Az ötvenes évek második felében nagyjából egyidőben tanultunk Kolozsvárott. A „kincses városban” közös nevezőre hozott minket az a véletlen is, hogy miközben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textil szakán neki tanárnője volt Szentimrei Judit iparművész, nekem édesapjáról szolgáltatott készségesen elméleti és tárgyi emlékeket, Szentimrei Jenő felszabadulás utáni publicisztikájáról írott diplomamunkámhoz.
Azután útjaink véglegesen szétváltak. Gazdáné Olosz Ella (1937–1993) székely szülővidékére telepedett vissza, Kovásznán élt és alkotott korán bekövetkezett haláláig. Egyéni tárlatai 1969-től kezdve ismételten eljutottak Románia kisebb-nagyobb városaiba, akárcsak a rendszerváltás után Budapestre, Nagykanizsára, Pécsre vagy Debrecenbe egyaránt. Férjével, Gazda József irodalmárral együtt hat alkalommal tett tanulmányutat Nyugat-Európában éppúgy, mint a Közel- és Közép-Keleten, hogy az emberiség egyetemes kultúrájával minél alaposabban megismerkedhessen és így a provincializmus veszélyét elkerülje. Művészi célja a népi szövés és a „magas művészet” kategóriájába tartozó gobelin szintézisének megteremtése volt, illetve a paraszti és a polgári tradíció közelítése mellett hídat építeni az ősi és a modern valamint a keleti és nyugati törekvések között. Mindezt úgy igyekezett megvalósítani, hogy fonalait természetes növényi és ásványi festékekkel maga színezte, ezekből pedig szőnyegeit saját kezűleg szőtte.
Most a magyar fővárosban székelő Román Kulturális Intézet összes termeit megtölti emlékkiállítása április 8-ától május végéig. Bár egész életművéből válogatták a gazdag anyagot, a belépőt mégis annak meglepően egységes volta ragadja meg elsősorban (koloritban és formarendszerében egyformán), másrészt annak monumentális kisugárzása, akár a méretektől teljesen függetlenül is.
Akárcsak az alapos három nyelvű (magyar, román és angol) kísérő katalógusban, a tárlaton is egymás közelébe került például a korai termésből a Kötődések (1973) natúr és monokróm földárnyalatokban tartott absztrakt kompozíciója avagy az 1975-ös Pentatónia sötétbarna tónusú és kissé realisztikusabb „szekérkereke” a pereméről alálógó öt pamutfonadékkal. Akárcsak egy kinyitható oldalakkal bíró középkori szárnyasoltár, megérdemelten került a központi főfalra a Kelet 1980-as triptichonja. Az alkotó mellékelt írásbéli vallomását olvasva nem véletlenül juthat a kiállításlátogató eszébe Törökország keleti peremén Kappadókia különös szikláinak jellegzetes világa, mert Gazdáné Olosz Ella az erózió drámai erejét akarta vizuálisan megfogalmazni, amelyet ebben a kietlen tájban a sivár emberi sorsok fölött is gyakorol. A magányosan álldogáló vagy csoportokba verődött tömbök mintha tetőtől-talpig csadorba burkolt női figurák volnának, önmagukba zárkózottan és másoktól is magukra hagyva a homoksivatagban. A hármas kompozíció nemcsak a tárlaton tölti be az egész falat – sőt, áttételesen az egész termet – hanem az elegáns katalógusban is három kinyitható lapon reprodukálták, hogy komplexitását ezáltal is érzékeltessék.
Miközben szürkés-drappos árnyalataival szervesen folytatják az életművet, mégis merőben más hatást keltenek – mert szigorúan mértani mustrájúak, így tehát geometrikusan absztraktak - az Ikat 1982-es improvizáció-sorozatának egyes darabjai, amelyek kiegészítésül legfeljebb egy-egy domináns szín nevét veszik fel zárójelben. Ám amíg ez a ciklus továbbra is megőríz bizonyos fajta egyediséget példányaiban, szándékosan egymással teljesen egyező mustrájúak az Életkorok 1987-es quartettjének rojtos aljú faliszőnyegei. Bár paradoxonnak tűnik, azért a privát karakterüket továbbra is sikerül megőrízni, mert a Kibontakozás a hajnal és a születés rózsaszínes-lilás tónusait juttatta az eszembe, a Kiteljesedés a déli kánikulában az aratás és az érett kor aranyló vörösesbarnáit, a Megállapodás uralkodó árnyalata a délután hűvössége és tapasztalat-gazdagság kékeszöld megbékéltsége, míg végül az Elmúlás sárgásszürkéi a naplemente visszatekintő fényeinek sajátos szépségét elegyítik az ősz fő bölcsességének ezüstös nemességével. Miközben az 1986-os Térillúzió egyetlen bravúrja a harmadik dimenzió frappáns szuggerálása síkban, addig a Temesvár ’89 teljesen szimmetrikus kompozíciója úgy állít monumentális emléket a kortárs román történelem „véres karácsonyának”, hogy stilizált orgonasípok függőleges ritmus-kötegeit emeli magasba kontrasztként az alattuk vízszintesen elterülő templomi lépcsősorok fölé. Utólag visszapillantva, az 1989-es esztendő jó évjáratnak bizonyult számára, mert az ősi faragott székely paraszti portál veszélyesen elcsépelt alapmotívumára komponálta a koloritban és formában egyaránt puritán, döbbenetesen mértéktartó Reminiszcenciát és A csend kapuját. Bár az egyik 1985-ös datálású, a másik pedig 1992-ben készült, egymástól teljesen eltérő súlypontelosztásával is szépen rímel egymásra a Göröngyök és A történelem kútja, a múlt darabokban aláhulló rögös roncsaival.
Végül a legutolsó alkotások közül a Csomára gondolva kivételesen beleszőtt feliratot is visel három nyelven (tibetiül, angolul és magyarul): „Hittel virágot gyűjtött”, stilizált alakja pedig akár egy kitárt szárnyú angyalé vagy egy oltáré (esetleg síremléké), A csend értelmezése viszont a hasított kristálytömbbé absztrahált koporsó-formára koncentrál, ünnepélyesen komoly földszínekben.
Forrás: Wagner István - Artportal [http://artportal.hu/aktualis/hirek/wagner_istvan_gazdane_olosz_ella_emlekkiallitasa_budapesten] 2009. április 20.