Kosáry Domokos, az MTA elnöke példás gyorsasággal utasította vissza az MDF-nek azt a tervét, hogy a tudós testületet bevonják a “fehér könyvek” készítésébe. Az Akadémia, úgymond, nem vesz részt bűnlajstromok összeállításában. Az Akadémia tehát, a jelek szerint, meg kívánja őrizni politikai függetlenségét, nem hagyja magát beugrasztani holmi kampányakciókba.
Mindez nagyon derék, az elnök úr valóban határozottan és késedelem nélkül reagált; a függetlenség és a politikamentesség többször is deklarált céljaival pedig nem is lehet nem egyetérteni. Kérdések azonban bőven maradtak.
Az első például az volna, hogy mi vezetett ehhez a kínos visszautasításhoz? Persze, hogy egy kilátásba helyezett felkérés. Az MDF – vagy talán a parlament? – felkérte volna az Akadémiát, hogy vegyen részt az elmúlt 47 év helyi és országos bűneinek összeírásában. Azt kell azonban mondanunk, hogy az Akadémia számára nem maga a felkérés műfaja az, ami elfogadhatatlan. És valószínűleg éppen itt van a bajok gyökere. Hogy csak emlékezetből idézzük az utóbbi idők felkéréseit, létrejött az Akadémia kebelén belül az 1956 utáni történelmet feldolgozó grémium (bizottság vagy al-intézet); a kormányfő pedig felkérte a testületet a bős-nagymarosi monstrum környezeti hatásainak vizsgálatára. Az SZDSZ is pedzegette – az egyházi tulajdonok visszajuttatásával kapcsolatban – , hogy az Akadémia szakvéleményét kellene kikérni. Ki vitatná a kitűzött célok rendkívüli fontosságát? Csakhogy van abban valami különös, ha a történészek azért állnak össze, mert kormány- vagy pártkörökből erre ösztönzik őket (még ha munkájukba, terveikbe, módszereikbe nyilvánvalóan nem is szólnak bele), vagy ha biológusok, talajtani szakértők vízmérnökök és még ki tudja, hányféle szakember és tudós csapot-papot otthagyva új munkába fog – a kormány felkérésére.
Ha valaki különös utónevet szeretne adni gyermekének, az MTA Nyelvtudományi Intézetétől kell szakvéleményt kérnie, hogy anyakönyveztethesse. Márpedig az anyakönyvezésnek az égvilágon semmi köze sincs sem a nyelvtudományhoz, sem a magyar Akadémiához. Ez az állapot a felkérések szülte tipikus helyzet, amikor az Akadémia olyasmihez kénytelen (?) a nevét adni, ami fényévnyi távolságra van tőle. Persze, nem egészen ez a helyzet Bős, legújabb történelmünk vagy akár a bűnlajstromok esetében. Ezekhez valóban komoly kutatómunka szükséges, amely esetenként tudományos teljesítményként is elismerést érdemelhet. Csakhogy az Akadémiához fűződő kapcsolat még ekkor is igencsak kérdéses.
Mert tételezzük fel, hogy egy akadémiai tudományos intézetben komoly, alkotó munka folyik; akkor ebben az intézetben vannak tervek, a kutatók jó előre (esetleg évekre előre) tudják, hogy mivel akarnak foglalkozni. Ámde jön egy felkérés, amely vagy egybeesik a tervekkel és a folyamatban levő kutatásokkal, vagy nem. Mi van, ha nem? Miért kellene az intézetnek és kutatóinak félretenniük azt, amivel éppen foglalatoskodnak? Ne legyünk naivak: erre két okuk lehet. Ha jól megfizetik őket, vagy ha hatalmi szó miatt kényszerülnek rá. Nem tudunk arról, hogy a felkérők külön fizetnének a felkérteknek.
A hatalmi szónak talán nem kell olyan erősnek lennie, mert könnyen lehet, hogy a kutatókat szenvedélyesen érdekli a téma: biztos, hogy a vízlépcső és az 1956 utáni történelem a hozzáértő tudósok többsége számára vonzó, izgalmas problémát jelent. Külön szerencse, ha amúgy is éppen ezzel foglalkoznak. De ha nem? Akkor majd más munkájuk mellett tesznek eleget a megtisztelő felkérésnek? Nem valószínű.
És itt kezdődik a kérdések második bokra. Mert ki is fog pontosan eleget tenni a felkéréseknek? Az Akadémia? Az akadémiai kutatóintézetek? Az intézetek munkatársai? Vagy tudósok, akik az Akadémia intézeteiben dolgoznak? Ha jól értjük a készülőben lévő akadémiai törvénytervezetet, az Akadémia az akadémikusok testülete. Elvileg tehát a felkérésekre készített dokumentumokat akkor tekinthetjük hitelesnek, ha rajtuk az akadémikusok kézjegye szerepel. Márpedig nyilvánvalóan abszurd volna, ha a zenetudós-akadémikus garantálná a bősi környezeti ártalmakról szóló jelentés hitelét vagy az építész-akadémikus az 56 utáni történelem dokumentum-kiadásának szöveghűségét. Az akadémiai kutatóintézetek ugyancsak alkalmatlanok a felkérések teljesítésére. Nem vállalhatnak felelősséget az egészen más tárgyterülettel foglalkozó szakemberek kollégáik álláspontjáért. Szóba jöhetnek tehát az egyes kutatók – de miért éppen az Akadémia kebelén belül dolgozók? Hátha ők éppen erre nem érnek rá, mást csinálnak, vagy egyszerűen nincs kedvük ilyen kutatásokat végezni? Ha pedig mégis hajlandók, az akkor az ő akadémiai intézeti munkájukként fogandó föl?
Egyáltalán: mi szükség van az ilyen akadémikuskodásra? Miért éppen az Akadémia a felkérések címzettje? Erre két válasz is kínálkozik. Az egyik az, hogy ennek van hagyománya. Annak idején a párt volt az, amelyik ilyen-olyan kérdéskör feldolgozására szólította föl az akadémia intézeteit, amelyek olyankor villámgyorsan munkacsoportokat, osztályokat, albizottságokat hoztak létre, határidőre szállították a munkaterveket, jelentéseket, adatokat, mutatókat, bibliográfiákat. A másik ok pedig a tekintéllyel és a legitimálással függ össze. Ha az Akadémia (vagyis azok a tudósok, akik egy ilyen felkérésnek eleget tesznek és történetesen az Akadémia munkatársai) fontos döntések előkészítésében vagy a mai politikai állapotokra is hatást gyakorló oknyomozásban vesznek részt, azzal csak növekszik az Akadémia (az akadémikusok testületének) tekintélye. Az Akadémia (a tudósok) tekintélynövekedését az Akadémia (az akadémikusok testülete) azzal honorálja, hogy patinás, megszentelt nevét adja tevékenységükhöz. Másrészt az állam is (így a politikai vezetés is) belemegy abba a játékba, hogy az akadémiát Nagy Varázslóként tisztelje; cserébe a Nagy Varázsló jóindulattal meghallgatja és megválaszolja az állam kérdéseit.
Az Akadémia elnöke nagyon helyesen tette, hogy elutasította az MDF felkérését. Az igazi azonban az volna, ha egyszer s mindenkorra véget vetne annak a torz viszonynak, amit ez a felkérésesdi már megint kezd kialakítani.