Korcsolyázni már századokkal ezelőtt is szoktak Csíkban. Hisz minden meg volt hozzá, kemény telek, hó, jég, ember, korcsolya. Igaz is, korcsolya, hisz ez nem is olyan régi találmány! Na de ez nem zavarta a székelyeket, csináltak holmi alacsony szánkóféléket, csak úgy házilag, bükkfából és már korcsolyáztak is. Hogy ez a korcsolya nem az a korcsolya - kit zavart ez akkor? De lassan megismerték a mindenki más által korcsolyának nevezett korcsolyát is. Ezt is, akár csak a pityókát holmi állami hivatalnokok erőltették ránk, meg is lett az eredménye. A kettő között a nagy különbség az, hogy a pityókával kapcsolatban csak az a bizonyos, hogy Mária Terézia volt az értelmi szerző, a tulajdonképpeni elkövetőről nincs tudomásunk, de a korcsolyával más a helyzet. Tivai Nagy Imre emlékirataiban leírja, hogy egy bizonyos Molnár Lajos vármegyei pénzügyi igazgató az 1870-es években a telkén átfolyó patak vizéből jeget csinált a kertjében ("kidollasztotta a patakot" ahogy itt mondják) és azon korcsolyázgatott egyedül a helybeliek nagy csodálkozására. Na de a csíkiak sem bámultak sokáig, nem is szokásuk, de egyébként is hideg volt hozzá, hanem ők is nekiláttak korcsolyázni. És tették ezt olyan szorgalmason, hogy 1880-ban megalakult a Csíkszeredai Korcsolyázó Egylet, nemsokára, 1881-ben már be is jegyzik, alapszabályzatostól, mindenestől jó góbé módra utólag, és a "Székelyföld" 1882 január3-i számában a szilveszteri forgatag után a jég szélén levegőző újságíró már büszkén írhatja hogy: "A Csíkszeredai Korcsolyázó Egylet minél tovább nagyobb tért hódít s egyre gyarapszik ezen nemes szórakozást nyújtó sport kedvelőinek a száma. Különösen nőközönségünk érdeklődik iránta." A férfiközönség meg a sportolók iránt érdeklődött hevesen, de annyira, hogy megkezdődött a versengés is. Még ugyanezen a télen az egylet korcsolyaversenyt is rendezett, amelyre a fődíjat, egy darab "Cs. és K. aranyat" a magányos korcsolyás felbujtó, maga Molnár Lajos cs. és k. pénzügyi igazgató úr tűzte ki. Mellesleg az úriemberben az első magyar sportírót, az első magyar atlétikai kézikönyv szerzőjét is tisztelhetjük. Persze az egylet tagjai kiszúrtak az igazgató úrral, mert a kiírásban benne volt, hogy "A pályázatból kizáratnak azon elismertebb korcsolyázó virtuózok, kik gyorsaság tekintetében a többi versenyzők fölött jóval magasabban állnak..."

Három év múlva már melegedő pavilont is felállítanak, kitűzik rá az egyesület zászlaját, sőt belépti díjat is szednek, a begyült (két) krajcárokból fizetik Vitos Ágoston jégpálya mestert és segédeit. Beszáll az üzletbe a város mindmáig legsokoldalúbb sport-mecénása, Hellwig János pékmester, aki a Szeredai Fürdő kiépítése és pereccel meg lekváros palacsintával való ellátása után, miután tett egy kis kitérőt a sörkedvelő atyánkfiai támogatása felé, a korcsolyázókat is ellátta pereccel. Hogy mennyire önzetlenül, arról nem szól a fáma. De hol van itt a jégkorong? Már csak ez hiányzik, hisz immár minden meg van hozzá, vegyük csak szerre: hideg, jég, korcsolya, nők, sör, perec, egylet, pénz, pályamester, zászló... Hát igen, a hokira még várni kellett mintegy 30 évet, amíg egy szép napon a Vigadóban az úri közönségnek tánc után, mozi előtt egy híradóban - egyéb furcsaságok között - egy igazi hokimeccset is mutatnak. A korcsolyázó egylet fiatalabb és hevesebb vérű tagjai többször megnézik az ominózus híradót, majd Vákár Lajos kijelenti: "Ilyent mi is tudnánk csinálni!" Naná hogy tudnánk, de mivel? Nem hívnák ma Vákár Lajos Jégstadionnak a pályát, ha nem vág a fiúk esze, mint a borotva - akarom mondani, mint a csíki bicska, mert azon nyomban levágtak egy pár alkalmatos csigolyát (gyengébbek kedvéért fűzfaágat), a Vákár-féle könyv- és írószer üzlet kirakatából előkerült egy nagyobbacska, amolyan békebeli reklám-radírgumi, és már kezdődhetett az első meccs. Tulajdonképpen, ha figyelembe vesszük, hogy annak idején Kanadában egy kivénhedt lábassal kezdték, meglepően modern felszerelése volt a fiúknak! Na de az első meccsnek igen hamar vége szakadt, mert kiderült, gőzük sincs a szabályokról. Ez sem volt nagy akadály, dr. Balogh János megszerezte a szabályzatot, Adler Irén illatszerárus nő beszerzi az első botokat, Dóczi András lett a csapat első intézője és támogatója és nemsokára megtörténik az első hivatalos találkozó is, a Bukaresti Tenis Club csapata kihívja a fiúkat egy mérkőzésre Szinajára. A fiúk fehér pulóvereket kérnek kölcsön, menet közben sebtében vesznek Brassóban egy pár térdvédőt és 1929. január 6-án lépnek először jégre hivatalos mérkőzésen, pantallósan-nyakkendősen, ahogy akkor még illett. Ami akkor történt, azóta már számtalanszor láttuk - két harmadon keresztül állták a fiúk a sarat - akarom mondani, a jeget, amikor is magasabb helyről leszóltak, és a csatába beszállt Bâzu Cantacuzino herceg, aki már Svájcban profiként hokizott, és az ő harmadik harmadban ütött góljaival vesztettek 0-4-re. Rossz nyelvek szerint innen a Sport Klub kék-fehér színei is - a fehér pulóverek alatt ugyancsak kékek-zöldek lehettek a gyerekek.

Akkoriban lassabban őröltek a malmok, a visszavágóra 1931. január 24-25-én került sor. Az első mérkőzést - immár szinte megszokásból, vagy már ez is a jól ismert Steaua-szindróma első jele volt, nem tudom - el is vesztették annak rendje és módja szerint, de másnapra "felállt" a csapat, nagy meglepetésre 1-1-es döntetlennel végződött a mérkőzés. A minden idők első csíki gólját Császár Jenő ütötte, a bukaresti csapat a találkozó utolsó percében, egy "öldöklő finisben" tudott csak kiegyenlíteni. Ilyent is láttunk az óta egypárszor. A gól különlegessége az is, hogy a romániai hoki történetében először sikerült lencsevégre kapni egy gólt, ami igazán különleges teljesítmény lehetett egy kb. 10 kilós háromlábú ormótlan alkotmánnyal a csikorgó hidegben. Ez az első olyan mérkőzés, amelyről megmaradt az egész csapat felállása:  

Csatárok: Vákár Lajos, Czáka István (kapitány), Császár Jenő

A legelső meccsről két dolgot fontos megemlíteni. Az egyik, hogy hűen a legszebb góbé hagyományokhoz, a fiúk elolvasták ugyan a szabályokat, de csak úgy nagyjából. Így eshetett meg, hogy egy adott pillanatban dr. Sprencz György megbotlott a botjában, elvágódott, fogta magát, és lesétált a jégről. A bíró nem tudta mire vélni a dolgot, lefújta a meccset, és megkérdezte, mi történt. Kiderült, hogy a fiúk azt elolvasták, hogy ha bottal való akasztásnak bukás a vége, azért kiállítás jár, de hogy ki, kit és mikor akaszt el, azt már elfelejtették megnézni. De hát a szabály az szabály, a bíró ha hülye, és nem látja, jól nevelt hokis akkor is lemegy a pályáról! A másik érdekessége a meccsnek, hogy akkoriban még nem volt szokás azt kiabálni, hogy "Afara, afara cu ungurii din tara!", legalábbis senki sem jegyezte fel. Azóta még sokat fejlődtünk, mint a szabályok ismerete, mint a kiabálások terén. De hadd idézzek fel itt egy - kevéssel - későbbi kedves történetet. A történethez hozzátartozik, hogy 1932-től a csapat részt vesz az országos bajnokságban, ahol tisztes eredményeket ér el. Az első mérkőzések egyikén,1932 februárjában megbetegedik a kapus, Dóczy János, aki már termete alapján is jó kapus lehetett, hisz szemtanuk szerint alig fért a kapuba. Helyette az alig 16 éves, - számunkra id. - Sprencz Pál ugrott be, aki így meséli el az esetet: "A vonatban a szabályzat paragrafusait ismételgettem magamban, és jól megjegyeztem, hogy a megfogott korongot csak hátrafelé dobva szabad játékba hoznom. Hamar meg is volt rá az alkalom, hisz már az első percekben Cantacuzino mellmagasságú lövését elfogtam, hátradobtam, és ... gól! Szerencsére Vákár Laji gyorsan kiegyenlített. Másnap a berlini VB-re készülő román válogatottal játszottunk, és 3-2-re nyertünk, jobban ment a védés." Annyira jobban, hogy ő lett az első, és mindmáig legnagyobb csíki kapuslegenda, 35 éven keresztül őrizte a hálót, és egyszer sem viselt álarcot... Itt említeném meg a csíki jégkorong egy másik legendáját, id. Vákár Lajosnét, az első csíki női csapat kapusát, aki nélkül évtizedekig nem volt hokimeccs Szeredában. Mindig ott ült az óra alatt a lelátón, és a fiúk tudták, kezdődhet a meccs, ha itt van Bözsi néni. 1931 telén nem hivatalos meccsen, amit utólag a román sporttörténelem bajnoki döntőként könyvel el január 24-25-én vendégül, látjuk a bukaresti TCR-t. Az utólag bajnoki döntőnek kikiáltott első találkozót a TCR nyerte 4-0 ra több mint 400 néző előtt, vagyis a város lakosságának mintegy ötöde kivonult a pályára bíztatni a csapatot. Másnap már jobban ment, 1-1 lett a végeredmény. Akkor készült a mellékelt kép, az első, az ellenfelet is megörökítő fennmaradt fotó. A történet azért is érdekes, mert az akkori szabályzat szerint csak akkor játszhatott egy csapat a bajnoki címért, ha már legalább 5 éve be volt jegyezve. Már csak ezért sem érthető a sportkrónikások "buzgalma". Lehet, hogy csak a bukaresti bajnokok sorát akarták szaporítani. Egyébként is szokatlanul enyhe tél volt, ez a két meccs volt gyakorlatilag az egész "bajnokság" abban az évben, és egyben a válogatott selejtezője is, hisz ebben az évben vett részt Románia először a hoki Vb-n, mindjárt két csíki játékossal a csapatban, Dóczival és a csíki hokitörténet első Szabójával. 1933-ban szalasztják el az első nagy esélyt - egy bukaresti meg nem jelenés miatt nem játszhatnak a bajnoki címért.

1934 telén két újabb premier- januárban megszületik az első Bukarestben szerzett bajnoki pont (1-1 a Telefon-club ellen), Vákár Lajost, Czáka Istvánt és Dóczy Jánost meghívják a válogatottba. Ugyanebben az évben kerül sor az első külföldi portyára, amelynek végén 2-7-re mérkőznek a magyar válogatottal. 1935-bôl két újabb premier: Vákár Laji a Davos-i Vb-n gólt lő az akkor már nagyon erős csehszlovák válogatottnak. Egy másik, sokkal szomorúbb premier, hogy ekkor Vákár és Bíró László már a bukaresti Telefon-club, az akkori nagy riválisok egyike színeiben kergeti a korongot. Velük kezdődik azon csíki játékosok hosszú-hosszú sora, akik legszebb éveiket rivális- többnyire bukaresti - csapatok színeiben töltötték el. Vitték őket szép szóval, pénzzel, külföldi utakkal, egyetemi diplomával csábítva, mentek önként, de vitték őket egész egyszerűen sor alá is. Sokan, akár Vákárék, nagyon hamar visszatértek és sikeresen küzdöttek továbbá kék-fehér színekért, sokan - mint például Czáka "Duda"- akkor tértek vissza, amikor már mindent elértek, amit Romániában egy jégkorongozó elérhet, de már nem találták a helyüket, sokan soha többé nem tértek vissza. Mind a mieink, a mi hírünket öregbítették, öregbítik. Nem volt könnyű nekik sem: "A legelső mérkőzésről, amit a csíkszeredai csapat - csapatom - ellen játszottam, édesanyám sírva jött ki a Jégpalotából. Ugyanaz a közönség, amely néhány héttel ezelőtt elhalmozott szeretetével, most mindent rám rakott, ami csúnya, rossz dolog van a világon. Egy csapásra ellenséggé váltam számára, pedig én csak - ellenfél voltam. És az sem végleges, hisz elmenni is úgy mentem el, hogy állandóan oda néztem vissza, ahonnan elindultam." - vallotta a csíki hoki egyik markáns - talán egyik legnagyobb - egyénisége, a többszörös válogatott Gál Sándor. Kevésbé emberi, de mostanában jellemzőbb az 1998-99-es évad rájátszásának harmadik, csíkszeredai Sportklub - Steaua meccsén történt eset - a gyergyói származású Kosztandit saját csapattársai verték el, mert szerintük része volt a csíkiak győzelmében. A csíki fiúk másoknak annyi bajnoki címet összehokiztak az évek során, hogy ha egy - matematikailag helyes, sporttörténetileg abszurd - számítást végzünk, most nem 7, hanem legalább 20 bajnoki címünk kellene, hogy legyen. 1979 szeptemberében például hat nem csíkszeredai A osztályos csapatban nem kevesebb, mint 46 csíki játékos és 7 edző, közöttük a válogatott edzője is tevékenykedett. Az eltelt 70 évben több, mint 80 csíki gyerek volt a román válogatott tagja. Ez sem egy kis szám...

A hőskorról még annyit, hogy 1935-ben már Csíkszeredai Sport Club a csapat neve, hivatalos színei meg a kék-fehér. A többi már sporttörténet, statisztika.