Kedves Olvasó!

Ezt a történetet többen írtuk, egy "on-line" történetként indult, amit azután tovább és tovább szőttünk. Mivel az elején még fogalmunk sem volt, mi lesz a vége, ezért elég hosszú, és szövevényes lett.

A könnyebb áttekinthetőség érdekében, a történetet fejezetekre osztottuk. Van, amit Amanda mesél el nekünk, ezek a részek egyes szám, első személyben íródtak.

Amikor a sztori már olyan szerteágazó lett, hogy Amanda nem volt mindig jelen, áttértünk egyes szám harmadik személyre. Reméljük, ez a kettősség nem ront az érthetőségen.

A történet átfedést tartalmaz a STARGATE világa felé, ha mégoly enyhe formában is. Ha valaki hasonlóságot talál a sztoriban ezzel a sorozattal, az nem a véletlen műve...

Személyes megjegyzések:

Végül de nem utolsó sorban meg kell említenem valamit, illetve valakit: az írók sorában négy személy van feltüntetve, de van még valaki, aki nagyon sokat segítetett abban, hogy ez a mese ilyen formában napvilágot lásson. A fanfic-íróknak nagyon fontos a visszajelzés, és szerencsére egy kiváló "béta-reader" segített elkerülni a nagyobb bakikat a történet megírásakor. Itt szeretném megköszönni Kati segítségét.

Legvégül a bakikról: nos, ha az ember párhuzamos világokról, és időutazásról olvas, milyen könnyen megtalálja a paradoxonokat, nagyképűen legyintve, hogy ez így, meg az úgy... Most már a saját bőrömön tapasztaltam, ha írni kell róla, már nem is olyan kézenfekvő a megoldás... Végül ez lett belőle, élvezzétek, és kérlek jelezzetek vissza a végén megadott címre.

Üdvözlettel: Ida
 

TARTALOMJEGYZÉK

1. A PROFI ÉS AZ AMATŐR: Amanda első története. Ő és Methos felcsapnak kincskeresőnek, egy 2500 éves szoborban talált térkép alapján, mely egy titkos templomhoz vezet, ahol a mondabeli Aranygyapjút őrzik. Kincsek helyett egy halhatatlan lányt találnak, Minervát. Egy váratlan földrengés miatt menekülniük kell. Az egyetlen tárgy, amit meg tudnak menteni a templomból, egy kulcs, amely egy Csillagkaput nyit meg előttük. A Kapu azonban nem térbeli, hanem időbeli utazásra repíti őket, vissza a Négy Lovas világába…

2. A MÁSODIK ESÉLY: "Ha alkalmad nyílna rá, megváltoztatnád a múltadat?"

3. VÁRATLAN BONYODALMAK: Amanda második története. A lány a Lovas-Methost próbálja becserkészni, eleinte nem sok sikerrel. Nehéz dolga van, mivel a két Methos annyira hasonlít egymásra, mint "kardfogú tigris a perzsamacskára". Amanda azonban nem adja fel.

4. KERESZTUTAK: Amanda nem tudja megakadályozni a két Methos találkozását. A szálak összefutnak.

5. INTERMEZZO: Rövid, de nagyon fontos rész, amelyben Joe Dawson és Duncan MacLeod nem hisz a szemének.

6. EGY UNALMAS KEDD DÉLUTÁN: Amanda harmadik története. Duncan számon kéri a történteket. A lány ráveszi, hogy segítsen helyrehozni a dolgokat.

7. AZ ARGONAUTÁK: A bronzkorban rekedt Methos nagy bajba kerül. Apollón templomában, jóslat helyett, valami egészen más vár rá.

8. A VÁRATLAN SZÖVETSÉGES: Duncan és Methos megpróbálják kibogozni az összekuszálódott szálakat. Onnan kapnak segítséget, ahonnan a legkevésbé várják.

9. EPILÓGUS: Amanda utolsó története és még valami más...
 

1. A PROFI ÉS AZ AMATŐR

Éreztem, hogy a kezeim lassan kezdenek elzsibbadni ezért, óvatosan megmozgattam a fekete kesztyűbe bújtatott, elgémberedett ujjaimat. A szél újból feltámadt, és bár fiúsan rövid hajamba nem tudott belekapni, a kabátomat azért megcibálta.

A következő másodpercben mozdulatlanná dermedtem, ahogy megpillantottam az ablakon kiszűrődő fényt, és elmorzsoltam egy vaskos káromkodást az orrom alatt.

Az előbb már sötétség borult a helyiségre, ahonnan bő negyedórával ezelőtt - mikor megzavartak - kénytelen vooltam kimászni az épület külső falán húzódó párkányszerű kiszögellésre. Most pedig ismét volt valaki odabent.

Félszemmel lesandítottam a lábaim alatt húzódó 30-35 méterre lévő útra.

"Tiszta beton" - fintorodtam el. Ráadásul a közelben sehol egy fenyő vagy platánfa, amire átmászhatnék... "Miféle alak ez a tulaj?", dohogtam magamban, miközben éreztem, hogy már a lábaim is kezdenek zsibbadni. Már ott tartottam, hogy lesz, ami lesz, visszamászok a nappaliba, bárki legyen is ott, és reménykedem a szerencsémben, mely eddig még sohasem hagyott el, ám ekkor hirtelen megbizsergett a tarkóm, és a váratlan érzés annyira meglepett, hogy kis híján leestem a 30 centis párkányról.

Még csak ez hiányzott! Odabent egy másik halhatatlan volt!

Sok szorult helyzetből másztam már ki hosszú életem során, de eddig ez ígérkezett a legcifrábbnak...

Óvatosan megmozdítottam a lábam, és elkezdtem jobbra araszolgatni - el attól a fényes ablaktól. "Még szerencse, hogy nincs tériszonyom." - gondoltam magamban. Az ismerős érzés egyre ott lüketett a fejemben, hol felerősödött, hol elhalványult, és tudtam, hogy a másik körbejárja a szobát, hogy megállapítsa, honnan érzi a jelenlétemet. Nem kell hozzá zseninek lennie, hogy kisvártatva rájöjjön...

Éreztem a kardomat a kabátomban, és most hálás voltam az előrelátásomért, hogy vállalva a kényelmetlenséget, mégis elhoztam magammal.

A szél egyre erősödött, és megpróbált lesodorni a párkányról. Összeszorított fogakkal kapaszkodtam és araszolgattam tovább. Amikor már arra gondoltam, hogy ennél rosszabb helyzetbe már úgysem kerülhetek, egy hatalmas mennydörgés és az azt követő villámlás kíséretében eleredt az eső. De nem az a nagy cseppekben hulló zápor... úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Pillantok alatt eláztam, szinte patakokban folyt rajtam az esővíz.

"Vajon ez a műkő csúszik, ha víz éri?" tűnődtem, lepillantva. "Pedig milyen egyszerű estének ígérkezett! Csak be és ki. Pofonegyszerű... Megölöm Simont!" fogadtam meg magamban. Simon adta a "tuti" tippet, és ő biztosított róla, hogy ma éjszaka teljesen üres lesz a ház. "Még csak az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjak itt! Na, gyerünk, kislány!"

Mivel egyetlen porcikám sem kívánta, hogy egy tízemeletnyi zuhanás után a testem széttrancsírozódjon a kőkemény betonon, sem azt, hogy egy titokzatos halhatatlan a fejemet vegye odabenn, óvatos léptekkel elindultam a vékony párkányon, ellenkező irányba az ablakkal, amelyiken az előbb kimásztam. "Csak találok egy masszív ereszcsatornát, amin könnyűszerrel lemászhatok, esetleg egy tűzlépcsőt a ház másik oldalán, amin biztonságban lejuthatok az utcára" - gondoltam. De nem értem messzire: a második lépésnél megcsúszott a lábam a vizes műkövön, és csak hihetetlen lélekjelenlétemnek köszönhettem, hogy utolsó erőmmel meg tudtam kapaszkodni a párkány szélében.

"Még csak ez hiányzott" - futott végig az agyamon - "Nem elég, hogy megzavartak, ezért idő előtt ki kellett jönnöm a lakásból, odabentről egy halhatatlan kutatja a hollétemet. Hiszen ha én érzem őt, neki is tudnia kell a jelenlétemről, már csak pillanatok kérdése, és rám talál, zuhog az eső, én meg itt lógok ezen az átkozott párkányon, és ha azonnal nem siet valaki a segítségemre, bizonyára lezuhanok! Csak ússzam meg ezt az estét valahogy! Beszédem van Simonnal!".

- Amanda! - hallottam meg ekkor egy markáns férfihangot az ablakból. Odafordítottam a fejem. A szobából kiszűrődő fény sejtelmes homályba borította az illető arcát, de ennek ellenére sikerült ráismernem az erőteljesen előreugró állú, az átlagnál nagyobb orrú, és rövidre nyírt, barna hajú fickóra.

- Methos! - sóhajtottam fel megkönnyebbülve. "Legalább a harcot megúszom" - Mit keresel te itt?

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Ez valami új meditálási forma? - nézett végig rajtam, majd vigyorogva egymáshoz dörzsölte a két tenyerét - Hideg van. Nem akarsz inkább bejönni?

- Á dehogy, remekül érzem magam a zuhogó esőben a tizediken lógva! - dünnyögtem méltatlankodva, aztán dühösen felemeltem a hangomat - Az isten szerelmére, Methos! Segítenél végre?!

Az öreg halhatatlan felvonta a szemöldökét, és kérdőn rám meredt:

- Csak ha megmondod, mit kerestél éjnek évadján Gerald Duret lakásán!

- És te? - kérdeztem vissza szinte azonnal.

- Gerald a barátom! Én vigyázok a házra, amíg nincs itthon, és amint látod, akad dolgom bőven. Beszélj! Mit keresel itt?! Különben nem húzlak fel!

- Ez zsarolás!

- Nevezd, aminek akarod, de azzal gondolom te is tisztában vagy, hogy nem egy kellemes dolog 30 méternyi zuhanás után egy betonjárdán landolni - mosolygott huncutul. - Ja igen -- tette aztán hozzá -, csak az őszinte válasz számít!

- Csak tudnám, mi a francot eszik rajtad MacLeod!

- Fogy az időd, Amanda!

Methosnak igaza volt. Az ujjaimból egyre gyorsabban fogyott az erő, és a karjaim is kezdtek elgémberedni. Már csak másodpercek választottak el attól, hogy a mélybe zuhanjak. Bár nem volt sok kedvem hozzá, kénytelen voltam kitálalni:

- Rendben van! A Minerva miatt vagyok itt.

- Minek neked egy 2500 éves, görög fogadalmi szobor?

Kezdtem elveszíteni a türelmemet:

- A francba, Methos, le fogok esni! - kiáltottam rá dühösen, és még ugyanabban a pillanatban lecsúsztak az ujjaim a párkányról. Ha Methos nem kap a karom után, lezuhanok. Hálálkodva néztem rá, miközben csuklója köré fontam az ujjaimat.

- Hallgatlak! - nézett rám várakozóan.

- Húzz fel, és mindent elmondok.

- Mondj el mindent, és felhúzlak - kezdett alkudozni, és mert nemigen voltam abban a helyzetben, hogy ellentmondjak neki, megadóan bólintottam.

- Egy Peter Baley nevű fickó bízott meg azzal, hogy elvigyem neki a Minvervát. Nem tudom, mi a célja vele. Tartozom neki. Ha nem kapja meg a szobrot ma éjfélig, rám küldi az embereit, aztán egy elhagyatott helyen a fejemet veszi - hazudtam, mint a vízfolyás.

Nem kockáztathattam, hogy a legöregebb élő halhatatlan tudomást szerezzen a tervünkről Simonnal. "Az túl kényelmetlen lenne. Methos minden bizonnyal beavatná MacLeodot is, és akkor mindennek vége." - gondoltam.

- Honnan ismered ezt a Baley-t? - bombázott a következő kérdésével.

- Az most nem teljesen mindegy?! Húz fel végre, kérlek!

Varázs-szó hangozhatott el, mert Methos - engedve könyörgésemnek - egy határozott mozdulattal felvonszolt a párkányról és behúzott az ablakon. Lábaim még ekkor is remegtek, kezeim pedig zsibbadtak voltak, kifolyt belőlük az összes vér. Hajamból, kabátomból, és cipőmből csurgott a víz, úgy festhettem, akár egy ázott ürge, akit az előző pillanatban öntöttek ki az odújából. Nagyot sóhajtottam:

- Kösz! - de mielőtt egy lépést is tehettem volna, Methos kardjának pengéjét a nyakamon találtam. Nyeltem egy nagyot, és kétségbeesve rá meredtem: - Most meg mi a fene ütött beléd? - már kezdtem azt hinni, hogy megúsztam ezt az estét, de tévedtem...

- Tartozol az igazsággal - mondta. - Csak nem gondolod, hogy bedőlök az iménti mesédnek! Minek neked a Minerva?

Hogy szavainak nyomatékot adjon, még erősebben szorította a kard pengéjét a torkomnak, vért éreztem végigfolyni a nyakamon.

- Úgysem tennéd meg - szóltam elhaló hangon.

- Összetévesztesz MacLeoddal, Amanda! Az igazat akarom hallani! Miért kell neked az a szobor?

- A Minerva számomra értéktelen - hadartam immáron az igazsághoz hűen. - Nekem csak a térkép kell, amit aa belsejébe rejtettek.

- Térkép? - kérdezett vissza Methos felvont szemöldökkel - Miféle térkép?

- Figyelj, Methos! - óvatosan hátraléptem, hogy végre kikerüljek a penge hatósugarából, és lassan, nagyon lassan, leültem - Hallottál már az Aranygyapjúról?

- Az Aranygyapjú? - visszhangozta a nyurga alak, a barna szemekben leplezetlen érdeklődés, és valami megmagyarázhatatlan vidámság csillant - Úgy gondolod, köze lehet Minervához?

- Biztosan tudom. - hangomat lehalkítottam, a hatás kedvéért, bár nem tudtam, lehet-e ily módon manipulálni a fickót - Az Aranygyapjút Minerva titkos templomába helyezték el, valahol a Földközi-tenger egyik szigetén. A szobor rejti az odavezető térképet. Van fogalmad róla, mennyit érhet egy ilyen felfedezés? Egyike a világ legendáinak, mint a Frigyláda, vagy az Excalibur.

- Mítoszok és legendák. - vonta meg a vállát kissé ironikusan Methos ("Hát ez nem jött be." - gondoltam elkeseredetten.) - Csak egy közönséges birkabőr volt. - az öreg halhatatlant emlékei a régmúltba repítették - Már biztosan elporladt azóta.

- Mióta? Te láttad? Mit...- "Hihetetlen! Methos? Miért is ne? Hihetetlen, de nem lehetetlen, hogy személyesen ott volt." - Methos?!

- Akkoriban a Földközi-tenger vidékén kóboroltam. Jó buli volt.

- Buli?

- Persze. Az elején kezdem, hogy megértsd. Tulajdonképpen mindennek a saru volt az oka. Annak a zöldfülű Iaszon-nak a saruja. Hogy elhagyta, amikor Thesszáliába ment...

Valamikor réges-régen az Égei-tenger partvidékén

- Mit nem adnék egy teli borostömlőért! - a sóhaj egy hatalmas termetű férfi ajkát hagyta el.

A nap lassan elérte pályája csúcspontját, s számolatlanul szórta sugarait az úton ballagó két alakra. A magasabbik, aki az előbb borért fohászkodott, megtörölgette izzadó homlokát.

- Talán megkérhetnéd Dionüsszoszt, lepjen meg egy hordócskával. Egy isten igazán megtehet ennyit a rokonáért.

- Ne kezdd már te is, testvér! Ez a "Zeuszfia" szerep egyre kényelmetlenebb. Ha bárkinek bármi baja támad, eszébe se jut, hogy maga oldja meg, hanem egyből ugrasztja Herkulest. Mennyire unom már, hogy állandóan mások helyett dolgozom!

- Azt hittem, élvezed.

- Hát, az elején volt benne valami szórakoztató. Meg az se hátrány, hogy akárhová elvetődöm, mindenütt tárt karokkal fogadnak. De nem tudom eldönteni, hogy azért mert szeretnek, vagy azért, mert félnek tőlem. Szerinted, Methos?

- Talán mindkettő. - vonta meg a vállát Herkules útitársa.

Vékony, de izmos alakja, kidolgozott karjai nem mindennapi harcost sejtettek, de eltörpült hős görög mellett. Persze ő ezt nem bánta, sőt. Hiszen ki venné őt észre bárki, ha Herkules is jelen van? És ez pontosan megfelelt annak a férfinak, aki már évszázadok, ezredek óta járta a világot.

- Ne keress logikát a halandók cselekedetiben, testvér! - tette hozzá, s barna szeme felcsillant - Úgy látom, hamarosan egy gázlóhoz érünk. Bor híján a víz is megteszi.

A patakhoz közeledve, egy alakot pillantottak a part menti iszapban. Egy fiatal, húsz év körüli férfi feküdt ott, eszméletlenül. Ruhái alapján birkapásztornak tűnt. A két vándor kivonszolta az ernyedt testet, és a fűre fektették. A fiatalember hamarosan magához tért, és elmondta, hogy Iaszonnnak hívják, és a közeli hegyekben él. A közeli Thesszáliába indult, hogy birkabőröket cseréljen élelemre, sóra, amikor, egy hirtelen esőzéstől megáradt a patak, és elsodorta, amikor át akart kelni rajta. Ideáig sodorta az ár, mire végül sikerült kivergődnie a partra, de a málhás öszvér, rajta minden vagyona, eltűnt.

- És még a sarum is eltűnt. - mondta szomorúan.

Csakugyan, a lábán csak fél pár saru díszelgett. Herkules megsajnálta az ifjút.

- Gyere velünk! Mi is Thesszáliába tartunk. A hegyekbe nem tudsz visszamenni lábbeli nélkül, de a városig kibírod, már nincs messze.

Iaszon belátta, hogy ez a legjobb, amit tehet. A városban talán akad valami munka, aminek a béréből kárpótolhatja családját az elvesztett bőrökért. Elindultak, s még naplemente előtt elérték a város falait. A kapuk még szerencsére nyitva voltak, így minden további nélkül bejutottak. A kapun belül egy néhány főből álló őrcsapat fogta közre őket. Vezetőjük végigmérte őket, majd szeme megakadt Iaszon lábán.

- Kik vagytok és honnan jöttök? Mit kerestek itt?

- Fáradt utazók vagyunk, élelmet és szállást keresünk itt. - felelte óvatosan Methos. Valami nem tetszett neki az őrparancsnok hanghordozásában.

- És munkát. - tette hozzá ártatlanul Iaszon.

- Hmmm... Sajnos, le kell, hogy tartóztassalak, és Péliász király elé vezesselek benneteket.

- Minket? De hát miért? - Herkules megmarkolta kardjának markolatát. Hangja nem sok jót igért.

Methos tekintete végigsiklott a körbe álló őrökön, és a magas városfalon. Megállapította, hogy nem túl jók az esélyeik. Csillapítóan megfogta társa karját.

- Később... - suttogta.

A katonák a főtérre kísérték a foglyokat. Azt már nem merték megkockáztatni, hogy kardjaikat is elvegyék, így inkább díszkíséretnek tűntek. A király a tér közepén, egy emelvényen tartózkodott, éppen törvényt ült a város népének ügyes-bajos dolgai felett. Az őrparancsnok fellépett mellé, a füléhez hajolva néhány szót suttogott. Péliász arca elfehéredett, majd intett a három vándornak, akiket a katonák közelebb tereltek.

- Szóval ti törtök a királyságom ellen?

- Itt valami tévedés lesz, felség. Mi csak átutazóba vagyunk itt. - kezdte a lehető legalázatosabb hhangnemben Methos.

- Hazudsz! Püthia mindent előre elmondott! Ott a bizonyíték! - mutatott Iaszon lábára - A jósnő azt mondta, hogy aki megdönti trónomat, fél pár saruban érkezik Thesszáliába.

- Jóslat? Hidd el felséges uram, nem rólunk szól. Ez itt Herkules, Zeusz fia, az ifjú neve Iaszon, egyszerű kecskepásztor, én pedig Methos vagyok, vándor orvos és filozófus. Mit tehetnénk mi hárman országod ellen?

"Herkules! Nézzétek ő Herkules" A tömeg szájára kapta a hírt. Mindenki látni akarta a híres és népszerű hőst. Péliász látta, hogy a közhangulat a jövevények pártját fogja, ezért jó képet vágott a dologhoz. Methos azonban látta milyen félelemteljes gyűlölettel tekint a király az ifjú Iaszonra. Nem egészen értette a dolgot, de érezte, hogy ez a játszma még nem ért véget.

A tömeg nyomásának engedve, Péliász elengedte a foglyokat, sőt meghívta őket palotájába. Dús lakomát rendezett tiszteletükre. Mialatt az előkészületek folytak, a vendégeket egy fényűző lakosztályba vezették. Herkules nem csodálkozott, már hozzászokott az ilyen fogadtatáshoz. Methos azonban a végére akart járni néhány dolognak, s ehhez a legbiztosabb hírforrást, a cselédséget vette igénybe. Kissé elkésve, de elégedetten jelent meg a vacsorán.

Péliász tökéletes alakítást nyújtott a nyájas házigazda szerepében, Methost azonban nem verte át. Éjfél körül egy hosszú, fehér palástba öltözött férfi lépett a terembe Glaukosz volt, Zeusz papja. A lakomázók elcsendesedtek.

- Nagy napja ez Thesszáliának! Ma kiválasztott harcosok érkeztek hozzánk, hogy lemossák az évszázados szégyent városunkról. Zeusz templomából immár 100 éve, hogy szentségtörő kezek elvitték a főisten aranyszőrű kosának bőrét, az Aranygyapjút. 100 éve él Thesszália szégyenben. De végre eljött a hős, aki visszahozza ezt nekünk. Lépj elő Iaszon, Zeusz kiválasztottja!

Az ifjú a megtiszteltetéstől bambán vigyorogva lépett fel az emelvényre a király és a főpap közé. Methos figyelmét nem kerülte el a kárörvendő szikra Péliász szemében. A tömeg éljenzett, Iaszon pedig boldogan sütkérezett népszerűségének és dicsőségének fényében.

Néhány órával később a fiatalember mélyen aludt szobájukban. A két halhatatlan az erkélyen állt és halkan beszélgetett.

- Szóval szerinted átverés? - kérdezte Herkules.

- Egyértelmű. Nyíltan nem meri megölni, ezért ad neki egy olyan feladatot, amibe biztosan beletörik a foga.

- Ez olyan?

- Olyan. Az Aranygyapjú Kolkhiszban van, ahol Aitész király uralkodik. Ez az Aitész ritka beképzelt egy fickó, például Hélioszt, a napistent tartja apjának, hogy mást ne említsek. No meg azt, hogy már 100 éve, mióta az a bőr odakerült, ül a trónon. Tudod, mit jelent ez?

- Közülünk való?

- Bizony, az! Mégpedig nem is a gyengébbek közé tartozik. Ráadásul, Aitész megesküdött, hogy senki ember fia el nem viheti onnan azt a vacakot, mert ő meg olyan jóslatot kapott, hogy csak addig ülhet a trónján, amíg a Gyapjú Héliosz templomát díszíti. Így Péliásznak minden oka meg volt rá, hogy azt higgye, Iaszon nem éli túl a kalandot.

- De miért gyűlöli ennyire?

- Péliász az öreg Atreusz király kisebbik fia volt. Bátyja, Aiszon, a trón jogos örököse egy nap váratlan baleset következtében elhunyt. A fia pedig, aki utána következne a trónon, még kisgyermek volt akkoriban, eltűnt. Mit gondolsz, hogy hívták?

- Csak nem azt akarod mondani?

- De igen. Iaszon Thesszália trónjának jogos örököse. És ezt Péliász nagyon jól tudja.

- A gazember! Methos, segítenünk kell a fiúnak!

Az alacsonyabb halhatatlan megvonta a vállát. Herkules mindig is ilyen volt. Vad, féktelen, hirtelen haragú, de a szíve az aranyból volt. Ezért is lett ő a kiválasztott, a hős, aki megmenti az embereket, ha bajba kerülnek. Bár ez a kaland kétségkívül izgalmasnak ígérkezik.

- Legyen. A következő a teendő. Iaszont egyelőre itt hagyjuk, hogy építsen egy erős hajót. Péliásztól most nem kell tartani, biztos a dolgában. Még segíteni is fog az építésben. Mi pedig elindulunk, és szerzünk némi segítséget. Felkeresünk néhány barátot. Ha jól tudom, most semmi háború, vagy egyéb csetepaté nincs kilátásban, így örömmel fognak vállalkozni, erre a kis kalandra.

Újra napjainkban

- Halhatatlanok? - kérdeztem közbe. Methos történetei mindig elvarázsoltak, most sem volt ez másképp.

- Is-is. Iaszonnak az volt a szerencséje, hogy Héraklész felkarolta. Építettek egy hajót, az Argót, mert úgy tűnt, a tengeren jutnak el legkönnyebben Kolkhiszba. Héraklész halhatatlan volt, és sok hasonszőrű harcos kóborolt arrafelé. Hatvanhat ember indult útnak, hogy teljesítse a feladatot, köztük voltam én is, mint hajóorvos. Amanda, ne nézz így rám, igenis értettem a gyógyításhoz! Az akkori színvonalon, nagyon jó voltam... minden készen volt arra, hogy legenda szülessen: titkok, jóslatok, vér, szerelem és harc. Így is lett, még akkor is, ha csak egy vacak birkabőrről volt szó. Hosszú, hol viszontagságos, hol kellemes kalandok után visszatértünk Thesszáliába az Aranygyapjúval, és elhelyeztük Zeusz templomában, ahol az eredeti helye volt. Ennyi! Utána nem hallottam többet felőle.

- Biztos, hogy nem aranyból volt?

- Biztos. Közönséges, büdös birkabőr volt, egyedül a színe volt különleges. Sárga... De, amit Minerva, azaz Pallas Athéné templomáról mondtál, érdekes. Sok értékes fogadalmi ajándékot rejthettek el még ott. Azt ajánlom, társuljunk! Fele-fele?

- Miből gondolod, hogy beveszlek a buliba? - háborogtam. Majd hirtelen újra megéreztem Methos pengéjének kellemetlenül csiklandós érzését a nyakamon. Minden feltörő dühöm ellenére is csodálattal adóztam a fickó fürgeségének. Követni sem tudtam a mozdulatát, nem hogy tenni ellene. Talán még jól jöhet, ha szorult helyzetbe kerülünk...

- 70-30. - mondtam nyugodt hangon.

- O.K. De a költségeket, és az informátorod részét te állod. Én egy kicsit le vagyok égve. - rám villantotta legártatlanabb mosolyát.

- Mikor nem vagy éppen leégve?

- Gyere, inkább nézzük meg a szobrot. - hagyta figyelmen kívül gúnyos megjegyzésemet.
 

Néhány órával később, a Metropolitan Múzeumban

A restaurátor részleget szerencsére korántsem őrizték olyan apparátussal, mint a múzeum többi részét. Ahhoz, hogy megvizsgáljuk a fejet szükségünk volt néhány speciális műszerre, és néhány órára. És persze nem volt szükségünk kíváncsi tekintetekre.

- Világosan látszik, hogy üreges a belseje. - Methos elmélyülten tanulmányozta a röntgenképet - Ha a nyaknál hatolunk be a lézerrel, ki tudjuk venni, anélkül, hogy a szobrot elpusztítanánk.

- Aggódsz miatta?

- Inkább Gerald várható kérdései miatt aggódom, ha nem találja kedvenc "nippjét" a többi között. Bár, az igazat megvallva... Szerinted nem gyönyörű? - mutatta felém a szobrot.

Tényleg az volt. Egy csodálatosan szép fiatal nő márványba álmodott arca. Dús, csigaszerűen göndörödő fürtök, magas homlok, finom vonalú orr, telt ajkak. Sajnáltam volna elpusztítani.

- Hozd a lézert. - sóhajtottam.

Hamarosan előttünk hevert a pergamen. Éppen ideje volt, a takarítószemélyzetnek fél órán belül meg kellett érkeznie, számításaim szerint. Sietve összepakoltuk a szobrot és a térképet és leléptünk. Duret lakására mentünk, hogy Minervát visszavigyük. Methos, mintha csak otthon lenne, kivett két doboz sört a hűtőből és egyiket a kezembe adta.

- Na lássuk a medvét!

A térkép fölé hajoltunk. Szerencsére felismertük Kréta déli csücskét, így el tudtunk igazodni a szigetek között. Methos valahonnan egy hajózási atlaszt vett elő, mint kiderült a tulaj élt-halt a vitorlázásért, így könnyűszerrel megtaláltuk, amit kerestünk. Egy apró kis sziget, nem messze Kréta déli partjaitól.

- Hozz fürdőruhát is Amanda! Kréta gyönyörű ebben az évszakban. - vigyorgott Methos.
 

Kréta, néhány nappal később

- Fiatal bár bérelni csónak... - bólogatott a napszítta bőrű, foghíjas görög - Persze, tudni kölcsönadni. Választani!

- Ezt szeretnénk elvinni. - Methos szakértő szemmel mérte végig a kollekciót - A hét végéig kérnénk, ha lehet.

A sziget egészen aprócska volt, szinte teljesen kopár és lakatlan. Nem volt nehéz megtalálni a térképen jelölt hármas követ. Az előrelátóan csomagolt szerszámokkal elmozdítottuk a középsőt, mögötte egy üreg tárult fel.

- Szinte túl egyszerű. - dünnyögte Methos, majd egy nagyteljesítményű lámpával a kezében megindult a sziklába vájt lépcsőfokokon, lefelé.

Az üreg falai arról tanúskodtak, hogy mesterséges barlangról van szó. A sima falakat gyönyörű domborművek és freskók díszítették. A lefelé vezető lépcső kb. harminc lépcsőfok után véget ért, és egy tágas csarnokban álltunk. A falak mellett, mindenféle amforák és ládák sorakoztak, de a szemünk mégsem ezen akadt meg, hanem, egy hatalmas Athéné szobron, és az előtte felállított oltáron. A márványlapon ugyanis, bármilyen hihetetlen, egy emberi alak feküdt. Először azt hittem, hogy egy szobor, de közelebb érve láttam, hogy nem az. Egy fiatal nő feküdt előttünk, nagyjából meztelenül, alatta az oltáron egy sárga színű szőrme darabjai látszottak. A szíve fölött egy elefántcsontból kifaragott, kiterjesztett szárnyú bagoly feküdt. Arca békés volt, mintha aludna.

- Ez hihetetlen. - mormolta Methos.

Megragadta a baglyot, Pallas Athéné szent szimbólumát, és egy gyors mozdulattal felfelé rántotta. Ekkor láttam, hogy a madár valójában egy hosszú, keskeny pengéjű kés markolata. Mindketten megbűvölten vártunk. A lány hirtelen megrándult, mélyet lélegzett, és felnyitotta a szemét. Tekintetében rémület csillant, megpróbált felülni, de nem sikerült. Néhány szót suttogott, ami görögnek tűnt, de nem értettem, pedig elfogadhatóan beszéltem a nyelvet. Methos persze minden további nélkül válaszolt neki. Sikerült megnyugtatni a lányt, miközben betakarta a dzsekijével.

- Ki ez a nő? Valahonnan ismerős... - tűnődtem hangosan.

- Nézd meg jobban. Ő Minerva. - sóhajtott Methos - Gratulálhatunk magunknak, Amanda. Tulajdonosai lettünk egy halhatatlannak, aki több mint 2000 évet kihagyott a civilizáció fejlődéséből. Azt hiszem Csipkerózsika semmi hozzá képest! Van ötleted, hogy mit csináljunk vele?

A lány felém fordult, hatalmas, fekete szemei tele voltak bizalommal. Hát, nem egészen erre számítottam. Egy biztos. Ha visszamegyünk Amerikába, tuti, hogy elintézem Simont!

Dühösen fordultam az öreg halhatatlan felé, és már éppen a nyelvemen volt a csípős válasz, amikor különös, mély hangok hallatszottak a templom alól. A következő pillanatban éreztem, hogy megmozdul a föld a lábam alatt."Földrengés!" döbbentem rá.

Methos azonnal cselekedett. Szó nélkül a kijárat felé taszította Minervát, aki kétségbeesetten próbált talpon maradni, ahogy a rázkódó földön a felfelé vezető lépcsősor felé igyekezett. Végül sikerült elérnie és eltűnt a szemünk elől!

A templom fehér sziklafalai repedezni kezdtek, mindenfelé por szállingózott, és egyre több törmelék hullott alá. Ahogy a hatalmas amforák és ládák sorra összetörtek a rájuk zuhanó szikladarabok súlya alatt, tartalmuk a földre borult, én pedig dermedten, a veszélyről teljesen megfeledkezve tágra nyílt szemekkel, visszafojtott lélegzettel bámultam magam előtt a csillogó-villogó, drágakövekkel díszített arany- és ezüsttárgyakat: ékszereket, érméket, serlegeket. Szinte hipnotizált a látványuk...

- Amanda! - kiáltott felém türelmetlen hangon Methos a csarnok széléről.

A föld ekkor ismét megrázkódott, és a templom közepén hirtelen egy hasadék keletkezett a márványpadlón, a lábam alatt pedig felpúposodott a föld. Elvesztettem az egyensúlyomat és csúszni kezdtem előre, az egyre szélesedő szakadék felé.

Kétségbeesetten próbálkoztam mindenben megkapaszkodni, ami csak elérhető volt, végül az utolsó pillanatban sikerült elkapnom egy nagyobb szikladarabot, mely a szakadék széléből állt ki. Ott lógtam, jobb kezemmel a sziklába kapaszkodva, és miközben igyekeztem nem lefelé nézni egy árnyék vetődött fölém.

- Amanda! - nyújtotta felém a kezét a másik halhatatlan a mélység peremén hasalva.

Az én figyelmemet azonban pillanatnyilag valami egészen más kötötte le...

- Elérem! - mormoltam összeszorított fogakkal, és kinyújtottam a bal karom. - Methos, elérem! Érzem!

- Hagyd a fenébe! Mindjárt összeomlik a barlang! Add a kezed!

Ebben a pillanatban végre sikerült ujjaim végével elérni a sziklahasadékba csúszott ládikó fogóját. Abbeli igyekezetemben, hogy biztosabb fogást keressek a fogón, jobb kezem kezdett lassan veszélyesen lecsúszni a szikláról, amibe kapaszkodtam. Azon kaptam magam, hogy menthetetlenül csúszom lefelé, a szakadék mélye felé, és képtelen vagyok bármibe megkapaszkodni. Az utolsó pillanatban egy kemény kéz ragadta meg a galléromat. Methos, egy akrobatikus mozdulattal, beakasztva lábát az oltár maradványaiba, lenyúlt értem, és egyetlen mozdulattal a templom padlójára rántott. Keményen landoltam a kövön, félig az oldalamra esve, kiszorult belőlem a szusz. A barna szemű fickó egy pillanattal később már mellettem állt, talpra rántott és a kijárat felé lódított.

- Most aztán tűnés!

Az utolsó pillanatban értünk ki, mögöttünk hatalmas porfelhőt felverve omlott össze Pallas Athéné titkos temploma. Néhány lépésre a bejárattól, Minerva megkövülve meredt a közelben ringatózó jachtra. Methos mellé lépett, és megnyugtató hangon néhány szót szólt neki, azon az érthetetlen görög dialektuson. A lány elmosolyodott, bólintott, majd elindult a hajó felé. Amilyen gyorsan lehetett elhagytuk a sziget partjait. Már félúton járhattunk Kréta felé, amikor Methos kifürkészhetetlen arccal fordult felém.

- Nos, megnézzük, mi is az, amiért majdnem otthagytuk a fogunkat?

- Miért is ne. - a láda a fedélzeten feküdt, ahova a beszállás után dobtam le.

Borzongató izgalom lett úrrá rajtam, ahogy letérdeltem mellé, és kinyitottam a fedelét. A láda belsejében egy kb. 20 cm átmérőjű arany korong feküdt. A közepe lyukas volt, felszínét pedig hét körcikkre osztották. Minden cikkelyre egy különös jelet karcoltak. Még sohasem találkoztam hasonlóval, és ahogy Methosra néztem, láttam hogy ő sem. A láda belső oldalát bronzlapok díszítették, amire különös ábrákat véstek. Felismertem egy piramist, de felette nem egy, hanem két nap sütött, s mintha a piramis belsejéből is sugarak törtek volna elő. Nem tudtam hova tenni ezt a képet sem.

- Talán Minerva tudja a választ. - vonta meg a vállát Methos - Tényleg! Róla majdnem elfeledkeztünk. Talán jobb lenne a mai éjszakát a tengeren tölteni, hogy fel tudjuk készíteni a látványra, amiben része lesz.

Éppen egy aprócska sziget mellett haladtunk el. A barna szemű biztos kézzel kormányozta oda a hajót, s vetett horgonyt. Majd lement a konyharészbe, és egy élelemmel dúsan megrakott tálcával tért vissza.

- Emlékszem, amikor hosszabb-rövidebb időre hasonlóképpen kivontak a forgalomból, napokig csak az evésre tudtam gondolni. Szegény lány! Nem lesz könnyű neki. - azzal eltűnt a kabin irányába, ahol a lány volt elszállásolva.

Nem gondoltam volna, hogy Methos ilyen is tud lenni. Elnéztem, ahogy egy óra elteltével fellépett a fedélzetre, a lánnyal az oldalán. Minerva elég furcsán festett a hajón, és csomagjainkban talált ruhadarabokból összeállított öltözékében. Leültek a hajó szélére és nézték a naplementét. Az alkonyt, amely talán az egyetlen, amely nem változott meg az utóbbi 2500 évben. Minden más...

Az öreg halhatatlan halk, megnyugtató hangja, még ha nem is értettem, amit mond engem is elrepített a régmúlt időkbe, ahol születtem, szerettem és meghaltam. Hosszú, keserédes utazás volt. Mikor kinyitottam a szememet, már majdnem teljesen besötétedett. Methos befejezte az elbeszélést, gyengéden átkarolta a lányt, aki könnyes szemel meredt maga elé. Néhány perc némaság után a férfi felállt, és meggyújtotta a hajó lámpáit. Közben Minerva is összeszedte magát és közelebb lépett.

- Megkérdezzük tőle, mi az, amit találtunk?

Az öreg halhatatlan bólintott és az asztalra emelte a ládát. Kivette belőle a korongot, de a lány reakciójára egyikünk se számított. Ijedten hátraugrott a láttám, szemében halálos félelem ült. Megrázta a fejét, és néhány szót mondott, aminek hallatán Methos is értetlenül rázta meg a fejét.

- Nem értetted mit mond?

- A szavait igen, csak a jelentését nem. Azt mondta, hogy ez a korong elvisz minket az "Istenek idejébe".

- Talán idővel rájövünk, mit is jelentenek a szavai. Most viszont aludnunk kellene, holnap pedig megmutatjuk a kis védencünknek mivé lett a krétai civilizáció az elmúlt 2500 évben.
 

1 hónappal később még mindig Kréta

- Szerinted még létezik ez a hely?

- Minerva temploma is létezett. - vonta meg a vállát a nyurga halhatatlan - És Minerva is. Ő látta, sőt haszználni akarta, hogy visszamenjen a kedveséhez, Herkuleshez, ezért büntették azzal, hogy bezárták a templomba. Micsoda büntetés! - összerázkódott.

- Érdemes lenne kipróbálni?

- Miért ne? Bár nem értem pontosan miről is beszél a lány, nagyon izgalmasan hangzik. És különben sincs messze. Ida-hegyére kell eljutnunk, ahol a monda szerint Zeuszt nevelték. Ott van a templom, benne az a titokzatos szerkezet. Ha isteneket nem is, fogadalmi ajándékokat biztosan találunk. És nagyon kicsi az esélye, hogy ezt is elpusztítsa egy földrengés az orrunk előtt.

- O.K. Vágjunk bele.

Ekkor lépett be Minerva és ránk mosolygott. Az utóbbi egy hónapban megtanultunk kommunikálni egymással, én megtanultam a ógörög kiejtés alapjait, amely a modern nyelv ismeretében nem volt nehéz, ő pedig az angol nyelv alapjaival ismerkedett meg. Bár szókincse még nem sokkal haladta meg egy 5 éves gyerek szintjét, jól elboldogult. Jó kedélyű, vidám lány volt, nagyon élvezte a ruhákat, illatszereket, az utazást. Sokban hasonlítottunk egymásra, ezért jól megértettük egymást. Ennek úgy vettem észre Methos különösen örült, mert őt néha fárasztotta a lány folytonos kérdezősködése. Most néhány mondattal vázolta tervünket Minervának, aki kissé megszeppenten fogadta a hírt, de azután felderült.

- Talán megtaláljuk Herkulest?

- Ki tudja? - nyögte kissé zavartan Methos, aki erre a reakcióra igazán nem volt felkészülve.
 

1 héttel később Ida-hegyén

- Mondtam már, hogy klausztrofóbiám van? - nyögtem, miután harmadikként evickéltem egy nagyon szűk és nagyon sötét barlangjáraton, Minerva és Methos nyomában.

- Itt az ideje, hogy kigyógyulj belőle. Úgy tűnik, mintha kiszélesedne a járat...

Csakugyan, hirtelen egy hatalmas barlangban találtuk magunkat. Természetes képződmény lehetett, de a terem közepén hihetetlen látvány fogadott minket. Egy óriási, legalább 3 méter magas, kőgyűrű, szélein körbefutó ismeretlen jelek sorakoztak. Nem messze tőle egy enyhe szögben álló, majdnem fekvő helyzetű kőkorong feküdt, egy kb. egy méter magas állványon a korong átmérője is megközelítőleg egy méter lehetett.

A jelek valahonnan ismerősnek tűntek.

- Világíts ide. - Methos kezébe nyomtam lámpámat és előkotortam a zsebemből az aranykorongot - Ugyanazok a jelek vannak rajta!

- Különös. - Methos a kőasztalhoz lépett, és szemügyre vette - Mintha a lap beleillene a közepébe. - azzal rátette az aranylapocskát az asztal közepébe vésett vájatba és belenyomta.

Váratlan búgó hang hallatszott. A terem falai rejtelmesen kivilágosodtak. Szinte nappali világosság támadt.

- Ezt el lehet forgatni... - Methos belefeledkezett az ismeretlen tárgy titkainak feltárásába - Ha összeforgatom az aranykorongon és a kőtárcsán található azonos jeleket...

A váratlan hangra felkaptuk a fejünket. A hatalmas álló kőkarika szélén futó jelek hatalmas robajjal megmozdultak, követték a tárcsa mozgását!

- Mint egy telefon. Lássuk, kit hívunk! - Methos szeme lángban égett az izgalomtól. Az enyém az aggodalomtól, Minerváé pedig a félelemtől.

A robaj tovább fokozódott, majd a karika belsejében egyszer csak vakító kék felület jelent meg. Hullámok fodrozódtak rajta, szinte hívogatva, hogy érintsem meg.

- Mi ez?

- Egy kapu. Manapság féreglyuknak hívják... azt hiszem. Ami az Istenek idejébe vezet. - mondta Methos, akire alig ismertem rá. Szemében vad, különös csillogás támadt. - Gyerünk lányok, nézzünk szét odaát!

- Hol odaát?

- Hát nem mindegy?

Azzal elkapta a karomat és a kapu felé lódított. A szemem sarkából láttam, hogy Minerva is így járt. Az utazást nehéz leírni, leginkább a Serkentéshez hasonlítható, szédítő, fenséges érzés volt. Nem tudom, percekig, vagy órákig tartott. Végül egy a kiindulási helyhez hasonló hatalmas sziklabarlangban landoltam, alaposan megütve magamat. Nem messze tőlem Minerva feküdt, Methos éppen feltápászkodott a másik oldalon.

- Nem kellett volna előbb megbeszélnünk a dolgot? - támadtam dühösen Methosra.

- Csak épphogy szétnézünk egy kicsit... Ugyanúgy vissza is tudunk menni. Ezt elhoztam. - mutatta fel a korongot - Én mindig retúrjegyet veszek, Amanda.

Felsegítette Minervát a földről, és a kijárat felé indult. Egy hosszú pillanatig elálmodoztam róla, hogy levágom azt a makacs, kiismerhetetlen fejét a nyakáról, de inkább utánamentem. A barlang egy hegy oldalában nyílt, előttünk félsivatagos, szavannás síkság terült el.

- Vajon, hol vagyunk? - kérdeztem.

- Bárhol lehetünk, térben és időben. - felelte Methos - Nem árt az óvatosság. A ruháink se biztos, hogy beleillenek a környezetbe.

- Csak szétnézünk, ugye? - hangom kissé cinikusra sikeredett.

A látóhatár szélén egy város falai emelkedtek. Methos arrafelé mutatott.

- Talán jó lenne, ha megnéznénk, mi van ott.

Így hát elindultunk egy ismeretlen város felé, egy ismeretlen világban. Néha csodálkozom magamon, hogy milyen őrültségekre voltam már képes. Valami azt súgta, hogy ez minden eddigit felül fog múlni. A város falait masszív kőből emelték. Az emberek gyalog, vagy lóháton közlekedtek. Minden békésnek, meghittnek tűnt, régmúlt idők hangulatait pendítette meg bennem. A piactérre érve szétváltunk, mert Minerva és én a kelmefestők sorát akartuk megnézni, (nem mintha pénzünk lett volna, a Visa-kártyát pedig nem valószínű, hogy elfogadják) Methos pedig kijelentette, hogy sör nélkül egy lépést sem tud tovább tenni.

Megbeszéltük, hogy az aranyművesnél találkozunk, utána pedig visszamegyünk a Kapuhoz.

Nagyot tévedtünk ebben. De még milyen nagyot.
 

2. A MÁSODIK ESÉLY

"Ez a korsó sör megért egy időutazást." - gondolta Methos. Apró ezüstpénzzel fizetett érte, mely egy fél órája egy gyanútlan kereskedő övén függött. Biztos volt benne, hogy Amanda hasonlóképpen fog cselekedni, amikor nem bír tovább ellenállni a piac csábításának. Valahogy ismerősnek tűnt ez a város, ahogy ismerős volt a pénz, mivel fizetett, a sör íze, minden. De nem tudta hova tenni az érzéseit. Elmélkedéséből a tarkójába hasító jól ismert érzés riasztotta fel. "Ez nem lehet Amanda" - markolta meg kardját. De attól az alaktól, aki megjelent az ajtóban, megfagyott ereiben a vér. A másik is kiszúrta, és fesztelenül, vigyorogva lépett asztalához.

- Üdv, testvérem! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszatérsz. Csak a jövő hétre vártalak. Mi újság keleten? - a jövevény kicsit alacsonyabb volt, mint Methos, de izmos, kidolgozott alkatú. Szemei hideg, kék fényben égtek, a jobb szeme alatt jellegzetes sebhely virított.

- Üdv, Kronos...- nyögte Methos - Kérsz egy sört?

- Éppen indulni készültem, a táborig hosszú az út. Gyere testvér, majd ott elmeséled, mit találtál a felderítő utadon. Silas és Caspian is biztosan kíváncsiak. Sietnünk kell, ha napnyugtára oda akarunk érni.

- Igaz, testvér. Csak egy perc, várj meg itt.

Amikor már Kronos nem látta, a zsebéből előszedett egy papírlapot, és egy gyors üzenetet firkantott rá Amandának:

"Amanda! A Négy Lovas idejébe kerültünk. El kellett mennem Kronossal, hogy ne fogjon gyanút. Hamarosan Methos (a jelenlegi) is meg fog jelenni a városban. Ne engedd, hogy a Lovasok táborába menjen, legalább egy hétig. Improvizálj! Methos"

Az aranyművesnek fizetett, hogy odaadja az általa leírt két személynek a papírlapot. Az árus elcsodálkozott a "pergamen" finomságán, és megkérdezte, honnan van. Methos azt hazudta, hogy keletről hozták, karavánnal. Ez megnyugtatta az árust.

Methos ezután visszatért Kronoshoz. A feketébe öltözött fickó végigmérte barátját.

- Furcsa az öltözéked, testvér. Hol hagytad a régi ruháidat?

- Ahonnan jövök, ilyet hordanak. Be kellett olvadnom a tömegbe, nem?

- Hát elég nevetségesen festesz. Nem baj, a táborban majd átöltözöl.

- Igen, testvér, csak van egy kis gond. Nincs lovam, vennünk kell egyet.

- Micsoda? Hova lett? A ruhád, a lovad, mi történt Methos?

- Hosszú történet, majd a táborban elmesélem. - "Remélem, addigra kitalálok valamit." Methos nyaka egyre inkább viszketett, ami csalhatatlan jele volt, hogy igen nagy bajban érezte magát.

Csakugyan, már majdnem besötétedett, mire a táborba értek. Kronos fáradtan csúszott le a lováról. Methos meg se mert mozdulni, mert azt hitte, menten szétesik. Mostanában nem gyakorolta a lovaglást. Silas és Caspian vigyorogva álltak fel, hogy köszöntsék. Nagy hátba-veregetések után, Methos arra lett figyelmes, hogy még egy halhatatlant érez a Négyen kívül. Az egyik sátor felé fordult, amit sajátjának saccolt. Az érzés arrafelé vezette.

- Bocsássatok meg, testvérek, ideje átöltöznöm. - megbabonázva indult a sátor felé.

Az ajtónyílásban egy alak várta, kezében egy boros-kupával.

- Ha tudom, hogy jössz, lehűtöm a patakban. - mondta a lány, félénken.

Methos torka elszorult egy pillanatra, majd hatalmas gombócok ültek bele.

- Cassandra!

Elvette a kupát a lánytól, hogy mögé rejtse zavarát. Cassandra elfordult, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal készítette ki a férfi ruháit. Methos végigmérte a lány erőt sugárzó, mégis nőies alakját, hosszú, rakoncátlan tincsekben lehulló sötétvörös haját. A zöld szemekben leplezetlen öröm csillant, amikor meglátta a férfit, most azonban zavar és aggodalom kezdte átvenni a helyét, nem tudva, mi rejlik Methos hallgatása mögött.

- Köszönöm, Cassandra. Nagyon jólesett. - törte meg a csendet végül.

A nő elvette kezéből a kupát, és megkockáztatott egy félénk mosolyt. A férfi visszamosolygott, ujjaik összeértek a kehely oldalán. Cassandra magától értetődő természetességgel állt neki Methosról lehámozni a ruháit. A férfi ezt nem vette olyan magától értetődőnek. Elkapta a lány csuklóját. Tekintetük egymásba fonódott.

- Mire gondolsz? - kérdezte Methos csendesen.

- Hogy végre hazajöttél. - válaszolta halkan a lány.

- És az jó?

- Igen, jó nekem. - férfi arcára tette a kezét - Jó, ha itt vagy.

- De miért? Ki vagyok én neked? Mi vagyok? Hiszen tudod jól, ki vagyok! - Methos önkéntelenül is felemeltee a hangját.

Cassandra ijedten lépett hátra, menekülni próbált, de a férfi még mindig fogva tartotta a csuklóját.

- Nem. Ne félj, Cassandra. Nem akarlak bántani. Nyugodj meg kérlek... - közelebb húzta a lányt, szabad kkezével gyengéden megsimogatta az arcát.

Próbálta megnyugtatni a lányt, másfelől saját, kitörni készülő érzelmeit próbálta visszafojtani. Cassandra a szemébe nézett, tekintetében leplezetlen vágy csillogott. Methos megpróbált ellenállni, hogy most ne, így ne, tegye meg, de a tengerzöld szemek feloldották ellenkezését. Nem volt többé Lovas, nem volt többé Methos, nem volt többé halhatatlan, csak A férfi, Cassandra pedig A nő.

Néhány óra elteltével, amikor felébredt, elgondolkozva nézett végig a mellette szuszogó lányon. Cassandra mosolygott álmában és közelebb fészkelődött a férfihoz. "Bízik bennem. Bízik Benne." Képtelen volt azonosítani magát a Lovas-Methosszal. "Pedig nem lenne szabad. Most elmondhatnám neki az igazat. Elvihetném innen messzire, távol a Lovasoktól, hogy új életet kezdjünk. De hova vezetne ez? Megváltoztatnám a jövőt. Ezt nem szabad megtennem." A lány mocorgott álmában, átkarolta a férfi derekát. Methos azt hitte, a szíve szakad meg. Újra át kell élnie "azt az egyet", amit az elmúlt 5000 év alatt igazán megbánt, és amit sohasem hozhat helyre. Összerázkódott, s a hirtelen mozdulattól a lány felriadt.

- Aludj csak. - suttogta Methos, de a másik nem tűnt álmosnak.

- Mintha nem is te lennél. - nézett elgondolkozva a férfira.

- Mire gondolsz? - kérdezte szórakozottan Methos, miközben ujjai a lány hajtincseivel játszottak.

- Az arcod Methos arca, a tested Methos teste. Az érintésed Methos érintése. De a szemed...

- Nos? - a férfi kíváncsian várta a folytatást.

- A szemed is az övé, de amit benne látok, az több, mint amikor elémentél. Bölcsesség, nyugalom és fájdalom. Mi történt veled az utadon?

- Az emberek változnak, Cassandra. Az vagyok, akit magad előtt látsz. Methos vagyok. Kérlek így emlékezz rám, amikor elválnak útjaink.

- Elválnak? Methos...

- Nem sokáig leszünk már együtt. Azt akarom, hogy tudd, igazán sajnálom, amit veled tettem. És amit tenni fogok... - a férfi érezte, hogy veszélyes talajra tévedt, ezért inkább nem folytatta a mondanivalóját. Felállt, és nekilátott öltözködni.

Cassandra összezavarodva húzta magára a takarót. Egy szót sem értett a férfi szavaiból, de valami baljós sejtelme támadt. Közben Methos magára öltötte ruháit, és bánatosan pillantott farmernadrágjára és pulóverére. A bronzkori viselet igencsak durvának és kényelmetlennek bizonyult. Megvonta a vállát, keresett egy teli borostömlőt, és kilépett a csillagfényes éjszakába. A tűz már alig parázslott, de a hold sápadt fénye elégségesnek bizonyult a tájékozódáshoz. Önkéntelenül is a közelben magasodó sziklák felé vette az útját, lábai ösztönösen megtalálták a csúcsra vezető keskeny ösvényt. Amikor felért és széttekintett, eszmélt rá, hogy abban az időben ez volt az egyik kedves helye, ahol elbújt a világ elől, olykor-olykor. Valami különös melankólia öntötte el, de nem hagyta, hogy maga alá gyűrje. Ki kell találnia valami hihető mesét a többieknek, ha nem akarja, hogy koponyája Caspian kedvenc szobadíszeként (szoba?) végezze. Lehunyta a szemét, nem mindennapi memóriája lassan-lassan egyre távolabb repítette saját múltjában. Mintha régi, bőrkötésű naplójában lapozgatna. Ahogy egyre távolabb került, a lapok egyre töredezettebbek, az írás egyre halványabb, nehezebben olvasható volt. Nagyjából már be tudta tájolni időben magát, most az akkori kalandok, rajtaütések után kutatott emlékei között. Ó igen, már emlékezett... Elmosolyodott, és kinyitotta a szemét. Egy árnyék vált el a sziklafaltól, s nem kellett odanéznie, hogy tudja, ki az.

- Gondoltam, hogy itt talállak, testvér. - ült le mellé Kronos.

"Az előbb Cassandra, most pedig Kronos. Nehezebb lesz, mint gondoltam." Methos egy pillanatra újra lehunyta a szemét, remélve, hogy mire kinyitja, vége lesz ennek a hihetetlen rémálomnak. Sajnos erre semmi esélye nem volt. Kronos sokat jelentett az öreg halhatatlannak, több mint 4000 évig kóboroltak együtt, kisebb nagyobb megszakításokkal. A Lovasok Szövetségének felbomlása után Silas és Caspian más utakon jártak, de Kronos és ő, ha hosszabb-rövidebb időre el is váltak egymástól, a legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel egymás életében, hogy hihetetlennél hihetetlenebb kalandokat éljenek át. Kronos volt az egyetlen állandó pont az életében, aki elfogadta őt olyannak, és annak aki.

Az évek során megváltozott az életfelfogásuk, Kronos egyre vadabb, féktelenebb, egyre őrültebb lett, újabb és újabb kalandokat, kihívásokat keresett. Methos, akit a múló évezredek egyre bölcsebbé, visszafogottá tettek, tehetetlenül nézte barátja ámokfutását. Saját magát látta Kronosban, aki lehetett volna, ha nem sikerül megfékezni a belsejében lakozó vadállatot. Barátja bukása elkerülhetetlen volt, s a Bordeaux-i események sodró vihara végül három legöregebb barátja s majdnem az ő fejébe is kerültek... De ez a jövő... Egy másik kor, egy másik civilizáció, ami majd négyezer év múlva válik valóra. Ez a világ, ahol most van, a ragadózók és áldozatok világa. Nincs középút, és az ebben a korban élő Methos ragadozó volt, ahogy Kronos, Silas és Caspian is. A legerősebb, a legyőzhetetlen Négy Lovas. Itt Kronos zabolátlan őrültsége, vagy Caspian hideg kegyetlensége teljesen normálisnak tűnt, s a többi ember, legyen az halandó, vagy halhatatlan, ugyanúgy viselkedett volna velük szemben, mint ők az áldozataikkal, ha alkalmuk nyílt volna rá. Itt csak három testvérére számíthatott, akik gyakran húzták ki egymást a bajból.

Persze, az idők során valami megváltozott, de az idő most nem volt alkalmas ezen filozofálgatni tovább.

- Mi jár a fejedben, Methos? Szótlan vagy, mióta visszajöttél. - Kronos elvette barátja kezéből a tömlőt, és alaposan meghúzta.

- A csillagok... már az idők kezdete óta ott vannak. - az öreg halhatatlan felnézett a csillagveretes éjszakai égboltra - Négyezer év múlva ugyanígy fognak ragyogni. Ahogy a Hold, és a Nap is. Az idő, mint valami megállíthatatlan folyó, sodorja magával a halhatatlanokat... Ha alkalmad nyílna rá megváltoztatnád a múltadat?

Kronos nem tudta mire vélni barátja szavait. Methos gyakran, mostanában egyre gyakrabban volt mélabús hangulatban, ilyenkor elvonult erre a sziklára egy borostömlő társaságában, és elfilozofálgatott. Gondolatait gyakran megosztotta fiatalabb társával, aki, bár gyakorlatias ember lévén nem mindig értette, mit is mond az öreg halhatatlan, szívesen tartott vele.

- Ami volt, elmúlt, ezen senki sem tud változtatni. - az alacsonyabb alak megvonta a vállát és újfent ivott a borból, mielőtt visszaadta társának - Hiányoztál testvér... Hiányzott a bölcsességed. Nélküled nem egész a Négy Lovas szövetsége.

- Tudom, Kronosz. Ti is hiányoztok nekem. - "Ha tudnád mennyire... és miért." - tette hozzá magában.

- De most már újra együtt lovagolunk, igaz?

- Igen, testvér. A szövetséget nem bonthatja meg semmi. - azt mondta, amit a másik hallani akart - Mi vagyunk a legyőzhetetlen négy Lovas.

- És senki... Senki nem állhat közénk, még az a nő sem. - tette hozzá Kronos - Figyeltelek, testvér. Az a nő kezd túl sokat jelenteni számodra.

- Képzelődsz.

- Csakugyan? - a fiatalabb férfi felállt és megvonta a vállát - Vajon holnap is ezt mondod? - azzal hátat fordított, és elment.

- Szóval holnap... - suttogta Methos.

Tisztában volt vele, mire célzott bajtársa. Megpróbált felkészülni az elkövetkezőkre, de tudta, nem lesz könnyű dolga.

Másnap reggel, Methos a szikla tövében ébredt. A régi időkben gyakran töltötte a szabad ég alatt az éjszakát, de most úgy érezte, minden porcikája sajog. A mellette árválkodó kiürült borostömlő árulkodott arról, hogy a feje miért fájhat annyira. De mégsem a fejfájásra riadt, hanem... Egy villámgyors mozdulattal átgördült a vállán, és talpra ugrott. Kronos állt vele szemben, karddal a kezében, vigyorogva.

- Itt az ideje egy kis testedzésnek, testvér. - suhogtatta meg a kezében tartott pengét.

"Na, ez az ami hiányzott. - nyögte magában Methos - "Kronos, és az ő hülye játékai."

Kivonta hüvelyéből a kardját, a nap sugarai megcsillantak a fényes acélpengén.

- Hű, ezt hol szerezted? - hüledezett Kronos - Tiszta acél, igaz? Ritka fém, drágább az aranynál. Ezt a fegyvert bizonyára királyoknak szánták.

- Nem is tudod, milyen igazad van. - vigyorgott Methos, visszagondolva a kard történetére - De most a kezed járjon, ne a szád!

Féktelen energiával estek egymásnak, a kardok csengése messzire elhallatszott. Az öreg halhatatlan emlékezett, hogy ezeket a viadalokat általában Kronos nyerte meg, ha nem is azért mert erősebb lett volna, hanem mert jobban áhította a győzelmet. Most azonban elhatározta, ha törik, ha szakad, nyerni fog. Legyőzi Kronost, ha még "játékból" is. Bár az elmúlt időszakban elhanyagolta a gyakorlást, ezt ellensúlyozta a több ezer éves tapasztalat, és jó pár vívóiskola, melyekben mesteri fokozatot szerzett.

Végül egy trükkös fogással ("Talán Heidelbergben tanultam?") sikerült kiütnie a pengét Kronos kezéből, majd egy rúgással térdre küldte a lefegyverzett vívót. A formáció harmadik része, az az ezerszer begyakorolt vágás lett volna, amivel a halhatatlanok birtokba veszik legyőzött ellenfeleik erejét. Az utolsó pillanatban állította meg a pengét, mely így csak ellenfele bőrét sértette fel.

- Ügyes vágás, testvér! - vigyorgott leplezetlen ámulattal Kronos, eszébe se jutott, hogy a másik befejezi a mozdulatsort - Megmutatod?

Methos ereiben lassan lecsillapodott az adrenalin dübörgése. Lassan leengedte kardját.

- Igen, testvér. Egyszer megtanulod, de nem most. Mára elég volt. - már emlékezett, ki mutatta meg neki ezt a trükköt. Duncan Macleod. - Valami ennivaló után kéne néznünk.

A táborban Cassandra párolt ürühúst készített. Bár emlékei szerint a lány lényegesen jobban főzött mint Silas, vagy pláne az egészen "különleges" ízléssel megáldott Caspian, a férfit egyáltalán nem dobta fel ez a menü. Ehhez persze, az is hozzájárulhatott, hogy amíg a Lovasokkal kóborolt, néha hónapokig nem ettek mást. Számításai szerint több nyájra való birkát megehetett abban az időben, így nem csoda, hogy már az ürühús szagától is rosszul lett. Most mégis legyűrt egy adagot, mert tudta, minden erejére szükség lesz, hogy kimásszon ebből a csávából valahogy.

Reggeli után Silas lelkendezve mutatta neki legújabb szerzeményét, egy alig pár hetes kölyökfarkast, akit barangolásai során talált. Methos gyengéd mosollyal hallgatta az óriás lovakról, bárányokról, és a környékbeli vadállatokról szóló elbeszéléseit, és próbált nem gondolni lelkének arra a részére, ami Silasból került át belé a Serkentés során.

- Silas, lassan Methost is engedned kellene szóhoz jutni. - elégelte meg Kronos a máskor szűkszavú óriás szóáradatát - Biztosan sok érdekes dologról számol be nekünk, amiket keleten látott.

- El se hinnétek, mi mindent láttam, testvéreim... - vette át a szót Methos. Tegnap este gondosan felépítette a történetet, melynek alapjait emlékeiből ásta elő.

Sokáig beszélt, és amikor befejezte, látta, hogy igyekezete nem volt hiábavaló, a többiek minden szavát elhitték. Igaz, a Lovasoknak semmi okuk nem volt rá, hogy kételkedjenek benne. A messziről jött ember azt mond amit akar, ráadásul, ha úgy hozta a sors, Methos mestere volt a hazudozásnak. Kiitta az utolsó cseppeket a beszélgetés alatt felbontott tömlőből és nyújtózkodott egyet.

- Most pedig, ha nem bánjátok testvérek, magatokra hagylak benneteket. Elmegyek úszni. - magányra volt szüksége, a továbbiak kigondolásához, és az igazat megvallva, bár mindig sokat adott a tisztaságra, élete utolsó évszázadaiban mániákusan rászokott a mindennapos fürdésre.

Amikor azonban felugrott a lovára, Cassandrát pillantotta meg a sátra előtt, ami keresztülhúzta terveit. Odaléptetett a lány mellé, és lenyújtotta a kezét, aki egy lendületes ugrással mögötte termett, majd együtt vágtattak a közeli erdőben megbújó tóhoz. Emlékei szerint már nem egy alkalommal járt itt a lánnyal, így nem látta okát, miért ne élvezze ki ezt a pár órát, ami megadatott nekik, ha mégoly keserédes is.

Már alkonyodott, mire visszaértek a táborba. Kronos sötét arccal méregette őket, kissé instabil mozgása elárulta, hogy többet ivott a kelleténél. Methos a sátorba küldte a lányt, hogy ne ingerelje vele a sötét halhatatlant, majd lova után nézett. Mire ellátta az állatot, már alaposan besötétedett, s az égbolttal együtt, gondolatai is egyre sötétebbé váltak. Belépett a sátorba, ahol Cassandra vidáman dúdolgatva rendezgetett valamit, s rámosolygott, amikor meglátta.

- Nincs ez így jól, testvér. - hallotta Kronos hangját a háta mögött.

"Hát legyen, játsszuk végig a szerepeket." - gondolta keserűen Methos.

- Mire gondolsz, Kronos? - kérdezte, pedig nagyon is jól tudta, mire megy ki a játék.

Százszor, ezerszer hallotta újra rémálmaiban a szavakat, látta a mozdulatokat. Tudata most függetlenítette magát cselekedeteitől, gépiesen válaszolt a másik szavaira. Mikor feleszmélt, már egyedül volt a sátorban, jobbja az egyik tartóoszlopot szorította úgy, hogy belefehéredtek az ujjai. Nem emlékezett semmire, egyetlen dolgot kivéve: Cassandra tekintetére, ahogy ránézett, amikor Kronos kivonszolta a sátorból.

- Mi jöhet még? - suttogta lehajtott fejjel. Elfordult, hogy valami innivaló után nézzen de mégsem fejezte be a mozdulatot. - Öreg vagyok már hozzá, hogy alkohollal oldjam meg a problémáimat. - morogta maga elé.

Kilopakodott a sátorból, és a karámhoz surrant. Kivezette azt a lovat, amit tegnap vettek a városban. Elég szelíd, megbízható jószágnak tűnt ahhoz, hogy egy gyakorlatlanabb lovas is, mint Cassandra, elboldoguljon vele. A tábor szélénél felugrott a hátára, az erdő szélére vágtatott és várt.

A hold fénye nemsokára egy vékony alak sziluettjét világította meg.

- Cassandra... - lépett közelebb a férfi.

A lány egy halk sikollyal válaszolt, és menekülni próbált, de Methos gyorsabb volt nála. Elkapta a karját, és mindketten a földre zuhantak. Cassandra kétségbeesetten próbált szabadulni, de a férfi lassan fölébe kerekedett.

- Nyugodj meg, segíteni akarok...

Cassandra nem hallotta a szavakat. Minden félelmét és elkeseredettségét összeszedve, kirántotta Methos tőrét az övéből és a férfi mellébe szúrta.

- Cassandra... - nyögte az öreg halhatatlan, mielőtt minden elsötétedett volna.

- Ébredj, testvér! - Kronos hangját hallotta meg elsőnek, miután visszatért. Egy hosszú pillanatig nem tudta hol van. Azután minden a helyére került.

Kinyitotta a szemét, a délelőtti nap fénye elvakította. A fűben feküdt, az erdő szélén, ruhája merev volt a rászáradt vértől, lova eltűnt.

"Legalább annyi esze volt, hogy elvitte a lovat." - gondolta ironikusan.

- Ez a boszorkány rendesen elintézett, Methos.

- Ahogy téged is, Kronos. - vágott vissza az öregebb halhatatlan - Vagy talán ez az új divat? - mutatott a férfi ingén, a szíve felett éktelenkedő lyukra.

- Azt is megbánja, hogy megszületett. Gyerünk, utána! - tajtékzott az alacsonyabb alak.

- Már túl messze jár. Elvitte a lovamat. Nem éri meg, testvér, csak egy nő. - nyugtatta Methos a fiatalabb társát - Hagyd élni, hogy utána még nagyobb élvezet legyen leszámolni vele.

Kronos, ha nehezen is, beadta a derekát, és visszaindultak a táborba.

"Nincs második esély." - gondolta Methos útközben - "Bevégeztetett. Cassandra gyűlöl, és gyűlölni is fog, amíg csak élek." - lélekben megvonta a vállát - "Ennek így kell lennie. Most már a saját boldogulásommal kell törődnöm. No meg Amandával és Minervával. Remélem, Amanda uralni tudja a helyzetet, de akkor is csak öt napom van, hogy kitaláljak valamit, és eltűnjek innen, mielőtt visszajövök...Ebbe bele lehet őrülni! Remélem Amanda kitesz magáért!"
 

3. VÁRATLAN BONYODALMAK

- Ez nem igaz! Ez egyszerűen nem lehet igaz! - hitetlenkedve meredtem az előttem heverő papírlapra.

- Mi történt? Baj van? - kérdezte Minerva ártatlanul.

- Az hogy baj, nem kifejezés. - röviden vázoltam a helyzetet a lány előtt.

- Hallottam a Négy Lovasról. Methos közéjük tartozik? - mint kiderült, Minerva megközelítőleg ebben a korban született valamikor, ha nem is pontosan ebben a városban, de ezt a nyelvet és kultúrát nagyon jól ismerte. Természetesen a rettegett Lovasokról is hallania kellett.

- Hát igen... az akkori Methos. De már megváltozott. - "Remélem." Tettem hozzá magamban.

Minerva elgondolkozva meredt maga elé. A rá korábban jellemző bizonytalanságnak, félénkségnek nyoma sem volt. Egy büszke, magabiztos harcos állt előttem, aki kész szembenézni bármilyen veszéllyel. "Ebben nincs semmi meglepő. Ez az ő világa, az a kor, ahol született. A modern civilizáció elbizonytalanította, de most újra elemében érzi magát."

- Bízol benne? Mármint Methosban? - kérdezte.

- Tehetek mást? Ha valaki, hát ő az egyetlen, aki vissza tud bennünket juttatni a mi világunkba. Hidd el, neki mindenhez van egy terve. Túlélőművész. És mindent meg fog tenni, hogy minket is kimenekítsen innen. Ha másért nem, hát azért, mert nem mer MacLeod szeme elé kerülni nélkülünk. Legokosabb, ha azt tesszük, amit mond.

- Ki az a MacLeod?

- Egy barátunk. Skót, bár ez neked nem hiszem, hogy sokat mond... Elég az hozzá, hogy halhatatlan, és Methos legjobb barátja. Meg az enyém is. Azt hiszem, tetszene neked.

"És te is neki." - tettem hozzá magamban. Végigmértem a lány tökéletes alakját, sudár termetét, nemes arcvonásait, melyek már akkor csodálattal töltöttek el, amikor még csak, mint szobrot láttam. A mélytüzű, fekete szempár csak még jobban kiemelte szépségét, ahogy csigákban göndörödő fekete haja. "Ne légy hülye Amanda! Már féltékeny vagy? Előbb jussunk vissza valahogy Duncanhez." - megráztam a fejem, hogy megszabaduljak enyhén hisztériás gondolataimtól.

- Van ötleted, hogyan fogjunk hozzá? - kérdezte Minerva.

- Először is ruhákat kell szereznünk, így túl feltűnőek vagyunk. Azután szállás után nézünk.

A piactér szélén egy beugróba húzódva beszélgettünk. Kiléptem az utcára, és megkérdeztem az első járókelőt. (Számomra volt a legmeglepőbb, de viszonylag jól megértettem a nyelvet. Anyanyelvemnek egy torz, de nem teljesen érthetetlen változatát beszélték.)

- Hol mérik a legjobb sört a városban, barátom?

- Ott szemben, a fogadóban. - mutatott egy szemközti, termetes épületre a férfi.

- Gyere, Minerva, ott szállunk meg. Valami azt súgja, Methos, ha megérkezik, nem fogja kihagyni ezt a helyet. - elindultam a fogadó felé.

Pénzt szerezni nem okozott különösebb problémát. A mozgalmas piac kitűnő vadászterületnek bizonyult, s néhány gyanútlan kereskedőnek ugyancsak rossz napja volt. Alkonyatra sikerült összeszedni egy komolyabb összeget, így nem kellett az anyagiak miatt aggódnunk. A fogadóban kivettünk egy csendes, a körülményekhez képest, viszonylag tiszta szobát, és vártunk.

Már két napja vártunk a fogadóban, amikor végre megéreztem a jelenlétét. Sohasem kérdeztem meg más halhatatlanokat, hogy ők mit éreznek egy másik megjelenésekor. Én gyűlöltem ezt a tarkómban kezdődő és gerincemen végigfutó kellemetlen bizsergést. Gyűlöltem az érzését... és ugyanakkor szerettem azt az izgalmat, melyet az ereimen végigfutó adrenalin okozott. Éppen a földszinti ivóban tartózkodtunk Minervával, amikor Methos megjelent. Bőszabású, hosszú fehér inget viselt, hasonló anyagból készült nadrágot, melynek szárait csizmájába gyűrte. Széles, barna bőrövén jókora kard függött, öltözékét egy barna bőrmellény egészítette ki. Ő ugyanúgy észrevett minket, keze kardjának markolatán pihent. Barna haja a vállát verdeste, az általam megszokott tüskefrizurával szemben. Ahogy rám nézett éreztem, nemcsak a haja az, ami megkülönbözteti későbbi énjétől. A Lovas-Methos alakját a harcosokra jellemző, vibrálóan veszélyes aura vette körül. Gesztusaiból, de egész lényéből leplezetlen fenyegetés és felsőbbrendűség áradt. Mint egy veszélyes ragadozó, aki tisztában van az erejével, és azzal, hogy senki nem állhat neki ellent. Világosan éreztem, hogy ez a férfi egy veszélyes és gátlástalan gyilkos, félelmetes és ugyanakkor... nos, ugyanakkor, rendkívül izgalmas.

A Lovas eközben átvett a csapostól egy hatalmas kupa sört, és elindult felénk. Amikor az asztalunkhoz ért, könnyed, megnyerő mosollyal bólintott köszönésképpen, és leült velünk szemben. Bár tudtam, hogy ez lehetetlen, de mégis sokkal fiatalabbnak látszott, mint az a fickó, aki rendszerint a legalkalmatlanabb pillanatban bukkant fel MacLeod lakásán, hogy megigya az összes sört a hűtőből, és ironikus megjegyzéseivel az őrületbe kergesse környezetét. Amikor azonban a Lovas-Methos szemébe néztem, megértettem, miért tűnik olyan fiatalnak. A barna szemekben hihetetlen energiák lobogtak, vad alig visszafojtott szenvedély, szinte az őrülettel határos tűz. Émelyegve szakítottam el tekintetemet az övétől, és elhatároztam, hogy az elkövetkezendő négyezer évben nem fogok szemezni vele, amíg le nem csillapodik. Elcsodálkoztam, micsoda óriási változáson mehetett keresztül, amíg azzá vált, akit ismertem.

- Lám, lám. Milyen kicsi a világ! Azt hiszem, rossz vidéket választottatok a kóborlásra, lányok. Itt már nincs hely a számotokra. - a Lovas-Methos hangja vérforralóan fölényes és lekezelő volt.

- Csak átutazóban vagyunk. - válaszoltam gyorsan.

- És merre tartotok?

- Dél felé...- találomra válaszoltam, majd eszembe jutott a Methos üzenete, miszerint próbáljam meg itt tartani ezt a fickót - Persze, nincs határozott úticélunk. Lehet, hogy maradunk pár napig.

- Ha így áll a helyzet, jobban teszitek, ha elkerülitek az elhagyatott helyeket. És nézzetek gyakran a hátatok mögé. - a Lovas röviden felnevetett, kiitta maradék sörét, majd felállt és az ajtó felé indult.

Nem hagyhattam, hogy elmenjen. Ha visszatér a táborba, és ott találja az idősebb Methost, annak beláthatatlan következményei lennének. Magamban átkozódva felpattantam, és a férfi után vetettem magam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan állítom meg ezt a kétlábonjáró életveszélyt, de tudtam, hogy meg kell tennem. Mikor kiléptem az ajtón, már majdnem eltűnt az utca forgatagában. Átverekedtem magam a piactéren, a fehér ruhás alak nyomában. Szűk sikátorok közé értünk, amikor eltűnt szem elől. Éreztem a jelenlétét, de őt magát, képtelen voltam megtalálni.

- Methos! Beszélnem kell veled! - kiáltottam kétségbeesetten.

Egy kósza fuvallatot éreztem a tarkómon, majd egy hideg penge feszült a nyakamnak.

- Honnan tudod a nevemet? - Methos suttogása vérfagyasztó volt.

- Üzleti ajánlatom van a számodra. - nyögtem. "Talán ezzel hatni tudok rá. Csak egyszer jussunk haza, ezt még megkeserülöd, Methos!" - agyam kétségbeesetten kutatott valami használható mese után.

- Üzlet? Mid van, ami csábítóbb egy Serkentésnél? ...

Mielőtt folytathattam volna a barnaszemű kábítását, egyszerre csak tótágast állt velem a világ. Methos keményen ellökött magától, és megperdülve fogadta a hátulról érkező támadást.

"Honnan tudta? Én semmit sem hallottam." - nem sok időm maradt a csodálkozásra, mert az újonnan érkezettek, nem kimondottan az én megmentésemre siettek. Ez elég hamar nyilvánvalóvá vált, amikor két támadót tudtam a nyakamba egy szempillantás alatt. A környező háztetőkről, barna bőrruhás alakok ugráltak le, villogó pengéik nem sok kétséget hagytak szándékaik felől. Kirántottam hüvelyéből a kardomat, és csatlakoztam Methoshoz. Ellenfeleink számbeli fölényben voltak, azonban a szűk sikátorban szerencsére egyszerre csak kettővel kellett szembenéznem, a többiek nem fértek a közelünkbe. Hátamat a Lovas hátának vetve harcoltam. A szemem sarkából láttam, mindent elsöprő, vad lendületét, a gátlástalan vérszomjat, amivel ölt, és éreztem, hogy szemem elé leereszkedik a vörös köd. Önkívületben vagdalkoztam, éreztem, ahogy a talpam alatt egyre síkosabbá válik a kövezet a kiömlött vértől, és tudtam, hogy ez nagyrészt nem az én, vagy Methos vére, de ennek ellenére, ellenfeleinknek eszük ágában sem volt visszavonulni. Methos vad harci kiáltással vágott le egy újabb fejet. A harcos arcát takaró sisak leesett, ahogy a koponya elém gördült. Egy fiatal nő halott, üres szemei tekintettek rám. Ebben a pillanatban jellegzetes surrogás ütötte meg a fülemet.

- Íjászok a tetőn! - Methos kiáltása volt az utolsó, amit hallottam.

"- Már megint mibe keveredtél, Amanda?" - Duncan szemrehányó tekintete jelent meg előttem. Mielőtt még válaszolhattam volna, a kép elenyészett tudatomban, és tökéletes sötétség vett körül. Görcsösen felköhögtem, mellkasomba szúró, éles fájdalom nyílalt. Továbbra sem láttam semmit, de éreztem a másik halhatatlan jelenlétét. Itt volt a közelben. Nagyon közel. Kemény deszkapadlón feküdtem, amely lassan mozgott alattam. A hajón lennék?

- Duncan?

- Felébredtél végre.

Ez nem MacLeod hangja volt, de nagyon ismerős. Methos? Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, az elmúlt napok eseményei a tudatomba robbantak. Minerva temploma, a kapu, a Lovasok, és végül a támadók... Újra átéltem a nyílvessző okozta fájdalmat, amely a halálba taszított. Néhány felettébb cifra és nyomdafestéket nem tűrő kifejezésbe fojtottam feltörő kétségbeesésemet.

- Bármit is mondtál, a szívedből jött. - válaszolt Methos testetlen hangja a sötétségből.

Legnagyobb meglepetésemre teljesen nyugodtnak, majdnem vidámnak tűnt.

- Hol vagyunk? - nyögtem.

- Egy szekéren.

Erre magam is rájöhettem volna. A lovak horkantásai, a kerekek zörgése csak most jutott el a tudatomig.

- Kik támadtak meg, és miért? - megpróbáltam fejemet a hang irányába fordítani, ami nem volt egyszerű mutatvány, mert egy húsvéti sonka alaposságával voltam megkötözve.

- Amazon harcosok. És nem téged akartak, hanem engem. Azt hittem, sikerült leráznom őket, de úgy látszik, ügyesebbek, mint gondoltam.

- Mit akarnak tőlünk?

- A királynőjük, Pentheszileia elé visznek. A királynő halhatatlan. Mivel én férfi vagyok, a következő holdtöltekor feláldoznak Artemisz oltárán. A nők kapnak egy esélyt, hogy megküzdjenek a királynővel. És ha győznek, átvegyék a helyét. De ne táplálj vérmes reményeket! Pentheszileia nagyon erős... és ő diktálja a küzdelem szabályait. - újból feltűnt, hogy a felvázolt meglehetősen borús jövő ellenére a Lovas-Methos hangja teljesen nyugodt, majdnem vidám volt.

- A helyzet komolyságához képest meglehetősen nyugodt vagy. Nincs ötleted, hogyan szökhetnénk meg innen?

- Holdtöltéig még több mint két hét van hátra. A városban találkoznom kellett volna a bajtársaimmal. Ha nem találnak, minden bizonnyal kiderítik, mi történt, és akkor az istenek irgalmazzanak az amazonoknak. - a Lovas hangjába némi kajánság vegyült.

- Hát erre nem vennék mérget, Methos... - dünnyögtem, a másik Methosra gondolva, aki most a Lovast alakítja valahol.

- Ugyan miért? És egyáltalán, honnan ismersz engem?

- Egy közös barátunktól. - jobb nem jutott eszembe.

- Nekünk nincsenek közös barátaink.

- De igen. El kell hinned, hogy én is a barátod vagyok. A Lovasok nem fognak utánunk jönni. Nekünk magunknak kell kitalálnunk valamit.

- Miért higgyek neked, asszony?

- A városban az oldaladon harcoltam...

- Ez igaz. - jött a válasz egy pillanatnyi szünet után - Jól harcoltál. Mi neved, asszony?

- Amanda.

- Nos, Amanda, van valami terved?

- Sajnos nincs... Azt hittem, te majd kitalálsz valamit.

- Egyelőre nem tehetünk semmit. Meg kell várnunk, amíg megállnak pihenni. Már két órája, hogy besötétedett. A lovaik már nem sokáig bírják.

Csakugyan, hamarosan éreztük, hogy a szekér egy rándulással megáll. Hangok hallatszottak kívülről, majd a szekér ponyváját félrehajtották, és egy fáklya lobogó fénye világított a szemembe. Az amazonok kivonszoltak bennünket a kocsiból és egyszerűen ledobtak a kocsi mellé, a földre, mint valami csomagot. Methos feltornázta magát a szekérig, és nekivetette a hátát az egyik keréknek. Megpróbált kötelei ellenére viszonylag kényelmesen elhelyezkedni, majd becsukta a szemét. Mikor a tábor zajai elcsendesedtek, halkan, anélkül hogy felpillantott volna, megszólalt:

- A csizmám szárában van egy apró penge elrejtve. Próbáld meg kivenni.

Közelebb araszoltam a nyurga alakhoz. Hátrafeszített kezeimet többszöri próbálkozás után sikerült Methos csizmájához közelítenem. Ujjaim végtelen lassúsággal, minden centiméterért megküzdve, végül kiemelték a csizma szárába rejtett apró, de borotvaéles pengét. Ujjaimat ráfontam a markolatra, és a Lovasra pillantottam. A férfi rámvigyorgott, és hátat fordított, hogy hozzá tudjak férni összekötözött kezeihez. Az éles szerszám pillanatok alatt végzett a kötelekkel. A Lovas kivette a kezemből a pengét. Előrehajolt, és elvágta a lábait gúzsba kötő köteleket is. Néhány másodpercnyi habozás után engem is kiszabadított.

- Most hogyan tovább? - suttogtam.

- Vissza kell szereznünk a fegyvereinket.

Ekkor, mintha dróton rángatnának, mindketten felkaptuk a fejünket. Methos kezében egy hosszú, keskeny pengéjű tőr jelent meg, számomra követhetetlenül, valahonnan a ruhái mélyéről.

- Várj! Ez Minerva. - figyelmeztetésem kissé hangosra sikeredett, felhívta ránk az egyik őr figyelmét.

A harcos közelebb lépett, ekkor vette észre a földön fekvő köteleket. Elfordult, vett egy mély lélegzetet, nyílván azért, hogy kiáltásával fellármázza társait, de nem maradt ideje, hogy befejezze. Mielőtt egy szó is elhagyta volna az ajkait, hangtalanul, akár egy kísértet, karcsú, fehérbe öltözött alak termett a háta mögött. A Lovas egyik kezét a nő szájára szorította, a míg a másikban tartott tőr egy sima mozdulattal vágta át az amazon torkát. Bugyborékoló hangok törtek fel az őr melléből, néhány percig hevesen rángatózott, de a férfi keményen tartotta az egyre jobban lankadó testet, ami végül egy végső rándulás után elernyedt. Methos a véráztatta földre fektette áldozatát, és ránk vigyorgott.

- Igyekeznünk kell. Gyerünk az első kocsihoz, ott vannak a holmijaink.

Minerva szemében haragos villanást láttam, keze görcsösen kardja markolatára fonódott, ahogy a Lovasra nézett. Nem tudtam mire vélni az indulatait, de tisztában voltam vele, hogy minél gyorsabban, és minél csendesebben el kell tűnnünk innen. Csillapítóan a lány karjára tettem a kezem.

- Gyere, Minerva. Ne csinálj ostobaságot.

- Rendben. - sóhajtott - Elhoztam a lovainkat, kicsit lejjebb, a bokrok között hagytam őket.

- Kiváló. - Methos bukkant fel mellettünk, kezében hozta a kardjainkat. A ő pengéjén sötétlő foltok arra utaltak, hogy útközben használta is. - Akkor tűnjünk el innen végre!

Az éjszakai lovaglás sohasem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. A hold keskeny sarlója, és a pislákoló csillagok nyújtotta "fény" mellett, bizony, alig láttam az orrom hegyéig. Nagyon bíztam benne, hogy hátasom jobban tud tájékozódni, mint én. Az élen haladó Methos szédületes tempót diktált. A karcsú alak szinte egybeforrott a lovával, ahogy a csontos fekete csődőr, füleit hátracsapva, elnyúlt testtel vágtatott. Lovasa fehér ruhája éles kontúrral különült el a ló sötét tömegétől. Legnagyobb meglepetésemre, Minerva szemmel láthatóan könnyedén tartotta a lépést a Lovassal. Izabella-sárga lova ott vágtatott a fekete csődör nyomában. Mivel nem akartam lemaradni, gyorsabb tempóra sarkalltam a lovamat, és közben buzgón imádkoztam, nehogy szégyenszemre lezuhanjak a nyeregből.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig vágtattunk az éjszakában. Nekem, egy örökkévalóságnak tűnt, mikor végre Methos ügetésre fogta a lovát. Két oldalról felzárkóztunk mellé.

- Hogyan tovább, Amanda? - vigyorgott rám a Lovas.

- Visszamegyünk a városba. - feleltem.

- Hogy újra elkapjanak? Jobb ötleted nincs?

- Nem fognak utánunk jönni. - szólt közbe Minerva - Visszamennek a táborukba, hogy megadják a végtisztességet a halottaknak. Minden csatában elesett amazon harcos testét három napon belül vissza kell adni a tűznek, ahonnan vétetett. Ez a törvény.

- Honnan ismered ilyen jól a szokásaikat? - kérdezte gyanakodva Methos.

- Az amazonok az én népem. Ezért is találtam rátok ilyen hamar. Az én törzsem rabolt el benneteket.

- Ezek szerint te is... - az állam leesett a csodálkozástól.

- Igen, amazon harcos vagyok. Pentheszileia népével éltem több mint kétszáz évig.

- Azokat is ismerted, akiket...? - nyeltem egy nagyot.

- Nem. - rázta meg a fejét Minerva - Amikor követtelek benneteket, felismertem néhány harcost, de ők is...

- Folytasd! - sürgettem.

- Mások voltak. Fiatalok. Sokkal fiatalabbak, mint ahogy én emlékeztem rájuk.

"Nyilvánvaló." - gondoltam magamban - "Minerva még nem született meg, de egy emberöltőn belül meg fog. Atyaisten, micsoda kavarodás."

- Nem értem. Most amazon vagy, vagy sem? - Methos még mindig a kardja markolatán tartotta a kezét.

- Az vagyok. - jelentette ki büszkén Minerva - És nem engedem, hogy lemészárold a testvéreimet!

- Na, álljunk meg egy szóra. - kapta fel a vizet a Lovas - Először is, nem én kezdtem az egészet, ők raboltak el engem és akartak feláldozni. Másodszor, te a világon nem tilthatsz meg nekem semmit! Örüljenek, hogy ennyivel megúszták!

Mindkét vitatkozó fél meggyőződve a saját igazáról, sértett hallgatásba burkolózott. A csend kapóra jött, hogy végre elgondolkozhassak, mivel tudnám lefoglalni a Lovast néhány napig, de semmi épkézláb ötlet nem jutott eszembe. Ez a fickó annyira hasonlított az általam ismert Methoshoz, mint mondjuk egy kardfogú tigris egy perzsamacskához. Körülbelül annyira is bíztam benne, mint egy tigrisben. Vad, féktelen, arrogáns.... Ez az! Itt az ideje, hogy kissé beletapossanak a lelkivilágába. A keleti látóhatár felett éppen megjelent a nap aranykarimája, amikor feltűnt előttünk a város. A negyedik nap virradt ránk, ezen az idegen világon. Már majdnem dél volt, mikor elértük a város kapuját. A három, porral borított, szemlátomást elcsigázott vándor nem keltett különösebb feltűnést, az utunkba kerülő emberek előzékenyen tértek ki lovaink útjából, ahogy meglátták fegyvereinket. Ebben a korban a halhatatlanok nyíltan viselhették kardjukat, nem kellett kabátok alá, autók csomagtartóinak mélyére rejteni őket. Be kell vallanom, jó érzés volt, ahogy kardom hüvelye ütemesen a combomhoz verődött. A kard minden halhatatlan számára több volt, puszta fegyvernél. Jelkép volt, titkos összetartozásunk jelképe. A hosszú évszázadok alatt, a kard az egyetlen állandó társ a halhatatlan számára, szinte már testrészévé válik. Igen, megelégedettséggel töltött el, hogy nyíltan viselhettem.

Átvágtunk a zsúfolt, poros piactéren, a fogadóba, ahol korábban megszálltunk. Egy-egy korsó sűrű, habos sör után kezdtük magunkat újra embernek érezni. Methos elgondolkozva pillantott körbe:

- A testvéreimnek semmi nyoma, pedig már itt kellene lenniük. Ahogy előre megmondtad, Amanda. Talán történt velük valami, amiről tudnom kéne? - hangjába fenyegető színezet vegyyült.

- Semmit sem tudok róluk. Azt se tudom, miről beszélsz. - próbáltam a lehető legártatlanabb mosolyomat rávillantani.

A Lovas gyanakodva mért végig, szemmel láthatóan egy szavamat se hitte el.

- Ajánlom, hogy ne verj át. Mindenesetre utánanézek. Itt elválnak útjaink. - kiitta maradék sörét és felállt.. Ahogy rám pillantott, szemében mintha sajnálkozás csillant volna. - Talán találkozunk még, Amanda.

- Egészen biztos. - mosolyogtam.

Felálltam, és szorosan a fickó mellé léptem. Tekintetemet, korábbi fogadalmam ellenére, az övébe fúrtam. Methos elvigyorodott, megértette a testbeszédet: lehajolt, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolt. Néhány perc múlva, amikor elengedett, és én kifulladva, kipirultan maradtam az ivó közepén. Nem gondoltam, hogy a fickó ilyen hatással lesz rám. Szinte észre sem vettem, amikor kilépett az ajtón. Az járt a fejemben, ha a "fiatal" Methos ilyen jól csókol, vajon a másik, 5000 év tapasztalatával a háta mögött..... "Ne légy hülye, Amanda!"

- Hogy hagyhattad elmenni? - támadt rám Minerva.

- Ó, vissza fog jönni. - feleltem egy kicsit még mindig hipnotizálva.

- Ilyen nagy véleménnyel vagy magadról? Egy csók még nem a világ.

- Az igaz. De nem fogja hagyni, hogy egy nő meglopja. - elővettem a kezemet a köpenyem alól, és meglengettem a barna bőrerszényt - Ha másért nem, hát ezért, vissza fog jönni.

Aznap este mindent gondosan előkészítettem a szobámban. Beszereztem, és gondosan elrendeztem a kellékeket, majd leültem a szobában az egyik székre, és vártam. Kisvártatva nyílt az ajtó és egy karcsú alak surrant be rajta. A sötétség miatt inkább csak éreztem, mint láttam, ahogy az ágyamhoz oson. Bár a kardja a kezében volt, nem úgy tűnt, mint aki használni is akarja, és ez némileg megnyugtatott. Kinyújtottam a kezemet, és meggyújtottam az asztalon álló gyertyát. Methos megpördült, kardja fenyegetően meredt védtelen torkom felé. Amikor meglátta az asztalon elrendezett, kétszemélyes terítéket, leengedte a kardját és elmosolyodott.

- Hoztak az istenek, Methos. - mosolyogtam én is a harcosra.

- Vártál rám, Amanda. - inkább kijelentés volt, mint kérdés.

- Nem szeretem félbehagyni azt, amit elkezdtem. - közelebb léptem a férfihoz, és biztos voltam benne, hogy ez az éjszaka igen emlékezetes lesz mindkettőnk számára.
 

Másnap reggel...

- Methos... Húzd össze a függönyt. - fejemet a párnába fúrva tiltakoztam a szememet ért fénytámadás ellen.

- A Lovas nem tud angolul. - válaszolt Methos helyett Minerva, ironikus hangon - Amúgy is, éppen most lovagol ki a városkapun.

Egy szempillantás alatt felébredtem. Társnőm hozzám vágta a ruháimat.

- Ismerve a Lovas tempóját, alaposan össze kell szednünk magunkat, ha a nyomában akarunk maradni.

- A fenébe! - szitkozódtam - Hozd a lovakat!

Ha volt az öltözködésnek világrekordja, akkor azon a reggelen biztosan megdöntöttem. Amikor legvégül felkaptam az ágy végének támasztott kardomat, valami csillogó tárgyon akadt meg a szemem. Egy apró aranylánc volt a markolatra csavarva, a rajta levő aranymedál egy négy lófejből kialakított svasztikát formázott. Tegnap éjjel még Methos nyakán láttam az ékszert. Ahogy megérintettem, mintha még hordozta volna előző tulajdonosa bőrének melegét. Köpenyembe rejtettem az ékszert, és az ajtó felé indultam. A végsőkig el voltam szánva, hogy megakadályozzam a két lovas találkozását.
 

4. KERESZTUTAK

A két, hatalmas termetű ló nyaktörő tempóban száguldott a száraz sztyeppén. Patáik alatt szikrát vetettek a kiszáradt göröngyök és kavicsok. Lovasaik szőrén ülték meg őket, és a szédületes tempó ellenére még gyorsabb vágtára sarkallták hátasaikat. Az elől haladó, fekete öltözékű lovas, széles vigyorral fordult hátra, hogy néhány lépéssel lemaradt üldözőjére pillantson. Methos keményen markolta lova sörényét. Testének minden porcikája, egész lelke átvette a hatalmas csődör vágtájának ritmusát, mintha eggyé forrtak volna, akár a mondabeli kentaurok. Fülében menydörgéssé fokozódott saját vérének lüktetése, a szél süvítése. Együtt lélegzett, egy ütemre vert a szíve lovával. "Igen! Ez az igazi szabadság! Ez az Élet!" - gondolta. Ajkait ragadozó madarak hangjához hasonlítható, éles rikoltás hagyta el, az élet és a szabadság örömének hangja. Az élen vágtató Kronos hasonló kiáltással válaszolt.

Visszafelé tartottak a tótól, amikor Kronos ezt a versenyt javasolta. A cél táborhelyük volt. Ahogy azonban a tábor közelébe értek, mindketten visszafogták a lovaikat. Másik két társuk, kora hajnalban elment, hogy megpróbálják felderíteni azt a karavánt, mely a napokban fog ezen a vidéken átvágni. Úgy tűnt, Silas és Caspian hamar visszatértek felderítőútjukról, mégpedig a hangok után ítélve, nem egyedül.

- Puhány halandó! - dühöngött Caspian - Nincs benned semmi kitartás!

A férfi, akihez beszélt, térdre rogyva nyöszörgött a lábai előtt. Arca helyén egy összetört, véres massza éktelenkedett. Kissé távolabb, két test hevert, immár halálos csendben. A negyedik fogoly, egyelőre sértetlenül kuporgott a földön, szemében hihetetlen iszonyat és félelem tükröződött. Silas és Caspian az újonnan érkezők felé fordult. Kronos vigyorogva csatlakozott hozzájuk. Methos kissé távolabb állította meg a hátasát. Kifürkészhetetlen arccal figyelte a jelenetet.

- Nem mondanak semmit! - mérgelődött a tetovált arcú halhatatlan - Már kettő meghalt, a harmadik se húzza sokáig, és semmi használható információt nem sikerült kiszednünk belőlük. Pedig biztos vagyok benne, hogy a karavánhoz tartoznak.

A negyedik fogoly, egy középkorú, deresedő hajú férfi, végignézett rabulejtőin, és az újonnan érkezetteken. Szeme megakadt a kissé távolabb álló, fehér ruhás férfin. Talán Methos öltözete, vagy ártatlan, fiatal arca volt az oka, de felébredt benne a remény, hogy talán szót érthet vele.

- Uram! - kezdte - Kérem, uram! Mi csak ártatlan utazók vagyunk. Vegyék el mindenünket, amink csak van, de az életünket hagyják meg. Családos ember vagyok...

Methos lecsúszott lova hátáról, és a férfihoz lépett. Arcán megnyerő mosoly ült. Átölelte az őszhajú vállát.

- Nyugodj meg, barátom. - hangja megnyugtatóan csengett, mintha csak egy kocsmában csevegnének, egy pohár sör mellett. - Meséld el, mi történt veled.

- Ez a két férfi. - mutatott Silas és Caspian felé - Megtámadott és idehurcolt minket. Valami karaván után faggattak minket, de mi nem tudunk semmiről. A többiek... - elfulladt a hangja, amikor a csendesen fekvő alakokra nézett - Miért tették ezt, uram?

- Hogy miért? - Methos elengedte a férfi vállát - Mert megtehetik, azért. Ők az erősebbek.

A halandó csak egy villanást látott, ahogy a nyájas, fehér ruhás idegen kirántja a kardját, és ugyanazzal a mozdulattal a földön térdeplő alak nyaka felé suhint vele. A mozdulat annyira könnyed, szinte légies volt, hogy szinte nem is tűnt veszélyesnek, vagy ijesztőnek, mégis a férfi feje elvált a nyakától, és a borzalomtól megdermedt halandó elé gördült. Methos egy lassú mozdulattal a férfi ruhájának gallérjába törölte a pengét.

- Áruld el, ami tudni akarunk. - suttogta - Mondj el mindent, és gyorsan vége lesz. Ez a legtöbb, amit tehetek érted.

A férfi lelkileg teljesen összeomlott. Végre megértette, hogy nincs menekvés. Sem neki, sem barátainak, sem a karavánnak. A halál már nem is tűnt olyan iszonyatos lehetőségnek.

- Három nap múlva a Suttogó völgy bejáratánál lesznek. Ott kellett volna találkoznunk velük.

Egy tompa ütést érzett. Ahogy lenézett, látta, hogy a barna szemű harcos kardja markolatig a mellébe fúródott. A fájdalom már nem jutott el a tudatáig.

- Ez az, amit soha nem tudok utánozni, testvér. - vigyorgott Kronos.

- Csak egy kis alkalmazott pszihológia, semmi más. - mondta szórakozottan Methos, miközben letörölte kardjáról a vért.

- Psziho... micsoda?

- Nem érdekes, felejtsd el. Ezt is keleten tanultam - legyintett zavartan az öreg halhatatlan.

- Nem kellett volna ilyen hamar megölnöd. - morgott Caspian - Még eljátszottam volna vele.

- Nem volt elég? - vágott vissza élesen Methos - Megtudtuk, amit akartunk, nem? A karaván három nap múlva, a Suttogó völgy bejáratánál lesz. Ott rajtuk üthetünk.

- Nem lehetne előbb? - vetette közbe Kronos - Egy csata a suttogó völgyben.... Az erős zajoktól megfájdul a fejem.

A Suttogó völgy onnan kapta a nevét, hogy különleges akusztikája, a legapróbb zajt is mennydörgésszerű robajjá hangosította. "Vajon a halhatatlanok szenvedhetnek tartós halláskárosodást?" - töprengett Methos, majd hangosan csak ennyit mondott:

- Rendben. Holnap reggel elindulunk felderíteni a terepet, hogy még a völgy előtt rajtuk üthessünk.

Elfordult a triótól és belépett a sátrába. A kinti verőfény után kellett néhány másodperc, hogy szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz. A sátor elméletileg üres volt, mégis valami mocorgást vélt felfedezni fekhelye körül.

- Cas... Oh, szóval te vagy az, gézengúz. - a prémek alól Silas farkaskölyke bújt elő.

Nyilvánvalóan aludni húzódott be a puha prémek közé, s csak a férfi lépteire riadt fel. Leült a földre, ásított egyet, majd hátsó lábával vakarni kezdte egyik fülét. Methos felnevetett, és laza nyakbőrénél fogva, szemmagasságba emelte az állatot.

- Jobban tennéd, ha a gazdád közelében maradnál. Ha Caspian elkap, könnyen a fazékban végezheted. - kitette a kis jószágot a sátor elé, és gyengéden megtaszította a farát - Menj csak, Silas biztosan tartogat számodra valami finomságot.

"Mintha csak tegnap hagytam volna itt ezt az életet. Talán mindig visszavágytam ide." - nézett körbe Methos. Gondolataiból egy furcsán idegen hang riasztotta fel. A sarokban heverő, hosszú, fekete bőrkabát felől jött. A mobiltelefon volt. "Nem, ez lehetetlen!" A kabáthoz ugrott, és kapkodva előrángatta a készüléket. A kijelzőn a következő üzenet villogott:

FESZÜLTSÉG ALACSONY
AKUMLÁTOR TÖLTENDŐ!

Majd a mobil, a biztonság kedvéért pityegett még egy-kettőt.

- A francba veled! - fakadt ki Methos és a sarokba vágta a készüléket, olyan erővel, hogy az darabjaira hullott.

De ez a szenvtelen üzenet elég volt ahhoz, kijózanítsa a férfit.

- Mi a fenét keresek itt? Úgy viselkedek mintha még mindig... - lenézett kezeire.

Fehér ingének ujján barnás vérfoltok éktelenkedtek. Enyhe émelygés fogta el, ahogy a szerencsétlen halandókra gondolt. "Nem tudtam értük többet tenni. Legalább Caspiantól megmenekültek." - de ez nem sokat segített pocsék hangulatának javításán.

Ez világ nem az ő világa, ez az élet nem az ő élete. Ez egy másik Methos világa, és ő pedig jobban teszi, ha sürgősen elhúzza innen a csíkot.
 

Az ötödik napon...

Még alig szürkült az ég, amikor a Lovasok már útra készen álltak. A gazdag zsákmány reménye felvillanyozta őket, egyikük kivételével, de Ő igen ügyesen titkolta ezt a tényt. Ehhez nagyon értett.

- Ti ketten kelet felé induljatok! - adta ki a parancsot Kronos - Methos és én, majd délnek tartunk. Legyetek óvatosak, nehogy a karaván felderítői hírt vigyenek rólunk! Ha megtaláljátok a konvojt, minden figyeljetek meg alaposan: hány kocsi és teherhordó állat alkotja, hányan vannak a fegyveres kísérők, milyen gyorsan haladnak. Alkonyatkor a tónál találkozunk. Vágta, testvérek!

Ezzel egy időben a Lovas-Methos éppen kilovagolt a városkapun. Jóleső elégedettséggel gondolt vissza az elmúlt éjszakára. Ez a lány... Amanda. Talán a legizgalmasabb nő volt, akivel valaha találkozott. Veszélyes harcos, mestertolvaj, ugyanakkor ízig-vérig nő. Micsoda nő! Egy hosszú pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy visszamegy a városba. Elvihetné a Lovasok táborába. A Lovasok... Ahogy testvéreire gondolt, a lány varázsa lassan elhalványodott. Végül is csak egy asszony, még akkor is ha halhatatlan. Nem érhet fel a Lovasok Szövetségével. Nincs semmi, ami felérhet a Testvériséggel... egyelőre. Hatalom, erő, legyőzhetetlenség. Ezt jelentették számára az Apokalipszis Lovasai. A Lovas-Methos már több mint ezer éve járta a világot. Nagyon-nagyon régen, amikor legyőzte első halhatatlan ellenfelét, és átélte élete első Serkentését, megfogadott valamit, amihez azóta is feltétel nélkül tartotta magát: örökké akart élni.

Gyönyört, kielégülést, még szerelmet is, bármikor szerezhetett magának, de amit a Testvériség nyújtott, nem. Bár a lelke mélyén, érezte, egyszer, talán eljön az a pillanat, amikor megválik a Lovasoktól. Hosszú évszázadok óta voltak már együtt, és a világ körülöttük kezdett változni. A lenézett halandók egyre erősebbek voltak, erős falakkal határolt városokat építettek, fegyveres kísérőket adtak a karavánok mellé. Igaz, mindig követtek el hibákat, hiszen csak emberek voltak. És Methos legtöbbször megtalálta gyenge pontjaikat, testvérei pedig híven végrehajtották, amit kitervelt. A karavánok egyre finomabb, egyre különlegesebb árukat szállítottak. De nemcsak aranyat, fűszereket, kelméket, hanem könyveket is. Hatalmas bőrbe kötött fóliánsokat, hártyavékony pergamen-tekercseket. A könyvek távoli, fantasztikus világokról meséltek a férfinak, aki maga se tudta, hogy hol és kitől tanulta, de el tudta olvasni a papírra rótt jeleket. A könyvek történetei beleivódtak elméjébe, lelkébe, egyre jobban vágyott az ismeretlen, az új világok után. Néha olyannyira elkapta az elvágyódás, hogy legszívesebben levágta volna az örökösen civódó Caspian fejét, de csak azért, hogy lenyomja Silas torkán. (Bár alapvetően kedvelte az óriást, de bárgyúsága, lassú észjárása, időnként az őrületbe kergette.) De mégsem tette, hanem elvonult kedvenc sziklájára, egy borostömlő társaságában, vagy Cassandra karjai között keresett menedéket.

Cassandra. A zöld szemű, a hűséges, az odaadó Cassandra. Milyen régen nem látta...

Elmúltak kétségei, nyílegyenesen törtetett előre, táborhelyük felé.

A nap elérte, majd túl is haladta a zenitet. Az árnyékok egyre hosszabbá váltak, de a Lovas nem tartott pihenőt. A tüzes, félvad csődör szügyén és pofáján fehér hab ütközött ki, mely a finoman szállongó szürke porral keveredve, piszkos patakokként tartott a föld felé. A férfit lefoglalták gondolatai, nem is figyelt a hátas egyre zihálóbb lélegzetvételére. Már késő délután volt, mire észbekapott.

- Ne haragudj, barátom. - mondta a lónak - Úgy látszik, jobban vágyom haza, mint gondoltam volna.

Megállította a lovat és lecsúszott a hátáról. Már nem járt messze a Lovasok táborától. Úgy döntött, tesz egy rövid kitérőt, és elviszi a fáradt hátast a közeli tóhoz, ahova gyakran jártak testvéreivel. Ott kicsit megpihen, és megvárja, amíg lova új erőre kap. Nagyon szerette ezt a tavat. Valahogy a régi, elfeledett emlékeket ébresztett benne. Sejtette, hogy szülőföldje, ahol felnőtt, szintén egy tó partján lehetett, de ezek csak múló emlékképek voltak. Ez a tó viszont valóságos volt, kristálytiszta vizű és gyönyörű. Három vízesés táplálta, melyek jól húsz méter magasságból zúdultak alá, a majdnem szabályos kör alakú medencébe. A tavat csak egy keskeny szurdokon át lehetett megközelíteni. A víz változatos kőformákat, apró barlangokat, beugrókat vájt a sziklafalba, melynek repedéseibe apró cserjék eresztették gyökereiket.

Amikor kiért a szurdokból, két alakot pillantott meg a víz túloldalán. Bár messze voltak, hogy felismerje őket, határozottan ismerősnek tűntek. Igen, már érezte őket, és elvigyorodott. Az egyikük Kronos volt, már látta. A másik pedig... Megfagyott ereiben a vér. Értetlenül bámulta a fehér ruhás alakot. Miféle varázslat játszik az érzékeivel? Nem bírta szemét levenni a másik arcáról, amíg lova lassan megkerülte a tavat. A másik harci festés viselt az arcán (Az ő saját harci festését!), és rövid volt a haja, de ettől eltekintve, mintha saját tükörképe pillantott volna vissza rá.

A másik kettő is észrevette őt. Kronos arcán hihetetlen csodálkozás ült, de az alteregó szemébe nézve, a Lovas-Methos tudta, hogy a másik tisztában van a történtekkel. Ha ez így van, akkor nagyon hamar neki is el fogja árulni, ebben biztos volt.

Egészen közel léptetett hozzájuk, és lecsúszott lova hátáról. Néhány lépésnyire megállt hasonmásától és farkasszemet néztek.

- Varázslat! - suttogta elképedten Kronos, és a halk szavak mennydörgésként hasítottak a feszült csendbe.

- Ki vagy? - kérdezte a Lovas-Methos, miközben kihúzta kardját, és a rövidhajúnak szegezte.

- Várj! Nem kéne elhamarkodnod. - lépett hátra Methos, de azért ő is elővette fegyverét. - Jobb lenne, ha nem érintenél meg.

- Ugyan miért? - a Lovas-Methos, és 4000 évvel idősebb kiadása, körözni kezdtek egymás körül.

A Lovas nem akarta megölni az idegent, legalábbis egyelőre, mindössze tudni akarta, mit keres itt, az ő arcával, az ő ruhájában és harci festésével az arcán. Magában Kronosnak adott igazat, valami varázslatot gyanított a háttérben.

Methos csak egyetlen dolgot akart, de azt nagyon: valahol máshol lenni. Bárhol, bármikor, de nem itt és most.

Amanda és Minerva ekkor bukkantak elő a tó ellenkező oldalán. A végkimerülésig hajszolták lovaikat, de úgy tűnt, elkéstek. Amanda a kétségbeeséstől megkövülve nézte a túlsó parti jelenetet. Minerva azonban villámgyorsan cselekedett: előkapta a nyereghez illesztett tokból hosszú vadászíját, és egy nyilat illesztett a húrjára. A még mindig tétovázó Kronost vette célba. Az alacsonyabb halhatatlan szerencsére kiváló célpontot nyújtott.

A Lovas-Methos a szeme sarkából csak annyit látott, hogy Kronos nyílvesszővel a hátában összeesik. A váratlan fordulat cselekvésre sarkallta. Egy követhetetlenül gyors mozdulattal Methos felé vágott, aki persze jól ismerte ezt a cselt és tisztán hárította a támadást. Ahogy azonban a kardok egymásnak csendültek, vakító fényrobbanás vágódott ki a pengék közül. A Lovas kardja a felismerhetetlenségig eldeformálódva esett a földre. A másik, csillogó acélpenge sérülés nélkül úszta meg a robbanást. Ugyanakkor a detonáció ereje mindkét halhatatlant méterekre taszította az összecsapás helyétől, s most mozdulatlanul hevertek a földön.

- Methos… Methos, hallasz engem? - Amanda szavai csak lassan jutottak el a férfi tudatáig.

Kinyitotta a szemét. Egy szikla árnyékában feküdt, két társnője aggódó arccal hajolt fölé.

- Jól vagyok. Minden rendben. - nyögte, bár ez közelről sem felelt meg az igazságnak.

A feje zúgott és kábult volt, ami nem csoda egy ilyen robbanás után, de valami mást is érzett, amit egyelőre nem tudott hova tenni. Félresöpörte borús gondolatait és felállt. A közelben, alaposan összekötözve, a két Lovas feküdt. Kronos gyűlölettől izzó szemmel meredt foglyul-ejtőire, a Lovas-Methos még mindig eszméletlen volt.

- Életben van. - mondta Amanda elértve nyurga társának pillantását - De már régóta eszméletlen. Akárcsak Te voltál. Már aggódtunk érted.

- Rendben lesz, akárcsak én. Engem valamennyire megvédett Caledwylch, de ő többet kapott. - sóhajtott Methos.

- Kicsoda? - értetlenkedett Amanda.

- A kardom. - az öreg halhatatlan felemelte a földről a tündöklő pengét, és a hüvelyébe dugta.

- Te elnevezted a kardodat?

- Nem én neveztem el. - magyarázta türelmetlenül Methos - Minden igazi kardnak van neve. És története. - ajkain halvány mosoly suhant át, ahogy eszébe jutott, kitől is halotta ezeket a szavakat, de csak néhány másodpercre - Ha visszajutunk, egy sör mellettt szívesen elmesélem a kardom történetét, de most erre végképp nem érünk rá. Vidd Kronost azok mögé a sziklák mögé! Te is menj velük, Minerva. Négyszemközt akarok beszélni vele, ha felébred. - intett a még mindig eszméletlen hasonmás felé - Azaz egy pillanat!

Kronos fölé hajolt, és két aprócska, de borotvaéles pengét húzott elő az alacsonyabb halhatatlan ruhájából, valamint egy vékony drótból font fojtóhurkot, amit Kronos a hajába rejtett.

- Most már vihetitek. - vigyorgott.

- A halál túl jó neked! - vicsorgott Kronos - Nem menekülsz. Elkaplak, és akkor imádkozni, könyörögni fogsz nekem a megváltó halálért!

- Nem kétlem, testvér. - mosolygott rá megnyerően Methos, és intett a két nőnek, hogy induljanak végre.

Amanda talpra rángatta a férfit, és kardját készenlétben tartva, elindult vele a sziklák felé. Methos sarkaira ereszkedve leült a földre, és türelmesen várta, hogy a másik magához térjen. Nem kellett sokáig várnia. A Lovas-Methos egy hatalmas, ziháló lélegzettel tért vissza a világba. Vadul összerándult, ahogy megérezte a kezét-lábát gúzsba kötő szíjakat. Szeme egy csapdába esett vadállatéra emlékeztette Methost, aki hirtelen végtelen fáradtságot érzett elhatalmasodni magán. Az érzés valahogy nem akart alábbhagyni, és az öreg halhatatlan rájött, hogy ez volt az érzés, amely nem hagyta nyugodni, a Lovassal történt összecsapása óta. Kezdte sejteni, mi is történt velük valójában.

- Jól aludtál, testvér? - kérdezte enyhén gúnyos hangon.

- Nem vagyok a testvéred! - ha a pillantással ölni lehetett volna, a Lovas már porrá égette volna a másik alakot.

- Igazad van. Nem vagyok a testvéred. Sokkal több vagyok annál. Te magad vagyok. Methos, ugyanúgy, mint te. Egyek vagyunk.

- Hazudsz! Valami bűbájossággal felvetted az alakomat, és most el akarod foglalni a helyemet.

- Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű meggyőznöm téged. - sóhajtott Methos - Minden emlékünk közös, ez talán segít belátnod, hogy igazat beszélek. Mit idézzek fel? Az első feleségedet, Aitát? A fehér ruháját, amiben először megláttad? A folyóparti fűzligetet, ahol először a tied lett, és ahova eltemetted húsz évvel később? Gyerünk, milyen apróságot, melyik majdnem-elfelejtett kedves emlékét akarod hallani? Kérdezz!

A Lovas-Methos összezavarodott. Mintha saját magát hallotta volna, a saját hangján, a saját, eltemetett emlékeiről beszélni. A legédesebb-legfájóbb emlékekről.

- Az anyám… Emlékszel az anyámra?

- Nem. - rázta meg a fejét Methos - Te sem emlékszel rá. - tette hozzá csendesen.

- Hogyan lehetséges ez? Ki vagy és honnan jöttél?

- Egy párhuzamos világból jöttem… Bár ez neked nem mond túl sokat. Egy Kapun érkeztünk, a társnőimmel, és gyorsan vissza kell jutnunk. Ez mindkettőnk érdeke, és ebben kérem a segítségedet.

- Nekem miért lenne érdekem, hogy segítsek neked?

- Ezért. - Methos kinyújtotta a bal kezét. Megmarkolta a jobbjában tartott tőr éles pengéjét és végighúzta a rajta a kezét. Vér csorgott ki összeszorított ujjai közül - Nem érzel magadon semmi furcsát?

- Mire gondolsz?

- Methos, én is halhatatlan vagyok, akárcsak te. Érzékeled a jelenlétemet? Vagy a többiekét, Kronosét a sziklák mögött? Amikor az előbb összecsaptunk, túl közel kerültünk egymáshoz, és ez kis híján elpusztított minket. Ha halandók lennénk, már nem élnénk. De így is megfizettük az árát. Halandóvá váltál, ahogy én is.

Kinyitotta összeszorított öklét. A seb még mindig vérzett, és semmi jelét nem mutatta, hogy be akarna gyógyulni. A Lovas lába elé hajította a tőrt.

- Kipróbálod?

Az összekötözött kezeivel megragadta a markolatot, és egy szempillantás alatt kiszabadította magát. Az öregebb szenvtelen arccal figyelte. A Lovas-Methos kezében megrebbent a tőr, mintha a másik felé akarná hajítani, de mégsem tette. Elképedve meredt a karjára, ahol a robbanás és az azt követő zuhanás közben egy mély seb keletkezett. A sebből még mindig szivárgott a vér.

- Halandó… Azonnal változtass vissza! - a tőr fenyegetően meredt Methos felé.

- Ha hozzám érsz, mind a ketten meghalunk. - figyelmeztette a rövidhajú hasonmás - És már mondtam, hogy nem varázslat, így nem tudlak visszavarázsolni sem. Egyetlen esélyünk, ha eljutunk a Kapuig, és mi átmegyünk rajta. Ha megint csak egy-egy Methos lesz mind a két világon, minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

- Miféle Kapu ez, amiről beszélsz?

- Egy Kapu, ami más világokra nyílik. A miénkre, erre, és még ezer másikra. Nincs messze innen. Jó lovakkal egy nap alatt ott lehetünk. Segítened kell, hogy eljussunk odáig, mégpedig gyorsan.

A Lovas lenézett a karján éktelenkedő sebre.

- Rendben van. Segítek nektek.

Mialatt a két Methos beszélgetett, Amanda és Minerva egy közeli, mohával benőtt sziklára telepedtek. Kronos, néhány lépésnyire tőlük feküdt a földön, de a biztonság kedvéért mindketten rajta tartották a szemüket.

- Különös. - törte meg a csendet Minerva - Mintha már jártam volna ezen a helyen.

- Miért is ne? Ha tényleg több száz évig éltél ezen a környéken, könnyen elvetődhettél ide is.

- Nem. - rázta meg fejét a lány - Álmaimból emlékszem erre a helyre. Amíg a templom oltárán feküdtem… furcsa vízióim voltak. Két világ mezsgyéjén kóboroltam, de egyik sem fogadott be. Nem voltam sem élő, sem holt. Néha-néha sikerült beszöknöm, de csak múló emlékképek maradtak bennem. Egyet kivéve. Ezen a helyen jártam, és újra találkoztam a tetovált arcúval.

- Kivel?

- Azzal a férfival, aki kiirtotta a családomat. Gyermekkoromat a hegyek között töltöttem. A családom pásztorkodásból élt. Úgy huszonkét éves lehettem, amikor egy éjszaka rablók támadtak ránk. Mindenkit lemészároltak, a kunyhókat és az állatok karámjait felgyújtották. Még mindig a fülemben cseng testvéreim sírása, sikoltozása az állatok bőgése. Akik elbírták a fegyvert, szembeszálltak a támadókkal, de azok túlerőben voltak. Többet megöltem már, amikor egy sötét hajú, tetovált arcú harcos bukkant fel előttem. Sokáig harcoltunk, egészen kisodródtunk a táborunk szélére. Végül kiütötte a kardot a kezemből. Belemarkolt a hajamba, és hátrafeszítette a fejemet. "Túl jól forgatod a kardot ahhoz, hogy meghagyjam a fejedet a nyakadon." - mondta. Akkor még nem értettem a szavait. Félőrült voltam a félelemtől. Kitéptem magam a kezei közül, és a tábor mellett húzódó szakadékba vetettem magam. A mélység alján ébredtem fel, másnap reggel. Felkapaszkodtam a táborunkba, a rablók már eltűntek. Eltemettem szeretteimet és elindultam, amerre a lábam vitt. Az amazonok találtak rám. Pentheszileia tanított meg arra, hogy ki vagyok, a törvényekre, amik szerint élünk. Hálából 200 évig szolgáltam a törzset. Utána pedig… nos, ez már egy másik történet.

- És mit láttál még az álmodban?

- Csak ennyit. A tavat és a tetovált harcost. Elmegyek körülnézni. - mielőtt Amanda tiltakozhatott volna, a lány felkapta a kardját és eltűnt a közben leszállt sötétségben.

Közben a két Methos is megjelent a helyszínen.

- Beszélj vele. - intett Kronos felé az idősebb halhatatlan, mire a Lovas szótlanul bólintott - Te pedig, Amanda, gyere velem.

Amanda balsejtelmektől gyötörve, ezáltal elég paprikás hangulatban, követte a nyurga alakot.

- Figyelj, Amanda… jobb lesz, ha leülsz. Hosszú és bonyolult történet következik. - Methos egy fatörzsnek vetette a hátát.

- Csupa fül vagyok. Alig várom, hogy végre magyarázatot adj a történtekre.

- Én sem tudok mindent. Úgy tűnik egy párhuzamos világba csöppentünk. Itt minden, azaz szinte minden ugyanolyan, mint ahonnan jöttünk, attól az "apróságtól" eltekintve, hogy itt még a bronzkornál tart a civilizáció fejlődése.

- Meg tudod pontosan mondani, hányban vagyunk?

- Mégis, milyen naptár szerint parancsolod? - kérdezte gúnyos-ingerülten Methos - Talán hívjuk fel a pontos időt? Az istenért, Amanda! A zsidóság még csak pár elszigetelt törzsből áll, akik a sivatag szélén tengetik az életüket. Ábrahám, akitől Izrael 12 törzsét származtatják, csak ezer év múlva fog megszületni. Akkor gondolod, hogy hallott valaki Krisztus születéséről, vagy Gergely pápa naptárreformjáról?

- Jól van na. Csak megkérdeztem. Hozzávetőleg se tudod?

- Hát, emlékeim szerint úgy Krisztus előtt 2000 környékén lehetünk. Plusz-mínusz kétszáz év.

- Aha. És mit értettél az alatt, hogy majdnem minden?

- Nézz csak fel oda. - mutatott fel az időközben felettük megjelent csillagokra - Ismered a csillagképeket?

- Nem nagyon.

- Ott, a mi egünkön az "Ursa Maior" azaz a Nagymedve csillagképe van. Ezen az égbolton viszont, valami mást látok. Leginkább egy fára emlékeztet. El is neveztem Arbornak.

- Gondolod, hogy ez jelent valamit?

- Talán igen, talán nem. De van még valami, amit tudnod kell. Záros határidőn belül vissza kell jutnom a saját világunkba, Amanda. Különben meghalok, én is, és a másik Methos is.

- Methos. - suttogta a lány. Ekkor döbbent rá, mi zavarta annyira. Nem érezte Methos jelenlétét! - De hát mi történt?

- Az oka, hogy ketten vagyunk jelen, ugyanabban a világban. Tudományos magyarázatot ne várj tőlem, nem vagyok asztrofizikus. A végeredmény számít, az pedig azt jelenti, hogy a testem molekuláris szerkezete instabillá vált. Rendes körülmények között két-három hétig tart a folyamat, de azzal, hogy megérintetem az alteregómat, felgyorsult. Már nem sok időm van hátra. Nektek nem kell aggódnotok... egyelőre. Amíg meg nem születtek ezen a világon is.

- Már csak arra lennék kíváncsi, honnan tudsz te erről ennyi mindent?

- Kathy-től.

- Az meg ki?

- Egy ismerősöm. Asztrofizikus, akárcsak a nővére, Samantha Carter. Valami szupertitkos kormányprogramon dolgoztak. Azaz Kathy már nem dolgozik ott, mióta történt vele "egy s más".

- Gondolom elsősorban te voltál az, ami történt vele.

- Többek között. - vigyorgott Methos.

- Halhatatlan? - kérdezte gyanakodva Amanda.

- Túl sokat kérdezel. - állt fel a barnaszemű.

- Legalább csinos? - tette fel, a tipikus kérdést a lány, de már nem volt, aki válaszoljon - Biztosan csinos... - morogta maga elé.

Közben Methos csatlakozott a sziklák közül előbukkanó két alakhoz. Úgy tűnt, a Lovasnak sikerült meggyőznie társát. Bár az alacsonyabb férfi tekintete nem sok jót ígért, Methos bízott benne, hogy Kronosnak sikerül féken tartani az indulatait.

- Rendben. Segítünk nektek eljutni, arra a helyre, amiről beszéltél. Ha visszatérsz a világodba, újra halhatatlanok leszünk? - szegezte a kérdést "ifjabb" Methos az "idősebbnek".

- Igen. Minden visszaáll a régi kerékvágásba. - "Remélhetőleg." - tette hozzá magában a kérdezett, kétségeit persze nem osztotta meg a többiekkel.

Igaz, Kathy mesél neki pár dolgot a párhuzamos idősíkokról, világokról, a relativitáselmélet ilyen fokú kiterjesztése meghaladta a felfogóképességét. A divatos TV-sorozatok lényegesen növelhették volna ilyen irányú műveltségét, de még az X-aktákból is csak két évadot bírt végignézni. "Legalább a Quantum Leap-et nézhettem volna." - gondolta legalább olyan szomorúan, mint ironikusan.

- Üdv, Silas! - Kronos hangja riasztotta fel gondolatai közül.

A sötétségből, halkan, akár egy kísértet, hatalmas ló, és nem kevésbé tagbaszakadt lovasa bontakoztak ki.

- Üdv, testvéreim... - Silas bambán bámult a megkettőződött Methosra, elakadt a szava a csodálkozástól.

- Hol van Caspian? - Methos, bár halandóvá vált, gyors észjárását nem veszítette el. Tudni akarta, hol van a társaság számára legveszélyesebb tagja.

Kérdésére egy semmivel össze nem téveszthető hang válaszolt: kardcsörgés. Magasan a fejük felett, a sziklafal egy kiszögellésén két alak viaskodott. A sűrű, holdfény nélküli éjszakában, inkább csak érezték, mint látták az elkeseredetten harcoló alakokat. Minerva kardjának acélpengéje szikrákat vetve tájékoztatott a küzdőfelek helyzetéről.

- Caspian, ne merészeld megtenni! - Methos ebbe a kiáltásba annyi kétségbeesett érzelmet és fenyegetést sűrített, hogy ifjabb kiadása meglepetten mérte végig.

Nem tehettek semmit. Bár Minerva gyakorlott vívó volt, nem vehette fel a versenyt az őrült Lovas alattomos stílusával és piszkos trükkjeivel. A kardcsörgés abbamaradt, majd felhangzott Caspian hátborzongató, diadalittas nevetése. Amanda és Methos titokban örültek, hogy nem kell látniuk az elkerülhetetlent.

Néhány másodpercre tökéletes csend támadt, még az éjszakai állatok is elhallgattak. Borzongató szél támadt. Azután elkezdődött. Kék és fehér villámok cikáztak alá az égből, földöntúli fénybe burkolva a győztes alakját. A vízesések lezúduló tömege tölcsér formájába csavarodott, és felkapta Caspiant. Kékesen örvénylő, villámokat szóró forgatagként zúdult alá, hogy a tó partján, alig néhány méterre a halhatatlanoktól érjen földet. Hangos robbanással omlott szét, kiokádva magából a kimerülten ziháló, de diadalmas Lovast. Methos összeszorított ajkakkal, villámló szemmel lépett a földön térdeplő Caspian elé.

- Methos, mire készülsz? - lépett közelebb aggódva Silas - Nem bánthatod, ismered a törvényt!

- Nem fogja megölni. - a Lovas-Methos Silas, és a másik két alak közé helyezkedett. Nem értette, hogyan, de tökéletesen tisztában volt vele, mit tervez a másik. Kronos gondolkodás nélkül mellé állt, ahogy mindig is tette, másik két társa ellenében.

- Törvények! Nem, nem öllek meg. - Methos látta a Caspian szemében csillanó aggodalmat - Pedig azt kellene tennem.

Egy hatalmas rúgással hanyatt fektette a térdeplő halhatatlant. Felkapta Caspian elejtett kardját, és az őrült Lovas elé lépve teljes erejéből a mellébe szúrta azt, földhöz szögezve a fekvő alakot.

- Csak kivonlak a forgalomból egy időre, testvér. - a "testvér" szóba annyi gúny, megvetés és leplezetlen gyűlölet sűrűsödött, hogy a másik három Lovas meglepetten nézett össze - Keressük meg Minerva testét. - fordult el Methos, nem véve tudomást a többi fickó habozásáról.

A Lovas-Methos a karján éktelenkedő kötésre pillantott, és intett cimboráinak, hogy kövessék a másik utasításait.

A szertartás egyszerű volt. Hatalmas máglyát raktak, a tetejére fektették Minerva testét. Amanda elrendezte a lány ruháját, hosszú hajával elfedte nyakát. Minerva arca meglepően nyugodt, békés volt. "Tudta. Tudta mi vár rá. Nincs más magyarázat." - emlékezett vissza utolsó beszélgetésükre Amanda - "Ha velünk maradsz, még mindig éélhetnél, Minerva. Fogadjon be az Ég." - torkában keserű nyál gyűlt összee. Önkéntelenül Caspian csendesen fekvő alakja felé tekintett, és nagy kedve lett volna befejezni, amit Methos elkezdett.

A lángok magasra csaptak, a pattogó fahasábok apró csillagokat lövöldöztek égi társaik felé. Már hajnalodott, mire a máglya elhamvadt. Miután az utolsó zsarátnok is kialudt, Amanda a Lovas-Methos felé lépett, és átnyújtotta neki Minerva kardját. Finomművű spanyol penge volt, igazi mestermunka. Ő és Methos közösen ajándékozták a lánynak, ahogy az is közös döntés volt, hogy a Lovasnak adják, tönkrement kardja helyett.

- Még szükséged lehet rá az elkövetkezendő évezredekben. Gondolj néha arra, aki előtted viselte.

A Lovas meglepetten vette át a pengét. Észrevette, hogy Methos figyeli, és tekintetük összekapcsolódott. A hosszabb hajú férfit meglepte mindaz, amit a másik szemében látott. Egy hosszú, szomorú pillanatra átérezte az évek súlyát, amely a másik lelkét nyomta. Az évekét és a tettekét... mindazt, amit elkövettek. Megsejtett valamit abból a felgyülemlett fájdalomból, veszteségből melyek érni fogják. "... az elkövetkezendő évezredekben". - emlékezett a lány szavaira - "Vaajon hány éves lehet ez a fickó?" - kényszeríttette magát, hogy elforduljon, mégis maga előtt látta a másik tekintetét. Egy régóta érlelődő gondolat kezdett elhatározássá formálódni elméjében.

Az egész napos kemény lovaglás után, este feltűnt a hegy tömege, mely a barlangot rejtette. Methos megállította lovát, és Silashoz fordult.

- Menj vissza, Silas. Menj vissza Caspianhoz. Már nem árthat nekünk.

- Menj vissza, és mondd meg neki, hogy a Négy Lovas Szövetsége nincs többé. - vette át a szót váratlanul a Lovas-Methos - Éljetek boldogul, de nélkülem, testvér.

- Kronos... - Silas kétségbeesetten nézett az alacsonyabb alakra, segítséget remélve.

- Menj csak. - Kronos végigmérte fehér ruhás barátját, majd halkan hozzátette - Tudod, milyen Methos... De ne agggódj. Ígérem, hogy egyszer még újra vágtat a négy Lovas. Úgy, hogy az egész világ beleremeg.

- Neked elhiszem, Kronos. - az óriás termetű halhatatlan arcát szomorkás mosoly derítette fel valamelyest. Megfordította lovát és elügetett. Hamarosan jelenléte is elenyészett.

A barlang bejáratát, amely a Kaput rejtette, minden további nélkül megtalálták. A Lovas-Methos elképedten bámulta a különös szerkezetet. Már nem kételkedett a másik történetében.

Methos beleillesztette az aranykorongot a vezérlőtárcsába, majd sorban beforgatta az ékzárakat. A barlang falai ugyanúgy kivilágosodtak, mint ott, ahonnan elindultak, így legalább a világítással nem kellett törődniük. A hetedik ékzár beillesztése után, Methos várakozóan pillantott a Kapura. Nem történt semmi. A férfit enyhe pánik fogta el. Megismételte a műveletet, hasonló eredménnyel.

- Azt hiszem, bajban vagyunk. - motyogta maga elé.

Átgondolta a helyzetet. Eszébe jutott, hogy korábban telefonhoz hasonlította a tárcsa működését. Ha minden Kapu egy "telefonkészülék", akkor nyílván mindegyiknek van külön hívószáma. Ők ismerik ennek a Kapunak a számát, de ahonnan elindultak, azét nem. "És nem úgy néz ki, mintha lenne rajta visszahívó gomb. Viszont minden telefon mellé adnak telefonkönyvet." - morfondírozott Methos - "Valahol itt kell lennie, csak meg kell keresnünk."

Elfordult a Kaputól, és a barlang falát kezdte tanulmányozni.

- Mit keresel? - kérdezte Amanda.

- Telefonkönyvet. - hangzott a tömör válasz - Keressetek ilyen jeleket a falakon. - mutatott a tárcsán és a Kapun levő hieroglifákra a férfi.

Keresgélésüket hamarosan siker koronázta. Az egyik félreeső falat sűrű vésetek borították. Megszámlálhatatlanul sok hetes ékzár-kombinációt találtak. A jelek precízen, oszlopokba rendezve sorakoztak a barlang falán, de semmi más magyarázó szöveget, vagy egyéb utalást nem találtak a használatára.

- Most melyik az igazi? - idegeskedett Amanda.

Methos leült a barlang falával szemben, és állára hajtott a fejjel tanulmányozta a jeleket. Érezte, hogy alig pár lépésre van a megoldástól. Csak egy apróság hiányzik. Biztos volt benne, hogy rá fog jönni. Kérdés, hogy idejében megtalálja-e. Az idő most az egyszer nem neki dolgozott. Persze, találomra is kiválaszthat egyet. Hiszen csak az a lényeg, hogy eltűnjenek innen. Ezt csak végső esetben akarta kipróbálni. Valahogy elment a kedve a hasonló kalandoktól egy időre. Órákig ült mozdulatlanul, a falat bámulva. A többiek végül lefeküdtek aludni.

- Meg fogod találni a választ, igaz? - mintha a saját hangját halotta volna.

- Tudom, hogy itt van a megoldás. És rá fogok jönni. - Methos intett alteregójának, hogy üljön le. A Lovas biztonságos távolságban helyezkedett el egy sziklán.

- Eszedbe sincs, hogy feladd, ugye? - kérdezte az ifjabb.

- Hát persze. Te se adnád fel.

- Mintha saját magammal beszélgetnék. Szédítő érzés.

- Azt teszed. Csak én már kicsit idősebb vagyok.

- Pontosan hány éves?

- Pontosan nem tudom, ahogy te sem. Nagyjából ötezer.

- Hűha! - füttyentett a Lovas - Akkor tényleg örökké fogunk élni?

- Ne bízd el magad. Sokszor, csak egy hajszálon múlt…és ez nem biztos, hogy itt is így lesz, bár az esélyed megvan rá.

- Mesélj a jövőről!

- Ugyan mit, és miért? Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. Már így is nagyon összekavarodtak a dolgok.

- Van, amiről tudnom kéne?

- A jövőből nem. De Cassandra pár napja megszökött. Már nincs a táborban. - Methos néhány szóval vázolta a ttörténteket. Meglepetésére a Lovas nem vette szívére a dolgot.

- Talán jobb is így. Aggódtam, hogy mire visszamegyek érte a táborba, Caspian rajta áll bosszút.

- Visszamentél volna?

- Érte igen. Semmi másért. De most már ez is elrendeződött… Vajon találkozom még vele?

- Egész biztosan. - mosolygott Methos - De most kérlek, menj. Gondolkodnom kell, a megoldáson.

A Lovas visszament abba a sarokba, ahol Kronos és ő fekhelyet készítettek. Az alacsonyabb alak ébren várta. Methos újonnan kapott kardját csodálta. Kronos nem volt érzéketlen a szép iránt, a fegyvereket pedig különösen szerette. Saját kardja, amit eddig tökéletesnek hitt, csak ócska vacaknak tűnt a fényes acélpenge mellett. Barátja léptei hallatán felpillantott.

- Nos, talált valamit?

- Még nem, de meg fogja találni.

- Miért vagy ebben olyan biztos? Gondolkodtam testvér, szerintem, van más megoldás is. Ha az a baj, hogy ketten vagytok, ezen igazán könnyen segíthetünk. - Kronos félreérthetetlen mozdulatot tett.

- Nem, nem akarom, hogy megöld. - Methos összerázkódott - Az olyan, mintha engem ölnél meg. - "Tipikus, Kronos-féle megoldás." - gondolta.

- Ugyan, Methos. Ez a puhány alak a nyomodba sem érhet. Így kiakadni egy nő halála miatt… Apropó, nők! Mi van közted, meg aközött, a csinibaba között? - Kronos figyelmét nem kerülte el a medál, mely most Amanda nyakában lógott.

- Nem tartozik rád.

- Dehogynem testvér, hiszen nem osztozunk mindenben? - vigyorgott Kronos.

- Felejtsd el, Kronos! Amanda nem az enyém, de nem is a tied. Ő maga dönti el, mit és miért tesz. - a Lovas-Methosnak eszébe jutott Cassandra, de inkább nem hozta fel a témát - Aludjunk végre. - mondta ingerülten, és elfordult.

Kronos értetlenül rázta meg a fejét. Meghökkentette barátja viselkedése. Methos, ahogy figyelembe veszi mások érzéseit, véleményét? Ez újdonság volt számára, de hamar napirendre tért a dolog felett. Végül is Methos most elég kétségbeejtő helyzetben van, hiszen halandóvá vált. Az alacsonyabb férfi sokkal fiatalabb bajtársánál, de még belegondolni se mert, mi lenne, ha valami hasonló történne vele. Inkább ő is lefeküdt aludni.

Methos reggel arra ébredt, hogy minden porcikája fáj. A jelek szerint elaludt az ékzárakkal borított fal előtt. A mesterséges fény egyenletesen világított, így csak sejtette, hogy reggel lehet. A feje kicsit kába volt, egyáltalán nem frissítette fel az alvás. Kavargó gondolatai között egy szám tűnt fel, ami nem hagyta nyugodni.

- Nyolc... - suttogta - Mit jelenthet az, hogy nyolc? Az ékzár csak hét jelből áll, de akkor mi a nyolcadik?

Még mindig feküdt, és szeme pontosan egyvonalban volt a legszélső oszloppal. Ahogy hunyorgott, mintha halvány vonalak tűntek volna fel a szeme előtt. Izgatottan lépett közelebb, és már világosan ki tudta venni, a hajszálnál vékonyabb vonallal bekarcolt jeleket, a legszélső oszlop mellett. Hasonlókat talált minden oszlop tetején is. Hihetetlenül izgatott lett.

- Ez az. - suttogta - Megtaláltam! - ez már kiáltás volt.

- Mi az, mit találtál? - dörzsölgette szemeit álmosan Amanda.

- A hazafelé vezető utat. Idenézz! - a nyurga fickó izgatottan mutogatott - Látod ezeket a halvány jeleket, itt az első kombinációsor előtt, és itt, a tetején? Nem emlékeztetnek téged valamire?

- Passz. - Amanda hiába meresztette a szemét, csak halvány krikszkrakszokat látott.

- A nyakamat rá, hogy ez itt az Ursa Maior! És a többi is mind egy-egy csillagképet szimbolizál. Ez itt az "Arbor", amelyik hiányzik a mi egünkről. Minden jel szerepel a függőleges és a vízszintes sorban is. A metszéspontokban két ékzár-kombinációt találtam. Az egyik megegyezik azzal, ami a korongra van vésve. A másikra mit tippelsz?

- Zseni vagy. - lehelte Amanda.

Methos meg se hallotta az elismerést, lázasan forgatta a vezérlőtárcsát. A kapu közepén megjelent az ismerős, vibráló, kék felület.

- Siess, Amanda, indulunk.

Methos a Lovasok felé akart fordulni, hogy elbúcsúzzon, amikor tompa ütést érzett a hátán. Csodálkozva meredt a mellén kibukkanó pengére. Kronos vigyorogva húzta ki a kardját, mire a férfi halk sóhajjal a földre roskadt. Amanda ijedt kiáltással ugrott a sebesült mellé. Letérdelt és az ölébe vette a fejét. Még élt, de látszott, hogy a kard halálos sebet ejtett rajta, amikor átjárta a tüdejét.

- Mi a fenét csinálsz, Kronos? - a Lovas-Methos döbbenten nézett cimborájára.

- Látogatást teszünk egy másik világban, testvér. - az alacsonyabbik fickó arcán eszelős vigyor ült - Gyerünk, Methos! Az egyetlen esélyed, hogy megmentsd, ha átmész a Kapun.

Az ifjabb alteregó egy tétova lépést tett a földön fekvő alak felé, majd megtorpant és megvonta a vállát. Elkapta Amanda karját, durván felrántotta a földről, és a Kapu felé lódította. Mindkettejüket elnyelte a ragyogás. Kronos várt néhány pillanatot, majd kivette a korongot a vezérlőtárcsából, és egyetlen ugrással belevetette magát az ismeretlenbe.

Methos néhány óra elteltével a barlang hideg kőpadlóján tért magához. Teljes sötétség vette körül, ami arról árulkodott, hogy támadói a vezérlőkorongot is elvitték. Emlékezett Kronos álnok döfésére és eszelős vigyorára. A melléhez emelte a kezét, de a seb helyén csak némi alvadt vér jelezte a történteket. Visszakapta a halhatatlanságot, de ez a tudat nem sokat segített kedélyállapotán.

"Ismét halhatatlan vagyok, de milyen áron?" - kesergett - "Itt állok egyedül, egy idegen világban, ami még éppen a bronzkor végén tart, és 'mellesleg' sikerült rászabadítanom az Apokalipszis Lovasait a saját világomra... Túl öreg vagyok én már ehhez!"
 

5. INTERMEZZO

Seacuver, 8 hónappal később

A telefon ugyanabban a pillanatban kezdett el csörögni, amikor a lift halk búgással elindult lefelé. Duncan kilépett a felvonóból, laza mozdulattal a földre dobta sporttáskáját, majd felemelte a kagylót. Joe volt az.

- Hello Joe! Kerestelek a napokban, de nem voltál elérhető. Merre jártál?

- Európában voltam. - Joe hangja tőle szokatlan módon ideges, szinte hisztérikus volt - Beszélnem kell veled Mac. Az ügy nem tűr halasztást és meglehetősen kényes, szóval nem telefontéma. Ide tudnál jönni? A bárban várlak.

- O.K. Egy óra múlva ott vagyok. ....

- Nos, mi az a "halaszthatatlan és kényes" ügy, ami miatt iderángattál? - Duncan felkönyökölt a bárpultra és elgondolkodva kocogtatta a jégkockákat italában.

A kocsma üres volt, mert a késő délutáni időpont ellenére a tulaj kitette a "ZÁRVA" táblát az ajtóra. Ez egyáltalán nem volt jellemző Joe-ra, ezért MacLeod oldalát egyre jobban fúrta a kíváncsiság, hogy mi zaklatta fel öreg barátját ennyire.

- A reggeli géppel érkeztem haza. - Joe intett a skótnak, hogy kövese az irodájába - Prágában voltam.

- Mit kerestél ott? Ha turistaúton vagy, az aligha borít ki ennyire...

- Amanda. - mondta komoran Joe.

- Amanda Csehországban van? De mióta foglalkozol vele, hiszen nem Te vagy a Figyelője. Történt valami?

A skót kezdett ideges lenni. Tapasztalatból tudta, ha Amandáról van szó, az általában bajt jelent. Mégpedig a jelek szerint nagy bajt, ha figyelembe veszi az öreg Figyelő lelkiállapotát.

- Amanda jól van. Ahogy vesszük. Helyezkedj el kényelmesen, Mac. Hosszú lesz. - Joe vett egy mély lélegzetet - Hogy az elején kezdjem, véletlenül jól ismerem Amanda Figyelőjét. Még az Akadémiáról. Megkértem, értesítsen, ha történne valami a barátnőddel. Úgy kilenc hónapja, hogy nyomát vesztette. Igen, ez megesik néha, és a barátnőd, mióta tud a létezésünkről, nagyon leleményesen le tud rázni minket... Pár hete bukkantunk rá megint, ugyanis Európa fővárosaiban megszaporodtak a nagystílű ékszerlopások. A nyomok Prágába vezettek. Ott azonban nemcsak rá bukkantunk, ugyanis Amandának két társa is van. Mint kiderült, már nemcsak ékszerlopások, hanem bankrablások is vannak a számlájukon. Ekkor döntött úgy Susan, hogy értesít. Odamentem, és amit láttam minden képzelőerőmet felülmúlta.

Joe egy hatalmas, sárga borítékot vett elő, és egy halom fényképet öntött az asztalra. A képeken Amanda volt, és egy magas, barna fickó, összetéveszthetetlen profillal. A skót szeme elkerekedett a meglepetéstől.

- Methos?

Minden kétséget kizárólag ő volt. Bár a haját megnövesztette, és a tarkóján fogta össze, pontosan úgy, mint MacLeod. És a ruhája... Methos állandóan kopott farmerban és kinyúlt pulóverben járkált, olyannyira, hogy a skót élt a gyanúperrel, miszerint Methos az új pulóvereket szándékosan mosógépbe teszi pár órára, hogy megfeleljenek különös öltözködési szokásainak, amit magában csak így hívott: "a Methos-féle kaméleon dizájn."

Ellenben a képeken látott fickó méregdrága, a legújabb divat szerint készített ruhákat viselt. Bármelyik divatlap oldaláról leléphetett volna.

A következő képek tanúsága szerint Amanda és Methos nem csupán munkakapcsolatban voltak egymással. Duncan arca elsötétedett. Bár Amandával nem fogadtak örök hűséget egymásnak (tény, hogy a lány távollétében Mac gátlástalanul szoknyavadászott) nem gondolta volna, hogy pontosan legjobb barátja karjaiban látja viszont őt. Ingerülten ledobta a képeket, pedig még alig pár tucatot látott a többszáz felvétel közül.

- Joe, azért hívtál ide, hogy közöld velem, a barátnőm és a legjobb barátom Prágában élvezik a "dolcsevitát"? Most mit vársz tőlem? Rohanjak Európába vendettázni?

- Az istenért Mac! Nézd meg figyelmesebben. - Joe felvett egy képet és Duncan orra alá dugta - Nem látsz rajta semmi különöset?

- Mit kéne látnom? Methos hosszú hajjal. Lehet, hogy Amanda a lófarkas pasikra bukik? Bár ahogy elnézem, tényleg félelmetes látvány: egy nagyorrú pasas, makulátlan, hófehér selyemingben. Brrr.. - Mac hangjából sütött a gúny és a keserűség.

- A karját nézd, Duncan! - a rövid ujjú ing szabadon hagyta a férfi barnára sült karjait - Nincs rajta a Figyelők tetoválása. - Joe a skót orra elé tartotta saját csuklóját.

- El is távolíthatta.

- A Figyelők jelét nem könnyű megszerezni, barátom. De még nehezebb nyom nélkül eltávolítani. Különleges, ritka növények kivonataiból készítik a festéket. Nem hinném, hogy Methos vette volna a fáradtságot ehhez. Ráadásul a legmegdöbbentőbb képeket még nem is láttad...

- Ha hálószobai felvételek, már itt se vagyok...

- Elég legyen ebből a sértett machó dumából! Idenézz! - Joe beletúrt a képhalomba, és egy felvételt nyomott a skót kezébe, amin egy feketébe öltözött alak látszott.

- Kronos? - nyögte elképedten a skót - Ez lehetetlen! Kronos meghalt.

- Biztos vagy benne?

- Mi az, hogy biztos vagyok benne?! Joe, ha én egyszer valakinek levágom a fejét, az le van vágva! - Duncan összerázkódott, ahogy újra a képre nézett - Vagy mégsem...?

- Máshol kell a magyarázatot keresnünk, Mac. Bármilyen hihetetlennek tűnik, de ez a két fickó nem az, akinek hisszük őket.

- Joe! Komolyan, én sok mindent elhiszek neked, de most túllősz a célon. Mégis miből vontad le ezt a zseniális következtetést?

- Onnan, hogy Methos nem ismert meg.

- Micsoda?

- Prágában, amikor ebédeltek egyszerűen leültem a szomszédos asztalhoz. Mindkét fickó levegőnek nézett. Nem úgy Amanda! Amikor meglátott, arról kezdett beszélni, hogy milyen jó szépségszalont talált a belvárosban, és sikerült kedd délutánra bérletet váltania.

- Amanda és a szépségszalon? De hát ő nem öregszik.

- De ott egyedül van. Ja, és rendelt egy skót whisky-t.

- Ez kedves. Szóval?

- Szóval, itt a cím és két repülőjegy. Holnap reggel indulunk Prágába, a sör fővárosába!

- Hát ez jellemző Methosra. Te, Joe, biztos hogy nem ő az?
 

6. EGY UNALMAS KEDD DÉLUTÁN

A kedd sohasem volt a kedvenc napom. Egy fokkal jobb volt, mint a hétfő, de túlságosan messze volt a szombat estétől. Néhány hónapja mégis különleges jelentőséggel bírt számomra. Ez volt a hét egyetlen napja, amikor végre megszabadultam "társaimtól". Methos és Kronos meglepően gyorsan beilleszkedett a modern civilizáció életstílusába, de mindketten tisztában voltak vele, mekkora szükségük van rám. Ennek megfelelően árgus szemekkel figyelték minden lépésemet. Még ide, ebbe a szépségcentrumba is elkísértek, de számításom tökéletesen bevált. Még nem született olyan férfi, legyen az a csatákban edzett Lovas, vagy bárki más, aki türelmesen végigvárja a két óra aerobikot, majd a szaunát, kozmetikust, végül a fodrászt. Még nekem is sok volt, nemhogy nekik! A második alkalom után inkább felfogadtak egy sofőrnek álcázott testőrt, megfigyelési célra. A szekrényalkatú fickó türelmesen olvasgatott a kocsiban, amíg én idebent szépítkeztem. Az elején számomra is furcsa volt ez a nagyüzemi "szépségfarm" mert korában még a küszöbét se léptem át egynek sem. Ahogy teltek, múltak a hetek, megszoktam, életem részévé vált. Már csak úgy emlegettem magamban, hogy a "kedd".

Ez is ugyanolyan keddnek indult, mint a többi. Borongós idő lévén, kimondottan jólesett a szolárium ragyogó fényfürdője. A kozmetikust kihagytam, és ez volt a szándékom a fodrásszal is, amikor a szalon tulajdonosnője, egy "jól karbantartott ötvenes" hölgy, a fülembe súgta, miszerint most érkezett Párizsból egy "egészen kiváló és eredeti" francia hajszobrász, aki feltétlenül kezelésbe akarja venni a fürtjeimet. Ennek a meghívásnak nem bírtam ellenállni, és hagytam, hogy a diszkrét, félreeső, fülkébe vezessen. Még mielőtt beléptem volna, már tudtam, kit találok odabent.

Az "egészen kiváló és eredeti" francia hajszobrász, valójában egy nagydarab skót volt, jelenleg fehér köpenyben, hosszú, kibontott hajjal, és kackiás kis álbajusszal. A főnöknő szerencsére idejében távozott, mielőtt kirobbant volna belőlem a gátlástalan nevetés.

- Mac, szerinted így néznek ki a francia hölgyfodrászok? Inkább egy Dumas-alak reinkarnációjának nézlek!

- Örülök, hogy a humorod a régi, Amanda! - Duncan hangja hideg volt, és cinikus - Ez minden mondanivalód?

- Jaj, dehogyis, Duncan! El sem hiszed, mennyire örülök neked. - gyorsan észbekapva, hízelkedően a skóthoz bújtam, de az kitért az ölelésem elől.

- Magyarázatot, Amanda! De ajánlom, hogy hihető legyen.

- Attól tartok Mac, amit most hallani fogsz, minden, csak nem hihető. De az utolsó szóig igaz. Az egész egy 2500 éves görög fogadalmi szoborral kezdődött…

Tisztában voltam vele, hogy nincs értelme a hazudozásnak. Ha Duncan megérezné, hogy nem vagyok teljesen őszinte, itt hagyna a pácban, egyedül. Töredelmesen bevallottam mindent. Azaz majdnem mindent… Végül is, Methos nem volt ott, hogy védekezzen, és tudtam, hogy MacLeod így is, úgy is kihúzza a pácból, ezért egy kicsit … khm… bemártottam.

A történet végén, Duncan hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Szóval, azt akarod mondani, hogy ez a két fickó egy másik létsíkról látogatott ide, valami "Kapun" keresztül, az igazi Methos pedig ott maradt helyettük? Amanda, ennél idétlenebb történetet még életemben nem hallottam!

- Gondoltam, hogy nem fogod elhinni. Legjobb lesz, ha a saját szemeddel győződsz meg róla. - beletúrtam a táskámba, és előszedtem az oly sok problémát okozó korongot, és egy térképet, amin a "Kapu" fellelési helyét tüntettem fel. Amióta megláttam Joe-et az étteremben, magamnál hordtam ezeket, számítva egyik barátom feltűnésére.

- Mibe akarsz már megint belerángatni? - kérdezte gyanakodva a skót.

- Valahogy helyre kell tennünk a dolgokat, Mac. Methos odaát van, míg a két bronzkori Lovasnak egyre nagyobb az étvágya. Már a cseh maffia felé kacsingatnak, és nekem elhiheted, nagyon nyomós érveik vannak a nehézfiúk meggyőzésére.

- Fej nélkül ők se tehetnek semmit…

- Ez az, amit nem szabad megtenned! - tiltakoztam - Értsd meg, ők nem ebből a világból származnak, ezért nem is vehetnek részt a "mi Játékunkban". Már egyszer megölted Kronost, nem? Methos pedig a legjobb barátod. Megmentette az életedet, emlékszel? Vissza kell állítani az eredeti felállást Duncan. Egyedül nem tudom megtenni, kérlek, segíts, ha nem is az én kedvemért, akkor Methos miatt. Kérlek!

- Mégis, hogy gondolod?

A skótnak még mindig voltak fenntartásai, de én már tudtam, hogy nyert ügyem van. MacLeod, ugyanúgy mint a legtöbb halhatatlan, imádta a kalandokat. Végül is ez segített nekünk, hogy elkerüljük az évek, évszázadok felgyülemlett veszteségek okozta fásultságot. Kaland, izgalom, kihívás… Duncan MacLeod a MacLeod klánból sohasem mondott ezeknek nemet.

- El kell menned a másik világba, és visszahoznod Methost. Utána pedig elkapjuk ezt a kettőt, és visszaküldjük, ahová valók.

- Rendben. Most az egyszer még kihúzlak benneteket a pácból. - sóhajtott a skót.

A tulajdonosnő diszkréten köhintett az ajtó előtt. Úgy tűnt, meg van róla győződve, hogy Duncan a szeretőm, és így próbáljuk kijátszani, a "férjem" által fogadott testőrt. Meghagytam ebben a hitben, és gazdag borravalót hagyva a kasszánál, távoztam.

Jókora késéssel értem haza. Az egyik alkalmazott beengedett, majd kérdésemre közölte, hogy Kronos éppen nincs a házban, Methos pedig az uszodában van. Átvágtam a fényűzően berendezett, hatalmas villán, és azon tűnődtem, hogy a történtek ellenére miért nem vagyok elégedett.

Mióta visszajöttem a másik világból, arra készültem, hogy megszabadulok a két Lovastól, akik többé-kevésbé fogva tartottak, már hónapok óta. Szó se róla, a kalitka rácsai aranyból voltak, hiszen a két fickó vakmerőségével és gátlástalanságával annyi pénz rabolt össze, röpke pár hónap alatt, amire én egy emberöltő alatt se lettem volna képes. Gazdagság, pompa, csillogás… mindig erre vágytam, és most mégis elindítottam egy lavinát, ami mindezt el fogja söpörni.

Az uszodába érve, borús gondolataim egy cseppet se lettek vidámabbak. A Lovas éppen a medencében rótta a hosszakat, amikor beléptem a párás terembe. Odamentem a feszített víztükör széléhez, és lehajoltam. Methos néhány tempót a víz alatt tett meg, majd pontosan az orrom előtt bukkant fel.

Hajáról, arcáról patakokban csurgott a víz, ahogy ragyogó, kisfiús mosolyával rám nézett. Futólag, egy hűvös-nedves csókot is kaptam az ajkaimra.

- Gyere úszni, Amanda! Isteni a víz.

- Nincs rajtam fürdőruha.

- Na és?

Kinyúlt és a karomnál fogva belerántott a medencébe. Hatalmas "hasassal" landoltam, szemem-szám telement vízzel. Nevetve, kiabálva birkóztunk a medencében, majd a testgyakorlás a szélén folytatódott, egészen más formában…

Este nem jött álom a szememre. Hallgattam Methos szuszogását a sötétben, és az elmúlt hónapok eseményein rágódtam. Be kellett vallanom magamnak, hogy Methos többet jelentett számomra egy futó kalandnál. Amikor átjöttünk a "Kapun" mindkét Lovast megdöbbentette a modern civilizáció nyüzsgése, a hatalmas városok, a mai ember számára teljesen természetesnek tűnő találmányok. Először azért tartottak maguk mellett, hogy legyen, aki elkalauzolja őket ebben a világban. Mára azonban már nem volt erre szükségük, legalábbis Methosnak biztosan nem. Elképesztett a fickó gyors felfogóképessége. Soha, semmit nem kellett megismételnem, még hetek, hónapok múlva is tisztán fel tudta idézni, amit mondtam. Alig pár hónap alatt megtanult angolul, ráadásul írni-olvasni is. Nem véletlen, hogy ő volt közöttünk a legöregebb. Ebből a "fiatal" Methosból viszont hiányzott a másik kiégett keserűsége, cinizmusa és lustasága, helyette egy életvidám, kicsit felelőtlen, de elbűvölő személyiséget ismertem meg. Nem volt olyan "jófiú" mint MacLeod, de talán a gonoszság sem volt alapvető jellemvonása… A jó és a rossz, a kegyetlen és az ártatlan különleges keveréke volt a személyisége, de az ember sohasem tudhatta, éppen melyik kerül a felszínre. A rablások közben hideg volt, precíz és kegyetlen, ha hármasban voltunk Kronossal, fölényes, ha kettesben maradtunk hihetetlenül gyengéd. Amikor arra gondoltam, hogy elveszíthetem, pocsékul éreztem magam, azt pedig, hogy meghalhat…

Hogy végre kisöpörjem a fejemből kavargó gondolataimat, a homlokomhoz emeltem a kezem. Methos felriadt a mozdulatomra.

- Mi bánt? Valami baj van? - húzódott közelebb.

"Hogyan mondhatnám el neked, mindazt, ami bánt?" - gondoltam magamban, és örültem, hogy a sötétség elrejti a szememben gyülekező könnycseppeket. Hogy válaszoljak a kérdésére, és jómagam is megszabaduljak végre kínzó gondolataitól, egy "örökzöld" témát vetettem fel.

- Semmi… Kronos már megint nem jött haza.

- Visszajön… csak vadászni ment.

- Éppen ez az. Ha a rendőrség szagot fog, innen is el kell mennünk.

Kronos nehezen illeszkedett be a civilizált életformába. Utálta, hogy nem viselheti nyíltan a kardját, hogy nem köthet bele az utcán senkibe. Vigaszként, egy hátborzongató játékot talált ki, a "vadászatot". Kardját kabátja alá rejtve, éjszakánként a külvárosok utcáit rótta. Azok a bűnözők, akik megpróbálták kirabolni a könnyű prédának látszó halhatatlant, reggelenként megcsonkított holttestként várták a rendőröket, a város legkülönbözőbb pontjain. A közvélemény "igazságosztóról" beszélt, a cseh rendőrök pedig szemmel láthatóan nem törték magukat, hogy a bűnözőket megtizedelő fantom nyomára jussanak, mégis aggódtam.

Methos elismerte érveimet.

- Reggel beszélek vele. Ne emészd magad emiatt, minden rendben lesz. - végigsimított a hajamon, mintha csak egy kisgyereket akarna megnyugtatni, majd magára húzta a takaróját - Jó éjszakát, Amanda!

- Jó éjszakát, Methos… - suttogtam. Végül, nehéz szívvel, és borongós gondolatokkal a fejemben, végül elaludtam.
 

7. AZ ARGONAUTÁK

Egy másik világban, ahol, ha az égre nézel, hiába keresed a Nagymedve csillagképét...

A barlang mélyén, derengő, kékes fény támadt. Halk búgás hallatszott, majd a terem közepén álló, impozáns méretű kőgyűrűben, váratlanul, csillogó, vibráló felület jelent meg. Néhány percig semmi sem történt, majd egy mennydörgésszerű zajjal kísért, éles, fehér villanás után egy alak jelent meg, mintha a semmiből lépett volna elő. A búgás és a fény, amilyen váratlanul kezdődött, ugyanolyan váratlanul elenyészett, a barlang ismét teljes sötétségbe borult. Halk kaparászás hallatszott, majd egy elemlámpa éles fénye törte meg a sötétséget.

- Hát ezt azért nem gondoltam volna. - jegyezte meg hangosan Duncan MacLeod a MacLeod klánból - Igaz, Amanda mondta, hogy különleges élményben lesz részem, de erre nem számítottam.

Feltápászkodott a földről, és ruhájába rejtette azt az aranykorongot, amit a lánytól kapott. Amanda a lelkére kötötte, hogy semmilyen körülmények között ne váljon meg tőle, de a skót eddig a pillanatig végig szkeptikus volt a lány történetével kapcsolatban. Eddig…

"Úgy tűnik, egyedül vagyok." - gondolta immár magában Duncan - "Persze, nem várható el Methostól, hogy rezesbandát fogadjon az érkezésemre. Remélem, a közelben van."

A lelke mélyén, a skót nem is igazán akarta, hogy öreg barátja túlságosan közel legyen. Amanda elbeszélése felkeltette a kalandvágyát. Szerette volna kicsit jobban megismerni ezt a világot. Csak néhány napot eltölteni ebben a történelem előtti időben…

Tett néhány lépést, mire valami masszív, kemény tárgyba ütközött. Rávilágított a lámpájával, és kitalálta, hogy az "irányítókonzol" lehet. Előszedte a korongot, és beleillesztette, mire lágy, sárgás fény árasztotta el a barlangot. Alaposan szemügyre vette a termet, és észrevette, hogy a Kapuval szemközti sziklafalra egy fehér lap van ragasztva. Közelebb lépve látta, hogy egy noteszből kitépett lap. Rajta ismerős kézírással a következő szöveg állt:

"Az Égei-tenger partvidékén nagy dolgok vannak készülőben. Iolkoszból, Thesszália fővárosából elindulnak az Argonauták, hogy megkeressék az Aranygyapjút. Csatlakozom hozzájuk. Adam"

Duncan azt hitte, rosszul lát. Thesszália, Égei-tenger? Pár nap még csak-csak, de a jelen felállás szerint nyílván hetekbe, hónapokba telik, amíg megtalálja Methost! Hogy miért nem tud valaki 5000 éves létére megülni nyugton a fenekén? Igaz, az öreg halhatatlan nem számíthatott rá, hogy egyáltalán eljön-e érte valaki, de akkor is, ez azért túlzás.

A skót elkeseredetten felsóhajtott, kivette a korongot a konzolból, és a sötétben botorkálva elindult a kijárat felé.
 

A MacLeod klán sarja már hetek óta rótta az utat, ezen a különös, fiatal világon. Bár nem vallotta be magának, a lelke mélyén csodálatosan érezte magát. Ifjúkorában megtanulta, hogyan lássa el magát élelemmel a vadonban, és azokban a háborítatlan erdőkben, amerre útja vezetett, hemzsegtek a vadak, a folyókban a halak. A kora nyár langyos éjszakáit olyan mély és üdítő alvással tudta tölteni, amilyen már évek óta nem volt osztályrésze.
 
 

A nap már jócskán túljutott a delelőjén, amikor végre feljutott a reggel kiszemelt hegy tetejére. Ahogy a legmagasabb csúcsról körülnézett, a messzi távolban megpillantotta a tenger csillogó kékjét. A lábai előtt fekvő völgyben azonban valami más is magára vonta a figyelmét: egy keskeny füstoszlop. Mintha odalent valaki tüzet gyújtott volna.

"Ahol tűz van, ott emberek is vannak. Lemegyek, hátha szót tudok érteni velük, és felvilágosítást tudnak adni, hol van az a Thesszália." - elmélkedett a skót.

Lefelé sokkal gyorsabb volt az út, mint felfelé, így alkonyatra már olyan közel ért, hogy megpillantotta a fák között a vidáman lobogó tábortüzet. Ekkor azonban az is realizálódott benne, hogy a tűznél egy halhatatlan ül. Minden bizonnyal a másik is érzékelte őt, mégsem reagált a jelenlétére. Duncan bizonytalanul előhúzta a kardját. "Hogy nem veszi figyelembe a jelenlétemet, az két dolgot jelenthet: vagy nem ismeri a Szabályokat, vagy pedig…" - ekkor már tudta, hogy a második eshetőség áll fenn - "…nincs egyedül."

A második halhatatlan a skót háta mögé került. MacLeod keze szorosabban fonódott a markolatra, felkészült a harcra. Ekkor az ismeretlen megszólalt.

- Duncan MacLeod a MacLeod klánból. Gyere, foglalj helyet a tábortűznél. Kérsz egy sört?

- Methos?! Végre, hogy megtaláltalak! Ez minden mondanivalód?

- Hát, mondanivalóm, az akad bőven, de kényelmesebb a tűznél ülve nekikezdeni. Mindenesetre nagyon örülök, hogy látlak.

- Azt elhiszem. Ki az a fickó a tábortűznél?

- Orfeusz.

- Az az Orfeusz?

- Igen. De várj csak, amíg a többieket megismered.

- Többieket? Miféle többieket?

- Az Argonautákat. Holnap fut ki az Argó, hogy beteljesítse küldetését. Én vagyok a "hajóorvos" már ha ez jó definíció ebben a felállásban.

- Methos, én nem azért jöttem, hogy hajókázzak. Vissza kell mennünk a mi világunkba…

- Ezt én is tudom, Mac, de itt szükség van rám. Át kellett vennem Methos szerepét. Csak pár hétről van szó, ígérem. Hidd el, jó buli lesz!

- Buli? - motyogta a skót - Az a gyanúm, hogy még meg fogom bánni ezt a lépésemet.
 

10 nappal később...

A tenger megtévesztően csendes volt, csillogó, tükörsima felszínét egyetlen hullám sem borzolta. A part közelében hatalmas, 50 evezős, gálya horgonyzott. A lenyugvó nap sugarai vöröses fénybe burkolták a szárazföldet. A tenger valószínűtlen, bíbor színben játszott, a lilás-kékes égbolt előtt a Parnasszosz-hegy masszív tömege sötéten rajzolódott ki.

Nyoma sem volt már annak a napokig tomboló viharnak, amely pehelyként űzte maga előtt a hajót, messzire elsodorva eredeti útvonalától. A hatalmas gálya, az Argó törzse sérülés nélkül úszta meg az ítéletidőt, dicsérve építője, Argosz szakértelmét. Ellenben a megviselt gyomrú hajósok, szinte kivétel nélkül partra szálltak, hogy végre szilárd talajt érezzenek a lábuk alatt.

Az egyetlen férfi, aki a gályán maradt, az elmúlt hetekben a szárazföldnél sokkal jobban hiányolta az egyedüllétet, a csendes meditációt. Most, hogy társai kivétel nélkül elhagyták a hajót, végre nekilátott, hogy végiggondolja, és rendbe rakja élete utolsó néhány hónapjának eseményeit. Kinyitotta az apró noteszt és egy tiszta, még megkezdetlen lap tetejére tette tolla hegyét. A két tárgy furcsán anakronisztikusnak tűnt ebben a környezetben.

Nem emlékezett, hogy fordult-e elő vele ilyesmi, de most nem tudta, hogyan kezdje el a történetet. Még azt sem tudta eldönteni, milyen nyelven fogjon hozzá az íráshoz: görögül, angolul, vagy egy harmadik nyelven? Lényegtelen, hiszen még egyik írásbeliség sem létezik... Inkább eltette a noteszt, hátát nekitámasztotta egy gerendának, és a szárazföld felé pillantott. Az egyre sötétedő égbolton egymás után ragyogtak fel a csillagok. A parton, mintegy égi társaik másakén, szintén apró fénypontok jelentek: fáklyák és tábortüzek, amiket az Argó hajósai, az Argonauták gyújtottak. A szárazföld felől, lágy szellő támadt, gyengéden felborzolta az öböl tükörsima felszínét. A szél lágy hárfadallamot sodort magával, Orfeusz, a vándor énekes játszott egy fülbemászó, bús dallamot a parton.
 

Methos, az ötezer éves halhatatlan, elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Átadta magát a szélfútta dallam élvezetének, mely különös kánont alkotott a hajó oldalán megtörő hullámok halk morajával. Orfeuszra gondolt, a fiatal halhatatlanra. Az ifjú lantos még nem tudta kiheverni első feleségének, Eüridikének a halálát. Vándor énekesként járta az Égei-tenger partvidékét, és meg volt győződve róla, hogy ha ő megmenekült a végzetes balesetből, mely mindkettejük életét követelte, akkor a lányt is vissza tudja hozni valahogy. A dalaiban rejlő vágyakozás rég elfelejtett emlékeket ébresztett az öreg halhatatlanban.

Ötezer év alatt Methos már sok minden volt: harcos és írnok, rabszolga és király, gyilkos és orvos. Különös módon két dologhoz értett igazán: a gyilkoláshoz és a gyógyításhoz. Élete különböző szakaszaiban erre a két dologra mindig szüksége volt. Jelenleg, mint "hajóorvos" tevékenykedett az Argó fedélzetén, de kifinomult ösztönei és villámgyors kombináló képessége nélkül aligha úszták volna meg legutóbbi kalandjukat Délosz szigetén...

5 nappal korábban álltak meg a sziget partjainál, hogy ivóvizet vegyenek fel. Hirtelen gyönyörű nők csapata lepte meg őket, hogy királynőjük, Hüpszipülé udvarába hívja a hajósokat. Ott a sziget királynője előadta, hogy férjeik elhagyták őket, s mulatságra invitálta az Argonautákat. Azok örömmel elfogadták a meghívást, nem sejtve, milyen sors vár minden férfira, aki déloszi nővel osztja meg az ágyát.

A kegyetlen asszonyok ugyanis leitatják vendégeiket, majd miután kedvüket töltötték velük, megölik őket. Ez a sors várt volna az Argó legénységére is (a halandókra biztosan), ha Methosnak fel nem tűnik, hogy bár a királynő elbeszélése szerint a férfiak már 15 éve elhagyták a szigetet, mégis több, egészen fiatal kislány is ott botladozott körülöttük.

A balsejtelmektől űzött halhatatlan nem csatlakozott a tivornyázókhoz. Észrevétlenül eltűnt Hüpszipülé palotájából és felfedezőútra indult. Az volt a célja, hogy egyetlen férfit, vagy legalább egy fiatal fiút találjon. Hiába kutatott emlékei között, semmit sem tudott felidézni erről a kalandról, és ez nagyon zavarta.

Egy közeli, csendes öbölben hátborzongató látvány tárult a szeme elé. Partrahúzott hajók tucatjai hevertek a fövenyen, többségük az oldalukra dőlve, félig a homokba temetve, de voltak közöttük sértetlen darabok is, melyeken látszott, hogy nem túl régóta rostokolnak ebben a különös temetőben. Főníciai gályák, egyiptomi vitorlások, görög evezősök, mindenféle méretű és eredetű tengerjáró alkotmány képviseltette magát.

Az öböl végénél, egy kövekből rótt emelvényen Hekaté szentélye állt. A félelmetes Háromarcú Istennő, a varázslás és boszorkányság anyja. Oltára előtt halomba rakva fehérlettek a szerencsétlen sorsú tengerészek koponyái. Mellettük, egy másik, kisebb halom emelkedett, és amikor Methos ezt is megpillantotta, már tudta, miért törölte ki elméje a déloszi kaland emlékeit: apró csontok és koponyák, a sziget asszonyainak újszülött fiúgyermekei hevertek a lábai előtt.

Az öreg halhatatlan összerándult gyomorral, émelyegve futott vissza a palotába. Szerencséjére Duncan, valamint az Eüridiké után sóvárgó Orfeusz, aki nem vett részt az orgiában, színjózan volt, a hatalmas tűrőképességű Herkules pedig még nem ivott annyit, hogy ne tudjon magáról. Hármójuk segítségével sikerült a hajóra terelnie az Argonautákat, és távol tartani a sikoltozó, piócaként rájuk akaszkodó nőket.

Az Argó friss víz nélkül futott ki Délosz szigetéről, de az életük legalább megmaradt. Alighogy kiértek a nyílt tengerre, hirtelen támadt vihar kapta el őket, és űzte ideáig, a Parnasszosz-hegy lábáig, ahol Apollón híres Delphi jósdája állt.

Hirtelen támadt csend riasztotta fel Methost tűnődéséből. Orfeusz lantja elhallgatott a parton. A hegy felől néhány ragyogó fénypont közeledett az Argonauták tábortüzei felé. Minden jel szerint fáklyás emberek csoportja érkezett a hajósok táborába. Hamarosan egy csónak indult el a parttól az Argó felé, az orrában ragyogó lámpás mutatta az utat. Két Argonauta, Kasztór és Polüdeukész húzta az evezőket. A csónak orrában egy ismeretlen férfi állt, ruhája elárulta, hogy a jósda papjai közül való.

- Uram, te vagy Methos? - kiáltott fel a pap a hajóra, amikor a közelébe értek.

- Igen. Mi dolgod velem? - kérdezett vissza a nyurga halhatatlan.

- Kérlek, gyere velem. A jósnő, Pűthia kíván szólni hozzád.

Methosnak semmi kedve nem volt hagymázas jóslatokat hallgatni, de jól tudta, nem ajánlatos vérig sérteni a papnőt. Túl sok fegyveres őrzi a híres jóshelyet. Ráadásul társai is elvárják tőle, hogy elfogadja a "kegyet".

Ösztönei újfent veszélyt jeleztek: emlékei szerint Iaszon, Herkules és egy Hülasz nevű fiatal fiú keresték fel a jósdát, de csak Iaszon tért vissza. "Vajon, honnan tudják a nevemet, és hogy a hajón vagyok?" - tűnődött - "Végül is nem ez az első dolog, amiben ez a világ különbözik az enyémtől." Mivel nem tehetett mást, napirendre tért a meghívás felett, és bemászott a csónakba. Kasztór vette át az őrséget a hajón helyette.

Az éjszakát a parton töltötték, mert nem volt ajánlatos a sziklás, meredek szirteknek a sötétben nekivágni. Reggel a pap kijelentette, hogy egyedül kell jönnie, így, bár társai közül többen is szerettek volna csatlakozni hozzá. Methos fejében megszólalt egy vészcsengő. Jelentőségteljesen Duncanra pillantott, aki igyekezett a papok számára észrevétlenül beolvadni a többi Argonauta közé. A két halhatatlan pillantása találkozott. A skót megbiccentette a fejét, így az öreg halhatatlan egy fokkal nyugodtabban vágott neki a jósdához vezető ösvénynek. Az út hosszúnak és fáradtságosnak bizonyult. A nap már túljutott a zeniten, mire elérték a templomot. A fenséges, fehér márványból emelt épület homlokzata keletre nézett. A hátsó része mintha egybeforrt volna Parnasszosz fehér ormaival. A halhatatlan csak sejttette, hogy a templom termeinek nagy részét a hegy belsejébe vájt barlangok teszik ki.

Methos a karcsú oszlopokkal, pazar freskókkal és mozaikokkal díszített előcsarnokba lépett. A kinti ragyogó világosság után kellett néhány másodperc, amíg szeme hozzászokott a benti félhomályhoz. Az ajtóval szemben szemközt, egy emelvényen ismerős alakot pillantott meg. Nem Pűthia volt, hanem Glaukosz, Zeusz főpapja, az alávaló Péliász bűntársa, akivel ketten főzték ki az egész "Aranygyapjú-tervet", hogy elpusztítsák Iaszont, Thesszália trónjának jogos örökösét.

Glaukosz diadalmasan vigyorgott, és ez nem sok jót ígért. Mintegy varázsütésre, katonák özönlöttek a terembe. Methost félig-meddig meglepte a támadás, de még így is maradt ideje kardot rántani. Az élen haladó buzgómócsing katonáknak már nem maradt idejük megbánni bűneiket... Jónéhány fogdmeg otthagyta a fogát, mire a túlerőnek sikerült legyűrnie a halhatatlant, akit végül egy tarkójára mért ütés ájulásba taszított.

Amikor magához tért, az emelvényen álló oltárkőhöz volt szíjazva, mellette pedig ott állt a diadalmas Glaukosz.

- Bizonyára kíváncsi vagy, miért hozattalak ide. - kezdte a főpap - Kedves barátom, nekem személy szerint, az égvilágon semmi bajom veled, de úgy tűnik, ha te és Herkules eltűntök a színről, lényegesen megnöveljük Iaszon bukásának esélyeit.

- Mi a szándékod, Glaukosz?

- Hajnalban, amikor a nap fénye megvilágítja az oltárt, feláldozunk Apollón és Zeusz tiszteletére.

- Aha. - Methos hangjába némi irónia vegyült - Megkérdezhetem, hogyan képzelitek?

- Ne aggódj, gyors és alapos munka lesz. - Glaukosz a halhatatlan saját kardját fektette Methos nyakára - Halálosan alapos. - nevetett.

Az öreg halhatatlan ereiben meghűlt a vér. Ez a halandó ismeri a titkát, és képes lesz megtenni! Fejét veszi, anélkül, hogy más halhatatlan is jelen lenne... Ez volt a lehető legborzasztóbb alternatíva minden halhatatlan számára. A Játék szabályai szerint, a legyőzött minden ereje, tudása, és lelkének egy része is a győztesben él tovább. De ha nincs a közelben másik halhatatlan, az egyenlő a teljes megsemmisüléssel.

- Ezt nem teheted... - suttogta rekedten Methos.

- Dehogynem! Ismerem a fajtátokat, nagyon is jól ismerem. De nem kell aggódnod, lesz, aki továbbviszi a tudásodat.

Ekkor már a halhatatlan is érezte, mire céloz a főpap. Amennyire kötelei engedték, az oltár mögött nyíló ajtó felé fordította fejét. Amit megpillantott, minden képzeletét felülmúlta.

- Cassandra!

A lány hosszú, fehér ruhát viselt, dús, mélyvörös haját csigákba göndörítették. Alakja feltűnően sovány, arca sápadt, kifejezéstelen volt.

- Jöjj, Pűthia. - nyújtotta ki a kezét Glaukosz - Íme, itt van az ember, akiről beszéltünk.

A lány az oltár mellé lépett, egészen közel a férfi fejéhez. Lehajolt, tekintete összekapcsolódott Methoséval. Úgy tűnt, nem ismeri meg.

- Cassandra... - kezdte a férfi.

- Pűthia vagyok, Apollón papnője.

- Akárhogy is neveznek, gondold végig, mit teszel. A törvények... - Methos rádöbbent, hogy a lány nem ismeri a törvényeket. Soha, senki nem tanította meg rá, ahogy arról sem világosították fel, ki is ő valójában.

- Miféle törvények? Itt én vagyok a törvény.

- Nézz rám, kérlek! Nem ismersz meg? Methos vagyok. - a férfi nem volt benne biztos, hogy jó ötlet a múltra emlékeztetni a lányt, de nem jutott más az eszébe.

Megijesztette, amit a lány szemében látott. Cassandra máskor olyan csodálatosan tiszta, eleven tekintete eltűnt. A gombostűfejnyire szűkült pupillák, a kitágult hajszálerek akaratlanul is Byron szemét jutatták eszébe. Már tudta, milyen piszkos játékot folytat Glaukosz. A lány bizonytalanul végigmérte. Látszott, hogy valami megmozdult benne a név hallatán.

- Methos? - suttogta - Emlékszem... élni fogsz, hogy szolgálj engem. - mély lélegzetet vett, és meglepőően határozott hangon így szólt - Azt akarom, hogy éljen, Glaukosz! A rabszolgám lesz.

- Nem! - tiltakozott a főpap - Túl veszélyes. - Vezessétek a papnőt a szobájába! - fordult két, a közelben várakozó őrhöz.

Miután a lányt gyengéd erőszakkal elvezették, Glaukosz a fogát csikorgató halhatatlanhoz fordult.

- Holnapra még a nevedet is elfelejti. Reggel találkozunk. Használd ki az utolsó éjszakát, barátom! - hátborzongatóan felnevetett, és magára hagyta áldozatát.

- Reménytelen! - fakadt ki Methos, miután hiába próbálta kiszabadítani kezét, vagy lábát kiszabadítani. A ruhájába rejtett pengéknek sem látta hasznát, mivel végtagjait olyannyira kifeszítették, hogy moccanni sem tudott.

- Ne add fel a reményt Methos! - egy hang válaszolt a sötétből, melynek hallatán az öreg halhatatlan kimondhatatlan megkönnyebbülést érzett.

- Duncan MacLeod. Már azt hittem, el se jössz. A lehető legjobbkor érkeztél!

- Te pedig a lehető legnagyobb bajban vagy, ahogy elnézem. - állapította meg a skót.

- Nem tehetek róla, túlerőben voltak. Szabadíts már ki, Mac!

Duncan egyáltalán nem sietett kiszabadítani Methost - Nocsak, a kardod! - emelte fel az egyik oszlopnak táámasztott fegyvert.

- Igen, hajnalban ezzel akarják levágni a fejemet! A fenébe is, Duncan, vágd már el a szíjakat, kérlek! Mindjárt felkel a nap...

- Nyomós érv. - mondta a skót, és végre kiszabadította barátját.

Az 5000 éves halhatatlan elgémberedett tagokkal mászott le az oltárkőről. Tett néhány mozdulatot, hogy megindítsa a vérkeringést tagjaiban, majd felkapta a kardját.

- Az a marha Glaukosz. Tudod, mi lett volna, ha itt vágja le a fejem? Ez Szent hely...

- Nem tudom.

- Hát, az igazat megvallva, pontosan én sem tudom, de nem is akarom megtapasztalni… Egyedül jöttél, Mac?

- Herkules kísért el. Kint vár, és remélhetőleg szerzett lovakat.

- Remek, menj ki hozzá. Nemsokára csatlakozom hozzátok. - azzal Methos a templom hátsó része felé indult.

- Hé, lassan a testtel! Most mentettelek ki a halál torkából, erre máris eltűnsz? Hova akarsz menni? Egyáltalán, mi a fenét csinálsz?

- Ha meglátod, megérted. Bízz bennem, Mac! Ja, és szerezzetek egy negyedik hátaslovat. - Methos a legmegnyerőbb mosolyát villantotta a skótra, majd elfordult és elindult a templom mögötti hegybe vájt sziklajáratok labirintusába.

Mint kiderült, a templom mögötti hegybe vájt sziklajáratok igazi labirintust alkottak. A sötét folyosókat ritkásan elhelyezett fáklyák világították meg, borongós árnyakat vetve a falakra. A gyenge világítás kedvezett az öreg halhatatlannak. Sötét zugokba, sarkokba olvadva, Methos nesztelenül lopakodott előre. Néhol, ahol több járat futott össze, a tér kiszélesedett, őrök álltak. Egyiküknek sem volt esélye az öreg halhatatlannal szemben. Mire egyáltalán eljutott a tudatukig, hogy mi történt velük, már holtan, vagy eszméletlenül feküdtek a padlón. A nyurga fickó nem kockáztatta, hogy bármelyikük fellármázza a templomot. Egyre mélyebben hatolt a sziklalabirintusba, de még mindig nem érezte Cassandra jelenlétét. Az egyik oldaljárat mellett elosonva, kesernyés szag csapta meg az orrát. Hirtelen ötlettől vezérelve elindult a kivilágítatlan járatba. A kesernyés illat egyre erősödött, hamarosan maró füstté sűrűsödött. A férfi letépett egy darabot ruhája széléből, és orra-szája elé tekerte. Fulladozva haladt tovább. Már majdnem feladta, és visszafordult, amikor gyér fényt pillantott meg a folyosó végén. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a járatot vastag tölgyfaajtó zárja le, melynek küszöbe alól szűrődött ki a fény.

Kinyitotta az ajtót, mire sűrű maró füst dőlt ki a mögötte levő helyiségből. Könnyező szemekkel, köhögve, Methos belépett a szobába. Aprócska, de fényűzően berendezett helyiségben találta magát. Nagy részét egy hatalmas ágy foglalta el, melyen egy törékeny alak feküdt. Csak amikor egészen a közelébe lépett, érezte meg Cassandra jelenlétét. A lány mély, kómaszerű álomba merülve hevert az ágyon. A szoba másik végében sötét barlangnyílás ásított, innen szivárgott a gyilkos füst.

"Hát erre kellett nekik Cassandra!" - Methos alig bírta visszafojtani indulatait - "Egy halandó nem tudná elviselni a révületbe ejtő füstöt. Nyílván a lány is, már többször megfulladt. Gyerünk, Methos, vidd ki innen, amíg még van erőd kijutni." - biztatta magát. Felnyalábolta a lányt, és sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

Karjaiban Cassandra ernyedt testével, Methos csak nagyon lassan jutott előre a sötét folyosón. Feltűnt előtte a kivilágított főfolyosó sárgán derengő foltja. Már majdnem kilépett a fénybe, amikor hangokat hallott. Az öreg halhatatlan eggyé vált a sötét árnyakkal. Glaukosz haladt el mellette tovább, a főfolyosó távolabbi részeibe tartott, miközben elégedetten dúdolgatott magában.

Methos arcát gonosz vigyor öntötte el. Halkan lefektette Cassandrát a padlóra, majd macskaléptekkel a főpap után osont. Glaukosz csak egy fuvallatot érzett a tarkóján, majd egy kard, éles pengéje feszült a torkának.

- Egy hangot se, vagy a fejed lerepül a nyakadról. - sziszegte Methos a holtravált pap fülébe - Alaposan begyakoroltam már ezt a mozdulatot, elhiheted.

A halandó megdermedt a rémülettől, eszébe se jutott kiáltani. Methos maga előtt tuszkolta a sötét oldaljáraton, egészen Cassandra-Pűthia szobájáig. Ott a halhatatlan csíkokra tépett egy leplet, és alaposan megkötözte vele a foglyot, majd az ágyra lökte. A szoba végén ásító barlang szájára mutatott.

- Ti ezerszeres halált szántatok a papnőiteknek. Szerencsés vagy, Glaukosz, mert te csak egyszer fogod átélni azt, amit Pűthia minden éjjel megtapasztalt.

Elfordult a rémülten nyögdécselő halandótól, kilépett az ajtón, gondosan becsukva maga mögött. Biztos volt benne, hogy mire megtalálják, Glaukosz már halott lesz.

Visszasietett a lányhoz. Cassandra még mindig eszméletlen volt, de már erősebb életjeleket mutatott. Felnyalábolta a pehelykönnyű testet és a kijárat felé indult…

A jósda előtti bokrok rejtekében a két halhatatlan egyre türelmetlenebbül várakozott. MacLeod szeme elkerekedett a meglepetéstől, amikor meglátta, kit hoz magával Methos.

- Cassandra? - kérdezte hitetlenkedve.

Nem kapott választ. Az öreg halhatatlan a fűre fektette a lányt. Bár nagyon szorította őket az idő, mégis vártak néhány percet. Cassandra halk sóhajjal nyitotta ki a szemét, s ködös tekintettel nézett körül. Szeme megakadt Methoson, aki mellette térdelt, és gyengéden fogta a kezét.

- Methos… - suttogta - már megint álmodom. - szemei lecsukódtak, mély, de már természetes álomba merült.

- Aludj csak. - mormolta maga elé a férfi, s hangja tele volt gyengédséggel és szomorúsággal.

Felállt, és felugrott a legközelebbi lóra. Intésére Herkules felemelte a lányt, akit Methos óvatosan maga elé ültetett. A negyedik lovat kantárszáron vezetve elindultak, hogy minél messzebb kerüljenek a végzetes templomtól. Csak lassan tudtak haladni, mert Methosnak az öntudatlan lányt is maga előtt kellett egyensúlyoznia a nyeregben.

Amikor már úgy gondolták, biztonságban vannak, megálltak, hogy megvárják, amíg a lány magához tér.

- Barátom, fontos feladatom lenne a számodra. - fordult Methos, Herkules felé - El kell vinned ezt a nőt északra. Tanítsd meg neki a Törvényeinket, s mindazt, amire szüksége lehet a túléléshez, majd amikor jónak látod, bocsásd útjára.

- De Methos, és az Aranygyapjú? - tétovázott az óriás.

- Emiatt ne fájjon a fejed. Iaszon és a többiek meg fogják szerezni. Most már Glaukosztól sem kell tovább tartaniuk. - néhány szóval elmesélte, mi történt a templomban - Ez a sorsod, Herkules, hogy nem lehetsz ott, amikor megszerzik az Aranygyapjút. De még sok más hőstett vár rád. És még valami. Ha a lány felébred, ne említsd neki a mi nevünket. Had higgye, hogy csak álmodott. - szomorkás mosoly jelent meg az öreg halhatatlan ajkain.

- Hát rendben, a te kedvedért megteszem, Methos. Veletek most mi lesz? Visszatértek a hajóra?

- Nem. - rázta meg a fejét az öreg halhatatlan - Ránk sincs ott semmi szükség. Ellenben fontos feladat vár ránk egy távoli világon. - ránézett MacLeodra - Igaz, Mac?

Methos a templomban történtek alatt rájött, milyen hatással van erre a világra. Minden apró cselekedetével olyan változásokat indít el ezen a világon, amelynek azután beláthatatlan következményei lehetnek. Bármennyire is igyekszik, ő nem a Lovas-Methos. Arra pedig gondolni se mert, hogy a Lovasok mit garázdálkodhatnak az ő világában. A végén még áprilisi tréfaként kirobbantják a harmadik világháborút.

MacLeod nem válaszolt Methos kérdésére. Az elmúlt órák eseményein rágódott. Amikor megérkezett ebbe a világba, végtelenül dühös volt Methosra, és elhatározta, hogy első találkozásuk alkalmával alaposan megmondja neki a véleményét, sőt, lehet, hogy be is húz neki egyet. Ötezer év élettapasztalatával a háta mögött, több esze is lehetett volna, minthogy ilyen kétes kalandokba bocsátkozzon. (Amanda verziója szerint Methos rángatta bele a lányt ebbe az egészbe, bár ismerve barátnőjét, Duncan nem volt egészen meggyőződve a beszámoló hitelességéről.) Mire azonban találkoztak, a skótot annyira rabul ejtette ez a világ, hogy a "beolvasás" elmaradt. Most pedig, ahogy látta az öreg halhatatlant Cassandra mellett térdelni, hallotta hangjában azt a végtelen szomorúságot, Duncant szentimentális érzelmek rohanták meg. Lehet, hogy Methos nem egy mindentudó szuperhős, de mégiscsak a barátja.

Barát, mindazok ellenére, amit elkövetett, hogy állandóan bajba kerül, és bajba kever másokat. Már azt is tudta miért. Mert szereti. Nem sokan voltak, akik 400 év alatt ennyire közel kerültek hozzá. Számba vette barátait: Connor, Fitz, Richie, Darius és a többiek… legtöbbjük már nem élt.

Ahogy Methos barátai is, oly sokan meghaltak…

- Mac, jól vagy? - Methos gyanakodva figyelte barátja ellágyult arckifejezését.

- Hm? Ja, persze… - Duncan gyorsan összekapta csapongó gondolatait - Mit is mondtál?

- Hogy ideje visszamennünk, pajtás. Amanda már biztosan vár minket. Még ugyan visszamegyünk az Argóhoz, de már nem szállunk fel rá. Gyere, induljunk, mielőtt Cassandra felébred. Még csak az hiányzik, hogy téged is meglásson!

A Kapuhoz vezető útjuk, hála a lovaknak, gyors volt, és eseménytelen. Methos kikereste és beállította a megfelelő koordinátákat. Mindkettejüket elnyelte a vakító kékség.
 

8. A VÁRATLAN SZÖVETSÉGES

Prága, napjainkban

Kronos unatkozott. Borzalmasan unatkozott. Feldúlt vadkanként vágtatott végig a hatalmas villa kihalt folyosóján. Amanda és Methos nem tartózkodtak az épületben, ahogy a személyzet nagy része is kimenőt kapott. A délután folyamán már több órát edzett, számolatlanul úszta a hosszakat a medencében, most mégis ketrecbe zárt vadállatként járkált fel alá. Végül a vívóteremben kötött ki.

Ezt a helyiséget ő maga rendezte be: a falakat szinte a mennyezetig elborították a legkülönbözőbb fegyverek, amiket Kronos óriási műgonddal válogatott össze. Katanák, rapírok, ramierák, párbajtőrök ugyanúgy, mint "kétkezes" lovagi kardok, a világ minden tájáról származó szúró és vágó fegyverek alkották a gyűjteményt. A halhatatlan végignézett "csecsebecséin" de most még ezek látványa sem nyugtatta meg.

Mivégre ez a rengeteg értékes fegyver, ha nem lehet őket használni? Még csak nem is viselheti őket a nyílt utcán. Sötét éjszakában, kihalt utcákon settenkedni, mint valami gyáva tolvaj... ez nem Kronos stílusa volt. Amikor belevágott, izgalmas kalandnak indult, de mára már nagyon beleunt a modern civilizáció "áldásaiba".

A halandók sokan voltak, mindenhol ott rajzottak, mint a méhek. Törvényeket alkottak, és rendőrséget, bíróságot szerveztek a betartatásukra. Kronos ráébredt, hogy a bronzkor sokkal inkább az ő világa volt, mint ez, s a honvágy nőttön-nőtt benne. Sajnos, Methos láthatóan, egyre jobban élvezte ezt az életet, így a visszajutás reménytelennek tűnt.

Methos. Persze, most is Amandával van. Színházba mentek. A barnaszemű halhatatlan egyre inkább Amanda befolyása alá került. Színházba, moziba, koncertekre jártak, még kiállításokra és divatbemutatókra is. Szinte nem volt olyan este, amit itthon töltöttek. Igaz, Kronost is hívták, de a sötét halhatatlannak egy porcikája se kívánta, hogy órákon keresztül mozdulatlanul üljön, kényelmetlen ruhában, egy még kényelmetlenebb széken, és halandókat bámuljon, akik teszem azt, egy emelvényen kornyikálnak. Képtelen volt felfogni, hogy a másik kettő mit élvez az ilyen "mulatságokon".

Az egyetlen "mulatság", amit Kronos igazán élvezett, az a vadászat volt. Ahogy erre gondolt, Kronos sötét gondolatai még borongósabbá váltak. Tegnap alaposan összeszólalkozott testvérével emiatt. Igazán nem tehetett róla, hogy az a fiatal újságírónő a fejébe vette, interjút készít a rejtélyes igazságosztóval. Túl közel jutott hozzá. A zsurnaliszta fiatal volt, ambiciózus, mindamellett nagyon csinos... és milyen izgalmasan tudott sikoltozni... Kronos kéjesen elvigyorodott az emlék hatására.

A közvélemény persze, ami korábban szimpatizált az éjszakai fantommal, ellene fordult. Az eddig egy helyben topogó rendőrség minden bevethető erejével a nyomába vetette magát. Methos magán kívül tombolt dühében, amikor meglátta az újságok főcímeit. Kerek perec megtiltotta Kronosnak, hogy tovább folytassa az éjszakai portyákat.

Ezt az a Methos tette, aki pár hónapja még koponyákkal dekorálta ki a sátrát. Az alacsonyabb Lovas érezte, hogy egyre szélesebb szakadék nyílik közte és testvére között. Ha nem tesz valamit ellene, nemsokára elveszíti a bajtársát. Ezt nem engedheti meg. Methos hozzá tartozik.

Kronos tehetetlen dühében lekapta kedvenc fegyverét, egy hatalmas pallost, a falról, és vadul csapkodni kezdett vele, mintha egy láthatatlan ellenség fejét akarná levágni. Néhány perc után leengedte a fegyvert. Ennek így semmi értelme. Kipillantott a terem egyik falát elborító hatalmas ablakon. A szikrázóan hideg, télvégi éjszakában, kert fái felett, a telihold hatalmas tányérja ragyogott, vadászatra csábítva a halhatatlant. Nem. Bármit is mondott Methos, ma éjszaka nem fog itthon maradni. A sötét halhatatlan elvigyorodott. Felkapta a pallos hüvelyét, és egy hosszú, fekete bőrkabátot. Várta az éjszaka...

Amikor kilépett a kapun, nem figyelt fel a szemközt parkoló, sötét színű autóra. Miután befordult a sarkon, a kocsiban lapuló Joe beleszólt mikrofonjába.

- A belváros felé tart.

- Vettem. Kívánj szerencsét... - Methos mély lélegzetet vett, majd szintén a belváros felé indult.

Az öreg halhatatlan, Duncan társaságában, három napja érkezett a városba. Sürgette őket az idő, hiszen megint elindult az a folyamat, amely majdnem mindkét Methos életét követelte a másik világban. Tegnap sikerült beszélniük Amandával, a szokásos "keddi" helyszínen.

Az volt a tervük, hogy Methos, a Lovas szerepében, elcsalja Kronost, és ártalmatlanná teszi. Ha sikerül szétválasztaniuk a két halhatatlant, jó esélyük volt rá, hogy veszteségek nélkül vissza tudják őket küldeni a saját világukba. A ma éjszaka kiváló alkalmat nyújtott a terv végrehajtására. Az akcióban, biztonsági okokból, csak Joe és Methos vettek részt, nem akarták kockáztatni, hogy Kronos megérezze Duncan jelenlétét is.

Amanda pontos leírást adott a Lovas ruhájáról, hajáról, minden apróságról, amit viselt. Methos elég furcsán, és főleg feltűnőnek érezte magát a drága ruhákban, amiket a Lovas viselt. Haja szerencsére elég hosszúra nőtt "száműzetése" alatt, így már ez sem különböztette meg alteregójától.

Joe útmutatása alapján az óváros felé vette útját. A február végi fagyos időjárás nem kedvezett a turistáknak, így a nyáron oly nyüzsgő utcák kihaltak voltak. A Károly-híd felé közeledve már megérezte a másik halhatatlan jelenlétét.

- A Károly-hídnál vagyok. Ő is itt van. - suttogta az apró mikrofonba, majd ruhája alá rejtette a felszerelést.

Léptei mesze visszhangoztak az öreg kockaköveken. Már nem először járt erre, a híd két oldalán türelmesen várakozó évszázados szobrokat régi ismerősként üdvözölte. Szerette ezt a helyet, Európa egyik legszebb városának tartotta. Az ide kötődő régi emlékek kissé megnyugtatták az öreg halhatatlant, akit balsejtelmek gyötörtek az akcióval kapcsolatban. A terv azon alapult, hogy a másik hibázik, márpedig Kronos igen ritkán hibázott…

A híd másik oldalán feltűnt az alacsonyabb halhatatlan alakja. Kezét kabátja alatt tartotta. Meglepődött, amikor meglátta bajtársát.

- Üdv, Kronos. Jó vadászatot, testvér! - mosolygott Methos.

- Üdv, testvér... - Kronos meglepődött a másik reakcióján.

Mindenre számított, csak erre nem, a tegnapi szóváltás után... Ösztönei azt súgták, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Gyere, menjünk együtt. - fordult meg a nyurga alak, és elindult a folyó túlpartja felé.

Kronos tétovázott. Valami nagyon nem stimmelt.

- Methos... - szólt bajtársa után.

- Igen, - fordult vissza amaz - mi a baj?

- Semmi. Nem lényeges. - Kronos már tudta, amit tudni akart. Látta a másik szemét. Ez nem az ő testvére volt.

Methos inkább megérezte, mint látta a közelgő csapást. Villámgyorsan oldalra perdült, és kardot rántott. A sebhelyes arcú vigyorogva bólintott. Felismerte a fegyvert, amit annyira megcsodált, amikor először látott.

- Visszajöttél. Összemered mérni kardod erejét az enyémmel, testvér? - kérdezte gúnyosan.

- Bármikor. - a másik nyugalmat erőltetett magára.

Lelepleződött, így nem maradt más megoldás, mint harcolni. A pengék összecsaptak. A híd szobrai szenvtelen nézői voltak egy olyan párbajnak, mely még a halhatatlanok között is párját ritkította. Hosszú percekig csak a pengék csengése és a férfiak elkeseredett zihálása hallatszott. Végül Kronos felülről indított egy klasszikus támadást, de az utolsó pillanatban ütemet váltott. Methos felismerte a cselt, de tizedmásodpercet elkésett. Az alacsonyabb férfi pengéje pontosan a szívét járta át. Halk sóhajjal a kőre omlott, kardja csengve hullott a kövekre.

Győztes ellenfele elégedetten vigyorogva lépett mellé, amikor sietős léptek zaja törte meg a csendet. Bosszúsan eltette a kardját, majd felnyalábolta az ernyedt testet, Kronos a folyóba ugrott.

Amikor Joe néhány perccel később odaért, már nyomukat sem találta. Methos utolsó üzenete alapján talált ide. Tanácstalanul járkált fel-alá, amikor valami megcsörrent a lábai alatt: Methos kardja hevert előtte.

- Úristen. - suttogta maga elé.

Letérdelt, s további jelek után kutatott. Vérnyomokat talált, melyek az alacsony kőkorlátig vezettek. Azonban hiába meresztette a szemét, a sötét habok nem nyilatkoztak barátja hollétéről.

A folyó jónéhány kilométert sodorta őket, mire Kronos, terhével együtt a partra tudott vergődni. Kivonszolta a másik halhatatlan testét és kimerülten rogyott mellé. Methos még mindig nem mutatott életjeleket, így az alacsonyabb férfinak volt néhány perce, hogy összeszedje a gondolatait. Az, hogy a másik Methos visszajött, csak egyet jelenthetett: Amanda elárulta őket. A sebhelyes arcú összerakta a mozaikokat. A lány valószínűleg tegnap délután találkozott az alteregóval, így nem tudott a szóváltásról, ami közte és a testvére között zajlott le, nagyjából ugyanabban az időben. Nyilvánvaló, hogy segítőtársai is vannak, de az nem számít. Most nem. Felállt, kivonta a kardját és várakozott.

Methos egy görcsös köhögő-roham kíséretében tért vissza. Iszapot és alvadt vért öklendezett fel. Ötezer év alatt sem tudta megszokni a visszatéréssel járó fájdalmat. Megadóan várt, amíg lecsillapodik benne az érzés. A fájdalom persze azt jelenti, hogy a feje még a helyén van.

"Vajon minek köszönhetem ezt a kegyet?" - tűnődött a halhatatlan. Érezte Kronos jelenlétét, majd amikor végre ki tudta nyitni a szemét, meglátta a feléje magasodó alakot. Utolsó emléke a Károly-híd volt, most pedig bőrig ázva fekszik a folyóparton. A víz a külvárosba sodorta őket, gazzal benőtt, elhagyott telkek, kihalt gyártelepek vették őket körül.

"Ideális helyszín egy Serkentéshez." - gondolta az öreg halhatatlan, és nyaka viszketni kezdett.

- Most azon gondolkodsz, mi lehet az oka, hogy a fejed még a helyén van. - törte meg a csendet Kronos. Nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy kitalálja a másik gondolatait. - Mindössze válaszokat várok tőled. Kérdésekre, melyekre csak te tudsz felelni. A további sorsod a válaszaidtól függ.

Methos bólintott. Felébredt benne a halvány remény, hogy talán még ezt is megúszhatja élve, de tudta, nagyon óvatosnak kell lennie. Kronos túlságosan jól ismerte őt (azaz a Lovas-Methost) ahhoz, hogy tudja, mikor hazudik, és nem lennének aggályai, ha úgy dönt, levágja a fejét. Az igazat kell mondania… a majdnem teljes igazságot.

Lassú mozdulatokkal ülő helyzetbe tornászta magát a part menti köveken.

- Mi lett az ebben a világban élő Kronossal? És a testvéreink, Silas és Caspian? - kezdte a Lovas.

- Már egyikük sem él. - (ez igaz volt.)

- Régen meghaltak?

- Nem, néhány éve.

- Te ölted meg őket?

- Nem! Én nem tudtam volna ilyet tenni. - tiltakozott Methos, miközben igyekezett Silas képét kizárni az elméjéből - Nem lettem volna képes megölni Kronost. - suttogta maga elé.

- Ott voltál, amikor történt?

- Igen. - a válasz néhány másodpercnyi habozás után érkezett - Ott voltam.

- Ki tette?

Methos hallgatott. Nem akarta megemlíteni a skótot, de tudta, Kronos nem éri be egy hazugsággal.

- Ki tette? - ismételte meg a kérdést az alacsonyabb férfi, halk vészjósló hangon. Kardjának pengéje a másik nyakának feszült.

- Egy halhatatlan. A neve, Duncan. Duncan MacLeod.

- Él még? - Kronos szeme villámokat szórt, alig bírt magán uralkodni. A kard pengéjén vércseppek jelentek meg, ahogy még erősebben nyomta áldozata nyakának a fegyvert.

- Igen, él. - Methos már csak suttogni tudott, így is érezte, hogy minden mozdulatával mélyül a nyakán a seb.

- Duncan MacLeod. - ismételte a másik - Hol van most?

- Nem tudom. - Methos hálás volt a sötétségnek, mely elrejtette a másik elől, a hideg, és a lassan páncélszerűen ráfagyó ruha ellenére, a homlokán gyöngyöző verítéket. - Nem láttam azóta…

- Hát ennyire elpuhultál, hogy már bosszút állni sem maradt erőd? - Kronos megvetően fújt egyet, majd elvette kardját a másik nyakától - Ha nem lenne rád szükségem, itt helyben lefejeznélek.

- Szükséged? - kérdezett vissza óvatosan az öreg halhatatlan. A veszély még nem múlt el, de esélyei lényegesen javultak.

- Igen, te silány Methos-utánzat. Vissza akarok jutni a saját világomba, és te segíteni fogsz nekem ebben. De nem ajánlom, hogy átverj! - a penge ismét a másik nyakának feszült.

- Hát hazudtam én neked valaha? - villantotta legmegnyerőbb mosolyát Methos az előtte álló alakra - Közösek a céljaink.

- Micsoda? Amanda eltűnt? Ez képtelenség! Honnan veszed ezt, testvér? - Methos értetlenül rázta meg a feejét.

- Csak egy pillanatra veszítettem szem elől a bevásárlóközpont tömegében. Szerencsére, a taxis, aki felvette, emlékezett rá. A repülőtérre ment. Átnéztem az akkor indult gépek utas-listáját. Tessék, itt a neve. A Krétára induló járatra szállt fel.

Kronos megpróbálta legjobb formáját hozni. Létfontosságú, hogy Methos elhiggye a történetet. Valójában ő maga fuvarozta ki a lányt a reptérre, de erről mélyen hallgatott. A tervük szerint, valahogy a Kapuhoz kell csalniuk a Lovast, és erre Amanda volt a legjobb csalétek. Úgy tűnt, a férfi "bekapta a horgot".

- Szóval, Kréta? Nyilvánvalóan a Kapuhoz ment. Meg kell akadályoznunk, bármit is tervez. A következő géppel indulunk utána, testvérem!

"A végén még kiderül, hogy klausztrofóbiám van?" - morfondírozott a Lovas-Methos miközben Kronossal araszolgattak előre a Kapuhoz vezető szűk járatban.

De nem kimondottan szorongás, inkább fáradtság, és enyhe szédülés volt, amit érzett. Nem csoda, hiszen három napja, amióta Amanda eltűnt, alig aludt. A nyomok ide, Ida-hegyére vezettek, s a halhatatlan remélte, hogy még nem késtek el.

Halvány, derengő fény támadt előttük. A járat kiszélesedett, és hatalmas terembe torkollott. Már jártak itt, a barlang közepén ott magasodott az a titokzatos szerkezet, a kékes fényt mintha a falak bocsátották volna ki magukból.

A barlangban három alak volt még rajtuk kívül. Három halhatatlan. Kettőt közülük jól ismert: Amanda és Methos mozdulatlanul várakoztak a vezérlőtárcsa mellett. A harmadik férfi, egy magas, izmos alak, a Kapu előtt várakozott. Kezében egy finoman kidolgozott japán kardot tartott, melynek elefántcsont markolata sárkányfejet formázott.

- Milyen szépen összegyűltünk. - húzta el a száját a Lovas - Most ugye azt várod, hogy önként átmenjek a Kapun? - fordult alteregója felé - Sajnálom, de tetszik az itteni élet. De ajánlok valamit: ha most rögtön visszamész a Kapun, megajándékozlak az életeddel. Azaz az én életemmel. Mulatságos, nem?

Methos szótlanul megrázta a fejét, és kivonta a kardját. A Lovas lemondóan sóhajtott.

- Ha nem, hát nem. Akkor testvér, nincs más hátra, mint érzékeny búcsút kell vennünk. Kronos, ugye megteszed, a kedvemért? - pillantott a háta mögött várakozó alak felé - Én pedig elintézem ezt a nagydarabot, itt. - MacLeod felé lépett - Veled majdd később számolok, Amanda. Nos, - fordult vissza a skóthoz - áruld el a neved, már csak azért, hogy tudjuk, mit kell a fejfádra vésni.

- Duncan MacLeod vagyok a MacLeod klánból. - hangzott a büszke válasz - És nincs szükségem fejfára!

"Ezt nem kellett volna!" - jajdult fel magában Methos, látva, hogy Kronos szeme villámokat szór a név hallatán - "Csak tudnám, hogy miért olyan fene büszke a nevére? Kihagyhatta volna a bemutatkozást."
Az alacsonyabb harcos a skót felé vetette magát. Nem érdekelte a terv, nem érdekelte a hazajutás. Egy dolgot akart: megölni azt, aki elpusztította Kronost és a Lovasokat, ebben a világban.

Egy csillogó acélpenge állta útját.

- Előbb velem kell megküzdened. - Methos hangja amilyen halk, olyan elszánt volt.

- Örömmel. - vigyorgott Kronos - Még hogy nem tudod, hogy hol van? Hiszen a szövetségesed! - vadul ellenfele felé vágott.

- Nem, - a magasabb alak megakasztotta a pengét, arcuk egészen közel került egymáshoz - nem a szövetségesem. A barátom. Nem engedem, hogy megöld.

Kronos kiszabadította a kardját, lendülete hátratántorította Methost.

- Meghaltok mind a ketten. És persze a lány is, csak kicsit lassabban…

Vadul, elkeseredetten küzdöttek, Kronos mindent elsöprő, őrült dühvel támadt a másikra. Methos szinte ösztönösen hárította a csapásokat, ellenfele fergeteges tempója mellett nem maradt ideje gondolkodni. Néhány perc után az alacsonyabb férfi lendülete megtört, megzavarta, hogy a másik hárítani tudta vágásait. Kettejük közül Methos volt a technikásabb vívó, mert bár évszázadok óta kerülte a harcot, nem azért tette, mintha nem tudott volna vívni.
 

Egy ügyetlennek tűnő mozdulat láttán, Kronos diadalmasan emelte fegyverét, hogy a másik nyaka felé sújtson, amikor valami megtörte a lendületét. Elképedve meredt a melléből kiálló tőr markolatára. Lassan homályosuló tekintete Methos szemébe mélyedt. A barna szempár nem tükrözött diadalt, vagy akár elégedettséget. Szomorúság, és fájdalom (könnyek?) csillogtak Methos tekintetében.

- Bocsáss meg, testvér, - suttogta - ennek így kell lennie.

Felpillantva Kronos holtteste mellől, az öreg halhatatlan látta, hogy a másik párviadal még javában folyik. Sürgette őket az idő, nem akarta, hogy a sebhelyes arcú idő előtt visszatérjen.

- A Kaput, Amanda! - kiáltott a lány felé, mire az, villámgyorsan munkához látott.

Lázas sietséggel forgatta be az ékzárakat, mire a szürke gyűrű közepén kékes derengés támadt. MacLeod a szeme sarkából látta, hogy a Csillagkapu készen áll. Óvatosan feléje indult, úgy irányítva a harcot, hogy a Lovas kerüljön háttal a gyűrűnek. Ellenfele kemény diónak bizonyult. Már sokszor edzett az öreg halhatatlannal, és tudta hogy Methos technikás, de kicsit lusta vívó, aki nem ad bele mindent a harcba. Ifjabb kiadása esetén erről szó sem volt. A Lovas-Methos ösztönösen harcolt, figyelmen kívül hagyott és felrúgott minden létező szabályt, mégis támadásai elképesztő erejűek, és veszélyesek… halálosak voltak.

Lassan már a Kapuhoz vezető rámpán vívtak. A Lovas lépésről lépésre hátrált a kék felszínhez. Egy mozdulat jobbra… a két penge egymásnak feszült. MacLeod egy nem túl elegáns, de hatásos rúgással hátrataszította ellenfelét. Az egyensúlyát veszítő Lovas-Methos eltűnt a ragyogásban.
- Gyorsan! - kiáltotta Methos, és Amanda segítségével felnyalábolta Kronos testét, majd átlódították a Kapun.

Az öreg halhatatlan lehajolt, felvette Kronos pallosát, és utána dobta, majd elforgatta az ékzárat. Az átjáró bezárult.

- Ezzel megvolnánk. - fújt egy nagyot MacLeod - Amanda, kérném azt a korongot. Nagyobb biztonságban lesz nálam.
 

9. EPILÓGUS

Egy újabb kedd. Úgy tűnt, hosszú ideig az utolsó, amit Prágában töltök. Elbúcsúztam a lányoktól, akikkel hónapok óta együtt tornáztam. Csaptunk egy görbe délutánt-estét, a szépségszalonban (még egy Chippendale-csoportot is rendeltek a tiszteletemre) így öreg este volt, mire visszaértem a hatalmas villába, melyet életem utolsó pár hónapja alatt otthonomnak tekintettem. Az épület kihaltnak tűnt, a hatalmas ablakok sötét tükrökként verték vissza a holdvilágot. Duncan és Joe nem voltak hajlandóak ideköltözni, inkább szállodában laktak. A skót még mindig tartotta a három lépés távolságot, és én nem akartam siettetni a dolgot. Idővel úgyis megbocsát, mint mindig. Időnk pedig, az aztán van bőven.

MacLeod ragaszkodott hozzá, hogy a Lovasok összerabolt vagyona jótékony alapítványok számláját gyarapítsa. A hatalmas villa holnaptól egy karitatív szervezet gyermeküdülője lesz, a bankszámlák nagy része pedig már eljutott, hasonló célú alapítványokhoz. A nagy része… az igazat megvallva, volt néhány betét az én nevemen is, de a skót kiscserkésznek nem kell mindenről tudnia, de nem ám.

Az ügyletek lebonyolításában Methos segített, mint a Lovas-Methos számláinak "tulajdonosa" és Kronos számláinak kedvezményezettje. Ha volt egy kis esze (márpedig neki ne lenne?) szintúgy megmentett magának némi pénzt, mint én. Végül is ez a kincskereső akció nem volt túl kifizetődő, anyagi szempontból.

Az öreg halhatatlannak nem voltak különösebb erkölcsi aggályai, így beköltözött a villába. Most is itt kell lennie. Az előcsarnok töksötét volt, csak a ház hátsó részéből, az uszoda felől szűrődött ki fény.

Amikor beléptem a párás terembe, megpillantottam a fickót, immár rövid hajjal, ahogy egyenletesen rója a medencehosszakat.

A feszített víztükör széléhez léptem, és lehajoltam. Methos az utolsó métereket a víz alatt tette meg, majd pont az orrom előtt bukkant fel. Arcáról, hajáról patakokban csorgott a víz, ahogy ártatlan, kisfiús mosolyával felnézett rám. A hirtelen felbukkant emlék képe elszédített, lehunytam a szemem.

Néhány másodpercig nem történt semmi, majd közelebbről éreztem a lélegzetvételét. Nedves ujjak érintése a nyakamon. Kinyitottam a szemem. Ujjai között az arany svasztikával, Methos elrévedve bámult a semmibe.

- Szép darab. - mondta halkan - Emlékszem, nekem is volt egy hasonló. Vajon mi lett vele?

Hirtelen mozdulattal elrúgta magát a medence szélétől, miközben alaposan lefröcskölt engem. Néhány méterrel arrébb felbukkant, s vidáman, incselkedve kiszólt a vízből.

- Gyere úszni, Amanda! Isteni a víz.

A hátamon éreztem értetlen tekintetét, ahogy kirohantam az uszodából. Meg se álltam a szobámig. Lihegve támaszkodtam az ajtónak, mintha sikerülne kizárnom kavargó gondolataimat a fejemből.

"Hiányzik, istenem, mennyire hiányzik! Őrült vagy Amanda! Ezer év nem volt elég, hogy lehiggadj?" - hasonló gondolatok cikáztak a fejemben.

Hogy megnyugodjak, kiléptem az erkélyre. Újra telihold volt, de az elmúlt hónap kiűzte a telet a városból. A ragyogóan tiszta tavaszi égbolton élesen rajzolódott ki a hold kerek képe, és a csillagok, de a szememben gyülekező könnycseppek, mégis ködfátylat varázsoltak elé. Mintha már nem is a megszokott égboltot láttam volna…
 

A két Lovas szintén a holdat bámulta. Egy magas sziklán ültek közöttük félig üres (vagy félig teli) borostömlő feküdt. Hátasaik a szikla alatt harapdálták a füvet.

- Még mindig ő jár a fejedben, igaz? - törte meg a csendet Kronos - Pedig nem érdemli meg. Elárult ttéged. - bölcsen hallgatott saját szerepéről a történtekben.

- Nem számít. - suttogta Methos - Vajon látom még valaha?

- Néhány ezer év múlva biztosan. - vigyorgott bajtársa - De lehet, hogy addigra elfelejted, testvér.

- Nem. Emlékezni fogok rá. - fogadkozott csendesen a nyurga alak. Nagyot húzott a borostömlőből, és hallgatásba burkolózott.

Kronos elégedett volt. A lehető legjobban alakultak a dolgai. Visszatértek saját világukba, ráadásul Amandától is megszabadultak. Négyezer év hosszú idő, de Ő biztosan emlékezni fog egy névre: Duncan MacLeod. És tudni fogja, mit kell tennie…

- Hogyan tovább, testvér? - kérdezte - Megkeressük Silast és Caspiant?

- Azt hiszem, egy darabig jobban teszem, he elkerülöm Caspiant. Biztosan dühös rám. - Methos felnevetett - A végén még meg kellene ölnöm.

Túltette magát a történteken, és Amanda elvesztésén. Végül is, csak egy nő, ha mégoly különleges is. És egy szép napon, újra találkozni fognak, ebben biztos volt.
 

vége