Összeesküvés a magyar nép ellen
Előszó Forray Zoltán Tamás – Árpád a
papkirály
és a mágusok titkai című füzetéből. 1994.
A magyar
ember jellemzője, hogy általános búskomorságban van, de ez már így megy több
mint száz éve, vagy talán jó néhány évszázada. Szomorúak, fájdalmasak verseink,
ódáink, lásd Szózatot, sőt nemzeti dalunkat, a Himnuszt. A lélek érzéseinek,
legbelsőbb gondolatainknak dallamai ezek a szomorú kinyilatkoztatások – ha a
bor és a sör szabadon folyik, akkor a mulatása is szomorúvá válik, magába
süllyed, roskad a magyar, és nem vidám kacagás, hanem könnyhullás a vége.
Valami miatt
búskomor, fájdalmas a lelkünk, de már a világháborúk és Trianon előtt is az
volt. Ősi tudatalatti sóvárgás ez, egy jobb, szebb múlt után, amely valaha a
mienk volt. Ma a korszakváltozás küszöbén végre talán esélyünk van, hogy újra
önmagunkra találjunk. De mindehhez befelé, lelkünk legmélyébe kell fordulni,
hogy onnan hozzuk elő öntudatunkat. Soha nem is gondolunk arra, hogy miért is
vagyunk mi magyarok, miért születtünk annak? Nem egy isteni rendeltetés, hogy
íly tudatban és létben kell napvilágot látnunk: hogy magyarnak születtünk?!
Hát ha ez
így van, akkor nem az-e a feladatunk ebben az életben, hogy minél magyarabban
éljük le életünket, mert csak akkor teljesítjük az életünk értelmét. Nem azért
bűnhődünk, mert nekünk nem jó a magyarságunk, és mások akarunk lenni, mint amik
vagyunk, szégyelljük nyelvünket, történelmünket. Jobb, szebb és érdekesebb ami
idegen és külföldi; közben tönkretesszük isteni anyanyelvünket, amelyről
tárgyilagos, nagy tudású nyelvtudósok, így Mezzofanti vatikáni bíboros tudós,
és Sir John Bowring angol nyelvész is úgy nyilatkozott, hogy a világ legelső és
legszebb nyelve, amely szerkezetében nyelvészetileg páratlan.
Hát hová
megyünk? Miért nem találjuk meg önmagunkat? Miért nem vagyunk legalább
olyanok, mint szomszédaink, akik mind büszkék nemzeti mivoltukra, igaz, hogy
többnyire ajándékként kapták. De kitől? Tőlünk, magyaroktól!! Így a szlovák a
címerét a kettős kereszttel és a hármas halommal, népzenéjének tüzesebb hangulatát
a többi szlávhoz képest, népművészeti motívumait, amire annyira büszke, de
fűszeresebb ételeit is. Így a román: akiknek még saját nyelvű írásaik sem
voltak Bethlen Gábor fejedelmünkig, aki nekik nyomtatta az első oláh nyelvű
Bibliát. Ma minden az övék, beleértve a csizmát és a nadrágot, amiben olyan tüzesen
táncolnak néptáncaikban, holott száz éve még bocskorban jártak Bukarestben is.
Így a szerb: kiknek mi adtunk életteret az ottomán nyomás elől. Délvidékünkön,
ma az ősi magyar Nándorfehérvár, Belgrádként fővárosuk ott, ahol Hunyadi János
törökveréséért, a keresztény világban hálából szól a déli harangszó mind a mai
napig.
Így az
osztrák-német: akiknek őstörténetet Géza fejedelmünk adott a hunból
ajándékként, mint a Niebelung legendát, amit Esztergomban iratott le. Akik a
háttérben gazdagodtak, erősödtek, amikor a hun-magyar test elmorzsolódott a
mongollal-törökkel vívott harcban. És történelmünk egyik legsötétebb órájában
ellopták a magyar királyságot, koronát, hogy utána Trianonban később ugyanezt
csinálják velünk hálából, amiért a Habsburg-házat világbirodalommá tettük és
megtartottuk 400 éven keresztül, még ők is vittek területet tőlünk.
Hát nem
vagyunk legalább annyira méltók, hogy arra mi még megmaradt az évezredek
viharai után megbecsüljük. Nagy az összesküvés ellenünk, már évszázadok óta
folyik és mi mindebben mint alvajárók hagyjuk magunkat kézen fogva vezetni. Miért
vezetnek félre minket? Mitől félnek, akik eltakarják az igazságot? Talán attól,
hogy oly magasztos származásunk, hogy beleborzonganak, oly magasztos, hogy
szinte hihetetlen.