2005.05.30 - 06.02.
2005-05-30 10:09:58
(nincs cím)
Elméletileg az elmélet és a gyakorlat ugyanaz.
Gyakorlatilag nem.
2005-05-30 11:52:20
(nincs cím)
"Egy zen mester nem pusztán tanító. A vallásokban csupán tanítók vannak, akik olyan dolgokat tanítanak neked, amikről semmit nem tudsz, és azt kérik, hogy higgy nekik, mert azokat a tapasztalatokat lehetetlen az objektív valóságban megmutatni. De a tanító maga sem ismeri, amiről beszél; ő is csupán elhitte, amit hallott, és most átadja a hitét másoknak. A zen nem a hívők világa. Nem a hívőkhöz, hanem azokhoz a bátor lelkekhez szól, akik képesek eldobni maguktól minden hitet és hitetlenséget, minden kétséget és érvet, vagyis az elmét, és egyszerűen csak belépnek korlátok nélküli puszta lényükbe.
Ez azonban mérhetetlen változásokat hoz majd. Ezért mondom mindig, hogy amíg mások csak a filozófiával foglalkoznak, addig a zen a metamorfózissal, a valódi átváltozással törődik. Ez igazi alkímia: rozsdás vaslényedből aranyat varázsol. De nyelvezetét nem érvekkel és intellektuális elmével, hanem szerető szívvel kell megértened. Vagy egyszerűen csak hallgasd úgy, mint a madarak énekét, nem törődve azzal, hogy vajon igaz-e vagy sem. És egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor hirtelen meglátod azt, ami egész életed során elkerülte a figyelmedet. Amit Buddha "nyolcvannégyezer ajtó"-nak nevezett - hirtelen feltárul."
Osho
2005-05-30 12:29:20
(nincs cím)
Semmi sem véletlen:)
Amióta elkezdtem a félelmekkel foglalkozni, hogy megérthessem az emberiség egyik legnagyobb visszatartó, elkülönítő erejét, azóta egymás után vonzóm be a különböző félelmekkel rendelkező embereket, hogy egymás segítségére lehessük azok megértésében.
Nem hittem volna, hogy valaha még vissza fogok térni FREUD műveihez, hisz számomra JUNG túl tett mesterén, de amit az elmúlt napokban találtam az emberi félelmekkel kapcsolatban, az elgondolkoztatott, hogy előhalászom az "öreg" műveit...
Szexualitás. A legfontosabb és egyben az egyik legtöbb félelmet tartalmazó területe az életünknek. Legalábbis a lapomon olvasható szabad szerelemmel kapcsolatban az első kérdések között van, hogy akkor bárki bárkivel, bármikor, s hogy ez azt jelenti, hogy akkor fűvel-fával "megcsaljuk" egymást???
Érdekes ki mire asszociál egy-egy leírással kapcsolatban, de mint tudjuk tudatunk felszínére mindig a minket leginkább izgató, legtöbb érzelmi energiával megáldott terület kívánkozik előre. Nem tűr halasztást. Tudnunk kell. S félelmeink is ilyenek. Amitől félünk, arra rákérdezünk. Be akarjuk biztosítani magunkat...
Úgy hogy nem sokára elgondolkozunk a félelmeink és a szexualitásunk kapcsolatán és megvizsgáljuk, hogy mit is foglal magában az a szó, hogy "megcsalás"...
Sokak számára egyértelműnek tűnik, s egy könnyed kézmozdulattal legyintenek a témára, hogy ezt mindeni tudja, minek ezen gondolkodni.. De úgy érzem valamit találhatunk, ha vesszük a fáradtságot és elrugaszkodunk a megszokott értelmezéstől és alaposabban megvizsgáljuk...
2005-05-30 20:38:15
(nincs cím)
A segitségnyújtás
..."Az ember tulajdonsága, a megszerzett tudás továbbadásának igénye. De kérlek, ne varrj zászlót semmilyen ideából. A legszentebb gondolat zászlaja alatt is háborúskodás indul el. Hiába látszik a cél szépnek és logikusnak, a toborzott sereg csoportjának felállításával automatikusan megszületik a kívülállók tábora.
A megosztás EGYSÉG-ellenes, és előbb-utóbb háborúsághoz vezet. Az emberiség érdeke: az INTEGRÁCIÓ. Ha nem lenne senki, aki beállna valamilyen zászló alá, felvéve a mundért, nem lenne háborúskodás a világon.
Megértelek, ha segíteni szeretnél - nagyobb igény van erre, mint valaha. De jó, ha tudod: az embereknek nem lehet segíteni. Mindenki csak magán segíthet - ez az ember teljes szabadságából adódik. Máskülönben az emberek mások befolyása alatt állnak.
Mindenki egyéni úton jár, és mindent saját tudásának szemüvegén keresztül lát. Mindenki maga tudja a legjobban, milyen leckét kell éppen megtanulnia. Senki sem tudja átvállalni, illetve átruházni a tanulóéveket.
Tanulni csak tapasztalatok útján lehet. A tapasztalatszerzés egyéni ügy.
Mások véleményét lehet figyelembe venni, de az korántsem ugyanaz, mint az egyéni megtapasztalás, tudniillik nincs ÉRZÉS mögötte. Így csak elmélet marad. Elméletek pedig jönnek-mennek. Csak a tapasztalás állandó és örökérvényű"...
THEODOR
2005-05-30 21:11:12
(nincs cím)
A változás nem fáj. Az fáj, ami abból az időből jön a felszínre amikor még megpróbáltál ellenállni a változásnak. Amikor még makacsul ragaszkodtál valamihez, ami nem is volt a tied. Egy hamis énkép, mely sérüléseidnek fájdalmait gyűjtögette szorgosan...
A félelmek egy nehéz kérdés, hisz a félelmek nem engedik, hogy szembenézzünk velünk. Azt kutatjuk, ami ellenáll bennünk, ami nem engedi, hogy találjunk is. Félünk még félni is...
A félelmektől úgy tudsz megszabadulni, ha elkezdesz félni. Úgy igazából éld meg és figyeld meg mitől és miért félsz... S talán ráébredsz, hogy milyen hamis vezető is a félelem...
2005-05-30 21:20:26
(nincs cím)
A boldogság belülről fakad
"Azt kérdezed, mi a baj a világgal? Semmi! A baj az emberekkel van, az emberi természet jellegzetes vonásával, a kielégíthetetlenséggel van. Bármink is van, soha nem lesz elég. Számunka az örömöt nem maga a boldogság állapota, hanem ennek ostoba hajhászása jelenti.
Nem vagyunk tisztában a szabadság szó jelentésével. Az képzeljük, bármit megtehetünk és ez a szabadság, pedig valójában csak az lehet szabad, aki ismeri a korlátait. Olyanok vagyunk, mint a szomjas sivatagi vándor, aki valamilyen üdítőre vágyik, miközben elballag az oázis mellett. Miért kevés mindig az, ami van? A boldogság belülről fakad. A boldogság összhang, egység és együttélés a körülöttünk lévő világgal.
Életünk úgy változik, akár az évszakok, és ha igaz, akkor mi talán olyanok vagyunk, mint a föld. Szükségünk van a nap melegére, de nem lehetünk meg eső és hó nélkül. Mindig aggódunk, elfelejtjük, hogy a jó és a rossz olyan skatulyák, amelyeket az emberek alkottak.
A világ úgy tökéletes, ahogy van. A mi hibánk az, hogy ezt nem vesszük észre. A boldogsághoz ugyanis még egy dolog szükséges: az alázat. Azt jelenti, adni valamit magunkból. Amíg mindig csak azt nézzük, hogy nekünk mi lenne a legjobb, nem leszünk boldogok. Tudomásul kell vennünk, hogy az élet csapatjáték, mindenki egyenlő, mindenkire egyformán szükség van, ettől lesz egész az egész., és így lesz kerek a Föld."
Anonim
2005-05-31 09:24:40
(nincs cím)
..." Minden szeretetteljes gondolat, szó, tett: IGAZSÁG. Minden egyéb: SEGÉLYKIÁLTÁS a szeretetért. Fontos ezt tudni, különösen azért, mert előfordul, hogy nem szeretetteljes viselkedéssel találkozol. A tudatos figyelem, együttérzés, türelem, megértés - vagyis a szeretet kinyilvánítása - tehet alkalmassá téged arra, hogy a tudatlanság, ostobaság, durvaság, nemtörődömség látszata mögött felismerd a FÉLELEMBEN élőket és meghallhasd segélykiáltásukat. "...
Theodor
2005-05-31 10:09:22
(nincs cím)
Hibáztam, hisz ember vagyok.
Nem egyszer, nem kétszer, de százszor
s mivel tökéletes nem vagyok
még fogok is még egy párszor…
2005-05-31 11:40:16
(nincs cím)
Tatiosz: A másik ember megértése
"Nem érthetjük meg a másik ember problémáját, ha nincs bennünk szeretet.
Együttérzés nem létezik szeretet nélkül. Aki elfelejtkezik mások szívéről, a saját szívét veszíti el. Senkinek sincs joga belenyugodni egy másik ember szenvedésébe. Ez olyan, mintha ő okozná a szenvedést.
Aki szeret, elenged, felejt és megbocsát. Aki mindezt elvárja másoktól, csupán önmagát szereti. Önmagunk elvesztésének legbiztosabb módja: a szeretet elvárása. A szeretet elvárása: önzés – legalább annyira, mint a szeretet elutasítása. "
2005-05-31 15:37:46
(nincs cím)
Olvasgatom keletfénye naplóját.
Szóval nős...
Hihetetlen arrogánsak, önzőek az érzelmeink. Nem értem miért nem igazodnak, az emberek által felállított szabályrendszerekhez, ígéretekhez? Miért nem azzal kapcsolatban nyilvánulnak meg, akinek egykor odaígértük őket?
Hogy lehetnek ennyire ÉRZÉKetlenek ezek az ÉRZÉSek, hisz tudják, hogy még több "problémát" fognak okozni azzal, hogy megszületnek valakit megismerve...
Pedig mi nem tehetünk róla. Mi őszintén megígértük anno, hogy holtodiglan-holtomiglan, s most tessék, itt van megint. Kinek hazudjak? Magamnak? Tagadjam le, fojtsam el az érzéseimet, a vágyaimat? Vagy neki? Vagy mondjam el neki őszintén? De akkor szembesítenek azzal, hogy nem ezt ígértem...
S tényleg nem. Pedig én őszintén gondoltam (éreztem? ), de ki gondolta volna akkor, hogy én változni fogok? Ki gondolta volna, hogy most nem ígérhetem meg, hogy hol leszek majd 5, 10 év múlva? Ki gondolta volna, hogy ember nem ígérhet a jövővel kapcsolatban, hisz nem ismerheti? Ki gondolta volna, hogy egy ígéret csak hazugságot szülhet? Ki gondolta volna érzelmeink változhatnak? Nem értem...
Miért ígérgetünk? Miért fogadkozunk? Miért rakunk majdani énünk elé, már most buktatókat, akadályokat? Mitől félünk? Mi történik, ha nem ígérgetünk?
2005-06-01 09:08:46
(nincs cím)
Pascal: Az emberi természet leleplezése
Pascal: 139. gondolat
..."És így múlik el az egész élet. Akadályokkal küzdve keressük a nyugalmat; s amikor végre legyőztük őket, elviselhetetlenné válik a nyugalom; mert vagy meglevő bajainkra gondolunk, vagy azokra, amelyek ránk szakadhatnak. De, még ha mindenfelől eléggé védve éreznénk is magunkat, a gond a maga erejéből akkor is hamarosan ránk törne szívünk mélyéből, ahol természeténél fogva gyökerezik, és megmérgezné lelkünket.
Az ember tehát oly szerencsétlen, hogy sajátos: alkatánál fogva akkor is emésztenék a gondok, ha semmi oka sem volna rá; ugyanakkor azonban oly hívságos, hogy hiába van ezer meg ezer lényeges oka rá, a legcsekélyebb dolog - például az ellökött biliárdgolyó vagy a kergetett labda - is el tudja szórakoztatni.
De - kérdezhetné valaki - mire jó neki mindez? Hogy holnap azzal dicsekedhessék barátai előtt, jobban játszott, mint ellenfele. Ugyanígy mások dolgozószobájukban verítékeznek, mert be akarják bizonyítani a tudósoknak, hogy megoldottak valami eddig megoldhatatlan algebrai problémát; számtalan más - és véleményem szerint épp oly oktalanul - a legnagyobb veszélyeket is vállalja, csakhogy eldicsekedhessék egy vár elfoglalásával; végezetül mások halálra gyötrik magukat, hogy minderről tudomást szerezzenek, nem azért, mintha ettől okosabbak lennének, hanem csupán azért, hogy megmutassák: íme, ők mindent tudnak. És ezek a legostobábbak az egész bandában, mert ők ezt tudják is, míg a többiről legalább feltételezhetjük, hogy nem lennének azok, ha tudomásuk lenne róla.
Van, aki gond nélkül tölti életét, mert mindennap játszik kis tétben. De adjuk csak neki oda minden reggel azt a pénzt, amit aznap megnyerhet, és kössük ki, hogy ne játsszék: boldogtalanná tesszük vele. Erre azt mondhatják, nem a nyereségért, hanem a játék okozta szórakozásért játszik. Játsszon hát tét nélkül, nem leli benne kedvét, unatkozni fog. Tehát nem csupán a szórakozást keresi: a langyos, szenvedély nélküli szórakozás untatja. Tűzbe kell jönnie, be kell csapnia önmagát, azt képzelnie, hogy boldog lenne, ha játékban nyerné, amit a játékról való lemondás árán nem lenne hajlandó elfogadni, izgató célra van szüksége, hogy a képzelt tárggyal felkorbácsolja vágyát, dühét, félelmét, mint ahogy a gyerekek rémüldöznek az arctól, amelyet maguk kormoztak be.
Hogyan lehetséges, hogy ez az ember, aki alig néhány napja veszítette el egyetlen fiát, és perekbe, veszekedésekbe gabalyodva reggel még úgy fel volt kavarva, most meg rá se hederít minderre?
Ne csodálkozzunk rajta: most azzal van elfoglalva, merre tör ki az a vadkan, amelyet immár hat órája hajszolnak ádáz agarai. Mi kell ennél több?
Bármennyi bánata legyen is az embernek; ha rá lehet bírni, hogy belemerüljön valamiféle szórakozásba, boldognak érzi magát ez alatt az idő alatt; ám bármily boldog, ha semmiféle szenvedély vagy mulatság nem szórakoztatja, nem köti le, akadályozva, hogy elhatalmasodjék rajta az unalom, hamarosan merő bánat és szerencsétlenség lesz. Szórakozás nélkül nincsen öröm, szórakoztató időtöltés közben nincsen bánat.
A nagyurakat is az teszi boldoggá, hogy rengeteg ember szórakoztatja őket, és hogy módjukban áll ilyen körülmények között élniük.
Figyeljük csak meg! Mi egyebet jelent kincstári főfelügyelőnek, kancellárnak, bírósági elnöknek lenni, mint olyan helyzetben élni, amelyben kora reggeltől szüntelenül zaklatják az embert, egyetlen pillanatot sem hagyva neki rá, hogy önmagával gondoljon? De ha kegyvesztetté lesz; és vidéki lakába száműzik, hiába a vagyon, hiába a kiszolgáló szolgaszemélyzet, mégis nyomorultnak és elhagyatottnak érzi magát, mert senki sem akadályozza abban, hogy önmagán járjon az esze. "...
2005-06-02 09:34:50
(nincs cím)
Érdekesek az emberi félelmek...
Tegnap egy kijelentésre lettem figyelmes:
-Attól félek, hogy megtalálom álmaim nőjét, aki kihasznál, elhagy és tönkre tesz majd...
S ezt nem értettem: Miért álmodik valaki egy olyan nőről, aki elhagyja és kihasználja?
Ilyen az álom nője, aki ezt teszi meg vele? :)
2005-06-02 09:45:49
(nincs cím)
Így működnek a félelmek...
A legnehezebb dolgunk a félelmekkel van, hisz félünk még szembenézni is velük...
Hiába nevetségesek, hiába tudjuk egyes pillanatainkban, hogy mennyire gyerekesek, attól még bennünk vannak. A félelmeink éppen úgy megértésre várnak, mint ahogy a mi lelkünk is. Ha megérted őket, ha feltárod miről is szólnak, akkor távozhatnak belőled, addig viszont hű társadként cipeled magaddal a mindennapokban...
Szeretsz félni?
Vagy úgy érzed, hogy most már inkább megakadályoznak, semmint megvédenek téged?
Akkor nézzünk szembe velük...
2005-06-02 11:56:16
(nincs cím)
Hogy mitől félünk igazán?
Talán mindentől. Egymástól, önmagunktól, a jövőnktől, az érzelmektől, a szexualitástól... Sok mindent nem értünk, de még azt sem értjük, hogy nem értjük...
A félelem egy bennünk, amiben szinte bármilyen gondolat táptalajra lelhet benne, s szépen kicsirázik. A félelem szövi át társadalmunk kapcsolat rendszerét, s bizony nehéz dolga van egyénnek, az autonom személyiségnek, ha megpróbál egyedül szembenézni a félelmekkel...
Vigyázz magadra, ne csináld ezt mert, óvakodj tőle, gondolj erre mielőtt.. Ilyen és ehhez hasonló üzenetek milliói hagyják el naponta ajkunkat, mintha egymásban szeretnénk erősíteni a saját rettegésünket, aggodalmunkat...
Azt hiszem a félelem érzése, semmi más, mint a szeretet hiánya. Sokáig azt hittem, hogy attól félek, hogy nem szeretnek. Majd ráébredtem. Azért félek, mert nem szeretnek.
A szeretet az igen, a félelem a nem... Ha szeretsz valakit, akkor megértheted, ha nem akkor NEM... Akkor félsz tőle, furcsa lesz, idegen és félelmetes...
Hisz a szeretet az, ami közelebb vihet valamihez, ami engedi, hogy megvizsgáld, megtapasztald, s amíg nem szeretsz valamit, addig azt a dolgot meg sem ismerhetd.. Aki nem szereti a művészeteket, az nem is fogja megismerni mit üzennek... Aki fél valakitől, az inkább kerüli az embert, s így nem ismerheti meg...
De félünk még a félelemtől is. Hisz nem szeretünk félni. S amíg félünk tőle, távol tartjuk magunkat a félelemtől. De amíg távol maradunk, addig csak ismeretlen erőként tart minket vissza, s akadályoz a saját létezésünkben...
Talán megszerethetjük a félelmeket, s úgy ki is ismerhetjük őket. Valahogy meg kell értenünk előbb utóbb a természetüket, az okait és miértjeit, mert egyre többen unjuk már, hogy állandóan kísér minket...
Nem félni a félelemtől... Megérteni, hogy a félelmeink nem mi vagyunk, még ha most azonosítjuk is önmagunkat velük...
2005-06-02 12:32:11
(nincs cím)
Sögjal Rinpocse és Gibran gondolatai:
..."Olykor a mester vagy a tanítások hirtelen túl sok igazságot tárnak elénk önmagunkról. Ilyenkor nehéz ezekkel szembenézni, túlságosan riasztó felismerni és túlságosan fájdalmas elfogadni mindezt igaznak. Ilyenkor kétségbeesetten tagadjuk és visszautasítjuk ezeket, elkeseredett kísérletet téve, hogy megvédjük magunkat magunktól, attól, hogy kik is vagyunk valójában. Ha a ránk vonatkozó dolgok túlságosan erősek, vagy túl nehezen elfogadhatóak, akkor áthárítjuk őket a körülöttünk levő világra, különösen azokra, akik segítenek nekünk, és akik a legjobban szeretnek - mesterünkre, a tanításra, szüleinkre, vaagy legközelebbi barátainkra. Hogyan lehetne áthatolnunk e védelmi rendszer pajzsán? A legjobb, ha magunkra ismerünk abban, aki képzelgéseink hamis illúzióitól folyton megcsalatva él. "
2005-06-02 14:59:18
(nincs cím)
Az életben talán semmi sem fekete-fehér, de ezekkel a határokkal mindig bajban voltam... Eddig és ne tovább, az még kevés, ez már sok...
Ekkor lehetsz őszinte, akkor nem, ez már fájna, azt már nem értené meg, ezt illik, azt nem, vele így kell, vele úgy...
Mire ezt mind megjegyzem, lemegyem az életem, úgy, hogy csak a szabályokat tanultam :))
A félelmekkel kapcsolatban, sem tudom mennyire elég nem gondolni rájuk. Talán pontosan ezért élnek annyian a felszínen, ahol mindezzel nem kell szembenézni, ahol a pillanatnyi elfoglaltsággal el lehet feledkezni mindarról, ami a mélyben nyomaszt vagy bánt...
De én már meguntam a félmegoldásokat. Szembe akarok nézni velük és megoldani ezt a kérdést egy életre... Tudom, hogy pillanatokra meg lehet feledkezni róluk, de a pillanatnak egyszer vége szakad, s amikor ott marad az ember egyedül, akkor megint előkéreckednek a félelmek, ahol ők türelmesen várakoztak.
Hiába... Úgy látszik félelmeim türelmesebbek, mint én :)
2005-06-02 19:30:43
(nincs cím)
Elgondolkodtam...
Ami esetemben még nem is lenne meglepő, de most beleraktam a duplacsavart...
Ugyanis azon gondolkodtam el, hogy tulajdonképpen minek is gondolkodok én ennyit? S ha már gondolkodom, s meg is fogalmazom gondolataimat, miért érzek késztetést, hogy megosszam másokkal? Mi ez? Egy egyszerű exhibicionizmus?
Időnként határozottan megvan az az érzésem, hogy "kigondolkozom" magam a saját életemből, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy mi mindent ismertem már fel pusztán azzal a szokásommal, hogy nem sétáltam el a dolgok mellett, hogy mindig feltettem kíváncsi gyermeki énem kérdéseit, s választ is próbáltam találni rá. Itt vagy könyvekben, beszélgetések alakalmával vagy saját gondolatimba merülve...
Az embernek valamiért fontos, hogy kifejezhesse magát. De, vajon fontosabb-e hogy kifejezzük magunkat, annál hogy figyeljünk másokra?
Azon kaptam magam, hogy sokszor nem is érdekel, amit a másik mond, s már a mondandó közepén azon gondolkozom, hogy én mit fogok erre reagálni? Hát könyörgöm? Lehet, így figyelni? Azt hiszem az embernek csak egy figyelme van. S vagy kifelé figyelünk, ha ÉRDEkel, amit hallunk, vagy ha ÉRDEKesebbnek gondoljuk a saját gondolatainkat, akkor arra. Azt hiszem, aki csak egy kicsit is őszinte önmagához, az ismeri azt az ÉNét, aki sokat mondóan hümmög, vagy hallgat, miközben fogalma sincs hogy a másik miről beszél... ha máshonnan nem az iskolapadból...
Figyelni.. Milyen szép szó ez is. Hihetetlen mennyire nem figyelünk. Sem egymásra, de még magunkra sem.. Akkor mire figyelünk? A legtöbb ember azt sem veszi észre, ha nem figyelnek rá... De akkor minek mondja a magáét?
Egyszer olvastam egy nagyon édes mondatot: "Mindenki hazudik, de nem számít mert senki sem figyel..."
S bizony van is benne valami... Nem figyelünk...
De még arra sem figyelünk, hogy figyelnek-e ránk... de ha nem számit, hogy figyelnek-e ránk, akkor kihez beszélünk? Magunkhoz? Kivel osztjuk meg azt a rengeteg történetet vagy gondolatot?
Valamire csak való ez a gondolkozás...