Az MTA elnöke tudhat valamit.
A december első napjaiban rendezett rendkívüli MTA-közgyűlés támogatta és jóváhagyta a Művészeti Akadémia megalakítására vonatkozó tervezetet. Az új Akadémia “lehetővé tenné, hogy a tudományok és a művészetek a maguk eltérő módján, de mégis együttes erővel segítsék elő művelődésünk nemzetközileg is elismert magas szintjének biztosítását” (Népszabadság, dec. 3.).
Mármost tudvalévő, hogy az akadémiai intézetekben csínján kell bánni a postaköltséggel, a folyóirat- és könyvrendelésnek coki, kutatói utánpótlás meg szóba sem jöhet. Jövőre ehhez képest is rendkívül szigorú megszorítások várnak az Akadémiára; elbocsátások lesznek, a költségvetésből mintegy 400 millióval kevesebb jut, mint az idén. Ezért mondom, Kosáry Domokos tudhat valamit. Mi más magyarázhatná, hogy éppen most, az akadémiai törvény, sőt – ami ez esetben sokkal fontosabb – a költségvetés parlamenti vitája előtt áll elő a Művészeti Akadémia tervével? Biztosan van valami dugipénz erre a célra, vagy az elnök ki tudja lobbizni a költségvetési támogatást. Különben miért döntött volna éppen most úgy a Tudós Társaság – amelynek rendkívüli közgyűlésén az elképzelés, ahogy mondani szokás, simán átment – , hogy ugrásszerűen megnöveli az alanyi költők arányszámát az akadémikusok körében?
A Művészeti Akadémia a Széchenyi-féle akadémia-modell feltámasztása lenne; egy olyan testület újraindítása, amelynek hajdan Arany János is tagja lehetett. Történetileg tehát értékelhető az elgondolás. De ezen kívül csakis esztétikailag; tudniillik mondhatjuk rá, hogy szép elképzelés. Sajnos, sem gazdasági-finanszírozási alapjait tekintve, sem pedig céljait illetően nem lehet tisztán látni. Az utóbbira vonatkozóan például megtudtuk, hogy az alapítók “az akadémia működéséről, célkitűzéséről azért nem tudnak még számot adni, mert amíg a közgyűlés a működést nem erősítette meg, addig értelemszerűen nem is foglalkozhattak a részletekkel” (Magyar Hírlap, dec. 4.). Hm. A célkitűzés tehát részletkérdés. A fő, hogy meglegyen az intézmény, a többit majd meglátjuk. S nem igazít el a Népszabadságból már idézett, stilisztikailag sem gáncstalan javaslattétel sem.
És persze miből. Nem azon fog múlni természetesen az akadémiai intézetek jövője, hogy még egynéhány akadémikus juttatásokban, járulékos juttatásokban, javadalmazásokban és kedvezményekben részesül. Az viszont nem lepne meg, ha ez a lépés alaposan felbosszantaná azokat, akik mellől költségmegtakarítás címén elküldik kollégáikat, akik jövőre még jobban meg kell, hogy húzzák magukat és a nadrágszíjat. Nem tudom, feltételezhetem-e, hogy az elnök a lehető legszélesebb körben tájékozódott, kutatók tucatjait kereste meg, az egyeztetés minden fórumát kihasználta előterjesztése előtt, mondjuk a szakszervezeteket vagy az intézetek tanácsát – vagy netalán úgy vélte volna, hogy elegendő azoknak az akadémikusoknak a grémiumát megkérdezni, akik valóban egyedül jogosultak dönteni a kérdésben, de akiket (juttatásaikban, stb. lásd fent) a legkevésbé érint a költségvetési mizéria?
Megvallom, hogy én is csak egyetlen esetben tudnám kitörő örömmel fogadni a Művészeti Akadémia megalakításának hírét. Ha biztosan tudnám, hogy tagjai pusztán a megtisztelő címért vállalják a tagságot, nem kapnak semmiféle juttatást (stb., lásd fent), sőt, a feltétlenül szükséges adminisztráció fenntartásáért maguk nyúlnak majd a zsebükbe. Ha ez így lenne, akkor a további költségvetési lefaragások részleges ellensúlyozásaként boldogan állítanám őket példaként az “igazi” (a tudományos) akadémikusok elé.
1993