Ki tudná megmondani, hogy a kárpit – a francia mód szövött mese és mai, többféle anyagot is egybeötvöző változata – mitől lélegzik. A benne rejlő tartalomtól? Az általa sugárzott, eget és földet összekapcsoló üzenettől? A képben, szerkezetben és színben megbúvó szépségtől?
Ahogyan a történelmet, a közössége megannyi ünnepét és gyászát, valamint a magánélet dolgait: örömét s fájdalmát benső élményként kivetíti? Amiként katedrálist emel – a szépségnél nincsen romolhatatlanabb tégla – tudásunknak, érzelmeinknek, hogy evvel a műveltségbe oltott szentséggel legyőzze a Rosszat, megálljt parancsoljon egymás öldöklésének, az évszázados fegyverzajnak?
Egy gyönge nő is lehet sziklaszilárd – Olosz Ella, a kézi munkát erkölccsé emelő textilművész ilyen ember volt –, ha tudatában van tevékenysége fölemelő erejének. Számára a szövés a fáradtság jó ízével és a teremtés alázatával világhódító próba volt. A golgotai köveket is kikerülő fényes út, amelyet a jól végzett munka öröme éppúgy csodává tett, mint az övéit – kicsiket és nagyokat – valaminő belső körbe, a szabadság körébe emelő szolgálat.
Avval, hogy látni tanított, érzelmeinket hol megnyugtatva, hol fölkorbácsolva, a legnagyobbat tette: léleknyitogató közvetlenséggel – a gyapjúnak, a fonalnak is van eleganciája – beavatott minket a titokba. Magunk épülésére éljük meg az általa teremtett időt, amely akkor is romolhatatlan, ha a munka, a szenvedés koronázza, és akkor is, ha az égnek támasztott létra.
Organikus léttapasztalattal csüngött a természet – a lélegző föld (Földritmus – 1982, Télutó – 1978), a rohanó víz (Tenger, Zuhatag – mindkettő 1975, Borvizek – 1977), a nap melegét élvező ágacska-levelecske (Líra – 1974, Ébredés – 1975) – megannyi fenséges mozzanatán, és nem félt groteszk bájba bújtatni a hosszú idő óta bennünk sajgó fájdalmat (Csángó virrasztó – 1968) és harlekini arcunk létörömét (Maszkok – 1968, Torzó – 1981). Hitt a figura és az alakrajz igazságában – micsoda szépséget hordoz a műveltségbe oltott tudás (Gótikus figurák – 1967), és minő néprajzi eleganciával teremt hangulatot az egyvonalas rajz üzenete (Jelek – Mesevilág, 1982) –, és hagyta képzeletét szárnyalni (Elmúlás, Fegyelmezett érzelem – mindkettő 1987). Ez utóbbi két textil konstruktív létfájdalma épp a mértanias szerkezet, a megvillanó fény és sötétség kontrasztjában lesz megejtő.
A rajzi készség, a tér és a felület fölbontása kisebb-nagyobb részekre, akárcsak a nagy elődnél, Ferenczy Noéminél, Olosz Ellánál is döntő jelentőségű. Aránylag korai briliáns textilképek bizonyítják (vélhetően itt az avantgárd szellem is szerepet játszik) eme megállapítás igazságát. A Kapálók (1957) mozdulatritmusa, ideértve a világító karok és lábak szerkezeti harmóniát adó „lámpását”, és két 1966-ban született textil karaktere: a Felbontott formájú akt testtömeget involváló színpompája, valamint az elemi erejű Vörös akt nyugalomban is robbanó aktív pihenő gesztusa. A jelformában tündöklő Intimitás (1971) és a Torzó II. (1981) is ebbe a vonulatba tartozik.
A művészt már ez idő tájt foglalkoztatják (ezerféle technikai variációval kísérletezik) a síkból való kiemelkedés formái. Ha a mítoszi jelekké avanzsált, a magyar népművészetet a természeti népek művészetével összekötő invenciós rajztudás szemnyitogató varázsát élvezzük (Ünnep – 1971), s adózunk a Folklór III. – Háromszék (1977) és a Falusi kantáta (1979) harmonizációs, a szülötte földet megtartó erkölcsnek mutató rendjének, nem kevéssé kötik le a figyelmünket az absztraktabb formában jelentkező plasztikai bravúrok.
A Plasztikus szőnyeg (1971) szalagokból épített „hangjegyeinek” a sormintája és a Kísérleti szőnyeg (1975) horizontális botokkal-nádszálakkal átszőtt egyfajta keresztimitációja a térbe való nyújtózkodást éppúgy jelzi, mint az Origami (1987) gyűrött Föld-arca. Az Összetartó erő (1989) ebben a formában – volt, van és lesz miért egymásba kapaszkodni – filozofikus kicsengést kap.
A férjével, Gazda Józseffel történt utazások – Kelet az egyik fókusz – lélekerősítő próbáknak is megteszik. A szellem kívül és egyre bensőbb köröket érintve kalandoz. A négy 1987-es kárpit, a Fények, a Kibontakozás, a Kiteljesedés és a Megállapodás érzelmi dinamóját alighanem ezek az élmények táplálják. És innen A fény születése (1991) égbe tartó oszlopainak – a háttérben leledzik az üdvözítő, a világító ablak – rendíthetetlen stabilitása (hite), s nemkülönben a biblikus Reminiszcencia (1989) szimbólumértékű sugallata. Ez utóbbin ugyanis a textilkép középpontját uraló kapu azonnal eszünkbe juttatja a Megváltó szavait: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül” (Jn 10,9). Olosz Ella tündökletes életművet hagyván maga mögött – fájdalom, elég korán – belépett azon a kapun. Nincs hír, hogy milyen körülmény fogadta, ám alighanem az angyalok seregében megtalálta a helyét. Ül az égi szövőszék előtt komoly méltósággal, s a kishazát és a nagyhazát is jelképezve szövi az emberiség álmait.
Forrás : Háromszék, 2018 március 3 [http://www.3szek.ro/load/cikk/110876/szabadsag_korebe_emelo_szolgalat_olosz_ella_muveszeterol]