Szent István 997-1038

 

István, 1. (Szent), Magyarország első királya. Géza vezér és Sarolta fia; Esztergomban, hol a szobát, melyben állítólag született, kápolnává átalakítva, mot is mutogatják, Pauler Gy. (A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt, I. kötet) szerint 977 táján, tehát már kereszténynek született, mert szülei s nagybátyja Mihály még 974 táján fölvették a keresztséget. A passaui egyházvédőjéről, István vértanuról vette nevét. E szerint tévesen alapul, mintha Adalbert prágai püspök keresztelte volna meg; Adalbert csak 993. látogatott el Magyarországba; I.-nak állítólag pogánykorabeli Vajk nevét Adalbertnek cseh Vojtěch nevével hozhatták kapcsolatba. Adalbert némi időt töltvén Magyarországban, a már fölserdült ifju gondolkodásmódjára bizonyosan hatott s I. megházasításánál alkalmasint ő fordította Géza vezér figyelmét a bajor udvarra. I. 995. fényes kisérettel menvén Bajorországba, feleségül vette II. Henrik bajor hercegnek leányát, Gizellát (l. o.), két év múlva pedig a vezérek és a nép választásából, atyjának halála (997) után ő lett a nép vezére. Feladatául a nyugati értelemben vett állam szervezése és a kereszténység teljes meghonosítása jutott. Modern irányát ismerve s attól tartva, hogy még gyökeresebben ujít, mint azt negyedszázados kormánya alatt Géza tehette, a Kopasz Zerind fia, Koppány (l. o.) kisérletet tett az ősi rend helyreállítására és Somogy vidékéről Veszprém tájára tört.

 

A meglepett I. már a beköltözött német elemet is fölhasználta a védelemnél. Seregét a német Vencelin (l. o.) vezette s magának a királynak Hunt és Pázmán német lovagok, német szokás szerint, a csata megkezdése előtt kardot kötöttek oldalára. Első eset hazánkban, hogy a vallás és politika egymással szövetkezve, a csatatéren keresett megoldást. Az idegenek semmiesetre sem gyakorolhattak ugyan olyan döntő hatást, mint a szlávok felett a varégok s Vencelin és társai katonai érdemeit kétségkivül tulozzák; de bizonyos, hogy a szerencse I.-nak kedvezett s az a vállalkozás, hogy a hadviselésbe nyugati elemet vitt be, győzelemhez juttatta I.-t, ki kivégeztette az elfogott Koppányt s elrendelte, hogy Somogy  népe büntetésül tizedet adjon a Pannonhalmán még atyjától alapított benedek-rendi kolostornak. (Az alapító oklevelet 1001. állította ki.) Mivel a papok csak tomács segítségével s igy tökéletlenül terjeszthették a kereszténységet, maga is résztvett a térítés munkájában, mely tömeges keresztelésekre vezetett. Már bizonyos feltünést keltett, hogy Tonuz apát, a vén besenyőt és feleségét az abádi rév mellett, őspogány módon, kunhalom alá temette el népe. A dolog már annyira jutott, hogy I. megkezdhette a magyar egyház szervezését is és a tervezett 12 püspökségből uralkodása végéig tizet (Esztergom, Kalocsa, Veszprém, Gyulafehérvár, Pécs, Eger, Marosvári [utóbb Csanád], Bihar [utóbb Várad], Győr, Vác) csakugyan föl is állított, valamennyit az esztergomi érsek hatósága alá rendelvén. A családja törzsterületén fekvő Kalocsa püspökét, Aschrich vagy Asztrik (l. o.) érseket azután 1001. (az évszámra nézve v. ö. Karácsonyi, Szt. István oklevelei, 160.) Rómába küldte, egyházi intézkedéseinek megerősítését a királyi koronát kérvén II. Szilveszter pápától. A pápa egy bullával felelt volna, melynek keltezését (1000 márc. 27.) s hitelét egyaránt megtámadta az oknyomozó történetírás; főkép a miatt, mert míg e szerint I. pápai hűbérül ajánlta volna föl az országot, másrészt a pápa egyházi tekintetben példátlanul sok kiváltsággal ruházta volna fel I.-t. De meg VII. Gergely előtt a pápák nem is sokat törődtek világi hűbérek alkotásával s hogy I. nem akart hűbéres lenni, eléggé mutatja, hogy koronát a pápától, nem pedig a nyugatrómai császártól, III. Ottótól kért, sem Bizanctól, melyet különben is a szlávok széles öve választott el hazájától. Hatvanöt esztendővel későbben még «hódító» Vilmos is I. módjára alapította meg a hazája s a pápaság közt való viszont.

 

De ha közbeszurások rontják is a bulla szövegét, tény az, hogy VII. Gergely már hivatkozott arra s I. és utódai egyházi dolgokban valóban szokatlanul nagy hatalmat gyakoroltak. I. mindenesetre ismerte a clugnyak reformeszméit, kiknek híres apátjával, Odilo-val ismételten érintkezett. Egyházának szervezésében, ha mégannyi jogot tartott is fenn magának, kétségkivül szélesedett a pápai hatalom köre, de mégsem lehet mondani, hogy először éppen ő fogadta el a Pseudo-Izidor-féle dekretáliák elveit. A pápa mindenesetre helybenhagyta intézkedéseit, nagy függetlenséget biztosított neki az egyház ügyeinek vezetésében, megadta a királyi cimet, elküldte az eredetileg Boleszló lengyel hercegnek szánt koronát s talán ekkor ajándékozta neki azt a Krisztus keresztjéből készült fakeresztet, melyre állami ügyekben még 1151-ben is esküdtek. A nép Esztergomban örömmel szemlélte I. megkoronáztatását, az egyházi és világi urak pedig megjelentek a királytól hirdetett gyülésen, hogy világi törvényekkel egészítsék ki az egyháziakat. Ez első törvények főképp a gyilkosságot, hitszegést, fajtalanságot, nőrablást, a rabszolgának ura akarata ellen való felszabadítását, a lopás «rettentő és ocsmány vétkét», a rablást, szóval a vagyon ellen elkövetett vétségeket s a bűbájosságot kivánták korlátozni s követelték a vasárnap megülését, a bőjt s egyáltalában az egyházi törvények megtartását. Ez ellen most első sorban az utolsó magyar törzsfőnök, az erdélyi Gyula (l. o.) vétett, ki a keresztény vallást s vele a modern államot nem akarta elismerni s Keán besenyő vezérrel szövetkezve 1003. föllázadt. I. rajta rontott, megverte, fiaival együtt elfogta, őket a keresztény vallás fölvételére bírta, Erdélyt szorosabban csatolta az anyaországhoz s Gyula fejedelem székhelyén püspökséget alapított.

 

Jóval később más alakban fenyegette a vallási kérdés I. uralmát délfelől, hol a Maros, Tisza, Duna közelében Ajtony (l. o.) keresztény lett ugyan, de görögkeleti, s görög segítségre támaszkodva, függetlenségre törekedett. I. 1028. őt is leverte, területét szorosabban csatolta az anyaországhoz és Marosvárt püspökséget állított föl. A hitélet erősítésére már előbb elrendelte, hogy legalább is minden tíz falu építsen egy templomot, melynek látogatásáról erélyesen intézkedett, Pannonhalma, Pécsvárad, Tata, Oroszlános, Zoborhegy, Szalavár, Veszprém, Bakonybél szerzetesei apostolai lettek az új iránynak; olyan korszak, melyben Magyarországnak egyszerre hét szentje (István király, Imre herceg, Mór és Gellért püspökök, Zoërárd, Benedek és Günther remeték) adott példát istenes életre. Az aszketizmus ugyan nem vonzotta a magyarságot, de jobban megbarátkoztatta a kereszténységgel, melynek fölvételére csapatosan vezették őket az ispánok (l. o.). Körülbelül 45 ilyen ispán volt, kik ugyanannyi vármegye élén állottak. Uj székes városává a király Fejérvárt tette, hol nagyszerű bazilikát építtetett s káptalant és iskolát állított. A várak, falvak népességét beköltözők is emelték; I. tömegesen kivégeztette azokat a vitézeket, kik egyszer 60 beköltöző besenyőt kiraboltak s közülük többet megöltek. Annál szivesebben fogadta a nyugati bevándorló parasztokat, kézműveseket, kereskedőket s mindenben segítette az átutazó idegeneket; magyarjainak elszállásolásáról Rómában, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben is gondoskodott. Országát «a régi és mostani királyok», különösen a frankok példájára szervezte. Első sorban udvartartását kellett rendeznie, mivel elődei ezzel egyáltalán nem törődtek. A nádor, udvarbiró, kincstárnok, jegyző (kancellár) udvari méltóságát az ő korára vezethetjük vissza. A királyi tanács tagjai ezek s más egyházi és világi méltóságok voltak; a király minden fontosabb parancsot e tanács meghallgatásával adott ki, míg az összes szabadok évenkint egyszer megjelenhettek és szólhattak azokon a törvénynapokon, melyeken a király személyesen szolgáltatott igazságot és közvetlenül érintkezett híveivel. Pénzrendszerül a bajort fogadta el, hogy megszorítsa a csereberét. (Dénárának képe az Érmek mellékletén látható.) Az első vásárok tartását ő rendelte el.

 

I. barátságos viszonyban állott Bizanccal és Velencével, melynek dogeja, Orseolo Péter Ottó, ki az ő szépségéről hires nővérét vette nőül, segítette is Horvátország ellen; Boleszló lengyel herceget, kihez Gyula erdélyi vezér is kiszökött, néhány szerencsétlen csata után kiverte országából (1018 táján) s azután még szövetkezett is vele Oroszország ellen; 1030. pedig II. Konrád német-római császárt nemcsak visszaszorította, hanem Bécset is elfoglalta, mire a határvillongásokat kezdő Henrik bajor herceg felkereste I.-t s vele békét kötött (1031), mintegy 17-20 000 km2 területet (Bécset is) átengedvén Magyarországnak. A kifleé erős országnak erejét kétségkivül nagyon növelte a honvédelem szervezése; a nemesi felkelést, a várkatonaságot s a bevándorló lovagságot I. már fölhasználta ugy ezen harcában, mint különösen a besenyőkkel meg-megujuló küzdelmeiben, melyeket külső zajos sikerek nélkül is becsülettel küzdött végig. De a háboruskodás mellett is egyre szelídültek a nemzet erkölcsei s átalakulni kezdett a társadalom, ha még nem különződött is el rendekre. Ezeknek alapját is megvetette az egyéni tulajdon elvének érvényesítése. A régi törzs- és nemzetségfők s a szabadok ivadékainak földközössége voltakép sohasem tűnt el egészen, de ezek is mindnagyobb kedvvel fogadták el a tulajdon földbirtokot, mellyel a király, mint az uj felfogás szerint a magyar föld általános tulajdonosa, megajándékozta őket. Egész más természetüek voltak az egyházi birtokok s ismét mások azok, melyeket a várjobbágyok örökjoggal, a várnépek életfogytig, az udvarnokok és cselédek pedig úgy nyertek, hogy a földdel együtt őket magukat is oda lehessen adományozni. Még szomorubb volt a rabszolgák helyzete, kik maguk is gazdáik ingóságai közé tartoztak s kiknek fölszabadítását csak I. uralkodásának utolsó éveiben engedte meg a törvény. A magántulajdon, a királyság, a vármegyék megalapítása; az egyház, honvédelem szervezése s a társadalomnak új irányba terelése évek nehéz munkája volt, mely után pihenni, egyúttal azonban dinasztiája sorsát biztosítani vágyott szt. I. Több gyermeke volt, kik közül névszerint említik Ottót, Bernátot, Imrét, Ágotát s Hedviget (l. o.); de csak Imre (l. o.) a teljesen történeti alak. Hozzá irta hitelökben többször megtámadott intelmeit s őt akarta utódává tenni, midőn a herceg, alig 24 éves korában, 1031 szept. 2. váratlanul elhunyt. Most már csak unokatestvéreire, Vazul és László fiaira gondolhatott; ő azonban nővére fiát, Orseolo Pétert fogadta fiává, az ellenmondó Vazulnak pedig kiszuratta szemeit, míg László fiait (Andrást, Bélát és Leventét) száműzte s a király ellen való összeesküvés ellen szigorú törvényt hozott. Azt a négy összeesküvőt, kik néhány év múlva mégis meg akarták gyilkolni, szemeiktől megfosztotta és kezeiket levágatta. Utódául Pétert ajánlván az uraknak, 1038 aug. 15., Nagyboldogasszony napján halt meg.

 

Székesfehérvárott, fehér márványkoporsóban temették el s - a krónikák szerint - 3 évig gyászolta a nemzet. A magyar nemzet utóbb minden jóravaló intézményt az ő korára vitt vissza. Alkotmánya nem egy napon született s nem oly törvényhozó működés eredménye, melynek célja az lett volna, hogy a régi állapotokat minden irányban teljesen fölforgassa; csak egyes eszmék, intézmények átültetéséből állt, melyeket azután a nemzeti élet fejlesztett ki. Csupán 3 intézkedés

 

határozottan az övé: 1. a magyar monarkiának megadta külső keresztény, frank formáját; 2. szervezte a kir. birtokokat a vármegyékben; 3. a földbirtokot, a magántulajdont oltalmazta. S mindezt nem erőszakosan. 1083. VII. Gergely őt és fiát, Imrét a szentek sorába iktatta s a magyar nép ez időtől fogva kegyelettel üli meg a szent király testének felemeltetése napját, aug. 20-ikát (l. Szent István-nap). Emlékét 12 «Szent-István» és 30 «Szentkirály» nevü helység örökíti. Méltó emlékszobrára most folynak a gyűjtések. Jobbkezét (l. Szent-jobb) a budapesti királyi Zsigmond-kápolnában, hermáját (képét l. Hermák) a zágrábi érseki székesegyházban őrzik. Nevét viseli az esztergomi Szt. István-kápolna, melynek képét l. Esztergomi bazilika mellékleten. «Szt. István koronájának országai» gyűjtőnév alatt a magyar államot értik. Koronája, palástja, kardja, országalmája, cipője a koronázás szertartásának elengedhetetlen kellékei.