Ketten játsszák: az Intézmény és az Állam. Az első lépésben az Intézmény pénzt kér; az Állam dörmög az orra alatt, beletúr a költségvetésébe, és kiguberál valamennyit. A következő lépésben az Intézmény feljajdul, ellehetetlenülésről beszél, és megint a markát tartja. Az Állam ekkor már összevonja szemöldökét, fel is csattan: majd akkor, ha kevésbé pazarolsz, átalakítod magad, karcsúsítasz, funkciódat pontosan meghatározod, és piackonform leszel. Különben is, szerezz magadnak, ha annyira kell. Az Intézmény erre elkészít néhány átalakítási-iránymutató-tervezetet (szakértőit megfelelő díjazásban részesíti), albizottságokat küld ki, amelyek (illő honorárium fejében) átgondolnak, sebtiben nyugdíjaz, elküld egy pár gyengét (érdekérvényesítésben vagy teljesítményben gyengét – e kettő korántsem mindig azonos), és ismét nyújtja reszkető tenyerét. Az Állam sziszeg, morgolódik, és ad. A harmadik lépésben az Intézmény vészjósló, síri hangon szólal meg: az ellehetetlenülés, kedvenc szava, nem maradhat ki szózatából. Az Állam nyomdafestéket nem tűrő mozdulatot tesz, és kétszeresen begombolja viharvert költségvetését. Az Intézmény panasza azonban nem csitul: nemzet-, kultúra- és tudományellenesnek bélyegzi az Államot, az alapvető nemzeti (kulturális, tudományos) értékek védelméről, jövőnkről, hagyományainkról, Európáról szipog, és immár maga mögött tudhatja minden alkalmazottját, munkatársát, dolgozóját csakúgy, mint a közvélemény többségét (végtére is, ki ne akarná megmenteni a nemzetet, kultúrástul, tudományostul? és, végtére is, ki ne akarna több pénzt?). Az Állam maga is meghatódik, mintegy révületben csak kinyitja azt a nyomorult kis költségvetést, és átnyújtja a zsozsót.
Gondolhatunk akár a Magyar Televízióra, akár az egyetemekre, akár a Magyar Tudományos Akadémiára. A koreográfia, a játék forgatókönyve igen hasonló.
De maradjunk csak az Akadémiánál. Az Akadémia elnöke azért lobbizik, harcol, szónokol, azon dolgozik és azért mozgat meg minden követ, hogy pénzt, minél több pénzt szerezzen intézményének. Ki ne állna mellé? Ki ne mondaná, hogy a tudományra márpedig sok, minél több pénzt kell áldozni? Ki merné kétségbe vonni, hogy a tudomány magas fokú művelése szent nemzeti ügy, jövőnk záloga?
Na ugye. Senki. Én sem. Csakhogy úgy gondolom, nem az az igazi kérdés, hogy mennyi a pénz. A megfelelő anyagi támogatásért folyó Intézmény-Állam párharc csak akkor ítélhető meg, ha tisztázzuk, hogy voltaképpen miféle intézmény kéri a pénzt és mire; ha teljesen világosak a pénz elköltésének, felhasználásának, további szétosztásának szabályai, csatornái, feltételei. Az, hogy az Akadémia, a televízió, az egyetemek stb. a nemzeti kultúra stb. letéteményesei, s hogy úgy, ahogy vannak, tökéletesen be is töltik ezt a funkciójukat, nem axióma, hanem megvitatandó tétel.
Itt az ideje elkezdeni ennek a megtárgyalását. Először is adódik, hogy az intézmények fejére olvassuk pazarló vagy diszfunkcionális működéseiket. Természetesen kapásból tudjuk sorolni a nyugtalanító híreket, kiszivárogtatásokat, pletykákat: a kihasználatlan eszközparkról, az elfolyó milliókról, a horribilis fizetésekről, az újrabútorozott felső vezetői szobákról, a fölösleges, semmittevő szervezeti egységekről, alkalmazottakról, adminisztrátorokról. Ami az Akadémiát illeti, hírlik, hogy jelentős összeget szánnak az akadémikusok fizetéskiegészítésére, s ahelyett, hogy a lerongyolódott intézményhálózat jutna valami kis pénzecskéhez (postára, számítógépre, könyvre), az Akadémia vezetése előnyben részesíti az akadémikusok gondtalan életének finanszírozását. Ezt nevezik konszolidációnak. (Igaz ugyan, hogy az akadémikusok pénze és az Akadémiáé az állami költségvetésben két külön tétel, de ez itt igazán nem érdekes.) Ugyancsak hallhattunk arról, hogy csekély 300 milliócskát különítettek el valamiféle nemzeti stratégiai kérdések vizsgálatára. Ezzel az Akadémia Állam Bácsinak akar kedveskedni, bebizonyítani, hogy azért a kis juttatásért, amit kap, ő megteszi a magáét a nemzet felemeléséért. Működik továbbá, az Akadémia kebelén belül, a Széchenyi Művészeti Akadémia; nem tudni, mennyi pénzt visz el, talán nem sokat, de azt is teljesen feleslegesen teszi.
(A bizonytalanság teljes; pontos adatokkal, sajnos, nem szolgálhatok. Noha köztestületi tag vagyok, engem az Akadémia nem szokott tájékoztatni arról, hogy mire költi az Államtól kapott költségvetési pénzét. Noha állampolgár vagyok, az Akadémia költségvetéséhez nem jutok hozzá, az illetékesek a Magyar Közlöny megfelelő számához utasítottak, ahol megtekinthetem a Magyar Köztársaság költségvetését. Köszi. Megjegyzem, aki manapság belép valamilyen klubba, egyesületbe, szervezetbe, nem győzi papírkosárba dobni a tájékoztatókat, beszámolókat, hírleveleket, meghívókat, ismertetőket. Az Akadémia legalább e tekintetben takarékosnak bizonyul.)
Lehet ezeken a dolgokon háborogni, kell is, hiszen a köz pénzéről van szó, valamennyiünk adóforintjairól. Ha elég zajt csapunk, még eredményt is elérhetünk: a tévé-kurátorok feneke alól talán kihúzzák az autókat, az egyetemek néha csökkentik az adminisztrációt, az Akadémia esetleg talonba teszi egyik fölösleges projektjét. (Bár így volna.) Ezzel azonban semmi nincs megoldva; sokkal komolyabbak a problémák, hogysem így túljuthatnánk rajtuk.
Maradjunk csak az Akadémiánál. Csöppet sem lehet csodálkozni azon, hogy az akadémikusok, akiknek finoman szólva is igen nagy beleszólásuk van a költségvetésből az Akadémiának leosztott pénz felhasználásába, szeretnének minél többet juttatni az akadémikusoknak. De azt is tudni kell, hogy az akadémikusok, megint csak finoman szólva, nem mindig a legkeményebben dolgozó, legaktívabb, leginnovatívabb kutatók. Vagy azok, vagy nem. Olykor igen, másszor nem. Akadémikusnak lenni cím; olyan, mint egy belső Kossuth-díj. De az Akadémián annak van hatalma, akinek címe van. A megbecsüléssel nem csak pénz jár – hatalom is. Az akadémiai intézetek sorsát olyanok határozzák meg, akik esetleg nem dolgoznak, nem is dolgoztak soha ezekben az intézetekben; azok, akik valamikori érdemeikért életre szóló címet és rangot kaptak, döntenek azokról a kollégáikról, akik minden évben (minden kísérletben, minden cikkben) megméretnek, s ha lazsálnak, bármikor kiakolbólíthatják őket.
Az akadémikusok persze nyilván a legtöbb esetben kiváló szakemberek, jóindulatúak és becsületesek. A hiba nem bennük van. Hanem abban a rendszerben, amely összekeveri azt az Akadémiát, amelyik címeket oszt, és ahová bekerülni a legkomolyabb tudományos elismerésnek számít, azzal az Akadémiával, amely a tudományok művelésére alapított akadémiai intézményeket működteti, amelynek az volna a feladata, hogy hatékonyan irányítsa, menedzselje és – igenis – kiszolgálja az ezekben az intézetekben dolgozó tudósok teljesítményét.
Éljenek soká az akadémikusok, és kapjanak sok-sok pénzt. De az Akadémia konszolidációja nem ez; az Akadémia intézményhálózatból áll, ahol (többnyire, remélhetőleg, amennyire telik) komoly kutatómunka folyik. Az akadémikusoknak szánt pénz óhatatlanul szembeállítja ezt az Akadémiát az akadémikusok (persze, dicső és felelősségteljes) grémiumával. Itt dönteni kell, és nem egyszerűen elosztási kérdésben kell határozni, hanem az Akadémia funkciója felől. (Márpedig ha a címmel-ranggal-hatalommal bírók hozzák meg ezt a döntést, akkor az eredmény nem lehet kétséges.) Az akadémia két típusa egyre kevésbé összegyeztethető.
(Megjegyzem, Glatz Ferenc “bankkkonszolidációs” hasonlata, amely oly viharos tetszést aratott az Országgyűlésben, igencsak sántít. A bankokat abban a tudatban konszolidálja az állam, hogy hamarosan saját lábukra állnak, és maguk termelik meg azt a nyereséget, amelyből a jövőben vígan megélnek. A tudománnyal ez soha nem lesz így. A tudományt mindig támogatni kell, államilag, magántőkéből, ahogy lehet. Aki ezt a hasonlatot elhiszi, semmit nem tud a tudomány működéséről; aki ezt a hasonlatot bedobja, félrevezeti a közvéleményt, még ha a legjobb ügy érdekében teszi is.)
Ami mármost a nemzeti stratégiai kérdésekre szánt 300 milliót illeti, arról írtam már (HVG 1996. november 7.), noha akkor még csak azt hittem, hogy félresikerült elnöki szlogenről van szó, amellyel plusz pénzecskét szeretne kiénekelni az állam zsebéből. Bebizonyosodott, hogy amit az ember abszurd viccnek szán (ti. hogy erre a célra esetleg külön kutatóintézetet lehetne létrehozni) kis hazánkban könnyedén valósággá válik. Fogalmam sincs, hogy ki, mikor döntött ennek a nemes, de tökéletesen értelmetlen célnak a kitűzéséről, megvalósításáról, szervezeti kereteiről; mondom, az ilyesmit nem kötik az egyszerű köztestületi tagok orrára.
A “nemzeti stratégiai kérdésekkel” nem pusztán az a baj, hogy ez a kifejezés valami végtelen űrt, legjobb esetben káoszt, rosszabb esetben ideológiai maszlagot takar, hanem az, hogy ezek “vizsgálata” vagy “megválaszolása” révén az Akadémia ismét tisztázatlan játszmába megy bele. Megint két funkciót kever, melyek közül csak az egyik a tudós testület sajátja. Az Akadémiának ugyanis tudományos kérdéseket kell feltennie és azokkal kell foglalkoznia; még a látszatát sem szabad keltenie annak, hogy hozott anyagból, megrendelésre dolgozik, hogy szolgáltató-kiszolgáló cég. Az Akadémia legfeljebb olykor, nagyon ritkán, muszájból vállaljon olyan feladatokat, amelyeket nem maga talál ki, amelyeket nem a tudomány maga diktál – és még ezek a kisiklások sem szerencsések. Azt hinni pedig, hogy ezzel bizonyítja nemzeti mibenlétét, elképesztő badarság. Az Akadémia attól nemzeti, hogy azt teszi, minél magasabb színvonalon, ami a dolga; ha világszínvonalon űzi a szervetlen kémiát, a matematikát vagy a zenetudományt.
Az ember (vagyis hát én) nem szívesen teszi szóvá még egyszer, amit már szóvá tett. De ha ugyanaz van, ami volt annak idején, akkor aligha tehet mást. Már 1993. elején bátorkodtam megírni, ugyancsak a HVG-ben, hogy az akkoriban kieszelt Művészeti (később: Széchenyi) Akadémia célkitűzése zavaros, anyagi bázisa tisztázatlan, és különben sem illendő a döglődő akadémiai intézmények zsebéből akár csak egy fillért is kihúzni ilyen célra. Most újra némi enervált közéleti vitácskát kavart, hogy a szegény, szerencsétlen Művészeti Akadémia (a Makovecz-Gyurkovics-féle) nem kapott a csúnya Állam Bácsitól pénzt, pedig az neki jár, mert a Széchenyi Akadémia bezzeg, lám, leakasztja a magáét a Magyar Tudományos Akadémiától, lévén az az ő anya- s apaintézménye, miféle kivételezés ez, hát miért nem egyforma minden akadémia, a mindenségit. A problema fel lett vetve, megszólaltak mindkét fél részéről, szóba került a kultúra állami támogatása általában, a két akadémia története, a közöttük feszülő ellentétek természete, tagságuk, politikai el-(nem! nem! soha!-)kötelezettségük. Csak egy nem.
Hogy az egész művészeti-akadémiázás úgy hülyeség, ahogy van.
Az ellen persze senkinek semmi kifogása nem lehet, hogy becsületes (vagy akár kevésbé becsületes) emberek, akik jó (vagy akár kevésbé jó) művészek, összejöjjenek, beszélgessenek, meghányják-vessék mesterségük gondjait, díjakat osszanak, kooptáljanak, tagságuk és tagsági díjuk legyen, a maguk módján, ha ahhoz van kedvük, nyomást gyakoroljanak, olykor kiálljanak ez meg az mellett, elítéljenek, elhatárolódjanak; meg minden ilyesmit, amit az efféle testületek csinálni szoktak. Ha az Országgyűlés úgy ítéli meg, hogy elég érdekes, hatásos, kellemes vagy hasznos dolog ez, akkor – amíg a jelenlegi elosztási rendszer van érvényben – ezt támogathatja is. De ha az Akadémiát magát nem klubnak, hanem tudományszervező-irányító intézménynek tekintjük, miért kellene egy efféle klubnak az Akadémia keretén belül működnie? Emellett csak homályos történeti-tradicionális érvek szólnának, amelyeket viszont súlyos hiba volna komolyan venni.
Annak idején úgy hangzott az új szervezet létrehozásának indoklása, hogy ez "lehetővé tenné, hogy a tudományok és a művészetek a maguk eltérő módján, de mégis együttes erővel segítsék elő művelődésünk nemzetközileg is elismert magas szintjének biztosítását" (Népszabadság, 1992. dec. 3.). Ah, be szép. De gondoljuk csak át.
Mert az igaz, hogy Széchenyi Akadémiája nagy súlyt fektetett a magyar nyelv és irodalom felvirágoztatására és védelmére, s hogy abban az Akadémiában helyük volt az íróknak, művészeknek, a szellemi (és nem feltétlenül tudományos) élet kiválóságainak. Rendben. A nyelv védelemre, megújításra és terjesztésre szorult, meg kellett teremteni a magyar nyelvű tudományosságot, alapvető szépirodalmi és tudományos műveket kellett lefordítani, és az irodalom intézményei a kor nyugat-európai szintjéhez mérve nem voltak megfelelőek. Csakhogy nagy kérdés, hogy ma mi az ördögöt kellene védeni a magyar nyelven és irodalmon; s hogy felvirágoztatásukról vajon tényleg éppen az Akadémiának kell-e gondoskodnia.
Beszéljük ezt meg komolyan. Tegyük félre a nemzeti rizsát, ne hülyítsük egymást zavaros szólamokkal. A magyar nyelvet beszélni kell, meg persze tanítani, és minél jobban leírni; ha vannak is, akik védelmére esküdnek fel, ez inkább tudásszociológiai, tudománytörténeti, ideológiai (rosszabb esetben elmekórtani) kérdés. A magyar irodalmat művelni kell, kiadni kell, olvasni kell; ehhez írókra (és, ha tetszik, az ő mindenféle szervezeteikre), könyvkiadókra, könyvtárakra, iskolákra, egyetemekre, könyvesboltokra van szükség – nagyon sok mindenre, de nem akadémiai grémiumra. Az Akadémia – most bizonyára nagyon érdekes és újszerű dolgot mondok – a tudomány művelésével foglalkozik. (Az irodalomtudomány művelésével is, természetesen; magam is ebből élek.)
A Széchenyi Művészeti Akadémia tagjai és tisztviselői bizonyára mind remek emberek, kiváló írók, művészek, zenészek. Nem velük van a baj. Hanem azzal, hogy ennek a testületnek a létrehozásával az Akadémia vezetése ismét maszatolt egyet azon a képen, amely az Akadémia funkcióit volna hivatva ábrázolni. Az igen jóindulatú értelmezés, ha úgy véljük, hogy négy évvel ezelőtt ideológiai-politikai alkuk vagy lobbyérdekek miatt kellett kieszelni ezt az egyletet. A helyzet sokkal rosszabb: nem bűnről, hanem hibáról van szó. Az Akadémia ugyanis nem volt hajlandó racionálisan megvitatni, hogy mi is ő voltaképpen. Úgy tett, mintha minden további átgondolás nélkül alkalmazni lehetne Széchenyi Akadémiájának célkitűzéseit a 20. század végén; mintha ezek a célok ma is, változatlanul, ugyanazok volnának (no jó, kiegészítjük kicsit az űrkutatással meg a számítógépekkel). Szép dolog a hagyománytisztelet, csak épp – ez esetben legalábbis – megspórolja az önvizsgálatot.
Tanulságokat levonni fölösleges is. Csak ismételni tudnék: nem kizárólag az elfagyizott pénzekkel van baj, nem csak ezekről kell beszélni, hanem arról a rendszerről, amely a pazarlást és funkciózavart lehetővé teszi, olykor egyenesen kikényszeríti; a pénzt, sok pénzt, minél több pénzt kérő, követelő, kikényszerítő nagy intézményeknek úgy kell átalakulniuk, hogy ezt az átalakulást ne azok hajtsák végre, akik konzerválásukban érdekeltek; s az átalakulást olyanoknak kell megvitatniuk, megtervezniük és jóváhagyniuk, akik olcsóbb, hatékonyabb és tisztább funkciójú intézményeket szeretnének. Nem tudom, kik ezek, és hányan vannak. De a vitát ideje elkezdeni.
Élet és Irodalom, 1997