A kedvencemmé lett egy fénykép Olosz Elláról: az, amelyiken a művész egyik geometrikus rendbe zárt szőttese előtt áll, karba font kézzel egy finoman csíkozott blézerben. A törékeny alak mintha maga is a mögötte látható mű szerves része lenne. Azt hiszem, ez egy jellemző kép róla, ez a nagyszerű asszony testileg, lelkileg azonosult művészetével. Ez az autentikusság átsüt a szövedékeken, leragyog a szőnyegekről, a ránk hagyott életművéből személyisége pontosan kiolvasható. Vallomásában ezt írja: „a szőnyeg egy olyan képzelet szülte alkotás, amely a művész érzelmein túlmenően az anyagnak és a technikának a sugallatát is képes átadni a nézőnek.”
És máris ott vagyunk a máig meg nem válaszolt nagy kérdésnél: az anyaggal, a textillel való önkifejezési formát minek is nevezzük? Mi ez? Afféle anyaggal, anyagban előadott képzőművészet? Vagy az úgynevezett iparművészet professzionális képi megnyilvánulása? És hol is ér véget a craft és hol kezdődik az art? Olosz Ella erre a kérdésre költői, és mégis nagyon pontos választ ad: „A szőnyeg a valóság és az álom közötti átmeneti állapot kellene, hogy legyen. Az álom irreális valami…A szőnyeg az matéria.” Vagyis, ha jól értjük, a művész azt tekinti feladatának, hogy álmait, gondolatait, filozófiáját az anyagba varázsolja. És a mesterségbeli tudás a záloga annak, hogy az álom, a gondolat az anyagban megszülethessen.
„Megbokrosodottan, lázasan szőtt” – írja Olosz Elláról Gazda József, a férj, a pályatárs, a kortárs, a sorstárs. Írásából az is kiderül, hogy hitvese az önkifejezésre csak és kizárólag a szövést tartotta alkalmasnak. Szőni akart, és nem akart például festeni. Pedig ő maga írja, hogy a szőttes kemény és afféle végleges műfaj. Ha nem tetszik valami rajta, akkor évek múlván nem lehet csak úgy igazítani rajta. Nem bizony. Aki ismeri e technikát, az tudja, hogy ha megpróbálunk egy szövött felületet megbontani, akkor az egész szövedék felbomlik. Mert az egyik szál tartja a másikat. És a részek úgy tartják az egészet, mint az egész a részeket. Majdnem olyan törvény ez, mint valamiféle technikai aranymetszés.
És tudni kell, hogy a technika is a mű része. A technika nem csupán a készítés folyamata, az belefoglaltatik a műbe. Ferenczi Noémi azt írja valahol: „Minden mű visszaadja, sugározza azt az érzést, amivel az csinálódott.” A görögök pedig a megvalósítást, az előállítás folyamatát is szellemi teljesítménynek tartották. Görögül az „ergon”, magyarul a munka a műbe beleépül, és értékké, esztétikummá lesz.
És Olosz Ella ezt a zsigereivel tudta. Alázattal és megszállottsággal dolgozott. Mintha a fizikai munkát magát is gyönyörűségként élte volna meg. „A falusi emberektől kaptam az anyag feltétlen tiszteletét. Én nagyon tudom szeretni a gyapjút, a fonalat. Egy pici darabkát se dobok el, valahogy dédelgetem azt is, hátha még jó lesz valamire.” A papíron való tervezést elvetette. „Mikor beülök a szövőszékbe, előttem van a kép” – írja vallomásában. És azt is bevallja, hogy munkálkodása során az ábrázolás fontossága helyett az anyag mondanivalója lépett előtérbe.
Szerette és lázasan kutatta a természetben fellelhető rusztikus anyagokat. A gyapjú mellett használt háncsot, kukorica csuhét, fűzfavesszőt, lent, madzagot, spárgát, gyapotszálat, még rongyot is. A szeretett anyagokhoz gyönyörű erdélyi szavak tapadnak, érdemes őket megemlíteni: durgált gyapjú, berke gyapjú, törökbúzalapi, csigolya vessző; és milyen gyönyörű szó maga a szövőszék is: osztováta.
Amikor Olosz Ella 1955-61 között a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola textil és dekoratív művészeti szakán, annak magyar tagozatán tanult, a modern művészi törekvéseket formalizmusnak bélyegezte a hivatalos kultúrpolitika. A főiskola könyvtárában külön helyiségben a többi könyvtől elzártan tartották a nyugati művészekről szóló albumokat, még a román származású Brancusiról szólót is csak titokban nézhették meg a hallgatók. A főiskolán tanulóknak az ötvenes évek követelményeit kellett teljesíteni, akkoriban a geometrikusan stilizált figurális kompozíciók voltak divatban. Olosz Ella viszolygott e kifejezési módtól, kézen fekvőnek látszott számára a népművészet világába menekülni. Tanárával, Szentimrei Judittal gyűjtő utakra ment és beledolgozta magát a néprajzos munkába. Nem volt ez tőle idegen, hiszen a lakásuk tele volt a különböző hímzésekkel, csipkefélékkel. A család számára az édesanya szőtte a lepedőket, szőnyegeket, ő verte a csipkét a párnavégekre az ingek gallérjára, a művész kislány korától bekapcsolódott ebbe a munkába, igaz, szőni nem engedték törékeny alkata miatt, de gyerekként szívta magába az erdélyi népi kultúrát.
A francia gobelintől már főiskolás korában elvált, helyette a népi síkszövés technikát választotta és a népművészet jelkép-, és formarendszerét kutatta. Ugyanakkor erre az időszakra esik, az is, hogy Jean Lurcat és William Morris egy szabad korszerű felfogás felé kezdte terelgetni az európai textilművészetet. Szerencsésen találkozhatott tehát a míves népi kultúra ösvényein haladó törekvés, a kortárs művészi szabadsággal, mely egyébként a mai erdélyi textilművészetre is jellemző. A modern művészetbe a hagyományos elemek beépítése a bartóki filozófiát követi ma is. Olosz Ella a mélyére nyúlt a népművészetnek, nem a „vitézkötéses, tulipános” vonalat követte, hanem a sallangmentes, balladisztikus tömörséget kereste. A puritánt, a sokat mondó egyszerűt, ám az arányokból adódó monumentalitást mutatja föl munkáin. Ezen a kiállításon is főként a letisztult, a lényegre redukált, nagyszabású munkáit láthatjuk.
A lényeget, e belső szellemiséget kereste más népek művészetében is. Hogy külföldre is ellátogathatott, az annak is volt köszönhető, hogy a’68-as csehszlovákiai események után kicsit engedtek a gyöplűn a romániai vezetők. No meg a férj, Gazda József szívósan, kitartóan harcolt a hatóságokkal a kiutazási lehetőségért. Így aztán konzervekkel és lábasokkal fölszerelkezve járták be Európát. S mikor Spanyolországban a cordobai Nagymecset oszlopai között mór hagyományokkal találkoztak, úgy döntöttek, hogy Keletre is elzarándokolnak. Ekkor következett Üzbegisztán, Pakisztán, Afganisztán, ahonnan sok új fortéllyal tért vissza a művész, itt tanulta meg például az ikat technikát, amellyel gyönyörű finom árnyalatokat, tónusokat keletkeztethetett.
A ’70 es években öt Velencei biennálét látogatott meg a házaspár, nyugati utazásaik nyomán rájöttek, hogy ők az Isten háta mögöttinek gondolt Kovásznán abszolút európaiak. Kiderült számukra, hogy az európaiság nem földrajzi kérdés. Ella az utak során minden kételyére visszaigazolást kapott. S azzal szembesült, hogy minden nyugati és keleti művész ugyan azokkal a problémákkal küzd, amivel ő.
A textil női műfaj, mondják. Az. Tényleg az, s ez együtt jár azzal, hogy ha egy nő komolyan veszi asszonyi feladatait, akkor kevés ideje marad e női műfaj művelésére. Olosz Ella négy gyermek édesanyjaként teljesítette művészi küldetését, ezek mellett teljes emberként végezte tanári munkáját a Kovásznai líceumban. Nem is tudom, mikor jutott ideje a szövésre, ha jól sejtem talán éjszaka. De valahogy mindent össze tudott egyeztetni. Férje nem csak a nőt, a négy gyermekes anyát, de a teremtő erőt is tisztelte benne. Gazda József róla szóló könyvében így ír: „Együtt küzdöttünk, örültünk, szenvedtünk, sodródtunk, együtt védekeztünk, dacoltunk a kor szorításában, de Ella a „művészetében egyedül volt, mert az alkotó mindig egyedül van…” Milyen jól látja, bizony így van ez. De ne feledjük, az alkotói magány korántsem jelent magányosságot, ha a kész művet, van kinek megmutatni. Hiszen a mű azért készül, hogy az másokra hasson.
Ha a kiállítóteremben széjjel tekintünk, bizony érezzük a hatást. Pedig Olosz Ella munkái nem hivalkodóak, nagyon is fegyelmezettek, visszafogottak, meditatívak és elegánsak. Az Életkorok sorozat darabjai, mint filozófiai tételek sorakoznak, a Temesvár ’89: monumentális emlékmű, a Reminiszcencia: stiláris múltba révedés. Az Ikat improvizációk egy meditáció állomásai is lehetnek, a Borvizek és a Zuhatag: organikus játékok, a Fegyelmezett érzelem: konstruktív zárvány, a két Plasztikus szőnyeg pedig: ritmusba szőtt zene.
Mindössze 56 év adatott e művészasszonynak a munkára. Ezen a tárlaton életművének csak töredékét látjuk, de igen nagy öröm, hogy Kovásznán, ahol életének legjavát töltötte, múzeumot hoztak létre emlékére, és szobra a főtéren áll.
Gazdáné Olosz Ella immár fenn a felhők gyapjából fon fonalat. A fehérekből derűt, a feketékből drámai borút sző égi osztovátáján. Jómagam azt remélem, hogy így ismeretlenül is elfogad földi kollégájának. Sohasem találkozhattunk, de miközben művészetének megismerésével foglalatoskodtam, sokat tanultam tőle. Hálásan köszönöm.
Elhangzott a szegedi SZAB Székház Galériájában 2019. november 7-én, a kiállítás megnyitóján - Pacsika Lia textilművész
Forrás : Tiszatáj online 2019 november 12 [http://tiszatajonline.hu/?p=126340&fbclid=IwAR0B6WD1UmBg3ac6uX2v-kFhSt4T4WWXvxKl-vvFZMUprrBfqqGwdRmBEgo]