Beszéd a Testnevelési
Főiskolán
Budapest, 2002. április
9.
Azt gondoltam, amikor ide készültem Önökhöz és hozzátok, hogy
azért kell eljönnöm, mert itt majd ugyan sokan leszünk, de számos elfáradt,
szomorú és kicsit hitehagyott emberrel kell majd találkoznom, akik tőlem
várják... És azt gondoltam, hogy majd az lesz a dolgom, hogy majd megpróbáljak
ismét hitet, erőt és akaratot adni mindannyiunknak. Ehhez képest most itt állok
meghatottan, itt állok kicsit zavarban és meghatottan, mint a kisgyerekek
szoktak, amikor nem tudják, hogy a születésnapjukon a sok szeretettel hirtelen
mit is kezdjenek.
Nos, hát tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim!
Valójában egy nyugodt, komoly és visszafogott, következésképpen őszinte
beszélgetésre jöttem most ide mindannyiatokhoz. Olyan dolgokat szeretnék
mondani, amelyeket csak nyugodtan, csak higgadtan és csak nagyon komolyan
szabad mondani. Először is mielőtt a mondandóm velejére térnék, természetesen
én is hadd tegyek eleget annak a kötelezettségnek, hogy megköszönjem
mindenkinek itt Budapesten, itt Budán és az egész hazában, akik vasárnap úgy
döntöttek, hogy a polgári összefogást, és a polgári összefogás által képviselt
polgári Magyarország jövőjét támogatják. Szeretném mindannyiunk nevében,
Magyarország minden polgári Magyarországot támogató polgárának megköszönni a
hitet, a reményt és a szeretetet, amelyet az elmúlt hetekben kaptunk.
Nos, hát ezek után tisztelt hölgyeim és uraim, kedves
barátaim, válaszoljuk meg az első kérdést: miért jöttünk össze? Három okunk van
arra, hogy ma itt legyünk. Először is azért vagyunk itt, mert mindannyian
tudjuk, hogy együtt vagyunk erősek. Másodszor azért vagyunk itt, hogy
tisztázzuk egymás között őszintén, hogy milyen helyzetben vagyunk. És
harmadrészt azért jöttünk össze, mert mindannyiunknak tudni kell, hogy mit kell
tennünk azért, hogy amiért összefogtunk, azt megvalósítsuk, vagyis: hogyan
tudjuk megnyerni 21-én a választásokat.
Nos, hát kezdjük az elején. A választás két nappal ezelőtt,
vasárnap nem eldőlt, hanem leegyszerűsödött mindannyiunk előtt. Úgy éreztük, úgy
éreztük még vasárnap reggel is úgy éreztük, hogy a mögöttünk hagyott négy
esztendő munkájának köszönhetően, az arra építhető jövő vonzerejének
köszönhetően, és az előrejelzések alapján joggal bízhatunk abban, hogy már az
első fordulóban győzelemre vihetjük a közös ügyünket. Vagy ha győzelemre nem
is, de legalább is meggyőző fölényt tudunk majd kiharcolni. Ráadásul úgy tűnt,
hogy nemcsak mi gondoljuk ezt így, ez nemcsak a mi véleményünk, hanem az
előrejelzések szerint az ország is a mi közös ügyünk győzelmét várta. Nem ez
történt. Én több olyan emberrel is beszéltem, aki emiatt csalódott volt,
szomorú volt, sőt azt is mondta, hogy talán hiábavalónak érezhetjük az
elvégzett munkát. Nos, hát először is hozzájuk szeretnék szólni, és arra
szeretném kérni őket is, és itt is mindannyiunkat, hogy a vasárnapi
választásokon azt ne az előzetes várakozásainkhoz mérjük, hanem helyette
önmagában a választások eredményének a tényéből induljunk ki, ami a következő.
A listás választásokat tekintve mintegy 0,9, tehát kevesebb, mint 1 százalékkal
a legfőbb riválisunk, az MSZP fordult előnnyel. Egyéni kerületben mi 20, ők
pedig 25 mandátumot szereztek már meg az első fordulóban. Budapesten jelentős
fölénnyel győztek, és lássuk be, hogy csak néhány kerületben maradt meg a reális
esélye annak, hogy ott még megszerezhetjük a polgárok többségének a bizalmát.
Ezek a rossz hírek, ami a vasárnapot illeti. A mérleg másik serpenyőjében pedig
azt olvashatjuk, azt találhatjuk, hogy 12 megyében mi győztünk, 7-ben pedig ők.
Azt találjuk a mérleg másik serpenyőjében, hogy vasárnap 2 millió 300 ezer
ember szavazott a polgári összefogásra, és az általuk képviselt polgári
programra. Ha ezt meg akarjuk érteni ezt a számot kedves barátaim, akkor azt is
idézzük föl, hogy 1998-ban, amikor a polgári Magyarország ismét kapott bizalmat
és esélyt, akkor a három párt együtt: a Magyar Demokrata Fórum, a Kisgazdapárt
és a Fidesz Magyar Polgári Párt akkor, amikor győztünk, 200 ezerrel kevesebb
polgár bizalmát kapta meg, mint most vasárnap. Ha ezt egy másik összefüggésbe
is elhelyezzük, akkor azt tudom mondani önöknek, hogy a mostani koalíciós
kormány az első, amely négyéves kormányzás után több ember bizalmát és
szavazatát kapta meg, mint akkor, amikor megnyerte a választást. Az előző
kormány, amely szintén koalíciós kormány volt, négyéves kormányzás után 1
millió szavazatot vesztett, mi pedig 200 ezret tettünk hozzá a ’98-ashoz.
Illendő tehát, hogy ezt megbecsüljük, és nyugodtan kimondhatjuk, hogy többen
vagyunk, mint valaha, de mégsem voltunk elegen. Ez a vasárnap összegzése.
Nos, tehát így állunk. Mit kell tennünk annak érdekében,
hogyan kell tovább haladnunk annak érdekében, hogy ebből parlamenti többséget
és kormányképes koalíciót alkossunk? Azt tudom mondani önöknek tisztelt
hölgyeim és uraim, azt tudom mondani nektek kedves barátaim, hogy vasárnap,
21-én 131 egyéni mandátum sorsáról fogunk dönteni. Most mindenki azt kérdezi
tőlem, hogy lehet-e és ha igen, miképpen elegendő bizalmat, támogatást,
felhatalmazást kapni annak érdekében, hogy a polgári kormányzás folytatódjon? A
válaszom az, hogy igen, lehet elegendő támogatást kapni, és azt is tudjuk, hogy
ezt miképpen szerezhetjük meg. A recept a következő. A még megnyerhető 131
mandátumból, egyéni mandátumból 85-ben kell megkapnunk, 85-ben kell megkapnunk
a választók bizalmát. Hogy föl tudjuk mérni a feladat méretét, azt tudom
mondani önöknek, azt tudom mondani nektek, hogy 1998-ban a kisgazdáknak, a
Magyar Demokrata Fórumnak, és a Fidesz Magyar Polgári Pártnak együtt 119 egyéni
mandátumot sikerült megszereznie, most 2002-ben elegendő lesz 105 mandátum is a
többséghez. Ez azt jelenti, hogyha most a még nyitott 131 mandátumból 85-öt
megszerzünk, ahhoz hozzáadjuk azt, amit már megkaptunk a polgároktól, ez 20
mandátum az egyéni kerületekben, és ehhez hozzáadom a listás eredményeket,
akkor ebből meglesz. Igaz szűken, de meglesz a kormányzáshoz szükséges voksok.
Ehhez, csakhogy a harci kedvünk és a realitásérzékünk egyszerre erősödjön,
ehhez úgy kell nekivágnunk a most előttünk álló két hétnek, hogy ’98-ban, amikor
választási győzelemmel ért véget a polgári erők választási győzelmével ért
véget a küzdelem, akkor az első forduló után 3 százalékos hátrányunk volt a
listán, és most ez kevesebb, mint 1 százalék. Világos, hogy a feladat nemcsak
hogy nem lehetetlen, de fegyelmezetten, az összefogás erejét kihasználva, és
kellő hittel teljesíthető.
Ennyit a száraz, ám nélkülözhetetlen matematikáról. Azonban
ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, van néhány gondolat, amelynek mindenhova, az
ország utolsó sarkába is el kell jutnia. Saját magunkon kívül ez ügyben másra
nem nagyon számíthatunk. Ezért az a helyes, hogyha most megpróbáljuk ezeket a
gondolatokat összegyűjteni, és utána személyesen továbbadni. Engedjék meg
nekem, hogy először is azt a gondolatot kell mindenhova eljuttatnunk, hogy
Magyarország minden polgára tudhassa, hogy veszélybe került minden, amiért az
elmúlt négy évben keményen megdolgoztunk. És itt kedves barátaim, tisztelt
hölgyeim és uraim, bármennyire is fárasztó, fel kell frissítenünk az emberek
emlékezetét. Emlékezet nélkül nem fog menni.
Mindenkinek emlékeznie kell arra, hogy 1998-ban, amikor
bevezettük a gyermekek után járó adókedvezményt, az alanyi jogon járó családi
pótlékot és az ahhoz kapcsolt iskoláztatási támogatást, alanyi jogúvá tettük a
gyest, és ismét bevezettük a gyedet, akkor az ellenfeleink ezeket nem szavazták
meg, mindenhol gáncsolták, és ellenezték. Ezért mondhatjuk, hogy ezek ma ismét
veszélybe kerültek. Mondjuk ki, mondjuk ki ismét bátran, nem az általuk
elmondottakra hallgatva, hanem a saját tapasztalatunkra támaszkodva mondjuk ki
ismét, hogy újra fenn áll a veszélye annak, hogy be fogják vezetni az
egyetemekre és a főiskolára a tandíjat. Ezt mi eltöröltük, éppen jókor. Ma a
tandíj évenként 200 ezer forint lenne koponyánként az egyetemeken és a főiskolákon.
Ezt mi eltöröltük, és amikor a Parlamentben erről dönteni kellett, mindegy,
most mit mondanak, akkor ott ez ellen szavaztak. Nem szavazták meg a tandíj
eltörlését. Jó, ha figyelünk. Hasonló a helyzet a diákhitellel. Körömszakadtáig
gáncsolták és akadályozták. Ugyanígy állunk a lakástámogatással és az
otthonteremtéssel. Amikor az első lakás megvásárlásához bevezettük az illeték
mérséklését, és a parlamentnek döntenie kellett, akkor azt nem szavazták meg.
Amikor arról volt szó, hogy ismét ingyenessé kell tenni az országban a
fogászati ellátást, nem szavazták meg. Amikor azt mondtuk, hogy csökkenteni
kell a tb-járulékot, és csökkentettük is, akkor ellene érveltek, nem szavazták
meg. Amikor a nyugdíjat emeltük, akkor a nyugdíj-emelést – Szűrös Mátyástól is
tudhatjuk – nem szavazták meg. Ez az igazság! Soha nem támogatták a
maffiaellenes törvényt, és nem támogatták a Büntető törvénykönyv kellő
szigorítását. Nem támogatták és nem szavazták meg a kábítószer-fogyasztás ellen
meghozott rendelkezéseket. Mindannyian, mindenkinek tudnia kell az egész
országban, mindenkinek tudnia kell az egész országban, hogy a minimálbér
emelését, ami 19 500 forintról két lépésben 50 ezerre emeltünk, nem szavazták
meg, és nem támogatták. És bizony azt a szomorú igazságot is el kell mondanunk
mindenkinek, hogy amikor hazánk bármilyen nemzeti kérdésben a nemzetközi
porondon vitára és küzdelemre kényszerült, akár a románokkal volt vitánk, akár
a szlovákokkal, akár az Európai Unióval, kettőt sem fordultunk, és mindig az
ellenfél oldalán találtuk őket. Ez az igazság!
A helyzet tehát tisztelt hölgyeim és uraim meglehetősen
komoly, és az országban mindenkinek tudnia kell, hogy a helyzet komoly. Sőt,
még annál is komolyabb, mint amit eddig elmondtam. Ugyanis nemcsak arról van
szó, hogy milyen szavakat mondtak ki a Parlamentben, és nemcsak arról van szó,
hogy milyen javaslatokra mondtak nemet az Országgyűlésben. A helyzet ugyanis
az, hogy világosan, érthetően kibontakozik a szemünk előtt egy régi-új világ
képe. Nem arról beszélek, ami 1990 előtt volt. Arról most nincs okunk beszélni.
Aki tudja, az anélkül is tudja, hogy én erről beszélnék. Arra gondolok, arra a
régi-új világra, amely 1994 és ’98 között már egyszer volt, és mindannyian a
saját bőrünkön tapasztalhattuk meg. Ne kerteljünk! Ne kerteljünk kedves
barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim. Magyarország minden polgárának tudnia
kell: ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor valójában Magyarországon a
nagytőke és a pénztőke alakít kormányt. Akik... Ez ellen nem tiltakoznunk kell,
hanem tennünk. Akik ma itt vagyunk, akik ma itt vagyunk, ezt föltehetően mind
tudjuk. De talán az országban sokan vannak, akik előtt ez nem ilyen világos. És
nekik ezt meg kell tudnunk magyarázni. Szeretnék adni önöknek egy példát arra,
hogy hogyan tudjuk megmondani mindenkinek, Magyarország minden polgárának, hogy
mi is készül itt. Elegendő arra gondolnunk, hogy mi történik vasárnap óta a
tőzsdén. Szárnyal, a magyar olajipari részvénytársaság árfolyama, és
részvényeinek ára óráról órára emelkedik. Mitől lett ilyen értékes hirtelen?
Nos, hát tisztelt hölgyeim és uraim, akik hallották korábban a szocialisták
vezetőinek nyilatkozatait, azok tudhatják, megmondták: első lépésként jelentős
gázár-emelés történik majd. Ezt már korábban is követelték arra hivatkozva,
hogy a Mol részvényeseinek nem elegendő a hasznuk. Nos, hát tisztelt hölgyeim
és uraim, csak hogy megértsük, csak hogy megértsük: miközben egyik oldalról azt
mondják, hogy majd 13-ik havi nyugdíjat fognak adni a nyugdíjasoknak, azt
valójában azért adják oda, hogy utána legyen miből kifizetni a megemelt
gázárakat, amiknek a haszna mindannyian tudjuk hova megy. Ne legyen illúziónk!
Mindenhol, az egész országban és az egész gazdaságban újra ez történne, ahogyan
egyszer már megtörtént.
Nos, tisztelt hölgyeim és uraim! Ugyanakkor őrizzük meg a
mértéktartásunkat, és ne lépjünk le a közgazdaság szigorú törvényeinek a
mezejéről sem. Mindannyian tudjuk, hogy minden ország gazdaságának, így a
magyar gazdaságnak is szüksége van nagytőkére is, és pénztőkére is. De nem
bízhatjuk rájuk az ország kormányát. Azért nem bízhatjuk rájuk, nem bízhatjuk
rájuk, mert ők egyébként érthetően és helyesen csak a saját hasznukat nézik. A
kormánynak pedig a polgárok javát kell szolgálnia. És ezt a különbséget fönn
kell tartani.
A helyzet azonban még ennél is komolyabb. Azt is tudnia
kellene Magyarország utolsó szegletében is mindenkinek, hogy Magyarországot
újabb úgymond liberális közbiztonság fenyegeti. Ez azt jelenti tisztelt
hölgyeim és uraim, hogy visszaáll az az állapot, amiről már az előző kormány
miniszterelnöke is csak azt tudta mondani, hogy ami van, az minden, csak nem
közbiztonság. Nos, nehéz küzdelemben, nehéz küzdelemben csökkentettük a
bűncselekmények számát, visszaszorítottuk a külföldi bűnözői csoportokat,
visszaszorítottuk a szervezett bűnözést, és most azt kell látnunk, hogy itt is
visszatérhetnek a régi állapotok. Jó lesz, ha mindenki megőrzi a józanságát
tisztelt hölgyeim és uraim, amikor vasárnap választani indul.
És van itt még egy dolog, ami a fiatalok szempontjából talán a
legsúlyosabb. Ez a kábítószer kérdése, amivel az egész civilizált világ
küszködik, és nekünk is egyre több teendőnk van. A mi álláspontunkat önök
régről ismerik. Mi mindig azt mondtuk, hogy van, amit az életben nem kell
kipróbálni ahhoz, hogy az ember nemet tudjon rá mondani. Ha már mégis megtette,
ha pedig már mégis megtette, akkor mindig el kell neki mondanunk azt az
igazságot, hogy aki a kábítószerre igent mond, az az ördöggel cimborál. Nos,
tisztelt hölgyeim és uraim, a helyzet az, hogyha jól átlapozzák Magyarország
polgárai az ellenfeleink választási programjait, akkor ott találkozhatnak azzal
a gondolattal, miszerint a kábítószer ellen úgy kell küzdeni, hogy bizonyos
fajtájuk fogyasztását lehetővé kell tenni. Jó lesz, ha mindannyian megőrizzük a
józanságunkat.
Sőt, tisztelt hölgyeim és uraim, a helyzet még ennél is
súlyosabb. A dolog az úgy fest, hogy nehezen, kétségkívül nem egyik pillanatról
a másikra, de végül is sikerült összeillesztenünk azt a magyar gazdasági
modellt, amely reményt ad arra, hogy Magyarország egy-két évtizeden belül
fölzárkózik a világ legfejlettebb gazdasággal bíró országai közé. Ezt testesíti
meg a Széchenyi Terv, amely nem nyugat-európai tankönyveket, nem egy-egy példát
próbál követni, nem egy-egy nyugat-európai állam útját próbálja bejárni, hanem
mindegyikből hasznosítani próbálja azt, amit lehet. Ebből gyúr össze egy
tervet, amely terv mögött az a filozófia van, amit régen Széchenyiről mondtak,
hogy a világnézete se nem liberális, se nem konzervatív, se nem retrográd, se
nem haladó, hanem egyszerűen magyar világnézet. Van egy magyar világnézeten
nyugvó, magyar gazdasági modell. Van, van egy, a Széchenyi Terven nyugvó...
Tehát van egy gazdasági modellünk, egy Széchenyi Tervünk, amely lehetővé teszi,
hogy most, amikor Magyarországot gyorsabban, eredményesebben lehet építeni,
akkor a magyar vállalkozók végre fővállalkozók lehessenek a saját hazájukban.
Ez lehetséges. Az fenyeget bennünket, hogy nem létező, nem létező pénzügyi
problémákra hivatkozva esetleg ismét egy Bokros-csomag irányába fordítják a
magyar gazdaságpolitikát.
Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, talán
mindannyian hallgattátok és hallhatták azt, hogy a választási kampány első
fordulóig tartó heteiben – bár számos helyen fordultam meg az országban, nagyon
sok emberrel beszéltem, sok helyütt tartottam választási gyűléseket –, de ezt
mindig úgy tettem, hogy ki sem ejtettem a nevét, nem is beszéltem a terveiről a
velünk szemben álló erőknek. Ez helyes volt. Ez helyes volt a választások első
fordulójáig, mert akkor az volt a feladatunk, hogy megmutassuk, hogy mi az a
jövő, amit szeretnénk, és e mellé a jövő mellé próbáltunk minél több erőt,
hitet, akaratot, bátorságot, vagyis polgárt összegyűjteni. Ezt továbbra is
tennünk kell, de ez önmagában már nem lesz elég! Ezért most már ezeket el kell
mondanunk!
Szóval kedves barátaim, ezeket most már el kell mondanunk,
hogy mindenki fejében világos legyen, hogy egy jókora ijedtség gyakran többet
ér, mint egy jó tanács. És azt se felejtsük el, hogy sokan vannak, akik csak a
csata végére veszik észre, milyen nagy tétről van szó. No, az ő számukra
találták ki a második fordulót, tisztelt hölgyeim és uraim.
Persze ne legyen illúziónk! Annak a kis túlzással kényelmesnek
mondhatni miniszterelnöki helyzetnek is vége van, amikor miután semmit sem
mondtunk, semmit sem mondtam az ellenfél szándékaiból kibontakozó, számunkra
egyáltalán nem kívánatos jövőről, ezért tulajdonképpen viszonylagos békében
tölthettem el a mögöttünk hagyott három hetet. A hangsúly a viszonylagos
kifejezésen van. Mostantól kezdve azonban, hogy elmondtuk, hogy körülbelül mit
gondolunk a készülődő világról, mindannyiunknak számolnia kell azzal, első
helyen természetesen nekem, hogy minden nyíl, minden dárdahegy felénk fog
szegeződni. Sok támadásban lesz részünk. De mi csak azt tudjuk mondani, amit
Leonidasz egyik katonája mondott, amikor úgy fogalmazott, hogy az ellenség
nyílvesszőitől még a napot sem fogjuk látni, annyian vannak. És erre Leonidasz
csak azt felelte: hát nem jobb árnyékban harcolni?
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Mit tehetünk, ha
nem akarjuk, hogy mindez bekövetkezzék? Az első dolog, amit tennünk kell, hogy
eresszük le a vállunkat, mint egy testnevelés órán, és fújjuk ki a használt
levegőt. Ez a legfontosabb. Utána vegyünk egy friss és mély lélegzetet! Majd
ezek után gondoljuk át ismét, hogy mi az, ami igazán fontos dolog az
életünkben. Mert ahhoz, hogy harcolni tudjunk, ahhoz tudnunk kell, hogy mi az,
ami nekünk igazán fontos az életben. És nagyon bízom, nagyon bízom, hogy ma
azok jöttek össze itt, ebben a csarnokban, és remélem, hogy akiket most szívből
üdvözlök és kívül vannak sok ezren, ők is elsősorban... Nos, hát azt gondolom,
hogy ők is olyan emberek, akik azt gondolják, hogy az élet persze nem mindig
könnyű. Sőt, van, amikor kifejezetten nehéz. De azért az élet mégis csak több,
mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És amivel több, az teszi
igazán széppé és fontossá a számunkra: a családunk, a gyermekeink, az emberi
méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell
védenünk! Ezért tehát, ezért tehát tartsunk ki, erősítsük meg a lelkünket, és
küzdjünk. Először is győzzük meg a többieket, és mondjuk el mindenhol azt, amit
ma itt együtt hallhattunk. Másodjára menjünk el szavazni úgy, ahogyan ezt már
megtettük az előző vasárnapon. És harmadjára mindenki hozzon magával a
következő választási fordulóra még egy embert. Még egy embert!
És mondjuk el mindenkinek, hogy itt voltunk ma este, és
mindannyian megtapasztalhattuk, hogy nemcsak magunkban bízhatunk, hanem
egymásban is. Mindannyian érezhetjük, hogy itt ma valami elkezdődött. Szombaton
délután, e hét szombatjának délutánján 3 órakor mindez a Kossuth téren
folytatódni fog. Odahívom Magyarország minden polgárát. Tehát az egész országban
ezt kell sokszor megismételnünk, így, ahogy tettük, hogy az egész országban
hallatszódjék az, hogy az, ami ma este itt elkezdődött, az szombaton délután 3
órakor a Kossuth téren folytatódik. A Kossuth téren folytatódik, ahova minden
polgárt, Magyarország minden jövőjében hívő és jövőjét befolyásolni akaró
polgárát szeretettel várjuk 3 órakor szombaton, a Kossuth téren tisztelt
hölgyeim és uraim.
És ezt így fogjuk folytatni a választások éjszakájáig. Minden
nap többen kell, hogy legyünk. Ami ma itt elkezdődött, annak 21-éig
folytatódnia kell, hogy április 21-én azt mondhassuk: nemcsak az a választások
eredménye, hogy sokan voltunk, hanem az is megtörtént, hogy elegen.
Hajrá Magyarország! Hajra magyarok!