[1] Ez a Magyar Tudományos Akadémia I. (Nyelv- és Irodalomtudományok) Osztálya; az Osztály tagjai a szakterület akadémikusai. Az Osztály elnökből és tagokból áll.

[2] Az MTA I. Osztálya – ahogyan az Akadémia minden egyes tudományos osztálya – állást foglal abban az ügyben, hogy bárki, aki kezdeményezi doktori eljárásának lefolytatását, alkalmas-e a doktori címre. A jelentkezőnek tudományos fokozattal kell rendelkeznie (kandidátus, PhD), és be kell nyújtania egy disszertációt, valamint igazolnia kell (önéletrajz, publikációs jegyzék, hivatkozások jegyzéke segítségével), hogy olyan tudományos tevékenységet fejtett ki, amely őt a doktori cím elnyerésére alkalmassá teszi. Az itt következő állásfoglalás doktori ügyben született, az I. Osztály 2008. április 28-i ülésén.

[3] Az én doktori ügyemről van szó. Irodalomtörténész vagyok, az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. 2007 szeptemberében benyújtottam értekezésemet és a megfelelő mellékleteket a Doktori Tanács Titkárságához. Ez után a doktori kérelem mindig az illetékes bizottsághoz kerül („első fokon”) – az enyém az Irodalomtudományi Bizottsághoz. Az Irodalomtudományi Bizottság viszonylag nagy grémium (úgy 30 ember), amelyben a köztestület irodalomtudós tagjai vannak – többségükben akadémiai doktorok, de kandidátusok és PhD fokozattal rendelkezők is; ez utóbbiak nem szavazhatnak, de minden vitában részt vehetnek. Az akadémikusok ex officio részt vehetnek bármelyik bizottsági ülésen, és természetesen szavazhatnak is. Az eljárás úgy fest, hogy két előterjesztő elmondja a jelölt munkásságáról kialakított véleményét, a Bizottság tagjai vitáznak, majd állást foglalnak abban, hogy engedik-e megindulni a doktori folyamatot. Én ezen a szűrőn 83%-os eredménnyel jutottam túl (legalább 66 %-ra volt szükség).

[4] Az Osztálynak a döntést csakis a tudományos munkásság alapján kell meghoznia. A megítélés az I. Osztály ügyrendje szerint (Ügyrend az MTA I. Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának az MTA doktora tudományos cím megszerzéséért indított eljárásban való közreműködéséről) a következőképpen kell, hogy történjen (Ügyrend 9., 2.): „Az előterjesztő nyilatkozata után az osztály elnöke a vitát megnyitja. Először az osztály tagjainak kérdéseire válaszol az előterjesztő. Ezt követi az érdemi vélemény kifejtése a kérelmező tudományos munkásságáról.” - Ugyanez a Doktori Szabályzatban (2. rész, 16., 3.), amelyre az Ügyrend is utal, így hangzik: „a kérelmező tudományos munkásságáról (habitusáról) szóló állásfoglalás, továbbá a doktori cím odaítéléséről szóló javaslat kialakítása érdekében az osztály zárt tanácskozásban […] hoz határozatot.”

[5] Ez csak annyit jelent, hogy titkos szavazás volt, és így döntöttek.

[6] Figyelem, csak kicsit egyszerűsítsük a mondatot: K „tudományos munkássága alapján” „nem alkalmas a doktori cím megszerzésére.” Tehát azért, mert olyan kevés a tudományos munkásságom. Nem untatnám az olvasót „tudományos munkásságom” ismertetésével, de azért van legalább három szigorú értelemben is tudományos könyvem, több szerkesztésem stb. De csitt! Nem az én érdemeim itt a fontosak, lehet, hogy az I. Osztály szigorú mércéjének nem felelek meg, ezt el kell fogadni. Nyilván majd indokolják is, addig is csendesen szipogok.

[7] Amúgy persze sokkal többen vannak; 25 akadémikus van, és meghívottként például az Irodalomtudományi és a Nyelvtudományi Intézet igazgatója is jelen szokott lenni. A 25 tudósból akad néhány, aki hajlott kora miatt nincs ott minden osztályülésen.

[8] Tehát öt akadémikus úgy gondolja, hogy semmilyen értelemben, egyáltalán nem, távolról sem nem olyan az én tudományos tevékenységem, hogy annak alapján alkalmas lennék a tudomány doktora cím megszerzésére. Tovább hüppögök. Fene magas az akadémikus urak mércéje.

[9] Az előterjesztőnek az a dolga, hogy továbbítsa az Irodalomtudományi Bizottság véleményét – már amennyiben azzal egyetért; ha nem, ezt jeleznie kell.

[10] Ezt nekem nem szabadna tudnom, de persze tudom. Két kiváló irodalomtörténészről van szó, mindkettőt igen nagyra becsülöm, régen ismerjük egymást, és nagyon szívélyes viszonyban vagyok mindkettőjükkel. Az Állásfoglalásban – már amilyen formában én láthattam – a nevük ki volt takarva. Pssszt, titok. Még megtudják az amerikai kémek vagy a nyugatnémet diverzánsok.

[11] Jó, ilyen kis betűhiba mindenkivel előfordul, csak olyan murisnak találom, hogy a „nyomor” szó ilyen szépen beszüremkedik itten.

[12] Vagyis: kedves kollégáim nemcsak (1.) saját pozitív véleményüket fejtették ki (elfogultságból), hanem nézeteik egyúttal (2.) a két bizottsági előterjesztő kedvező állásfoglalásával is harmonizálnak; de még (3.) a Bizottság vitáján is – ezek szerint – csupa olyasmi hangzott el, ami mellettem szólt. Ennek megfelelően (4.) a Bizottság egésze úgy foglalt állást, hogy az eljárás megindulhat: megvédhetem a benyújtott doktori értekezésemet, és ha ezt sikeresen teszem, a tudomány doktora lehetek.

[13] Akinek neadjisten a jeles francia szociológus, Bourdieu habitus-fogalma jutna eszébe, vagy (pláne) valamiféle lélektani kategória – az gyorsan felejtse el. Az akadémiai szóhasználatban a habitus a tudományos tevékenységet jelenti. Vagyis… azt jelenti? Szóval, eddig azt gondoltam, szinonimája a tudományos munkásságnak, meg még a tudományszervezésnek, meg még az oktatási tevékenységnek – mindannak, amitől a tudós tudós lesz. Nem tartozik bele a bőrszín, nem, lakóhely, ilyesmi; de az sem, hogy ólomkatonákkal játszik-e szabadidejében, vagy pókerezik; semmi kapcsolata a politikai nézetekkel és így tovább. Ami azt illeti, ebben a tévesnek bizonyult hitemben az is megerősített, hogy a habitus szó nagyon ritkán fordul elő ugyan az Akadémia szabályainak szövegében, de mindig olyasmit jelent, amire az imént utaltam. A Doktori Szabályzatban (D.Sz.) II. rész, 13. (1): „A Doktori Tanács hatáskörébe tartozik különösen: […] [a] kérelmező személyi alkalmasságának (habitusának) megállapítása tudományos munkássága alapján […]” vagy: D. Sz.  II. rész, 16. (3): „a kérelmező tudományos munkásságáról (habitusáról) szóló állásfoglalás […]”. Az I. Osztály Ügyrendjében a szó csak a néprajztudománnyal kapcsolatosan fordul elő; és nem szerepel a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1994. évi XL. Törvényben, a Magyar Tudományos Akadémia Alapszabályában és az Akadémiai Ügyrendben sem. De – úgy látszik – nem volt igazam. A habitus más, számomra eddig ismeretlen elemeket is tartalmaz. Mindjárt kiderül, tessék kicsit várni, és újra a főszövegre fordítani becses figyelmét. Köszönöm.

[14] A „felidézték” azért túlzás. Megható volna, de azért (még?) nem fújják kívülről ezeket. Úgy tudom – mert azért kiszivárognak hírek a titkos ülésről –, hogy az egyik akadémikus kiosztott kettőt publicisztikáimból. Nehéz volna ezt puszta „felidézésként” elkönyvelni, de hát a szavak jelentését illetően már nagyon elbizonytalanodtam.

[15] Nem (vagy csak ritkán) szoktam saját szövegeimet újraolvasni, de most megtettem. Szerintem igen ironikus és mulatságos írások, nem szégyellem őket. Viszont egyik sem (vagy egyiknek „az éle” sem) irányul „az MTA ellen”. Ugyan, dehogy. Mindegyik arról szól, hogy tiszta, világos funkciót kell adni az Akadémiának; hogy a hatalmi és tudományos szempontokat nem kellene összekeverni; meg sokszor emlegetem azt is, hogy talán az akadémikusoknak nem kellene minden teljesítmény nélkül nagyon komoly pénzeket kapniuk havonta, miközben a kapuk előtt állnak a fiatal kutatók, a kiadókban porosodnak a megjelenésre váró könyvek, és vidékre nem szabad telefonálni az intézetekből. Ilyesmi. Ez nem „az MTA ellen”, hanem a jelenlegi szabályozások, szokások, mentalitások, attitűdök ellen irányul. – Nem szánom önreklámnak, de ha az olvasót nagyon érdekli, megnézheti például a Magyar Narancs 1997-es évfolyamában a Rang című írásomat, Az Akadémia körül címmel pedig az ÉS 1997-es évfolyamába írtam. Hogy éppen ezeket látta-e a T. Osztályülés, azt nem tudom.

[16] Az akadémiai doktori címre pályázom; ennek „létrehozása” messze, a történelmi múltban történt, akkoriban én nem írtam még publicisztikát. És eszem ágában sem volt – ennek megfelelően – a létrehozása ellen szólni. Ráadásul – finoman fogok fogalmazni, de azért értsük jól – közönséges tévedésről van szó: soha nem írtam a (már létrejött) akadémiai doktori cím ellen. Mondom: soha. Ugyan szerte a nyugati világban hírét sem hallották, de mindegy; nincs nekem ezzel semmi bajom, még egy állomás az ember tudományos pályáján.

[17] Ez értelmezés kérdése, nehéz nekem vitáznom ezzel – mást meg persze mit érdekel – : nem szoktam indulatos lenni, legföljebb ironikus. Vagy gúnyos.

[18] Ki lettem oktatva etikából. Például ezt sem tudtam – hogy az Osztály ülése arra is szolgál, hogy a tévelygőket erkölcsi kérdésekben helyreigazítsa. Nyilván megteszik ezt az akadémikusok szűk körben, egymás között is, de ha bárki hozzájuk fordul – bármilyen ügyben, hiszen én például a doktori eljárás során jutottam az Osztályhoz – szívesen megmondják, mi etikus, mi nem. Szóval ezek szerint ha támadnám a doktori cím intézményét – ami, írtam: tévedés - , akkor meg se próbáljak doktor lenni? Miért is ne? Ha egyszer (részben) ezzel jár a tudományos elismerés, az előremenetel, egyáltalán: a mostani állásomban való huzamos megmaradás – miért ne fogadhatnám el a fennállót? Azért, mert kompromisszum? Hát igen, mi tagadás. Nem tudtam, hogy ilyen felforgató, forradalmár gondolkodók az akadémikusok., hogy etikátlannak tartanak minden kisebb-nagyobb megalkuvást.  – És ha ilyen ronda, etikátlan, megalkuvó fráter vagyok akkor ezek a rút jellemvonásaim, az Osztály értelmezése szerint „a pályázó habitusát érintik”. Rossz ember, etikátlan ember ne legyen doktor. Egyet is értenék ezzel, lehet kezdeni a felülvizsgálatokat, mindenki lásson neki az önéletrajzok és önkritikák írásának, esetleg etikai tesztet készít majd valami különbizottság és így tovább.

[19] Igen, tényleg a Bizottság titkára voltam egy darabig. Mármost miért szerepel itt az a kitétel, hogy ezt megemlítem az életrajzomban is? Miért fontos ez? Szégyellnem kellene? (A Bizottságot vagy a titkárságot?) Kissé sugalmazó kezdete a mondatnak, ugorj csak vissza, olvasó, mindjárt megérted, miért mondom ezt.

[20] Előre felhívnám a figyelmet arra, hogy ami a mellékmondatban következik, az nem „közismert tény” (nem is tény, de most nem ez a lényeg). Nem vagyok olyan nagyképű, hogy azt gondolnám: cselekedeteimet árgus szemekkel figyeli a nagyvilág. Ami itt következik, az szűk szakmai körben volt legfeljebb „közismert”.

[21] Újabb tévedés. (A fenti nagyon finom megfogalmazáshoz hasonlatosan.) Nem ez történt. Én magam mondtam le a funkcióról, bár igaz, hogy voltak kifogások, kritikai észrevételek, mert az adminisztratív teendőket valóban olykor késéssel láttam el. Nem postáztam valamit (vagy nem mindenkinek), későn küldtem valami mást, és így tovább. Mi tagadás, sokat dolgoztam (eszerint nem a habitusom építésén), pécsi tanszékvezetésem, oktatásom és budapesti főállásom rendkívül igénybe vette az időmet. Lehet, hogy nem mentség. Mindenesetre én jogosnak éreztem a kritikákat – tehát lemondtam. Magamtól. Soha, senki nem szólított fel erre.

[22] Most akkor tessék kicsit felpillantani megint, az Állásfoglalás elejére: „tudományos munkássága alapján” mondta ki az Osztály a pályázóról, hogy nem alkalmas. Akkor tehát a publicisztikai munkásság vagy az adminisztratív munka része (vagy lényeges része) a tudományos munkásságnak. Ha rosszul végzem ezeket, nem vagyok alkalmas. Vagyis… nem egészen. A publicisztikát például egészen jól csináltam (különben nem figyeltek volna fel rá), és az Osztály nem is állította ezt. A titkári teendőket, tény, gyengén láttam el. A dolgok tehát összetettek. A publicisztikai tevékenység önmagában volna oka az alkalmatlanságnak? Nyilván nem, ha dicsértem volna az Akadémiát, akkor nem számítana alkalmatlansági tényezőnek (és akkor nem volna része a tudományos munkásságnak?). A titkári tevékenység beolvasztása a „tudományos munkásság” körébe ismét érdekes tévedés. Nyilván arról van szó, hogy a tudományban oly gyakran szükségessé váló szervezési, adminisztrációs, kommunikációs feladatok volnának a „habitus” részei. És akkor vajon egy bizottsági titkári munka semmissé teszi a többi szervező tevékenységemet – például a tanszék élén, vagy amikor külföldi és belföldi konferenciákat sikerült lebonyolítani, vagy folyóirat szerkesztőjeként tettem a dolgom? Mégiscsak meg kellett volna becsülnöm azt a titkári stallumot! Kár, hogy most kell megtudnom: minden ezen múlt!

[23] Ez persze már nincs benne az Állásfoglalásban, csak azért írtam ide, mert részint tényleg vége, részint meg volna még egy kis mondanivalóm. Az Állásfoglalás arról árulkodik, hogy nehéz olyasmit feltételezni, ami meg ne valósulna – a kilátások, mondhatni, páratlanok. Soha nem gondoltam volna, hogy ironikus bírálataim miatt az Akadémia urai visszavágnak. Megtették. Igazolták – bőségesen, túlzóan, már-már hihetetlenül – amit írtam (vagy írni akartam, vagy írhattam volna). Amikor e sorokat rovom, a dolgok itt tartanak – és nem tudom, hogy igazában mit akarjak. Ha valahogyan visszajut a kérelmem az Osztály elé – ugyanezek az akadémikusok ülnek majd ott. Vagy hagyjam a csudába, legföljebb nem leszek doktor?