Nádhajókkal
az őseink nyomában
Készítette: TKÉva
Thor Heyerdahl norvég felfedező, archeológus 1914-ben
született Larvikban, Norvégiában. Miközben a világ jelentős részét beutazta,
feltűnt számára, hogy a Föld bizonyos, egymástól távol eső pontjain milyen
feltűnően hasonló kultúrák virágoztak egykor és egy időben. Így például
Egyiptomban, az Indus-völgyében, a sumérok egykori birodalmában, a Titicaca-tó
környékén élő népeknél, vagy éppen a Húsvét-szigeteken. Azonos módszerrel
építettek nádhajókat, épületeket, és feltűnően hasonló használati tárgyakat
készítettek. Heyerdahl elméletét, miszerint e népeknek szoros kapcsolatban
kellett állniuk egymással, s hogy e kultúrák netán valamilyen közös gyökérből
eredtek, a világszerte híressé vált, nádhajókkal véghezvitt expedícióival
igyekezett bebizonyítani.
Igen nagy történelmi tettet
hajtott végre amikor 1947-ben Peruból a Csendes-óceánon át Polinéziába
vitorlázott az ősi módszerek szerint épített háncshajóján. A kalandor a második
világháború után fedte fel elméletét az emberi letelepedések folyamatáról, és
ezt bizonyítandó a gyakorlatba ültette azt. Meg volt győződve róla hogy
Dél-Amerikába Polinéziából jöttek a bevándorlók, elvitorlázva keletről
nyugatra, és nem fordítva, ahogy azt addig tartották. Balsafából ácsolt
tutajukat Kon-Tiki-nak nevezték el, s a
mintegy 8000 km-es utat 101 nap alatt tették meg.
A tudósok által leginkább
elismert expediciója a húsvét-szigeteki volt az 1950-es években, amely a
szigetek hatalmas szoborfejeinek rejtélyét próbálta felfedni. Amíg alternatív
elméletei elismerést és szkepticizmust váltottak ki a tudósok körében, Thor
fantáziája új elméleti utakat nyitott meg az emberi kultúrák terjedéséről a
földön. A húsvét-szigeteki nádhajók is azt jelzik, hogy a távhajózást illetően
nagy vállalkozásaik lehettek, az ott élő emberek pedig igen szakképzettek
voltak e téren.
Igen jól ismertek az egyiptomi hajóábrázolások. Az
előkerült régészeti leletek között akadtak olyan pontos rajzok és leírások,
melyek alapján meg tudták építeni az egykori ősi egyiptomi papírusz, illetve az
egykori sumér nád hajók másait. Ezeket már a predinasztikus időkben, a fáraók
uralkodása előtt is használták, távoli tengeri utazásokhoz, s a nádhajók
használata az egész Nílus-völgyében elterjedt. Hála ezen pontos ábrázolásoknak,
megépülhetett a Rá I., majd a Rá II. nádhajó, melyek kemény próbát álltak ki a
nyílt tengeren. A két expedíció 1969-ben és 1970-ben volt. A Rá I. már majdnem
áthajózott az egész Atlanti-óceánon, amikor elszakadtak a kötelek, s ezzel az
expedíció félbeszakadt. Ám a következő évben a Rá II-n sikeresen tették meg az
utat Afrikától egészen Amerikáig. Marokkóból indulva 57 nap alatt szelték át az
Atlanti-óceánt annak a hipotézisnek az alátámasztására, hogy az ókori Egyiptom
lakói eljuthattak Amerikába. Ez is azt igazolja, hogy a konkvisztádorok bizony
jócskán megkéstek.
Az 1977-es Tigris expedíciójával Heyerdahl az
Indiai-óceánt hajózta körül, olyan berdiből készített hajóval, amit egykor a
sumérok használtak. A mezopotámiai művészetről kevesebb ilyen lelet maradt
fenn, de néhány dombormű világosan megmutatja, hogy a két folyó közt éppen
olyan nádhajókat építettek, mint a Níluson, vagyis a legrégibb sumérok és
egyiptomiak szemmel láthatóan azonos hajótervezési örökséget vettek át. A
tudósok megállapították, hogy a sumérok legrégibb, „hajót” jelentő,
hieroglifikus írásjele azonos az egyiptomiak legősibb hieroglifáiban szereplő
„tengerészet” értelmű jellel. Ez arra is enged következtetni, hogy netán e
két nép legrégibb írástudói egy ma már letűnt közös forrásból vették át az írás
eszméjét.
Az egykori Mezopotámia területén élő mocsárlakó arabok
ma is könnyű kis nádcsónakokkal közlekednek. Ezekről lenyűgözve írta Heyerdahl, hogy a szimmetria és a részletek
tekintetében sosem látott még ennél mesteribben összedolgozott növényszárakat,
kivéve a titicaca-tavi és a húsvét-szigeteki nádcsónakokat. Ott, az Andokban, a
magasan fekvő Titicaca-tónál élő ajmara, kecsua és uru indiánok még ma is
pontosan olyan vízi járműveket építenek, mint az ősi egyiptomiak és
mezopotámiaiak. S hogy mennyire egyformán dolgoznak ezek az egymástól távol élő
hajóépítő mesterek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Heyerdahl az igen nagy
volumenű munka miatt a Dél-Amerikában élő ajmara indiánokat is segítségül hívta
a hajói megépítéséhez. Munka közben az arabok arabul, az ajmarák ajmarául
beszéltek, s e két nyelv annyira különbözik egymástól, mint a kínai az
angoltól, de mégis tökéletesen megértették egymást, mivel a nád ősi ismerete
volt a közös nyelvük.
Talán a legmélyrehatóbban egy bizonyos Armas Salonen kutatta a sumérok
hajózási tudományának történelmét, melyhez az adatokat a sumér és akkád
ékírásos agyagtáblák szolgáltatták számára. Erről a témáról tanulmányt is írt,
melyet azzal kezd, hogy a mezopotámiai hajóépítés fejlődése minden tekintetben
azonos az ősi egyiptomival, s hogy az első hajók, nádhajók voltak.
Tanulmányában beszámolt egy bizonyos típusú hajóról, melyet „tengerbíró
hajóként” vagy „istenhajóként” is jellemez, s melyet magurnak neveztek. Ezt a típusú hajót használták a
félistenek és az isteni ősök még Úr alapítása előtt. Rendkívül nagy méretűek voltak és még életmentő
csónakokat is vittek magukkal szükség esetére. A hajóknak – akárcsak ma is –
nevük volt, többnyire városokról, királyokról, hősökről nevezték el őket.
A Tigris expedíció során az Indus-völgyében is megálltak, melyről
Heyerdahl a következőket írja: „Az Indus-völgy titka nem annyira
eltűnésében, mint inkább felbukkanásában rejlik. Egyiptomhoz és Sumérhoz
hasonlóan, ennek a harmadik nagy kortárs korai civilizációnak is hiányoznak a
világos helyi gyökerei; úgy tűnik, hogy egyszerűen egy hajózható nagy folyó
termékeny partvidékét választotta új otthonául valamely régi, hatalmas
dinasztia egyik ága.”
Az alábbi ábra a nádhajók
elterjedését szemlélteti. Sárga zászló jelzi azokat a helyeket, ahol a
történelmi időkben épültek nádhajók, a többi szín azt mutatja, ahol a
közelmúltig, illetve a mai napig is használják őket. A rajz érdekességképpen a
piramisok elterjedését is mutatja, s jól látható, hogy milyen sűrű köztük a
területi egybeesés.
Vajon miért? Úgy tűnik, mintha ezek a civilizációk
ebben az időben az űrből pottyantak volna a bolygónkra. „Az igazi rejtély
az, hogy az emberiség történetének nincs egy általunk ismert kezdete. Úgy
tűnik, hogy a tengerről érkező civilizált tengerjárókkal kezdődött. Ez azonban
nem igazi kezdet. Ez valaminek a folytatása, amit még homály fed.” – írja
Heyerdahl, aki ha ismerte volna az Arvisurákat, akkor talán magyarázatot talált
volna a fenti rejtélyre. Álljon most itt egy rajz az Arvisurából, melyen az
egykor elsüllyedt Ataisz gyarmatait jelölték be. Érdemes összehasonlítani a két
ábrát, s ez alapján talán némi következtetést is le lehet vonni!
És bizony az Arvisurában is találhatunk utalásokat a nádhajók
használatára, íme néhány idézet:
„De mire a következő
holdtöltén az ős Agaba elindult Kuszkó után a kézművesekkel, jött a szörnyű
földrengés, tűzokádat és mennyek szakadása. Ebben a szörnyűségben a Kuszkó-féle
nádhajók mind odavesztek és Agaba két kézműves vitorlás hajója is csak nagy
nehezen tudott megmenekülni az özönvízből.”
„Kaltes
asszony szekerén újabb égiek érkeztek és Úr városának közelében leszálltak a
tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra. Felsőteste emberre hasonlított,
míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő
ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek
cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték és még
csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.”
„Az
Anyahita-Arvisura-hívők csoportja idők multával annyira átalakította az immár
négyvérűvé vált ataiszi embereket, hogy minden tekintetben okosabbak voltak a
jégár elől menekülteknél. Könnyű nád-, majd facsónakokon elkezdtek más
településeket is felkeresni, bárhová kerültek az istenes papjaik útján mindig
kapcsolatban maradtak régi birodalmukkal.”
A nádhajókon kívül azonban számos más lelet és
felfedezés is arra enged következtetni bennünket, hogy ezen kultúrák valamilyen
közös forrásból kellett, hogy eredjenek.
Bahreinban, Heyerdahl „ismerős” faragott kőtömböket
talált. Ezeket a köveket derékszögben vágták ki és nem volt két azonos köztük.
Egyeseknek a sarkait lekerekítették, de mindegyiket úgy faragták, hogy egészen
pontosan, rés vagy hézag nélkül illeszkedjenek a szomszédos tömbhöz, mintha csak
lézersugárral dolgoztak volna. Ami érdekes a dologban, hogy ilyen mészkövek
Bahreinon nem léteznek, valahonnan máshonnan kellett hogy ideszállítsák a
hatalmas tömböket. Ugyanilyen falakra először a Húsvét-szigeteken bukkant
Heyerdahl, ahol ismeretlen kőfaragó mesterek alkalmazták ezt a technikát, a
nagy szobrokat tartó legrégibb megalitikus templomteraszoknál. Ezután a
dél-amerikai hajóépítőknél látta ugyanezeket az ismertetőjegyeket, majd a
Marokkó atlanti-óceáni partján fekvő Lixus templomfalainál is.
Föníciai eredetű égetett agyagpecséteket találtak,
melyek típusuk és díszítésük szempontjából semmiben sem különböztek a
mezopotámiai pecsétektől; a Gran Canaria Múzeumban vannak kiállítva egy sereg
tipikus mexikói égetett agyagpecséttel együtt, demonstrálván megdöbbentő
hasonlóságukat.
Heyerdahl látta, hogy hogyan készítik az indus-völgyi
emberek a vályogtéglákat. Ilyen egyszerű módszereknek az egymástól független
felfedezése nem volna meglepő az Afrika északi partján elterülő országokban, de
az már meglepő, hogy a mexikói civilizáció alapítói is ezzel a módszerrel
építkeztek az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő dzsungelben. Vályogot
használtak az olmékok, az amerikai civilizáció ismeretlen eredetű alapítói a
nap felé forduló templompiramisaik építésénél, a La Venta melletti parti
mocsarakban, ahol bőven volt fa és nád. És a perui pre-inkák is vályogtéglákból
építették a part mellett álló és a nap felé forduló zikkurat formájú
piramisaikat, melyek tetejére templomot raktak. A Peru északi partján emelkedő
Cerro Colorado piramis 4800 m2 területen fekszik, az ősi építészek
hatmillió vályogtéglát használtak fel építéséhez. A teljesen ellentétes
környezet és éghajlat ellenére, a mexikói őserdők és a perui sivatag
pre-kolumbián civilizációinak az alapítói óvilági stílusban, vályogtéglákból
építkeztek.
Az indus-völgyi gyapotszállítók láttán ismét az ősi
Mexikó és Peru jutott Heyerdahl eszébe. A tudósok szerint először az
indus-völgyi síkságon termesztettek használható gyapotot, s a növény innen
került Egyiptomba. Amikor azonban a spanyolok Mexikóba és Peruba érkeztek,
mindkét helyen hatalmas megművelt gyapotmezőket találtak. Mind a mai napig
rejtély a tudósok előtt, hogyan lehet a függőleges keretű, dupla lánchengeres
szövőszék, amelyet a spanyolok érkezésekor az inkák használtak, azonos azzal,
amelyet az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában használtak. A különlegesen
díszített kerámiakorsókat, amelyeket a fonalkészítésnél használtak, alig lehet
megkülönböztetni az óvilágiaktól, és a tudósok rámutattak arra, hogy a megszőtt
anyagból olykor azonos ruhákat is készítettek.
És még ez sem minden, mert ehhez aztán még a botanikusok is
hozzászóltak. Egy kromoszómakutatás szerint az ősi mexikói és perui nép által
termesztett gyapot nagyon különös fajta, nem ugyanaz, mint ami vadon nő
Amerikában és amelyből tulajdonképpen nem lehet fonható szálat kinyerni. Az
összes óvilági gyapot kromoszómái különböznek az amerikai fajtáétól; a Kolumbus
előtti Mexikó és Peru gyapottermelői valamiképpen hozzájutottak az óvilági
gyapothoz, azt keresztezték a vadon növő, helyi fajtával és egy tökéletesen
fonható növényt kaptak mely – egy dupla kromoszóma számú hibridben – mindkét
fajta kromoszómáit tartalmazta. A botanikusok joggal tehetik fel a kérdést:
hogyan került az óvilági gyapot a mexikói és perui kultúra alapítóihoz?
Heyerdahl szerint: „Van valami nevetséges számos történész és antropológus
kétségbeesett törekvésében, amellyel azt akarják bizonyítani, hogy az
Atlanti-óceánt a spanyolok és vikingek szelték át először. Van abban valami
vallási fanatizmus, ahogyan a nyugati világ ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez,
miszerint Amerika európai alkotás, amelyet tökéletesen megvédett a tenger,
egészen addig, amíg a helyi „barbárokat” fel nem fedezték a „civilizált”,
keresztény úttörők. Próbáljunk elfogulatlanabbak
lenni! A hajózás és írás tudományát, sőt még a keresztet meg a vallást is, amit
Amerikába vittünk, Ázsiából kaptuk.”
De hogy egy hazai
vonatkozású példát is említsünk, Pap Gábor Hazatalálás c. könyvéből idézve:
"Nehezen magyarázható meg példának okáért, mikor és milyen úton-módon volt
alkalma "megállapodni" a századunk közepetáján tevékenykedett
Kisjankó Bori matyó hímzőasszonynak a több mint félévezreddel előtte, a világ
túlsó oldalán működött prékolumbián mexikói fazekasmesterrel, hogy ugyanazt a
"kétpúpú" madarat hozzák létre, amely valódi, hús-vér madárra ugyan
igen kevéssé emlékeztet, de egymásra annál inkább."
„Mivel az
emberi faj korára vonatkozó eddigi nézetek teljességgel helyteleneknek
bizonyultak, bizony óvatosan kell mozognunk, és nem szabad vakon hinnünk a
civilizáció korára és elterjedésére vonatkozó feltételezésekben.
Túlságosan
keveset tudunk.”