Magyar, szürke

Egy szép, november eleji napon, mint a napilapok hírül adták, Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke ellátogatott egy párthoz. Mindegy is, hogy melyikhez. Egyébként én például tudom, meg is mondanám, de minek. (Az MDF-hez.) Teljesen érdektelen. Ezek a pártok mind egyformák, semmi különbség nincs közöttük, Glatz mehetett volna, mondjuk, az MSZP-hez is, a MIÉP-hez is, a Munkáspárthoz is. Gondolom, kinyitotta a telefonkönyvét, és vaktában rábökött egy pártra a sok közül. Odament, aztán körülnézett, és odanyilatkozott, hogy, idézem, “nem lehet kijelenteni, hogy egyértelmű különbségek lennének a pártok között”.

Hát ha nem, nem.

Ennek fényében azután az is érthető, hogy az elnök azt is kifejtette: az Akadémia nem szeretne politizálni. Igaza van, ilyen körülmények között nem is lehet. Ha az egyik párt olyan, mint a másik, ha a  pártok egyetlen, szürke masszává olvadnak össze, ahol nincs sem fekete, sem fehér, a többi színről nem is beszélve, akkor ha akarna, sem politizálhatna a tudós testület. Jó, meglátogatni lehet őket, elnökségükkel tárgyalni, miegymás, de semmi több.

Én is akadémiai dolgozó vagyok, az elnök az én elnököm, engem képvisel. Ezért különleges figyelemmel olvastam, ugyanezen híradásokban, miszerint “Magyarországon még nem fejeződött be a rendszerváltozás”, ami az előzőekből egyenesen következik, s amiből, másfelől, az előbbiek egyenesen következnek. Ha egyszer nincsenek megkülönböztethető pártok, akkor a rendszerváltozás nem ért véget, és vica versa. Most akkor ez is tisztázódott, akadémiai elnöki szinten. Őszinte örömmel tölt el, hogy az Akadémia (amely nem politizál) végre letette a garast ebben a régóta húzódó és makacsul újra meg újra fellángoló vitában, amely a hazai tudós közvéleményt olyannyira kínozza.

De még mindezek mellé kaptam egy igen hasznos útravalót is az én elnökömtől. Megtudtam, hogy hogyan képzeli el ő az MTA legfontosabb feladatát. Íme: “mozgósítani a szürkeállományt a nemzet számára alapvető stratégiai kérdések megválaszolására”. Ez, mi tagadás, kíméletlen önvizsgálatra késztet (s úgy remélem, az Akadémia összes munkatársát is): vajon azok a kérdések, amelyeket mindezidáig meg akartunk válaszolni, vajon stratégiaiak voltak-e? Nem csak afféle taktikaiak? Alapvetőek? Nem csak felszínesek, nem efemerek, nem jelenség-szintűek, másodlagosak? És vajon a nemzet számára voltak-e azok? Vagy esetleg (horribile dictu) a tudomány, az emberiség, egy másik nemzet, a megrendelő, Mari néni számára? Egyforma nemzeti-stratégiai kérdések (alapvetőek!) lesznek-e feltéve a fizikusnak és a zenetudósnak? Egyáltalában: elgondolkodtunk-e valaha, úgy mélyen, igazán, hogy hát mik is “a nemzet számára alapvető stratégiai kérdések”? Nem ezzel kellett volna kezdenünk tudósi pályánkat? Vagy legalábbis évente egyszer összeülni, tisztázni ezt a dolgot, s ennek szellemében munkálkodni tovább? Legalább most ne késlekedjünk: esetleg külön kutatóintézetet kellene létesíteni ezen kérdések megfogalmazására, különben továbbra is sötétben fogunk botorkálni, helytelen irányba. (Mert az persze kizárt, hogy ezeknek az alapvető stb. kérdéseknek bármi közük volna a politikához – az Akadémia nem kíván politizálni.) S végül: nézzünk csak magunkba: mozgósítottuk-e kellőképpen a szürkeállományt? (Mellékkérdés: a sajátunkat? másokét?) Ha igen, akkor ezen (alapvető stb.) kérdések megválaszolására mozgósítottuk-e? Vagy csak úgy, öncélúan, hogy mozogjon?

Súlyos, szívbemarkoló kérdések, így a rendszerváltozás befejezése előtt, egyforma pártokkal körülvéve. De már látszik a pisla fény, az én elnököm, aki engem képvisel, utat mutat. Csak semmi politika, viszont előre az alapvető nemzet-stratégiai kérdések szürkeállomány-mozgósítása felé. Úgy legyen.

HVG, 1996.