Hátizsak Cikkek

Magyar Nemzet Online Taposiris – Isis kikötője – magyar szemmel Vörös Győző új könyvéről, alexandriai ásatásairól és a Palestrinai mozaikról 2001. szeptember 8. Lőcsei Gabriella Szüleinek ajánlotta Vörös Győző ifjú egyiptológus azt a könyvét, amelyet pénteken mutattak be a hazai érdeklődőknek, és amely angol nyelvű változatának a „világpremierje” az újraépített alexandriai könyvtár megnyitóján lesz, 2002 áprilisában. A pompás kiadvány, amely az Egyiptomi Magyar Ásatások Baráti Körének támogatása nélkül nem láthatta volna meg a napvilágot, az 1998 és 2001 közötti alexandriai magyar ásatások gazdagon illusztrált leírása. A hely, melynek hosszú s mind ez idáig titokzatos történetét megismerhetjük általa: Taposiris Magna – Isis kikötője. Ha valaki, Vörös Győző pontosan tudja, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Három esztendővel ezelőtt kiadott könyve miatt (amelyet először óriási lelkesedéssel, majd rettenetes ellenszenvvel fogadott az itthoni tudományos világ egy része) szinte száműzetésbe kényszerült. Alexandria lett mindennapjainak színtere. Az ókori Alexandria, ahogyan ez egy nemzetközi tudományos körök által is számon tartott egyiptológustól várható. Gyökereit megőrizte, de még álmaiban sem tért vissza Vörös Győző Magyarországra. Csak most, új tudományos eredmények birtokában, új könyvvel a „tarsolyában”. A nevezetes várostól, Alexandriától negyvenöt kilométerre levő régészeti kutatóhelyen, mit Egyiptom kulturális minisztériumának régészeti legfelső tanácsa (Gaballah Ali Gaballah államtitkár révén) kijelölt számára (Sztrabón írt róla először az ókori szerzők közül, másodjára pedig Plutarkhosz), egy akropolisz romjai láthatók. Meg egy húsz méter magas kőtorony, ennek a tetejéről szokta volt szemlélni hosszú órákon át Vörös Győző azt a tájat, amelynek az igaz történetét megfejtenie – sorsszerű elrendelés volt. Nézte a vidéket a kőtorony tetejéről, míg bele nem égett az agyába, a lelkébe a látvány: a fehér homokkal borított tengerpart, az ókori település helyén fennmaradt antik romok, a közeli beduin település… Milyen lehetett itt az élet sok száz évvel ezelőtt? – tűnődött, és nem is remélte, milyen részletes információk birtokába jut. „Befejezetlen és feliratok nélküli templom maradványai” ezek, ezt tartotta e vidék romjairól minden korábbi vélemény. A történeti forrásokat és a modernkori kutatási eredményeket még az ásatás előtt feldolgozó Vörös Győző azonban (az ókortól a napóleoni időkig, majd a XX. század első éveiben végzett taposirisi kutatásokig haladva, a munka szüneteiben – mintegy pihentetőül – Law-rence Durrell e helyen játszódó Alexandriai négyesét lapozgatva) ennek ellentmondó feltételezésre jutott. Amikor pedig a feltárási munkálatok elkezdődtek és igen szép eredményekkel folytatódtak, feltételezéseinek megannyi tárgyi „igazolását” tarthatta kezében az ifjú kutató. A szentély egyik kváderkövén talált vakolatmaradványnak kiváltképpen örvendett, vakolni ugyanis csak szerkezet-kész épületeket szoktak – már az ókorban is. Fokozatosan formálódott tehát Vörös Győzőben a felismerés: az eredeti taposirisi szentély befejezett lehetett. És: Isis istennőnek építették! Erre pedig amerikai útja során ébredt rá, ahol olyan kiadvány került a kezébe, amely Isis istennő fiesoléi torzójának képét mutatta, lábánál latin felirattal: Dominae Isidi Taposiri – a Taposirisi Isis Úrnőnek. Kezdett összeállni a magyar ásatások vezetőjében ezen újabb adalékok birtokában a kép: az Alexandria közelében levő Taposiris Magna – Isis kikötője. (Az ókorban egy város általában egy fő istenséget övezett tiszteletével – mondja Vörös Győző. – Ha egy veterán katona fivére nevében a tapo-sirisi Isis úrnőnek ajánlott szobrot, amint ezt a fiesoléi Isist állító férfiú is cselekedte, e helyen Isis lehetett az az istenség, akinek a kultusza mindenekfelett és -előtt uralkodó volt. A katona, aki Aegyiptus Inferior provinciában teljesített szolgálatot, e kultusz jegyében vihetett magával „szobormintát” Taposirisből, hogy ott Isisnek hódoljon.) Miközben egyre mélyebbre ásta magát az itáliai egyiptomi kultuszok emlékanyagába, egyre határozottabb színekkel és vonalakkal rajzolódott ki Vörös Győzőben a kép: igen, Taposiris Magna Isis kikötője. Kis idő elteltével arra is rájött: hiteles ábrázolás is van róla. „Fénykép” – mondhatnánk, ha a mai ember logikájához közelítő leírást szeretnénk adni arról a felismerésről, amelyet könyvében részletesen és meggyőzően ismertet, hogy tudniillik a Krisztus előtti II. századból való, híres-nevezetes Palestrinai mozaik – a kikötő antik ábrázolása. A Nílus mozaikjaként emlegetett, fantasztikusan mozgalmas és látványos ókori alkotás, amelyen grandiózus épületek, titokzatos emberek és különleges állatok (medve, páva, dromedár is, a mai Szudán és Etiópia állatvilágát ábrázolandó – gondolták hajdan a mozaik értelmezői – , a világ első állatkertje – állítja Vörös Győző, Diodórosz leírására hivatkozva) II. Ptolemaios Phila-delphos fáraó „alkalmazottjának”, az urával egyetemben Rómába áttelepült Démétriosznak a műhelyéből való. Vörös Győző tizenhét pontból álló, könyvében is olvasható érvelése szerint az idegenbe került mester (művész?) nemcsak azt kívánta megmutatni Itália népének e műve révén, hogy milyen szép is a hazája, Egyiptom, ahogyan az alexandriai Pharosból is látható, de emlékeztetni óhajtotta örök időkre a világot azokra a kultuszokra, rituálékra, szimbólumokra, melyek e vidéknek a jellegzetességei voltak. A halott Osiris istenhez kapcsolódó kultuszra mindenekelőtt, amelyről Sztrabón, majd pedig Plutar-khosz is beszámolt, midőn a taposirisi vidéket leírta: „itt nagy népünnepeket szoktak tar-tani”…, „a jelenlevők kiabálni kezdenek: Megtaláltuk Osirist!” A Sztrabóntól vett idézetet Plutarkhosz szavaival lehet folytatni, mert az antik szerzők közül Plutarkhosz is a segítségére volt a magyar kutatónak, miközben a Palestrinai mozaik Taposiris Magnával való azonosításán fáradozott. (Vörös Győző nem győzi hangoztatni, alexandriai munkájában is, könyvének összeállításában is milyen nagy segítségére volt a fényképeket készítő Kozma Károly, valamint Tóth-Farkas Barnabás, akitől viszont a kötet illusztrációs anyaga származik. És ne feledkezzünk meg Flohr Jánosról sem – mondja Vörös Győző –, aki új könyvét tervezte. Csakugyan hiba volna megfeledkezni róla, a kiadvány ugyanis, amely mától a könyvesboltokban kapható, könyvészetileg is kifogástalan, tömören fogalmazva: gyönyörű.) Plutarkhosz azt is megjelöli, hol zajlottak a bús szertartások, amelyek során Osiris testének megtalálását a gyászruhát öltő papok négy napon át felidézték: „Osiris teste valójában Busziriszben nyugszik. Ez volt állítólag Osiris születési helye is. A Taphosiris nem szorul magyarázatra, mert maga a neve is azt jelenti, Osiris sírja.” A kőtorony, amelynek magasából oly sok magányos órán át szemlélte a vidéket az az ifjú magyar egyiptológus, akit a hazai tudományos világ egy része kiközösített, nem világítótorony lehetett eredetileg, ahogyan Napóleon tudóshadainak ottjárta óta hajtogatni szokás, hanem Osiris sziklasír-altemploma fölé emelt építmény, szemben az őt gyászoló Isisnek, a fájdalmas istennőnek a templomával. Osiris kenotáphiuma, nagy (szimbolikus) sírja – Taposiris Magna. Amikor azután a magyarok által irányított alexandriai kutatócsoport beduin munkások segítségével a mozaik „útmutatása szerint” kezdett ásni, a templom szép fokozatosan feltárta előttük oly sokáig titkolt kincseit. Eddig a legszebb és legértékesebb adománya: megtalálták Isis istennő taposirisi kultuszszobrának fekete gránitból való fejét. Heinrich Schliemannt, amikor Homérosz művével a hóna alatt útnak eredt, hogy feltárja a homéroszi eposzok színhelyeit, Tróját meg a görög hadak vezérének, Agamemnónnak a – halotti – birodalmát, nevette az egész korabeli tudósvilág. Mit akar ez a boltossegéd? – kérdezgették, de mivel Tróját is, Mükénét is megtalálta, azóta is belőle él, aki az Égei-tenger bronzkori civilizációjára akár mint kutató, akár mint a kíváncsi turistákat terelgető idegenforgalmi vállalkozó e vidékből és korból óhajt megélni. Vörös Győzőt nem az ókori irodalom, hanem az antik képzőművészet segítette, hogy megtalálja Isis kikötőjét, Osiris szimbolikus sírját. A nemzetközi tudományos társadalom nemhogy nem neveti, de becsüli, segíti. Az egyiptomi kulturális minisztérium régészeti legfelső tanácsának megítélése szerint mostanság – az alexandriai magyar ásatásoknak, a helyszíni és az elméleti kutatásoknak köszönhetően – az ókori Egyiptom legjobban rekonstruálható lelőhelye. Örvendenek, hogy harminc éven aluli ember irányítja feltárását, élete alkonyára tán a végére jut a legfontosabb munkálatoknak. (Hogy az akropolisz és környéke teljes feltárását elvégezzék, háromszáz év is kevés volna.) Akik részesei voltak az 1998-tól napjainkig folyó ásatási munkálatoknak, annak a katartikus élménynek örvendenek, amelyet akkor éltek át, amikor a „fájdalmasan kihalt, romos és elfeledett antik kikötő” a szemük láttára támadt fel, telt meg élettel. Ókorképük változott meg azáltal, hogy „rápillanthattak” azokra a színes, nyüzsgő, kultuszokkal és ünnepekkel átitatott mindennapokra, amelyeknek az „építményét” a Palestrinai mozaik mutatta meg nekik, a fundamentumát meg ők hozták-hozzák a felszínre a feledésből. És minek örvendhetünk mi, itthoni drukkerei a külföldön tevékenykedő, ifjú tudósnemzedéknek? Annak talán, hogy mindaz, ami Alexandria közelében 1998 óta történt, és eztán történni fog, Magyarország hírnevét is öregbíti. *** Istvánfi Gyula tanszékvezető egyetemi tanár, BME építésztörténeti és műemléki tanszék: „A XX. századi kutatóknak sikerült közelebb kerülni Taposiris titkaihoz, de csak egyes részletekhez. Kutatónknak fel kellett dolgoznia az Isis–Osiris óegyiptomi mitológia Ptolemaios-kori változatának, kultuszának, művészi ábrázolásainak fellelhető leírásait, s az ábrázolásokkal kapcsolatban valóságos ókori nyomozati anyagot hozott össze. Egy példa: „a Nílus mozaikja” az ókori Praeneste szentélykörzetében egy nymphaeum, később Isis-szentély padlója volt. Készítője Démétriosz alexandriai művész, aki uralkodójával Rómába emigrált Kr. e. 163-ban. Hányatott sorsú mozaikját – többször felszedték, átrendezték – az utóbbi időkig az ókori Egyiptom tájképi feldolgozásának tartották. Vörös szellemesen bebizonyítja, hogy a kép nem délre tekintve a Nílus völgyét ábrázolja, hanem nyugatra tekintve a Földközi-tenger és a Mareótisz-tó közötti világot, vagyis az ő kutatásainak helyszínét. Felidézve a Ptolemaios-kori Khoiak-fesztivál eseményeit, azonosítja a környezet építményei közül az Osiris vonatkozású kőtornyot és az Isis-temenoszt.” * Maróth Miklós akadémikus, egyetemi tanár, MTA, Pázmány Péter Katolikus Egyetem: „Ezt a mozaikot mind ez idáig számos kutató igyekezett magyarázni, de az interpretációs kísérletek egymástól jelentősen eltérő eredményekre jutottak. Vörös Győző először meggyőző érvekkel igyekszik cáfolni a korábbi kutatók nézeteit, majd pedig hasonló körültekintéssel próbálja meg bizonyítani saját véleményét: a mozaik tulajdonképpen Alexandria környékét ábrázolja. A bizonyítás legérdekesebb része az, amikor Taposiris Magna topográfiájának ismeretében szembesíti a mozaikon látható épületeket, azok elhelyezkedését a területen található romokkal, és kimutatja, mégpedig minden kétséget kizáróan, hogy a mozaikon Taposiris Magna képe látható. Ezzel nemcsak egy eddig sokat vitatott kép értelmezését sikerült megoldania, hanem egyszersmind váratlan segítséget kapott további ásatásai folytatásához is: nem saját fantáziája és az építészet szakmai törvényei állnak rendelkezésére az egykori állapotok rekonstruálásához, hanem egy, az eredeti állapotot mutató kép is. Ugyanekkor azt is el lehet mondani, hogy e mozaik esetében nagy vonalakban sikerült az alexandriai Démétriosz képének teljes történetét keletkezésétől kezdve napjainkig nyomon követni és nagy vonalakban rekonstruálni. Ezzel a könyv nemcsak az építészettörténetnek, hanem a művészettörténetnek is nagy szolgálatot tett.” Magyar Nemzet Online 2001.szept.08. http://www.mn.mno.hu/