölyökképű - Sújts le vele! - mutatott egy fatönkre.

Methos morgott valamit az orra alatt valamit a kóklerekről, meg hogy mi a véleménye az ilyen eljárásokról, de követte az utasítást. Ahogy a husáng hozzáért a fatönkhöz, megint karddá változott.

- Végig a kezedben volt. Ez csak illúzió. Fények és árnyékok játéka… - sóhajtott - De a városban, ahovaa ma délután megérkezünk, talán jobb, ha nem tudják, hogy harcos vagy. - Megint intett, mire a kard ismét bottá változott. - Ha szükséged lesz rá, tudod hogyan változtasd vissza. Csak le kell súlytanod vele.

- Hova érkezünk meg? - Methos úgy döntött, félreteszi haragját.

- Lord Uther Pendragon várába. Ma nagy ünnepséget szervez. Igyekezzünk, nem szeretném lekésni.

Délutánra elérték a nyüzsgő várat. A vár köré épült városban is nagy volt a készülődés, úgy tűnt az ünnepség nagy része ott fog zajlani, már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy egyedül a piactér tudta befogadni a tömeget. Kerülve a feltűnést, Merlin fürgén átvágott a téren, és a sikátorok között vezette tovább Methost. Hamarosan egy kisebb, de emberekkel zsúfolásig tömött térre értek. A tér vége egy hegyoldalban folytatódott, amire egy emelvényt építettek. Az emelvény egyik oldalán, díszes széken, egy szigorú, tiszteletet parancsoló kinézetű férfi ült. Középen egy hatalmas szikla hevert, bár ahogy közelebb értek, kitűnt, hogy ez nem az emelvényen van, hanem a hegyoldalból nő ki, a többit köré építették. Az emelvény másik oldalán fiatalemberek sorakoztak.

- Mi folyik itt? - kérdezte Methos.

- Semmi különös. Olyan erőpróba-féle. Aki ki tudja húzni a kardot, az lesz a király, és egész este ingyen ehet-ihat.

- Aha. - Methos bólintott. Már látott nem egy ilyen erőpróbát. Amivel a helyi ifjúság eldönti ki a legrátermettebb köztük. A győztes ingyen ehet, ingyen ihat, és azt a lányt viheti… táncolni, amelyiket akarja. Nem rossz népszokás, mindig is kedvelte. Pláne, ha ő győzött. - Milyen kardot?

- Ami ott van, a sziklába szúrva. - mutatott rá Merlin. Csakugyan, a sziklából egy kard markolata látszott ki. Ez kissé elgondolkodtatta a barna szemű halhatatlant. Ez nem egy hagyományos erőpróbának tűnt. Végül vállat vont. Ahány ház, annyi szokás.

- Nem akarsz benevezni? Nem sok pénzünk van. Nem jönne rosszul egy potya vacsora. - kérdezte Merlin. Methos nem vette észre a szemében csillogó szikrákat.

- Az igaz. De egy kard? Egy sziklából?

- Nem veszítesz semmit, ha nem sikerül, Nevezési díj sincs.

- O.K. Miért is ne? - sóhajtott Methos.

Átfurakodtak a tömegen, Merlin fellökdöste társát a sor végére, sok sikert kívánt, majd eltűnt. Methos nyugodtan álldogálva várt a sorára. Feltűnt neki, milyen feszült, várakozó a tömeg. Minden próbálkozás előtt visszafojtották lélegzetüket, és egyre csüggedtebb, egyre csalódottabb moraj támadt, ahogy fogytak a jelentkezők. A próbálkozók pedig szép számmal akadtak. Voltak köztük acélizmú óriások, gazdag öltözékű, láthatóan messzi földről jött emberek. Egyre inkább feltámadt benne a gyanú, hogy ez nem egy egyszerű erőpróba. Mire azonban úgy döntött, inkább felszívódik, már késő volt. Elfogytak előle a jelentkezők. Ott találta magát a szikla előtt, vele szemben a szigorú arcú férfi, akinek tekintete egyre gondterheltebb lett. A nézők csalódott moraja egyre hangosabban zúgott, és szeme sarkából látta, hogy sokan a kijáratok felé indulnak. Ez a kishitűség felszította benne a büszkeséget.

A szikla mellé lépett, és két kézzel megfogta a kard markolatát. Ahogy keze a hideg fémmel érintkezett, majdnem felkiáltott meglepetésében. A kezei között nem egy élettelen fegyvert tartott. Az a penge, ott a sziklában… beszélt hozzá. Élt! Nem tudta eldönteni, vajon más is érezte-e, aki próbálkozott, és ha így van, miért hagyják itt szenvedni ezt a lelket. Mert ez érezte az üzenetből, amit az érintés közvetített. Sóvárgást, vad vágyat csaták után, régi harcok emlékeit, csataterek harci zaját, rég elporladt ellenségek utolsó kiáltását, egyetlen érintésbe sűrítve. Zavartan ránézett a férfira. Az félreértette pillantását, és gúnyos-szomorúan felsóhajtott. Methos sértett büszkeséggel, dacosan fordult vissza a fegyver felé, és megvetette a lábát. Lehunyta szemét, és karjaiba összpontosította három és félezer évének minden összegyűjtött energiáját. Kitárta lelkét és eggyé vált a fegyverrel. Érezte, hogy itt nem elég a testi erő, a kardnak magának is akarnia kell, hogy kihúzza a sziklából. Óvatosan meghúzta a kardot. Nem történt semmi. Nem hallotta tömeg lemondó morgását, nem látta, ahogy a szigorú férfi feláll és elindul a lépcső felé. A külvilág megszűnt létezni a számára, az egész világegyetemben csak ketten voltak, a Kard, és Ő. Semmit nem akart annyira a világon, mint megsuhogtatni ezt a fegyvert, csatákba indulni vele, gyönyörködni benne, ahogy a napfény végigtáncol az élén… És a különös, eleven fegyver megértette gondolatait. Újra meghúzta, most már erősebben… és a penge kisiklott börtönéből, vakító gyémántként csillogó felületén lángot vetett a lenyugvó nap fénye, ahogy diadalmasan a feje fölé emelte.

Csend támadt. Mindenki a halhatatlan kezében ragyogó kardot bámulta, és arckifejezésüktől Methosnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy mindjárt letérdelnek imádkozni. Ez határozottan nem egy szimpla erőpróba volt.

A előkelő kinézetű férfi már háttal volt, így nem láthatta, mi történt, de a beállt csend arra késztette, hogy megforduljon. Döbbenten nézte az elé táruló látványt.

- Excalibur. - suttogta - Újra szabad… a legenda. - fél térdre ereszkedett, és példáját követte minden ember a téren, beigazolva Methos legsötétebb gyanúját. - Uram… áruld el a neved.

- A nevem… izé. - Methos hosszú ideje álneveket használt, és éppen most egyetlen angol hangzású se jutott eszébe.

- A neve Arthur, jó Uther. - a térdelő férfi felkapta a fejét a hangra. Merlin mintha a semmiből lépett volna közéjük. - Állj fel, Uther Pendragon. Nem illő, hogy egy rangod-béli a földön csússzon, még ha Anglia jog szerinti királya előtt teszi is azt.

Methos arca elsötétült. Arthur… Anglia királya… Na, ezt nem viszi el az a nyavalyás kókler szárazon. Ő csak egy ingyen sört akart, meg táncolni a helyi lányokkal. Egy fenét lesz ennek az Angliának nevezett darázsfészeknek a királya! Mit képzel ez magáról? Itt és most túl sokan vannak, de később beszél a fejével. Talán még le is vágja… De legalábbis mindketten eltűnnek a ködben, még ma éjjel.

- Merlin. - egyenesedett fel Uther Pendragon. - Hát megtaláltad és elhoztad, ahogy megígérted.

- Igen. A nevem Arthur. - szedte össze magát végül Methos, miközben gondolatai Merlin akkurátus laposra verése körül forogtak.

- És a családi neved? - Methosnak momentán ez sem jutott eszébe, de nem is érdekelte.

- Csak Arthur. - mondta mogorván - Nincs családi nevem.

- Ó. - mondta Uther Pendragon kissé megütközve. - Egy királynak kell egy családi név.

- Nem vagyok király.

- Most már igen. Kihúztad Excaliburt a kőből. Te vagy Anglia jog szerinti királya. Uram… ha nem túl nagy merészség… engedd meg, hogy felajánljam a nevem. Ősi, nemesi név, és nincs fiúörökösöm, aki tovább vigye.

- Igen, persze… köszönöm. - Methosnak ugyan mindegy volt, csak tűnjenek végre el innen. - Kérhetnék valamit, Uther?

- Amit csak kívánsz uram.

- Először is hagyjuk ezt az uram megszólítást… másodszor, kaphatnánk valamit enni, és inni? Egész nap úton voltunk.

- Természetesen. Gyertek utánam. Az esti mulatságig még megpihenhettek, megmutatom a vendégszobát.

- Remélem, alapos magyarázattal szolgálsz, te kókler. - Methos hangja nyugodt volt, de a hangsúlytól, amit használt, annak idején még Caspiannak is inába szállt a bátorsága. Merlin szemmel láthatóan nem díjazta. Fesztelenül ledobta magát az egyik ágyra.

- Mondtam, hogy aki kihúzza, az lesz a király. Az ingyen kaja is igaz volt. Mi leszünk a díszvendégek a vacsorán.

- De egész Anglia királya?! Ezt te főzted ki, ne is tagadd! - Excalibur egy szempillantás alatt a kölyökképű nyakának feszült. - Ki vele, mit forralsz ellenem?

- Óvatosan. - nyögte Merlin. - El se hiszed, milyen éles… és szeszélyes. Inkább mindent elmondok.

- Akkor rajta. - Methos hangja hideg volt. Nem vette el a kardot a másik nyakától, de kicsit lazított a szorításon.

- Methos. - kezdte halk, rábeszélő hangon a varázsló. - Már beszéltem neked az ellenségeimről, és a harcomról. Morgana és Mordred nagyon erősek. Egyedül nem győzhetek ellenük. Benned megvan az, ami a legtöbb emberből hiányzik, még a halhatatlanokból is. Ezért fogadott el Caledvwlch…

- Ki?

- Caledvwlch. A kard. Ősi, és mint te is érezted, nagyon különleges. A mostani népek Excaliburnak nevezik, de valaha Caledvwlch néven hódított meg kontinenseket, ha rátermett ember kezébe került. Valaha az enyém is volt, de az én erőm nem a harcban van… ezért szúrtam a sziklába, és rábíztam a döntést. Téged választott.

- Mire?

- Harcolni a sötét ellen. Egyesíteni Angliát. Ha Morgana tovább erősödik, senkinek sem lesz esélye ellene, akár halandó, akár halhatatlan. Előbb-utóbb szembekerülsz vele, ahogy mindegyikünk. Ha segítesz, győzhetünk…

Methos hallgatott. Elvette a kardot Merlin nyakától, és végigsimított a fegyver élén. Csakugyan, hihetetlenül éles volt, de nem látszott fenőkő, vagy köszörű nyoma rajta. Pengéje acélnak tűnt, de sokkal fényesebb volt annál, mintha saját maga is világítana. A markolaton ősi rúnák sorakoztak, amiket még Methos sem tudott kiolvasni.
Talán, ha lett volna ideje átgondolni… de így, itt és most, a válasz nem.

- Hajnalban elmegyek. - fordult el végül, a kardot az ágyra dobta. - Hogy te itt maradsz, vagy velem jössz, a te dolgod.

Merlin bólintott.

- A vacsorára azért még lemegyünk, ugye?

A díszvacsorát a vár egyik hatalmas csarnokában rendezték. Methost és Merlint rögtön a főhelyre, Uther Pendragon jobbjára kísérték. A várúr másik oldalán egy sudár fiatal nő foglalt helyet. Talán húszas évei elején járhatott, hosszú, szőke haja, és ibolyakék szeme volt. Amikor megérkezett a két férfi, akiről mindenki beszélt, felállt, és érdeklődve végigmérte őket. Uther büszkén mutatta be vendégeinek.

- Ő Guinevere, egy rokonom, Ancelus lánya. Éppen nálam időzik. Nagyon kíváncsi volt arra az emberre, aki beváltja a legendát.

- Igen. - Methos csak ennyit bírt kinyögni, miközben elveszett az ibolyakék szempárban. Merlin észrevette pillantását, és elvigyorodott.

Már biztos volt benne, hogy Methos nem megy innen sehova. A halhatatlant nem győzte meg a józan rábeszélés, nem hatott rá Caledvwlch sziréndala, de Merlin tudta, hogy végül be fogja teljesíteni a küldetését. Nem fennkölt, magasztos célokért, nem a Serkentésért, a Jutalomért, még csak nem is dicsőségért.
Meg fogja tenni… Guinevere szerelméért.

A gyertyák majdnem csonkig égtek az asztalon, amikor váratlanul Bruce Springsteen hangja lecsapott rájuk. Amanda egy ösztönös mozdulttal felkapott egy könyvet, és a CD-lejátszóhoz vágta. Szerencsés találat volt, a rekedt hangú gitáros sértődötten elhallgatott.

Methos észre sem vette, mi történt. Elméje még mindig ott csapongott annak a mulatságnak a forgatagában, ahol először találkozott Guinevere-rel. Caledvwlch tompán csillogott mellette, a gyertyák, és a konyhából beszűrődő lámpafényben. Amanda óvatosan felemelte, és végigsimított a pengén. Ez lenne a legendás Excalibur? Nem látszott különlegesnek. Gyönyörű kard volt, a maga nemében, de hogy maga Arthur… és Methos?

- Guinevere… - Methos suttogása mindkettejüket felriasztotta. Az öreg halhatatlan szégyenlősen elvigyorodott. - Sok butaságra rá lehetett venni ifjabb koromban.

- Butaság? - Amanda megrázta a fejét. - Ez nem butaság… csak olyan… - nem talált szavakat.

- Hihetetlen? - segítette ki Methos. - Lehet. - megvonta a vállát - Nem minden az, amiknek az első ppillanatban látszik.

Egy hatalmas, vörös rózsát nyújtott a meglepett Amanda felé. A lány még a virág illatát is érezte. De ahogy megérintette, a rózsa szirmai csapongó pillangókká válva tűntek el a semmiben.

- Ez csak illúzió. Fények és árnyékok játéka. - Methos visszagondolt a magas, nyurga kóklerra, akitől ezt a trükköt tanulta és elmosolyodott. Merlin, az utolérhetetlen bajkeverő. Már vagy száz éve nem hallott róla, de valahogy érezte, nemsokára megint összefutnak.

És akkor vége az unalmas hétköznapoknak.

Vége (egyelőre)