A keresztények gondolatában
gyakran felvetődik hogy mi a különbség a vallásos és a hívő ember között.
Érdemes közelebbről megvizsgálni, mert
nem könnyű ez a kérdés.
Ha bármelyik keresztény vallás
keretében megkeresztelnek egy gyermeket, az annak tanításai, törvényei szerint
köteles élni. Ezt a megkeresztelt emberke, lépésről lépésre sajátítja el
neveltetése folytán. Szüleitől, hitoktatójától megtanulja, hogyan kell vallást
tennie hovatartozásáról. Templomba kell járnia, rendszeresen imádkoznia és jó
embernek lennie, a bűnt el kell kerülnie. Vallásos neveltetése nyomán rengeteg
korlátot építenek lelke köré és nemes szép kilátásokat ecsetelnek elé,
jutalmul, ha minden regulát maradék nélkül teljesít. Azt is belé nevelik, hogy
ha mindezeket nem tartja be, jön a büntetés, a pokol, az elkárhozás. Bármennyire is akarjuk szépíteni a vallásosság
gyakorlását, ezekből a tanításokból senki nem merít hitet. Márpedig hit nélkül
semmit nem ér a vallásosság!
A hivő ember egészen más
indíttatással éli meg Istenhez tartozását. Tudomásul veszi ugyan a regulákat,
hisz törvények nélkül nem lesznek élete során kapaszkodók, melyek magyarázatot
adnak kérdéseire. Azonban mivel a hitet senki nem tudja megtanítani, ezért a hitet át kell élni, soha nem ésszel,
hanem szívvel kell felfogni. S ha már valamit átéltünk az isteni erők ránk
vetüléséből, akkor megszületik szívünkben a hálás szeretetből fakadó hit és
egyre többet szeretnénk belőle
meríteni. Isten felénk áradó szeretetére hálából viszont szeretetből hitre
jutunk, melyet értelemmel felfogni nem lehet.
A vallásos embernek örökös
szorongás, félelem az élete. Ha komolyan veszi a tanult igazságokat, akkor a törvények dzsungelében szinte elvész a szabadsága, örökké
akadályokba ütközik. Előbb utóbb szabadulni akar a sok tiltó szabálytól, s
mivel hitet nem merített a vallásosságból,
elhagyja annak gyakorlását, és csak magában kezd bízni.
Az viszont, aki különös isteni
kegyelemből átélt már megmagyarázhatatlan erőkiáradást, életét jobbá formáló
szeretetet, az soha nem fogja a törvényeket figyelni, az már a szeretet
parancsainak engedelmeskedik és nem görnyed meg a tilalmak alatt. Olyan szeretettel és nem félelemmel akarja
szolgálni Istenét, mely alkalmassá teszi a valóságos jó emberi élet
formálására.
Tehát arra jutottam, hogy a vallásos ember félelemből akar
jó emberré lenni, míg az igazi hívő ember Isten iránti végtelen szeretetből. És
ez a szeretetből fakadó hit teszi alkalmassá az Örök Élet elnyerésére.