Petőfi Sándor - MAGYAR VAGYOK
 
  Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
  Az öt világrész nagy területén.
  Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
  Ahány a szépség gazdag kebelén.
  Van rajta bérc, amely tekintetet vét
  A Kaszpi-tenger habjain is túl,
  És rónasága, mintha a föld végét
  Keresné, olyan messze-messze nyúl.
 
  Magyar vagyok. Természetem komoly,
  Mint hegedűink első hangjai;
  Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
  De nevetésem ritkán hallani.
  Ha az öröm legjobban festi képem:
  Magas kedvemben sírva fakadok;
  De arcom víg a bánat idejében,
  Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
 
  Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
  A múltnak tengerén, ahol szemem
  Egekbe nyúló kősziklákat lát,
  Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
  Európa színpadán mi is játszottunk,
  S mienk nem volt a legkisebb szerep;
  Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
  Mint a villámot éjjel a gyerek.
 
  Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
  Holt dicsőség halvány kísértete;
  Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
  - Ha vert az óra - odva mélyibe.
  Hogy hallgatunk! a második szomszédig
  Alig hogy küldjük életünk neszét.
  S saját testvérink, kik reánk készítik
  A gyász s gyalázat fekete mezét.
 
  Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
  Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
  Itt minálunk nem is hajnallik még,
  Holott máshol már a nap úgy ragyog.
  De semmi kincsért s hírért a világon
  El nem hagynám én szülőföldemet,
  Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
  Gyalázatában is nemzetemet