A megtámadottak pártján

Engem mindig arra tanítottak, hogy akit bántanak, rágalmaznak, támadnak, azt meg kell védeni, azt legalábbis szánni kell, de még jobb, ha nyilvánosan kiállunk mellette.

Ezért ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy az MTA Akadémiai Kutatási Pályázat Titkársága teljes szolidaritásomat bírja, életemet és véremet, rám mindig számíthatnak.

Az történt ugyanis, hogy az MTA múlt év végén kiírta, annak rendje és módja szerint, az akadémiai kutatási pályázatokat (AKP). Az űrlap (amely vigyázat! nem másolható!) 500 kemény magyar forintba került, de hát a tudósoknak telik, az Akadémia pedig éppen úgyis éttermet készül építeni, minden fillérre szüksége van. A pályázatokat télen-tavasszal elbírálták, az értesítések áprilisban megérkeztek.

Mármost lehetnek, sőt tudom is, hogy vannak olyan megátalkodott, gonosz, aljas emberek, akik arról suttognak, hogy a pályázatok elbírálása nem volt tisztességes, hogy kebelbeliek juttattak nagy pénzeket kebelbelieknek, hogy az egész AKP-cécó nem más, mint a jó előre lezsírozott pénzelosztás álcázása.

Ezekből a visszataszító rágalmakból persze egy szó sem igaz. Mégis, nehéz helyzetbe került az AKP talpig becsületes Titkársága, hiszen igazát csak úgy bizonyíthatná, ha az elbírálás folyamatába betekintést engedne. Ha, teszem azt, lehetővé tenné, hogy a pályázók (az elutasítottak is) megkapják bírálóik jelentéseit; ebből sokat okulhatnának, felmérhetnék a szempontokat, átgondolhatnák terveik gyenge és erős pontjait.

A Titkárság azonban hű elveihez. Tájékoztatása szerint Nyugaton sem mindenütt szokás a pályázatokról adott véleményt a pályázóhoz eljuttatni, s ők ezt a megoldást követik; másrészt kis ország vagyunk, szűkek a szakmai közösségek, a pályázók úgyis felismerik azt, aki elbírálta tervezetüket; harmadrészt sok pályázat kapott magas pontszámot, ezért bizottságok állapították meg a végső sorrendet, a bírálatok önmagukban nem volnának eléggé informatívak. Szóval: nem. A bírálat, a folyamat hadd maradjon az ő titka.

A rendzavarók, a bajkeverők, a rosszhiszeműek meg erre azt suttogják a sötét intézeti folyosók mélyén, hogy egy közpénzekből működő szervezetnek azért mégiscsak arra kellene törekednie, hogy elosztási mechanizmusait minél átláthatóbbá tegye. Erre könnyedén válaszolhatunk: a pályázat végeredménye közzé lesz téve, tessék elolvasni, ott és úgy van a pénz elosztva. Miért kell ennél többet tudni? Azután ezek a felelőtlen elemek felhoznak valami régi esetet is, hogy állítólag az OTKA egy illetékese hat éve megígérte volna (ráadásul egy nyugati tudományos lapban), hogy angolul is be lehet majd adni a pályázatokat, s így immár nem csak a hazai szűk szakmai közösségek vehetnek részt az elbírálás kényes folyamatában. (Azóta bizonyára változott a koncepció: most nyilván a nyugati tudósokat próbálják megtanítani magyarul.) De hát az AKP nem OTKA, magyar embernek magyar legyen a bírája, a kirelejzumát. És csak nem fogunk összeveszejteni egymással remek tudósokat, magyart a magyarral? Végül pedig hallani olyan érvet is, hogy a túlságosan nivelláló, általában magas pontszámokat eredményező, s ezért a döntéshozatalban nem sokat segítő bírálói jelentések részben a bírálókra, részben a szempontokra vetnek rossz fényt, s hogy a korrupció és az urambátyám melegágya volna az, ha ezt a rossz elbírálási rendszert egy bizottság ütné helyre, igazítaná ki. Nevetséges: miért volna baj az, ha a magyar tudomány színvonala egységesen oly magas, hogy csak magas pontszámok születnek? És miért ne lenne illetékes egy garantáltan tisztességes szakemberekből álló grémium a végső döntés meghozatalára?

Mondom, én teljes mellszélességgel a nehéz helyzetbe került AKP Titkárság mellett állok. Most, néhány nappal az MTA közgyűlése előtt talán ezzel is segíthetek. A többi az ő dolguk.

Magyar Hírlap, 1997.