Rang

Van egy (legalább egy) kórház Budapesten, ahol a bejáratnál márványtábla hirdeti, hogy mely intézmény mely részlegébe lép be a beteg vagy a látogató; de ezen felül a kőbe vésve ott áll az igazgató neve is.

Ebből számos következtetés adódik. Egyrészt, emberileg: az igazgató bizonyára meglehetősen hiú ember, aki aligha tudna nyugodtan aludni, ha nem látná nap mint nap arany betűkkel márványon saját nevét, fölötte a titulussal, s ha nem látná mindenki, aki betér a kórházba vagy akár csak elsétál mellette, hogy ki is annak a legfelelősebb vezetője. Valahogy nem hiszem, hogy a márványtábla az igazgató akarata ellenére, a háta mögött, a hálás dolgozók közadakozásából került volna oda. Másrészt, temporaliter: ha az igazgató neadj’Isten, egyszer majd, ha eljön az ideje, mert hát halandók vagyunk, végül megszűnne élő emberi lény lenni, ezek az arany betűk egy másik márványkövön jelennének majd meg újra, a kórház bejáratánál levő táblát pedig le kellene csiszolni, összetörni, vagy relikviaként letenni a kazánházba. Ha szociális demagóg lennék, aminek a lehetősége azért valamennyiünkben benne van, kiszámolnám, hogy hány hajléktalan ebédjére vagy egyszer használatos injekciós tűre futná egy gondosan metszett márványtáblából. Harmadrészt azonban mindez kevésbé fontos; hanem a tábla azt jelenti, hogy az idő folyása úgy van elgondolva, hogy az igazgató-főorvos az emberi kor legvégső határáig (a halálig, ha ugyan az még az emberi korhoz tartozik) igazgató marad, és ugyanott marad igazgató. Csak nem fognak mondjuk úgy ötévente új (AIDS-nél maradóbb) márványtáblát csináltatni.

Nemzetgazdaságilag ez smafu, hiú emberekkel minden társadalom jól el van látva, s nincs jogom kételkedni abban, hogy a legmegfelelőbb ember jutott erre a legmegfelelőbb tisztségre, kórháza büszke lehet rá. Azt is tudom, hogy sok egészségügyi intézménynél szokás feltüntetni az igazgató-főorvos nevét, másutt fekete üvegtáblák szoktak lenni, aranyozott betűkkel; ezek olcsóbbak, de ha változás történik (Isten ments!), akkor ezekkel is kezdeni kell valamit, kevesebb költséggel.

Most azonban nem táblaügyi, márvány- vagy üveg-újrahasznosítási, hiúságlélektani avagy igazgató-gerontológiai fejtegetésre készülök (neki). A rangról volna szó.

 

 

 

Még mindig vannak olyan tudományágak, ahol a tudományos közlemény szerzői között kötelező felsorolni (még ha hátsó helyeken vagy utolsóként is) annak az intézménynek az igazgatóját vagy osztályvezetőjét, ahol a tanulmány, cikk, kísérlet készült, még ha az illetőnek semmi szerepe nem volt is az eredményben, még ha ahhoz fűződő viszonya inkább a hajdú és a harangöntés, a tyúk és az ábécé relációjához hasonlítható is. A rangnak meg kell adni a tiszteletet.

A rangról van tehát szó, amely minél magasabb, annál kiterjedtebb képességekkel ruházza fel viselőjét. Aki király, az a hadak legfőbb parancsnoka és országa egyházának feje is. Legalábbis a rangnak ez a felfogása, amelyet bízvást nevezhetünk feudálisnak, máig áthatja kis hazánk társadalmának sok területét. A hierarchia csúcsain kijelölt pozícióba helyezett személy elkezd mindahhoz érteni, amihez alárendeltjei: a kórházigazgató a legjobb menedzser, a legtermékenyebb kutató és a legempatikusabb, legfinomabb kezű orvos. Az államelnök vagy miniszterelnök tetszőlegesen magvas beszéddel nyit meg szinte bármilyen ülést, összefoglal, utat mutat, prioritásokat jelez, és felelősségvállalást nyilvánít ki. A nagy tudóst bármikor lehet kérdezni globális környezeti problémákról, az anyanyelv helyzetéről vagy a csecsemőgondozásról.

Lehet ezeket a dolgokat nézni gazdasági-társadalmi összefüggéseikben csakúgy, mint mentálhigiénailag. Egyfelől ugyebár mindez nem volna baj, ha elnéző mosollyal tudnánk szemlélni az önhittség, a felfújtság, a bír- és hírvágy, a nagyzási hóbort e szép példáit, kajánul konstatálnánk, hogy e rangos hölgyek és urak magukról árulkodnak, és így tovább. Ezek az emberek azonban nem mindentudó sajtólevelezők vagy hobbista bácsik és nénik, akik egyszerre szeretnek több dologgal foglalkozni, kiskerttel és bélyeggyűjteménnyel, vállalatirányítással és messmerizmussal, lézertechnikával és nutriatenyésztéssel – hanem hatalmuk van, döntenek fontos, olykor országos ügyekben, kisebb-nagyobb pénzek (gyakorta közpénzek) fölött rendelkeznek. Hogyan, meddig és miért tűrik a hierarchia alsóbb fokain állók azt, hogy anyagi és szimbolikus javakat halmozzanak fel, gyakran az ő rovásukra, a csúcson levők? És gazdaságos-e, hasznos-e, hatékony-e az a berendezkedés, amely ennyi hozzáértést (vagy annak látszatát) ruház azokra, akik – történetesen, joggal vagy véletlenül, ideiglenesen vagy örökre – felülre kerültek?

Másfelől viszont az a kérdés, hogy mindezt vajon hogyan élik meg ők maguk, a mi hűbéruraink, hadvezéreink és püspökeink. Mint afféle, hogy is mondjam, emberek. Hogy nem szégyellik-e, legalább néha, legalább kicsit magukat. Tesznek-e gesztusokat legalább, amelyekkel jelzik: maguk is tehetetlen foglyai helyzetüknek, tudják, hogy a rang, hírnév, dicsőség mulandó, s hogy az ezzel járó jogok és kötelezettségek csak esetlegesen éppen őket illetik meg. Tisztázzák-e magukban, hogy csak kénytelenek eljátszani egy sor szerepet, amelyeket nem éreznek testre szabottnak, hogy azért mégsem értenek egyforma szinten az államvezetéshez, a hadvezetéshez és a teológiához. Jó, nem várom el, hogy a márványtáblán levő nevet cserélhető papírcsíkra írják (bár mi tagadás, ez lenne az igazi; de félő, ez megint nagyon sokba kerülne – táblaleszedés [tendereztetve!], aztán papírbeszerzés, kalligráfus-tipográfus alkalmi munkadíja plusz tébé, közterületi táblakihelyezési engedélyeztetési eljárási díj stb.). Csak... mit tudom én, egy jelet, egy vállrándítást, egy kényszeredett mosolyt.

 

 

 

Most egy kicsit bedurvulnék, átváltanék aktuálisba és nevesítenék; végtére is, az olvasónak biztosan elege van már az elvont társadalomlélektani és nyelvi analízisek elegáns távolságtartásából.

Itt van rögtön az Akadémia, vagyis az Akadémia (A Magyar Tudományos Akadémia Hírmagazinja) című orgánum, 1. évfolyam, 2. szám, 1997. ősz. (Kiadja az MTA Történettudományi Intézete [miért éppen? vajh’ miért?]; szerkesztője az, akinek az MTA elnöke a neki ítélt Herder-díjat odaadta.) Glatz Ferenc, az MTA elnöke maga, e lap titkos hőse nem vonul szemérmesen vissza a kiadvány hasábjairól. Nem mondhatni. Az olvasó megismerkedhet a közgyűlésen elhangzott elnöki beszéd vázlatával, egy elnöki levéllel, az elnökség programjával napról napra (sajnos, az elnöki étrend és emésztési napló a következő számokra marad). Mármost ha valaki nem tudná, az Akadémia című periodikából kiderül, hogy az MTA elnöke nem csak élenjáró nyelvtudományi téziseiről híres, hanem tevékenyen részt vesz például a vasútról, a településfejlesztésről, az agrárgazdaságról szóló vitákon is.

Nem akarom én bántani sem az elnököt, sem bárki mást; a hierarchikus rendszer és a hierarchia csúcsára került személyre háruló feudális kötelezettségek azok, amelyek ilyen torzzá, ha nem épp mulatságossá alakítják a személy szerepvállalásait. Az a nemzeti stratégiai program, amelynek részleteiről én ennek a lapnak a hasábjairól szereztem először tudomást, pontosan leképezi ezt a szorongató, kínos, idiotikus struktúrát. Először is: megtudható, hogy van Programbizottság, Programtanács (csak remélhetjük, hogy e kettő talán ugyanaz), vannak programvezetők, programtitkárok, alprogramok, azoknak alprogramvezetői, az alprogramokon belül témák, azoknak témavezetői. (És Nemecsek.)

Ismétlem és ismétlem: kiváló tudósokról van szó, akik mögött komoly tudományos teljesítmény áll, valamennyien szakmájuk elismert képviselői. Ilyen például a 2000 Ezredvégi beszélgetéseinek egyik interjúalanya, Vizi E. Szilveszter, aki bizonyára sokunk meglepetésére agykutatóból az életminőség szakértőjévé lép elő (programvezetőként), aki egyúttal a gyógyszerellátás és -finanszírozás témakörében ugyanolyan otthonosan mozog (alprogramvezetőként), mint “a tudományos és műszaki haladás eredményeinek árfelhajtó hatását” vizsgáló teamben (ismét alprogramvezetőként). Ha agy, akkor élet, akkor egészség, akkor gyógyszer. “Ne piszkálja, majd én megnézem. Értek hozzá, itt már orvost is öltek” – jut eszembe valahonnan, valamiért.

Vagy itt van “A nemzeti kultúra az informatika korában” című program (egyik vezetője maga az elnök, nem tudom, sokat szabódott-e, amikor kiadta magának ezt a megbízatást), amelynek egyik kutatási (ismétlem: kutatási; egyszóval kutatási!) területe a külföldi magyar kultúra és a magyar állam, s e programot Berényi Dénes, a debreceni Atomkutató igazgatója, az Akadémia rendes tagja, jeles atomfizikus vezeti. Hiszen minden anyagi, az anyag legkisebb része az atom (na jó: nem a legkisebb, de része), miért ne vezethetné ő ezt (vagy, ami azt illeti, bármelyik) kutatást? (A kutatás egyébként két részből áll: “1. Az elnöki bizottság működése, rendezvények, kiadványok, kapcsolattartás, külső és magyar tiszteleti tagok; 2. Domus Hungarica Scientarium et Artium”, ami nem más, mint egy új ösztöndíj. Ideje átértelmeznünk mindazt, amit eddig a kutatás szó alatt értettünk.) Miért gondolja akárki, aki ezt a feladatot éppen Berényi Dénesre tartotta érdemesnek bízni, hogy az atomfizikusok különösen verzátusak a külföldi magyar kultúra témakörében? És vajon így gondolja-e maga Berényi Dénes?

 

 

 

Még sorolhatnám a példákat. Csak egyet nem értek. Csendes vasárnap délután, mikor ezeknek a kitűnő tudósoknak szöszke unokái a nagypapa mellé kuporodnak, s faggatják a jó nagypapát (nagymamát), hogy hogy is van ezzel a nemzeti startégiai programmal, s elálmélkodnak, hogy mi mindenhez kell egy bizonyos rangon felül érteni – nos, ha a jó nagypapák (nagymamák) belenéznek azokba az ártatlan kék szemekbe, ki merik-e mondani, hogy igen, én ezt is tudom, igen, én ehhez is értek, igen, én ebben is döntök?

Emlékezetes (noha szerencsére nem visszatérő) álmom, hogy a zsúfolt Zeneakadémia színpadán állok, feszült csend van, minden szempár rámszegeződik, s várják, hogy végre elkezdjem – a klarinétszólót. Pedig a klarinét azon hangszerek egyike, amelyeket még soha nem is próbáltam megszólaltatni. Már nem is emlékszem, hogy álmomban meztelenül álltam-e ott, vagy sem – mindegy is, a kínosságot, a megaláztatást, a szégyent fokozhatatlannak éreztem. (Hogy ehhez mit szólna Zsiga bácsi a Berggasséről, azt hagyjuk.) Ez az álmom akkor szokott eszembe jutni, amikor olyasmivel próbálkozom, amihez egyáltalán semmit nem értek, s ez valahogy napvilágra kerül. Ilyenkor csaknem ugyanúgy megrémülök, mint annak idején, álmomban.

Nem írhatom elő, nem is tanácsolhatom, hogy kinek milyen álmai legyenek. Csak remélni tudom, a közjó és a nemzet üdve érdekében, hogy nem mindenkinek úgy rezdül a lelke, ahogyan az enyém. Nem várom el, hogy mások is gyanakodjanak a hierarchiákra, a pozíciókra, a rangokra, s az általuk diktált különös magatartásformákra. Én magam sem gyanakszom mindig. Csak arra volnék kíváncsi, hogy a rangok birtokosai hogyan viszonyulnak ahhoz, ha helyzetük arra kényszeríti őket, hogy (meztelenül vagy sem) hangversenyteremben klarinétozzanak (feltéve, hogy – ahogyan én – nem tudnak klarinétozni). Van-e annyi humoruk vagy szégyenérzetük, hogy felismerjék az őket erre rászorító rendszer abszurditását? Ha igen, nincs minden veszve. Hátha egyszer megérjük még a posztfeudalizmust.

Magyar Narancs 1997