Gazdáné Olosz Ella emlékkiállítása a szatmárnémeti Szatmár Megyei Múzeumban
A nyolcvan évvel ezelõtt született textilművész, Gazdáné Olosz Ella (1937–1993) emlékkiállítása a figyelemfölhívó értékõrzésen túl arra mindenképpen jó, hogy elgondolkodjunk az erdélyi textil – mintha a művek ezerét látnánk – balladai sorsáról. Jobban kéne ismerni ezt a sajátságos vonulatot, hiszen a többnyire fájdalmat és szenvedést tükrözõ szimbólumvilág valódi sorsot takar. Ha a magyar (pontosabban: a magyarországi) textilművészetben itt-ott érezni az élet szorítását, hogy csupán az 1956-os magyar forradalom akár motívumként, akár teljességként megjelenõ képét említsem, hogyne volna ez a kisebbségi sors révén sokszorosan észlelhetõ az itt született darabokban.
A csend robbanása drámai helyzeteket szül, ugyanis a jól ismert szimbólumvilág (a befalazott asszony stb.) mint sorsmodell jelenik meg a műveken. S az elszakadás drámája éppúgy – lásd a Csángó virrasztó (1968) mélyben gyökerezõ szomorúságát –, mint a kiszolgáltatottságé (Ballada – 1968). Olosz Ella, a fény felé törekvõ, fölszabadultságot tükrözõ játékban is mindig valamiként a fekete éjszaka vonulatát fölvillantó művész nagyon is jól tudta – zsigereiben érezte –, hogy az erdélyiség egyszerre öröm és átok, boldogság és szenvedés. Akarjuk, nem akarjuk, azzá tette a történelem.
Ám ebbõl a különleges, mert az önállóságnak mindig nagy szerepet tulajdonító „kalodából” csak az tudott kitörni, kisebbségiként is megmaradva magyarnak, aki jó szívvel vállalta a couleur locale, a helyi szín hagyományokban megtestesült kötöttségeit, és bátran mert nyitni a világot elõremozdító eszmék, irányzatok, gondolkodásmódok felé. Hogy Kelet és Nyugat fényei – a szíriai, afganisztáni, iraki, törökországi, franciaországi, olaszországi, németországi, svájci, angliai, stb. utazások, tanulmányutak élményeit visszhangozva – beleivódtak eme textil faliképekbe (szõnyegekbe, gobelinekbe, parasztszõttesekbe, ikatimprovizációkba), az csak természetes. Mindenikben a kitekintés bája az önkifejezõi szenvedéllyel és a hallatlan anyagszeretettel ötvözõdik.
Technikai tudás, a pamutfonalat a fűzfavesszõvel (Kosaras lány – 1971), a kukoricaháncsot a sztaniollal (Gótikus figurák – 1967), a gyapjút a kecskeszõrrel (Ébredés – 1975), a műszálas rongyot a kagylóházakkal (Tenger – 1975) összeházasító anyagbiztonság? Hát persze, hiszen nélküle nincs valódi alkotás. A textilművész eggyé vált az anyaggal – hogy a drámai végkifejletet, a korai halált a belélegzett gõzök (maga festette a fonalakat) siettették-e, nem tudhatni –, s ez a szinte poétikus alkotómódszerré emelt (habitusából önként következõ) bölcselem vezette alkotómunkáját mindvégig.
A félszáz művet fölvonultató szatmári kamaratárlat meggyõzõen láttatja eme különleges pálya minden állomását. Minthogy a kisebb merítésben is ott vannak az életmű lényegjegyei – a szépség iránti áhítat, a folklór mint a 20. század zűrzavarát elviselni segítõ gyógyszer, a szinte látomásként megjelenõ figurális és absztrakt textilképek érzéskarakterekké, személyiség jegyekkel tűzdelt világmodellé válásának folyamata –, a gyönyörködésnek semmi akadálya.
Ha rálépünk a férj, az alkotótárs, az író, a művészettörténész, a szociográfus Gazda József által ilyenné álmodott útra (õ válogatta a műveket), azonnal látni a sugárzó bõséget. Az alkotások mögötti, õket nagyon is meghatározó klasszikus és modern műveltséget. Olosz Ella az anyagot lélekgyónásnak használó költészete minden olyan kultúrélménybõl, a világ művészetét meghatározó irányzatból merített, amely által a személyiségjegyek (önálló karakter, képi-szerkezeti virtuozitás) kiteljesedtek (Gótikus figurák – 1967; Kalevala – 1985; Expresszív geometria II. – 1985; Térillúzió – 1987). Magatartásmodellje, a szülõföld általi rokonból, Kõrösi Csoma Sándorból táplálkozott: minél messzebbre eljutni, hogy önmagunk lehessünk! Ha a tisztaságnak vannak alagútjai, azok bennünk is léteznek, s bolyongva a jelképek rengetegében ki kell mutatnunk – az írónak szóban, a képzõművésznek képben – emberségünk mértanát.
Vallomásai, jól forgatta a tollat is, gyötrõdõ, az õszinteség csillagmorzsáit magukon viselõ természetébõl fakadtak. Ahhoz, hogy megértse magát, a világot akarta megérteni. Az õskáoszt és a mélyén tapadó fehér csendet. Az eszköztelenség gyémántját. Amivel textiljei révén önmagát a legteljesebben ki tudja fejezni. Nem véletlenül írta, az útmotívum (Kõrösi Csoma) színvariációin gondolkodva, töprengõ szavait: „a semmivel mondani, a legfinomabb színremegéseket átadni...”.
Ez a „semmi” az életműben természetesen minden. Százfelé szerteágazó. Akár a néprajzi, néplélekrajzi irányzatot vesszük (Ballada; Csángó virrasztó; Folklór III. – Háromszék – 1977; Kosaras lány – 1971), akár a keleties ízt (Origami – 1987), akár a rajzi vonalháló nyitott (A harmónia keresése – 1987; Polip – 1968) vagy zárt, tömbbé súlyosodó kalligráfiáját (Intimitás – 1971), a kifejezõerõ hatékonysága, a bravúros szerkezeti villódzás (konstruktív és expresszív indulatokkal) a szembetűnõ. „Geometrizált” fényei (Fegyelmezett érzelem; Fények – mindkettõ 1987) különös villódzást adnak a felületnek, s ez kiváltképp elmondható történelmi-társadalmi érzékenységű, egyéni ikat technikával készült Temesvár ’89 című kompozíciójáról is.
Gazdáné Olosz Ella nem egy művének – ebben Ferenczy Noémit követi – a biztos rajztudás az alapja (Szomorúság – 1968; Torzó – 1981; Madár – 1973). Ceruza- és tusrajzaiban, valamint akvarelljein – idézzük csak föl a Kõrösi Csoma Sándor emlékére (1984) című kárpit hangulatos vázlatait – megteremti anyagba szövõdõ látomásának alapjait. Formavariációs képessége és színgazdagsága, megnyitván a messze távolt és a régebbi korokat, mindig ezekbõl táplálkozott. Rusztikusság, tömör zárt formák. Textiljein a francia gobelin mint kiindulópont telítõdik sajátos technikai fogásokkal és csak a kovásznai művészre jellemzõ ízekkel. Szövött anyag, szövött élet. Gyökere a népművészetben a földön, és koronája az égben.
Lászlóffy Aladár, az erdélyi kortárs költõ megrendítõ verse, az Olosz Ella halálára errõl regél.
„Penelopé, a gép leállt most,
Csupa szõtt-falu lett a város,
Szivárvány dézsákból a kelme
Szárad mint nagy esõk szerelme.
Felvetõszálak megpihenve
Ereszkednek a végtelenbe;
Rongyolt ideg-sínek, de szállnak,
alá a vonagló halálnak.
Egyetlen maradó világ itt,
Melyen a lámpa átvilágít,
A legvékonyabb fal: e fészek,
Honnan most Ella elenyészett.”
Elenyészett, de örökkön élõ, miként a szatmárnémeti tárlat szépségarzenálja mutatja.
Szakolczay Lajos
Forrás : Magyar Fórum, 2017 augusztus 31