Az MTA Doktori Tanácsa
elnökének és tagjainak
Budapest
2008. november
5.
Tájékoztatás
Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Professzor
Asszonyok és Urak,
ezt a levelet azért írom Önöknek, a Doktori Tanács elnökének és tagjainak, mert ügyem – tudniillik hogy az Irodalomtudományi Bizottság javaslata ellenére az MTA I. Osztálya nem talált alkalmasnak a doktori eljárás lefolytatására - hamarosan a Tanács elé kerül (az Akadémia honlapja semmit nem közöl a DT ülésezésének rendjéről, napirendjéről és határozatairól). Szeretném tájékoztatni Önöket a doktori ügyemben újabban történt eseményekről.
A továbbiakban kiemelem a legfontosabb megállapításokat; aki túl hosszúnak találja ezt a tájékoztatást, az érvelések és a megjegyzések sorát átugorhatja.
1. Az MTA Doktori Tanácsának elnöke, Palkovits akadémikus július 8-án kelt e-mailjében többek
között arról értesített, hogy „Megítélésem szerint az Osztály elutasító
határozatának indokolása szakmai szempontból nem kielégítő, ezért kértem az
Osztályt ennek pótlására.”
Sem a Doktori Tanácsra vonatkozó szabályokban – a doktori eljárásra vonatkozó ügyrendben - , sem sehol másutt nem találtam nyomát annak, hogy a Doktori Tanács elnöke visszautalhatja a határozatot (kiegészítésre vonatkozó kéréssel) az illetékes osztályhoz.
Helyesen.
Fel kell tételezni, hogy az osztály tagjai felnőtt, döntésképes emberek, akik
tisztában vannak döntésük súlyával és hatásával, a határozathozatal elveivel és
gyakorlatával, így fölösleges őket a felelősségteljesen meghozott döntés
felülvizsgálatára kérni. Ha már név szerint nem vállalják is a felelősséget –
hiszen a jegyzőkönyvből nem derül ki, hogy a nyílt szavazásban ki hogyan foglalt
állást - , testületileg nyilván tudják, mit tesznek.
Nem vet jó fényt ezért az I. Osztályra, ha ennek ellenére a határozat kiegészítésére szólítják fel, mintegy sarokba állítják – de ez legyen az Osztály baja. Ám ez a gesztus nem válik a Doktori Tanács elnökének dicsőségére sem - nehéz ugyanis nem úgy értelmezni, mint összekacsintást az Osztállyal: a Tanács jóindulattal figyelmezteti az igencsak gyengén teljesítő Osztályt. „Értem én – üzeni ez a kérelem - , hogy nem akarjátok doktori eljárásra bocsátani ezt az embert, ne hozzatok minket kínos helyzetbe, tákoljatok már össze valami más indoklást, mert ez kevés.” Ismétlem: ez a hiánypótlási kérelem ugyan semmilyen szabálynak nem felel meg, de hát a Doktori Tanács elnöke nyilván tudja, mit tesz.
Kérem Önöket, vizsgálják meg, szerepel-e az Akadémia bármilyen szabályzatában ez a visszautalási formula, s ha nem, tekintsék az I. Osztály második határozatát semmisnek; szíveskedjenek az I. Osztály első határozatát vizsgálni. Ha pedig tévednék, és mégis létezik ilyen formula, kérem, értesítsenek, hol.
2. Arra vonatkozóan, hogy ügyem hogyan (pontosabban: milyen feltételekkel) kerülhet a Doktori Tanács elé, volt egy levélváltásom Palkovits Elnök Úrral. Levelét úgy értékeltem, hogy a Hírszerző című internetes lapban velem megjelent interjút kifogásolta, és arra kért, hogy helyreigazítást kérjek – máskülönben, írta, ügyem nem kerülhet a Tanács elé. Éles hangon válaszoltam, az Elnök Úr pedig igyekezett elmagyarázni kérésének az okát: attól tartott tudniillik, hogy a Doktori Tanács ezt az interjút (és annak helytelen címét) az én rosszindulatom jelének fogja tulajdonítani. A levélváltás a mellékletben elolvasható.
3. Értesültem arról, hogy az Osztály élt is a pótlás lehetőségével: egészen új, eddig még nem szerepelt elemekkel töltötték fel az igencsak hézagos logikájú és igazságértékű indoklást. Szemmel láthatóan nemcsak hamis, de igencsak erőltetett magyarázkodás lett a végeredmény. Úgy is mondhatnám, hogy Palkovits elnök úr jóvoltából az I. Osztály kapott még egy lehetőséget, hogy ne váljon nevetségessé, hogy ne száradhasson rajta az a rosszindulatú és elfogult értékelés, amelyet habitusomról összehozni volt képes. A T. Osztály megragadta az alkalmat, s ahelyett, hogy visszavonta volna a negatív állásfoglalást – ha már semmi esetre sem tudhatja úgy kiegészíteni, hogy az bárki normális ítélőképességgel rendelkező tudós számára elfogadható legyen - , egy előterjesztés nyomán az Osztály elnöke olyan indokokat fogalmazott meg, amelyek eddig nem is kerültek elő.
Az I. Osztály ráeszmélni méltóztatott, hogy hiszen az én tudományos teljesítményem pocsék, egyáltalán nem felelek meg a követelményeknek.
- A kandidátusi értekezés megvédése óta nincs új monográfiám. Az előterjesztő ugyanis sem a kandidátusi értekezés könyv-változatát [1.], sem a doktori értekezésként benyújtott disszertáció könyv-változatát [2.], sem pedig egy tanulmánygyűjteményem összefüggő részeit [3.]sem tekinti monográfiának. Ismerek olyan megvédett nagydoktori értekezést, amely azonos volt egy korábban megjelent monográfiával, s ezen kívül még egy kötete volt a szerzőnek – akkor az én esetem miben különbözik ettől? Hogyan is számolunk? Ami a leadás pillanatában még nem jelent meg, az nem számít? És ami a kandidátusi védés után jelent meg, az sem?
- Elmarasztalható vagyok abban, hogy van, aki írásaimról másképp vélekedik (csaknem szó szerinti idézet). Van ugyanis egy olyan (N.B. abszolút elismerő) bírálat, amelyben halvány kétely fogalmazódott meg első könyvem hatókörét illetően. (Ambrus Judit, Az irodalom tette? Néhány megjegyzés Kálmán C. György Az irodalom mint beszédaktus című összefoglalása kapcsán, Literatura, 1994, 3, 334-339.) Rémes. Akkor biztosan rossz a könyv, és nincs is semmi értelme. És nyilván az összes nagydoktorra igaz az, hogy minden művüket osztatlan elismerés övezte, és soha senki nem vitázott velük, minden tekintetben egyetértettek műveikkel. Nem tudtam, hogy egész életemben erre kellett volna törekednem.
- Az előterjesztő megítélése szerint első könyvem „önálló kutatási eredmények nélkül” való – ezt még soha nem hallottam, a számos recenzió és hivatkozás sem erről tanúskodik, kandidátusi értekezésem bírálói éppen ellenkezőképpen gondolták. Régi könyv, számos hibája van – de nem tudom, az előterjesztő honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy ezt állítsa. Nem szoktam védeni saját műveimet, de ez – elképesztő.
- Első könyvem nem tekinthető tudományos értekezésnek, hiszen előszavában jeleztem, hogy van benne valami a „kiáltvány” műfajából is – értve ezen azt, hogy még lezáratlan, de ígéretes irodalomelmélet-történeti folyamatról van szó, amelyet sok tekintetben támogatásra érdemesnek tartok Az Osztály ezt akként értelmezi, hogy a tudományból kiiratkozik az a mű, amely nélkülözi „a tudományos kutatásban megkövetelt világos téziseket és azok tárgyszerű, a szakma szabályai szerinti verifikálását”. Aki azt gondolja, hogy első könyvem obskurantista, impresszionista, tudománytalan és semmitmondó, tisztességes tudományos vitában bebizonyíthatja. Ismétlem: kandidátusi értekezésem bírálói az ellenkezőképpen gondolták, a számos recenzió és hivatkozás sem erről tanúskodik. Aki a fenti érvet megfogalmazta, hazudik. Vagy bele sem nézett a könyvbe. Valamennyi, hiányzóként felsorolt elem igenis megtalálható a könyvben.
- Az Osztály fenntartja, hogy a Doktori Szabályzat 36. §-a értelmében publicisztikáim „a hazai tudományos életben betöltött szerepemet” teszik mélységesen elítélhetővé. Sőt az lett rólam kimondva, hogy publicisztikám „bizonyítatlan állításokkal támadta a Magyar Tudományos Akadémiát”. Ez a néhány szó legalább háromszorosan hamis: nem állításokat tettem (amelyek tudományosan igazolhatóak volnának), minthogy írásaim nem tudományos szövegek voltak, hanem vélemények. Véleményeim helytálló voltát közvetett módon bizonyítja, hogy szinte soha, senki nem szállt velük nyilvános vitába, ennélfogva soha, senki nem állapította meg, hogy állításaim bizonyítatlanok voltak (egyébként is: melyikek? sok publicisztikát írtam, azokban egyenként is sok állítás volt). És végül: soha, ismétlem: soha nem támadtam az MTA-t, még ha bizonyos működéseit, szabályait, szokásait és olykor irányítóit „támadtam” is.
- Ráadásul a fenti pontot az Osztály etikai kérdésnek tekinti, és visszautasítja azt az álláspontot, hogy az Osztály elmarasztalható volna ezen „etikai” kérdés felvetése miatt. Ugyan miért volna ez etikai kérdés? Aki az Akadémiát bírálja, holott az a kenyéradó gazdája, az szükségképpen erkölcstelen ember? Talán bizony pártunk és kormányunk is bírálhatatlan – hiszen számos tekintetben mégiscsak ők irányítják életünket? Vagy hazánk? Vagy Európa? Egyáltalán: Maul halten und weiter dienen?
- Második kötetemmel szemben az előterjesztés azt a megjegyzést idézi egy bírálatból, amelyet magam csak dicséretként tudok értelmezni: „a kötet szerzőjének a célja sem az egyértelmű válaszadás”. Ha ez az előterjesztő számára gondot jelent, esetleg egyenesen a mű hibájának tekinti „a szerző” efféle magatartását, akkor sajnos tudomány-elképzelésünk gyökeresen különbözik, minden bizonnyal áthidalhatatlanul. Nem hiszem, hogy a tudományban csakis az egyértelmű válaszadásnak volna létjogosultsága – a kérdések megfogalmazása, kibontása, az alternatívák felmutatása, úgy gondolom, legalább ilyen fontos. Belátom, hogy sem a természettudományok köréből mondjuk Heisenberg, sem a humán tudományok köréből mondjuk Sokratés nem lehetne az MTA doktora. Forduljanak máshova.
- Szememre vet az előterjesztő – és nyomában az Osztály is – egy mondatot, amelyet szakmánk egyik leghíresebb és legelismertebb külhoni kiválóságától idéztem: „az értelmezésnek nem helyesnek, hanem érdekesnek kell lennie”. Aki úgy gondolja, hogy ez tudós testület számára elfogadhatatlan tézis (ergo: én, aki idézem ezt, ugyancsak elfogadhatatlan vagyok), sőt hogy ez az „érvelés, egzaktság, bizonyíthatóság igényének” feladásával egyenértékű – nos, az teljesen kimaradt az elmúlt fél évszázad értelmezéselméleti vitáiból, annak számára felfoghatatlan az a szövegösszefüggés, amelybe ez az inkább bon mot-nak számító megjegyzés illeszkedik, az egy idestova másfél száz éves tudomány-eszmét tud csak ezzel szembeállítani. Nagyon-nagyon finoman fogalmazva: nem érzem magam hibásnak, ha ezzel zártam ki magam a doktori eljárásból.
- Az előterjesztés is, az osztályelnöki levél is megismétli, hogy az I. Osztály doktori követelményeiben előírt szervezőkészség, irányító képesség és vezető kutatói képesség eszméi nem öltenek személyemben eléggé testet. Ehhez két megjegyzésem volna. 1. Lehet, hogy elfelejtettem becsatolni az önéletrajzomat? Abból ugyanis kitűnik, hogy nemzetközi és magyar konferenciák szervezésében vettem részt, az Irodalomtudományi Intézet tudományos titkára voltam, több szerkesztőségben végzek – egyáltalán nem formális! – szerkesztői-szervezői munkát, és négy évig megbízott, öt évig kinevezett tanszékvezető voltam a Pécsi Egyetemen (közmegelégedésre, ennyi dicsekvés talán megengedhető). Megszerveztem, teremtettem és fenntartottam évekig (néhány kollégámmal) egy tudományos iskolát. Mindezzel azt a hazugságot állította szembe – első határozatában – az Osztály, hogy „köztudomásúlag” le kellett mondanom az Irodalomtudományi Bizottságban betöltött titkári tisztségemről – holott (ismétlem), soha, senki nem kért, nem presszionált erre, ez a lemondás saját döntésem volt. 2. Ismerek olyanokat, akik megkapták a doktori fokozatot annak ellenére, hogy az enyémekhez hasonló szervezői-irányítói munkát soha nem vállaltak (igaz, ezért nem is hibázhattak). Nem hogy bizottsági titkárok nem voltak, de semmiféle szervezői tevékenységet nem folytattak. Remek akadémiai doktorok lettek. Ők hogy úszták meg ezt a szűrőt? Kíváncsi vagyok, vajon mennyire következetesen alkalmazza a nb. Osztály ezt a kritériumot?
Az
előterjesztés és az ennek nyomán keletkezett osztályelnöki levél félreértéseket,
elavult elgondolásokat, hajuknál fogva előráncigált „véleményeket” és
ostobaságokat tartalmaz, módfelett elfogult és rosszindulatú, valamint
megerősíti az Osztály korábbi állásfoglalásában foglaltakat.
Az előterjesztés végén – nyilván a maximális jóindulat jelzéseként – az olvasható, hogy még semmi sincs veszve, majd ha lesz még egy monográfiám, benyújthatom doktori értekezésemet. Ezt egyáltalán nem értem, és kérem a Tisztelt Professzor Asszonyok és Urak segítségét. Hogyan tehetném semmissé erkölcsi fertőben fogant publicisztikáim sorát? És hogyan lehetnék visszamenőleg a bizottsági titkárok gyöngye? Márpedig ha mindez aligha reparálható, ugyan miért hozna más határozatot a mélyen tisztelt I. Osztály?
4. Ha az illetékes osztály úgy találja, hogy habitusom nem megfelelő, tudományos teljesítményem nem elégséges ahhoz, hogy doktori eljárásra bocsáttathassam, készséggel meghajlok a döntés előtt, és igyekezni fogok az Osztály magas követelményeinek eleget tenni. (Ráadásul mivel az Osztály a tiszta erkölcsnek tüköre is, ahogyan ez első határozatából kitűnik, megjavulok, és rendkívül etikus leszek.) Ámde mégiscsak különös, hogy alkalmatlanságom rögtön előszörre nem ötlött a T. Osztály szemébe, s ezért kénytelen volt elfogadhatatlan, elképesztő érveket elővenni a doktori eljárás meghiúsítása érdekében. Hogy van ez? Azóta kiderült, hogy nemcsak véleménynyilvánításommal (benne: erkölcseimmel) és adminisztratív ténykedésemmel van súlyos baj, hanem egyébként tudósnak sem vagyok alkalmas? Ez korábban vajon merő tapintatból nem szerepelt az Osztály magas állásfoglalásában? Vagy csak most ébredtek rá, második meggondolásra, hogy amúgy tudósi habitusommal is baj van? Mit gondoljunk azokról a jeles akadémikusokról, akik (a rendelkezésükre bocsátott dokumentumok és értékelések alapján, jócskán elegendő idő alatt) elsőre nem képesek átlátni, hogy tudományos munkásságom olyan csapnivaló, hogy szóba sem jöhet, hogy nagydoktor legyek? Ez aggasztó: vajon hányszor követett el már ekkora hibát korábban a T. I. Osztály? Ha nekem sikerült ilyen egyszerűen megtévesztenem az Osztály tagjainak többségét, vajon mi történhetett eddig, a többi doktori eljárás során?
5.
Végezetül egy összeférhetetlenségi óvás. Az I. Osztály véleményét (korábbi
állásfoglalásának „pótlását”) éppen az az Imre László
akadémikus fogalmazta meg, aki az I. Osztály részéről tagja a Doktori Tanácsnak.
(Ezt nem tudhatnám, mert – természetesen – az előterjesztő neve titkos, a
demokrácia és az átláthatóság nagyobb dicsőségére. De kis ország a miénk.) És
természetesen ő is részt vesz a Doktori Tanács határozathozatalában. És részt
vett az I. Osztály előző határozatának elfogadásában is. Ha a Doktori Tanács
bármely tagjának kérdése, megjegyzése lesz, arra az Osztály nevében nyilván ő
fog válaszolni. Ismét kénytelen vagyok erős szavakat használni: ezt elképesztő
arcátlanságnak tartom. Egyetlen ember, ha mégoly kiváló tudós lenne is,
alapvetően befolyásolhatja tudományos pályámat – egyrészt mint akit az
illetékes osztály felkért a vélemény megfogalmazására, másrészt mint aki ügyemet
a DT elé terjeszti. Olyan ez, mint hogyha egy bírósági fellebbezés során ugyanaz
a bíró ülne a fellebviteli fórumon, mint aki az
elsőfokú ítéletet meghozta. A leghatározottabban tiltakozom ezen eljárás
ellen.
Arra kérem Önöket, Tisztelt Professzor Asszonyok és Urak, hogy döntsenek etikusan, az én tájékoztatómat is figyelembe véve. Ha döntésük kedvező, csak az a kérdés marad: lehet-e bármilyen szankciója annak, ami eddig ügyemben történt? Költői kérdés.
Tisztelettel,
Kálmán C. György, dr. habil., CSc, egyetemi tanár, tudományos főmunkatárs
MTA Irodalomtudományi Intézet