| Háromszék, 2003. február 8. |
Amikor Zágonba kikerültem rajztanárnak, Ellával kollegaként vettem fel a kapcsolatot. Volt egy rajzverseny, melyre nagyon készültünk, de kiderült, hogy nem lehet a munkákat célirányosan küldeni, hanem egyszer Bukarestben azokat "át kell nézzék". Ella postázta Indiába, s a kovásznai gyermekek nyertek is, én meg hallgattam a pionír-irányítókra, s nyom nélkül maradt próbálkozásom. Közép-ázsiai útjukon olyan impulzust kapott Ella textilművészetéhez, mely elindította igazi szövős időszakát, új dolog indult be művészetében. Kiforrott világa lenyűgözött, gyönyörű sz&íacute;nskálát tudott teremteni, ami a későbbiekben engem is inspirált. Már az is izgalmas volt, ahogy ő a munkájáról beszélt, mai napig is látom az arab nőinek formáit, kapuit, melyek belém ivódtak, csodálatos dolgokat művelt. Igen erős volt ő színvilágában, s a kompozíció megszerkesztésében. Elegánsan tudott formáiban elvonatkoztatni a mindennapitól, szinte elment a metafizikus filozófia felé. Utolsó időszakában inkább meditatív textíliákat alkotott. Nem törekedett a felszínes sokkoló hatásra, hanem komolyan, nagyon mélyről feltörő gondolatokból építkezett. Őszinte volt művészetében. Semmi fölösleges nincs munkáiban, minden egységes és tökéletes volt nála a 90-es években. Szőnyegeiből mély, keserű fájdalom sugárzott, mintha érezte volna, hogy hamar el fog menni. Mégis mindig vidám volt, fel volt töltődve optimizmussal, lelkesedéssel. Ő volt a család mágneses ereje. Amikor beteg lett, s meglátogattuk, borzalmas volt az oxigénes palackkal látni azt a törékeny nőt, s még akkor is dolgozott. Nem is beszélt betegségéről, hanem valami szöveget javított. Éreztem, hogy tisztában volt sorsával, éppen ezért akart dolgozni az utolsó percig. Nem vágyódott az olyan jellegű sikerre, hogy körbeünnepeljék. Egyszer kiállításon megjelent egy szép, visszafogott színű ruhában, s kiderült, hogy ő szőtte és varrta.
Gazdáné Olosz Ella faliszőnyegeit akkor lehetett mély átéléssel csodálni, ha ezeket természetes közegükben, az alkotás lelki, szellemi és fizikai környezetében láthattuk: Kovásznán, Ella otthonában. A véndiófás Gazda-porta, illetve a kovásznai Gazda-ház ágyaira, heverőire, karfákra kiteregetve, a szellős és virágoktól színes, növénymintás udvaron, a nagy-család otthon nyüzsgő maradékai között. Ebben a természetes közegben közelíthetett a beavatott szőnyegeinek lényegéhez, belső világához, "a tiszta, mint a selymes gyapjú" üzenetének érzékeléséhez. Ella munkái mindig is önnön lelkének felmutatói voltak, soha sem hivalkodóak, diszkrét formaviláguk mindig is őrizte-őrzi az anyag lényegét, nemes tulajdonságait. Az otthonukba látogatókat megérinthette valamennyi annak a melegéből, amit akkor érezhetett a munkák alkotója, mikor kétszersülttel vágtak neki két kontinens hat világának, térképük talán egy varázsszőnyeg mintázata, egészségük megóvója a tűző nap és Isten hidege ellen a gyapjú, amely kősivatagban, és dzsungeli párában, London forgatagában volt a legjobb útitársuk. Soha, sehol semmi flanc, egy-két gyapjútarisznya, egy szakajtónyi gyerek otthon, és illa berek, nádak erek, neki a nagyvilágnak. Mindig is csodálkoztam, hogyan is lehetett ilyen fizikummal, népmesékben is kevéske néhány garassal, román útlevéllel nekivágni, mondjuk, Indiának? A családban honos csomasándoros elszántság és akarat mellé egyéb is szükségeltetett. Az a lefegyverző egyszerűség, amely "vadakat terelő juhásszá" tudta változtatni őket, s megzabolázta a vérengző indulatok extázisában az utasok között az ő belső törvényeik szerint rosszakat kereső fegyveres jármőellenőröket is. Ella és családja pénzzel alig értékelhető munkáiból nem gyapjasodott meg. Nem is akart: szőnyegei nem vásáriak, s ekképpen nem is kerültek vásáros helyekre, és ha rosszféle molyinvázió próbálta/próbálja ellepni, mint számítógépeinket a vírus, az övéi és mindannyiunk közül korán távozó édesanya gondoskodott annyi maradék-férfiról-lányról, akik ha kell a kovásznai Gazda-porta mély, dohos kútjába eregetik alá csodákat őrző szőnyegeit, hogy kéngázban pusztuljon, ami élősködő, és maradjon a selymesen tiszta, egészséges, szépségét és melegségét megorzo, a művészetek szféráiba mentett, az anyag világából a szellem régióiba emelt alkotás. Kovászna - egyebek mellett - a város nevét viselő posztójáról volt híres. Ezt a hírnevet egy idő múltán kikezdték a disznón is gyapjút keresők, a kecskétől gyapjút, szerecsenből hattyút buvészkedok. A gyapjú becsületét mostanság Ella szőnyegei őrzik, s alkotójuk emlékét is, aki puha takarókban tudta/tudja melengetni és óvni vacogó lelkünk.
Művészeti iskolás koromban egy nyári vakációban a kovásznai művelődési ház freskóin dolgozó tanáraimnál inaskodtam, amikor egy délután oda jött Ella és Jóska, s pont egy moldvai csángó útról tértek vissza, ahol anyagot gyűjtöttek, és sok fényképet mutattak csángó szokásról, népviseletről, a hajkontyolástól a lábbeliig, s akkor fél füllel hallgattam a tanárom és köztük levő beszélgetéseket, amiből kiderült, hogy milyen veszélyes volt az útjuk. Csodálattal töltött már akkor el, hogy ilyen vállalkozásba mert kezdeni. Később, amikor egy keleti tanulmányútról visszatértek, hatását szinte le lehetett olvasni az elkövetkezendő munkáiról: új sorozatában a női forma a végtelenségig egyszerűsítve jelenik meg, - ekkor kezdte használni először a kecskeszőrt is - meglepetés erejével bír, s ezért is szerettem az Ella munkásságát. Szépen ívelt felfele az a vonal, amit a saját művészetében megvalósított, kár és igazán sajnálatos, hogy életében sokkal többet érdemelt volna, mint amennyit most próbálunk róla elmesélni. Munkái nem a szoc-reálról szóltak, s persze, hogy kizsűrizték.
Olosz Ella gyermekkoromban is egy különleges színfoltot jelentett, az első egyetemista lány volt Kovásznán. Az iskolában szívvel-lélekkel a munkájának élt, gyermeki lelkeket formált, határtalan türelemmel tudta megteremteni maga vonzerejével a figyelmet, s meg is volt munkájának mindig az eredménye. Két lábbal élt a földön. Mővészként tudott szárnyalni, mégis környezetét is mindig figyelmeztette a valós helyzetre. Előttem áll siető, fürge, törékeny szerény kis alakja, és rá emlékeztetnek térplasztikai alkotásai is, melyekről még ma sem tudja sok kovásznai, hogy ő a tervezője. Halála után létrehoztuk Szabó Etelkával a Gazdáné Olosz Ella művészeti díjat, erre minden évben pályázatot hirdettünk, először helyi szórásban, majd megyei hírveréssel. Célunk emléke ápolása mellett az volt, hogy a kovásznai tehetségeket felfedezhessük, s útra indítsuk. Azóta sincs a kovásznai iskolában egy képzett, "igazi" rajztanár. Halála tízedik évfordulóján, a Csoma Napok képzőművészeti pályázata mellett hirdettük meg mi is ugyancsak "A KAPUK" címmel versenyünket. Ezt már az erdélyi magyar iskolákban próbáljuk népszerűsíteni. Nagyon hiányzik a kovásznai szellemi életből. Ella halálával sok minden meghalt.
Az első személyes élményem Olosz Elláról - még nekem, a falusinak is feltűnt - vidéki léte volt. Ez a hatás csak fokozódott, amikor megszólalt, jellegzetes háromszéki kiejtéssel, öltözködésében, viselkedésében nem volt semmilyen nőies máz, póz. Törékeny, céltudatos falusi tanítónő benyomását keltette. De ha beültél a kiállított munkái közé egy fél órára, és megérezted a csend, a béke, a fény és a szeretet halk felédáramlását, akkor újjászületve, megerősödve, bizakodón, tisztán, úgymond Olosz Ella-i állapotban hagytad el a termet és csodáltad a művészt és az embert egyaránt. Csak aki szőni mer, tudja igazán felmérni az Olosz Ella-i művet. A gályarabságnak azt a felvállalását, ami az erőltetett menetben történő szövés. Az odaadásnak azt a pszihés és fizikai állapotát, amikor érzed, hogy kettéroppan a gerinced, hogy belyukad a hátad, de nem bánod, mert csak a műre tudsz koncentrálni, amelybe bele kell sűrítened, szőnöd a lényed legjobb részét, ha azt akarod, hogy a mű színei fényei tovább vigyék a világ iránt érzett szeretetet. Ez az, ami Olosz Ellának a legtovábbmenően sikerült. A mővet szemlélve érted meg a sallangmentes egyéniségű asszonyt, akinek láthatóan nem a saját fizikumának díszítgetése volt központi témája, aki nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint a szeretet műben való megvalósítását, és így alkotott egyetemes értékűt, ami ugyan a sokak által lenézett osztovátán készült, de még egyszer hangsúlyozni kívánom, egyetemes értékű. A dolog rejtélye nem az eszközökben, s az általa alkalmazott ikat-technikában rejlik, hanem a lélekben.
Ha az ember fel akarja idézni az Ella alakját és művészetét, örökös gond jut eszébe: mi történik a hagyatékkal? Az egész erdélyi magyar kultúrában a hagyatékokra senkinek nincsen gondja a családtagokon kívül. Csak tanulni lehetett tőle, miként jött létre az a szőnyegtermés, amit ez a kicsi asszony összehozott őrült nagy erőfeszítéssel, teljes emberfeletti munkával. Olykor úgy érzem, hogy a munkába halt bele. Olyan iszonyú iramot és alkotói feszültséget élt meg, amit fizikuma nem tudott elviselni. Van Siegfried Lenz német írónak egy Honismereti gyűjtemény című regénye, ami a Mazuri tavak vidékén élő németek életéről és tömeges elbujdosásáról szól a második világháború alatt a lengyel fennhatóságú területekről. Orosz, lengyel seregek vonulnak át és vissza rajtuk. Ilyen viszonyok között próbálták önmagukat megőrizni. Volt egy szövőnő, aki titokzatos, furcsa jelenség volt, nem egészen tudták, hogy mivel burkolja be magát, vagy őt mi burkolja be. Végül, ahogy a keze közül kikerülő munkák megmaradtak, róla beszéltek, hogy egész művészete a népművészetből, a hagyományból táplálkozik és ő nem egy csoda, nem egy sámán, nem egy varázsló, hanem mindaz, ami egy sámánt, egy titkot, egy varázslót jellemezhet, maga a hagyomány. Én egyenes párhuzamot vontam Ella és a Mazuri tavak vidéki szövőnő között.