Székely fafaragás



Bevezetés

A dolgozatom a Történelmi Ökológia című tantárgy keretén belül készült, tárgyának a fafaragást, ezen belül a székelyek fafaragását, tűztem ki.

A székelység mindig harmóniában élt környezetével, az erdőt-mezőt tisztelte, mert tudta, hogy ha nem fordít rá kellő figyelmet, akkor ez "megbosszulja magát". Így tehát akarva-akaratlanul a régi idők székelyei környezetvédők voltak (ez a kijelentés nem zárja ki a többi népcsoportot e besorolás alól). Az erdőből csak annyi fát vágtak amennyire nekik szükségük volt, a pillanatnyi szükségleteik kielégítésére. Az erdőre való figyelés tanúsítja azt is, hogy a székely föld- és erdőtulajdonosok közbirtokosságokat alapítottak, így a közösség erejével jobban és hatékonyabban tudták megművelni a földjeiket, és erdeiket megvédeni.

A fa megmunkálásának évszázados hagyományai vannak Székelyföldön, az egyetlen elérhető építőanyag, amelyből az itteni időjárási viszonyoknak megfelelő lakást lehetett készíteni, az a fa volt. Így az itteni ember akarva-akaratlanul beletanult a fa megmunkálásának mesterségébe, aminek fejlődése során a fát már nem csak megmunkálta, hanem már ki is díszítette azt, a szemnek tetszővé tette azt, feldíszítve saját monda- és hiedelemvilágának figuráival, egyszerű geometriai alakzatokkal, családja címerével, vallási jelekkel, élete nagy pillanataival stb. Ilyen módon a fafaragással kifejezhette érzéseit, érzelmeit, hovatartozását, öntudatát. Így nyomon lehet követni és egyfajta kis történelmet, lehet levezetni a fafaragásból is.

 

1. fejezet: Történelmi áttekintés

 

Egyiptomban már a III. dinasztia uralkodásától kezdve maradtak fenn faragott domborművek, amelyek az egyiptomiak kedvelt faanyagából, a szikomorfából készültek. A fejlett faszobrászat alkotásain (pl. Falu bíráján) kívül emberi és állati alakokkal díszített használati tárgyakat és növényi motívumokkal vagy figurális jeleneteket ábrázoló domborművekkel ékesített bútorokat találtak.

 

A görögök első szobrai szintén fából készültek (xoanon). A római diptükhonokat is gyakran faragás díszíti. A bizánciak művészi faragványai között első helyen a domborműves, mélyített faragású kereszteket kell megemlíteni. A román korban faragott és domborműves díszítésű kapukat készítettek. Ekkor kezdett egyre divatosabbá válni az egyházi rendeltetésű bútorok faragásos díszítése. A középkori Itália különlegességei közé tartoznak a faragott betlehemek, a presepék. Spanyolországban a XV. századtól kezdve gazdagon díszítik a bútorokat arabeszkekkel, levél- és szalagmotívumokkal. A franciaországi faragott fésűk és piperedobozok gótikus mintákat viselnek.

 

Nagy jelentőségű volt a német fafaragó művészet. Érdekességként kell megemlíteni a faragott olvasókat, amelyeknek dió nagyságú szemei szétnyithatók voltak, s belül vallásos tárgyú miniatűr domborművek tűntek elő. Ezeken kívül állványos domborművek, medalionok, faragott tükörkeretek, ötvöstárgyak öntéséhez használt minták, késnyelek stb. készültek fából. Peter Flötner faragó mintakönyvet rajzolt, amely nagy hatással volt a környező országokra. A középkor legjelentősebb fafaragásos emlékei az ún. szárnyas oltárok. Eleinte csak bibliai tárgyú festményekkel díszítették őket, később domborművekkel és festett faszobrokkal, majd a mérműves ablakokat utánzó faragásokkal, könnyed, magasba törő tornyocskákkal, fiálékkal a gótika jellegzetes stíluselemeivel.

 

A fafaragások iránt megnyilvánuló igény valóságos faragóiskolákat hozott létre, amilyen, pl. a nürnbergi iskola volt, amelynek kiváló mesterei közé tartozott Veit Stoss, a nürnbergi és krakkói szárnyas oltárok művésze. A magyarországi szárnyas oltárok közül csak az erdélyi és felvidéki oltárok tudták átvészelni a törökdúlástól, vallásháborútól zivataros XVI-XVII. századot. A lőcsei szárnyas oltár faragó művészét, Pál mestert név szerint is ismerjük. A reformáció elterjedésével a szárnyasoltár-faragás veszített jelentőségéből, helyette a templomi bútorzat díszítő faragása lépett előtérbe.

 

2. fejezet: A népművészetről

 

 

A népi kultúra (folklór) a nép szellemi életének megnyilvánulása szóban, zenei formában vagy tárgyakon, mesék és hiedelmek, dalok és táncok, versek és balladák, használati- és dísztárgyak formájában. A nép egyszerű művészetében örökké érzéseit fejezte ki, a hasznost a széppel összevonni volt a céljuk, tehát használati tárgyaiknak olyan formát adni, hogy az betöltse elkészítésének célját és a szemnek is tetszetős legyen.

Hermann Ottó szerint: " A népművészet hagyomány alapján formálódó, a közösség paraszti ízlésvilág által meghatározott tevékenység, a hivatásos művészet őse és örök forrása. Egy közlési szándék, kifejezési-alkotási kényszer megnyilatkozása. Szavakban, dallamokban, tárgyakon elmondott örömünk, bánatunk-szívósságunk, cselekvő akaratunk, harcunk a múlandósággal szemben.

A mindennapi élet művészete, mert amíg megőrizi a múzeumok tárlói, tudják a régi, a hagyomány formáit, addig a nép él vele.

Úgy kerül be tudatunkba akár a szülőföld, ízlésvilágát úgy szívjuk fel mint az anyanyelvet, hogy az nemzetiségi önismeretünk és öntudatunk gazdagítása legyen, hiszen a népi alkotások tele vannak munkával, verejtékkel, áldozattal és szenvedéssel, de éppen ezért a nemzet életét jelentik. "

A népművészet egészében véve csoportos és névtelen alkotási forma, amelyben a mindennapi tevékenység művészi jellegére való állandó törekvés jut kifejezésre, mert az alkotó ember lelkét is bele viszi a szép reményében, vagyis megadja a módját.

Az egykori természeti körülmények és gazdasági viszonyok között alakult ki a középkor népeit zömmel parasztság képviselte társadalomban a paraszti kultúra, amely szóban, énekben, zenében, gesztusokban és tárgyakon eredendően paraszti jellegű.

Így a legszámottevőbb népművészet azokon a területeken fejlődött ki, ahol a feudális rend felbomlása lassabban ment végbe, mint máshol. Ez az állapot szinte általános jellemző az erdélyi falvakra. A helységek rendszerint nem csak földrajzilag, de társadalmilag is elszigeteltek voltak. Az elszigeteltség a térség peremvidéken való elhelyezkedése okozta, a ki hegyközti medencék még jobban felszabdalták a népességet; a peremvidéken a lakósság (székelység) a határok védését kapta feladatul a mindenkori fejedelemtől. Ezek a korlátok arra voltak jók, hogy a népet önmagába zárják és műveltségét kényszerű önellátással maga építse ki, lehetőségeihez és szükségleteihez igazodva.

A mai paraszti életforma sem a régi, a különböző népi alkotásokkal kapcsolatos szokások, szertartások szerepe, ha lassan homályba is veszne ezzel még nem szűnik meg a népi tánc, dallam, díszítmény alkalmazása, nem szűnik meg a népművészet. Sőt, történetének jelene egy megújhodási szakasz, és csupán a népművészet hagyományos értelmezése került valamelyest válságba. A körülmény oka, hogy a hagyomány lassan változik, megmarad annak, ami volt: a parasztság kultúrájának hordozója, amiben a ma emberének alkotókéssége, esztétikai igénye nyilvánul meg, mert bennünk ez úgy él tovább mint kulturális örökség.

A hagyomány közösségi magatartásformák, társadalmi szokások, művészi módszerek összessége: tapasztalat, tanulság és hűség a népi alkotás minden vonatkozásában; az elődök iránti tisztelet, szeretet és ragaszkodás kifejezése.

A hagyomány a közösségen belül kötelező érvényű, általánosan tiszteletben tartott szabálya a norma, amihez az egyén igazodik. A közösség ezt úgy éri el, hogy csak követőit fogadja el, megsértőit pedig kizárja magából.

A szabadságjogokért folytatott állandó küzdelemben a székely ember általában rendkívül óvatosan fogadott mindent, amiért aztán konzervatívnak tartják. Az életkörülmények változásával nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a fennmaradást, a folytonosságot ma már nem a mozdulatlanság, hanem az állandó lassú változás, szabja meg.

A változó társadalomban nem marad fenn, ami mozdulatlan, mert ami elzárkózik, az kihal. Így a helyi stílus-forma, díszítmény, kompozíció, technika- végleges kultusza is elszigetelő erőként hat.

A hagyomány és változás voltaképpen a régi és az új küzdelme a rá jellemző harc és feszültség és teremtő együttélés.

A hagyománykincsünkben ma is megtalálhatók a legrégibb idők hagyatékai, de viszont beépült más népek hatása is. Erdélyben igen jelentős a reneszánsz és barokk befolyás, mintakincsünk túlnyomó részében azonban ma is népi ornamentikát tartalmaz.

Legrégibb motívumaink a geometrikus díszítmények, ezt követi a stilizált növényi ornamentika, amely ma is állandó átalakulásban, fejlődében van.

A lassú fejlődés elkerülhetetlen, de az újítás nem lehet erőszakos, mert ha teljesen elrugaszkodunk a hagyományoktól, végső soron a népművészettől távolodunk el.

 

 

2. fejezet: A fafaragás formái

 

2.1 alfejezet: Pásztori faragás

 

 

Az ilyen típusú művészettel az ország (a Nagy-Magyarország) azon területein találkozhatunk, amelyeken intenzív pásztorkodás folyt (folyik). Ez általában a hegyvidékeket, és az Alföldet érinti különös módon.

Ebbe a témakörbe tartoznak a pásztor-eszköz számba menő tárgyak: pásztorbot, ostornyél, furulya, juhászkampó, baltanyél, ivócsanak, bárányjel, bicskanyél, kásakavaró (puliszkakavaró), edény alá való koszorú (kutyagerinc), sótartó, kenőcstartó, ivóedény, kutyakolonc, tükrös, borotvatok, furulya, dudafej, fapipa, pipaszár.

Alkalom szerint a pásztor készített más tárgyakat is: pl. asszonyi munkához való szerszámot, bútort, képkeretet, háztartásbeli holmit.

Az alapanyag többféle lehet, de vannak bizonyos tárgyak, amelyeket legszívesebben ugyanabból az alapanyagból készítik, pl. tükröst jávorfából, ostornyelet szilvafából, pásztorbotot somfából és tölgyfából.

Minden pásztornak van egy olyan eszköze, amely mintegy jelképezi foglalkozását, amely az ő címere, erre a legbüszkébb. Ezt a címert munkán kívül is magával hordta: búcsúra, vásáron, stb. A juhász címere a kampó, a gulyásé a bot, a csikósé az ostor, kanászé a balta.

A pásztor furulyájával jelezte a nyájának a hollétét, bújában-bánatában ezzel vígadott vagy búsult, siratta az elmúlt szerelmet. Így a furulya is nagy hangsúlyt kapott a díszítésnél, általában színes, hosszanfutó virágmintákkal volt díszítve, de voltak olyanok is, amelyeket csak egyszerű geometriai alakzatok díszítették.

 

Az ostornyélen leggyakrabban néhány mértani jellegű elemből szerkesztett dísz van, a kampón pedig a plasztikusan faragott kosfej, bár akad egy pár más is emberfej, lófej, makk, s néha több alak és tárgy mesterkélt együttese. A székelység körében a naturalisztikus (állatfejek) fafaragásnak nincs nagy jelentősége, furcsa módon, mert mindig is állattartó népcsoportként voltak számon tartva.

Az állattenyésztő, egykor nomád életmódú pásztorok derült könnyed, optimisztikus, naiv művészetének szellemét legszebben a zsebben tartott tükrös síkdíszítményei mutatják. Finom karcolatok, de erélyes foltok, a jellegzetesnek gondolt testtartás, ruha, tárgy, mozgás, cselekedet erős hangsúlyozásával. Színezésre régen csak növényi festéket használtak, később a kivájt mélyedésekbe spanyolviaszt nyomtak, amiről az ilyen díszítésű tárgy neve a "spanyolozott" lett.

Az állatalakokat, erdő-mező vadjait, az általa őrzött állatokat domború faragással örökítette meg (pl. kos, vadkan, ló, mókus, róka, madár). Egyes faragások a népköltészet hagyományából illusztráltak jeleneteket: betyárhistóriák, románcok, a népdalbeli képesbeszéd egy-két sorait örökítették meg. Majdnem minden használati tárgy díszítésre került, így az alábbi képen egy orvvadász elkobozott puskának a tusát is megcsodálhatjuk, rajta a színes virágmotívumokkal

 

Bár a pásztorfaragás legkedvesebb tárgya az ember és az állat, a virágdíszítmény is nagy szerepet játszik benne. Gyakran olyan bokrétaszerű bokrétás rendben, mint ahogy szűcs- és szűrszabómunkákon látunk. A pásztori síkdíszítő és domborúan faragott munkán szembetűnő a térkitöltés művészi módja, amely nem mindig a szimmetriára törekszik. A dunántúli pásztorok egyik jellemző faragott fatárgya az egy darab fából faragott ivókanál vagy csanak. Ezt a tarisznyaszíján hordozta a pásztor, az Alföld kivételével országszerte elterjedt volt. Minthogy az ilyen alakú edény már az újabb kőkorban is előfordult, az európai művelődés legrégibb szabású emlékei, közé tartozik.

 

 

2.2 alfejezet: Házieszközök és szerszámok

 

Ebbe a témakörbe tartoznak a fonó-szövő szerszámok. Ezek közül a guzsaly, a fonaltekerőféle, a vetélő és a vászonfeszítő. A díszítés szempontjából idetartozik a guzsalyszeg, mosósulyok és a mángorló. Ezeket a használati tárgyakat rendszerint a legény vagy fiatal házas csináltatta a leánynak, menyecskének, s többnyire éppen úgy hagyományos díszítőművészet szólal meg rajtuk, mint ahogy ünnepi formák fejeződnek ki a feleségül vétel összes mozzanataiban, a lakodalmi ének, tánc, felöltözés, jelvények alakjában. Mint ahogy a szokások is változtak az idők folyamán ezeknek az eszközöknek a díszítése is változott a korral együtt. Annak a mértani jellegű, körző és véső szülte díszítménykészletnek, amely különösen rozetta alakú elemeivel az őskor, La Téne korszakában jelentkezik, majd a középkorban Európa-szerte már a bútorokon is rajta van, monumentális kifejező alakja pedig a csúcsíves építészet ablakaiban tetőzik, de itt ezeken az ősi tárgyakon él eleven hagyománya. Mint legjellemzőbb példát, a kalotaszegi vetélőt, orsókarikát és vászonfeszítőt lehet említeni. Ide lehet sorolni a kapatisztítót is, amely szintén ajándékként készül.

A rozettás stílus zárt díszítőmód, egész Európában megtalálható, különösen a szláv és skandináv vidékeken. Ez a végig mértani jellegű díszítőmód elemei közül először a rozetták két körív alkotta levélszerű részei szabadultak föl s alkotnak a körtől független, laza levélsort. Hogy ez a mértani jellegű díszítőmód mióta sajátja a magyarságnak, nem lehet pontosan megmondani.

A szuszék (ruhatartó láda) elejének és födelének díszítése tisztán geometriai, mértani, holott a kínálkozó felület lendületes növényi díszítmények elkészítésére alkalmas.

A mezőgazdasági eszközök között is van díszített: járom (járombélfa), rúdfej, gereblye, kaszafenőkő-tartó, ostornyél, kaszanyél és a szekért díszítő faragások.

A már említett fonó-szövő szerszámokon kívül van díszes rokka, szövőszék, orsótartó; a házi eszközök közül só-, kanál-, gyufatartó, mogyorótörő, álló és függő gyertyatartók, virágtámasztólétra, stb. A bútorok közül említésre méltó a domború faragású tölgyfaszék. Profilállásuk, díszítményük barokk jellegű. A faragott bútorok közül a legjelentősebb és legszebb a műfajban a Nógrád megyei bútorok, amely szék-és lócaháton, fogason, asztalkereten sziluettszerű áttört faragású alakos faragványt kedvel. Négy témakör jelentkezik rajtuk:

          1. Vadászat (vadállatok, vadászok)
          2. Pásztorság (nyájbeli állat, pásztor)
          3. Fölművesség (földművelő jelenetek)
          4. Katonaság

Ezeken kívül egyházi vonatkozású ábrázolás is akad: Jézus születése, elfogása, stb. Előadásuk naiv, derűs módja a pásztorok művészetével van rokonságban.

 

2.3 alfejezet: Kopjafák (fejfák)

 

A monumentálisnak nevezhető faragások első csoportját a temetői fejfa, kapufa és kereszt alkotja. Ezek közül az első érdekes, mivel nagyon ősi, feltehetőleg még a honfoglalás előtti szokással, a kopjás temetéssel van kapcsolatban. Ez az ősi forma az idők alatt változott, kisebb lett, eredeti formáját és jelentését leginkább Székelyföldön őrizte meg. A székely kopjafa kivétel nélkül mértani jellegű elemekből összerakott díszítményű oszlop. Jellegzetes eleme egy nyolccsúcsú, egyenlő oldalú háromszögekkel határolt buzogányszerű faragvány, továbbá egy négyszirmú virágkehelyre emlékeztető elem s ezek változata. A Duna-Tisza közén az elemek között a henger és csonka kúp, gömb s ezek kombinált formái a gyakoribbak.

Fakeresztek, különösen palóc földön, Nógrádban vannak szépek, ezek általában barokk jellegűek, ami korukra nézve is útmutató.

Síri jeleink egyik-másika emberi formára emlékeztet és valószínűleg ember formája is volt, de megváltozott a kor szellemével együtt.

 

2.4 alfejezet: Kapuk

 

A Székelyföldi fafaragás művészete a kapuk ácsolásában és ezek kifaragásában tetőzik. Készültek ugyan díszes kapuk országszerte a faluk bejáratánál. Szép kapuk voltak a Dunán túl, például Győr vidékén, az Alföldön és a Nagykunságban. De mindezeknél díszesebb az erdélyi, különösképpen a kalotaszegi és a székelyföldi. A kalotaszegi kapuk nagy részén festettek, mértani jellegű rozettafélék gyakoriak, helyenként szerény virágelemekkel váltakozva. Van csupán virágfüzérrel, cserepes bokrétával díszített kapufélfa is, amelyen a mértani díszítmény a szélekre húzódott vissza.

A székely kapukat a virágos minták jellemzik, bár ritkán előfordulnak mértani jellegű díszítések is.

A székely kapuk mérete is monumentális, három oszlopra (zábéra) tett fedél alá fogott kis- és nagykapu (embereknek és szekereknek). A kapu mindkét nyílása gyakran ívelt, fedele galambbúbos, három zábéja, kiskapuföle domború faragással, festéssel vagy mindkettővel díszített. A keleti részen általában csak faragott, nyugatin többnyire festett is. Legszebb faragású a háromszéki, a legszínesebb az udvarhelyi.

Régi erdélyi úri udvarokban is hasonló nagy íves kapu vezetett. "Törpébb kőfalak vagy fakerítéseknél - írja Kővári László - a kapu óriás kapufélfákon forgott, melyek tetején keresztül galambbúg húzódott, mint a magyar úrilak egyik ismertető jele. II. József Erdélyben tett útja alkalmával, ha galambbúgos kaput látott, olykor rámutatott: ím, ott is egy uralkodótársam lakik." Az olyan háromszéki faragott kapu, amilyen kettő a Székely Nemzeti Múzeum bejáratát díszíti, kétségkívül fejedelmi. Az ilyen szabású fagalambbúgós - de egyébként kőből épült régi kapuk legtovább állt a tordai fejedelmi kúriáé; Báthory címere, felirata szerint 1588-ban épült.

A székely kapuk közül a ránk maradt (s ma a Nemzeti Múzeum tulajdonában levő) legrégibb fakapu 1673-ban épült a marosszéki mikházi ferencrendi kolostor elé. Minden díszítménye mértani jellegű.

A székely kapu címerszerű díszítményei, gyakran latin feliratai, szakállszárítói, ellenségnek szóló szentenciái, a díszítmények történeti stíluselemei arra vallanak, hogy úri várkastélyok s egykori várak kapuinak utódai. A galambbúg is aligha az egykori várkapuk erkély, filagória, tekintő nevű ügyelőhelyének csökevényes maradványa, a szakállszárító a régi várak morgószínjének az utóda.

A székely kapu nagy mestere a régi székely faragómolnár volt, az egykori (törökvilágbeli) várak ugyancsak faragó hivatású abrakos molnár utóda.

Maga a székely kapu alakja, az egy födél alá fogott kis- és nagykapu a székelységen kívül egyéb helyeken is előfordul Erdélyen kívül a tót Felföldön, Csehországban, de még Oroszországban is.

A székelykapu díszítményei között történetileg a többféle mintázatban sorakozó, mértani jellegű szegélydíszítmény az egyik említésre méltó motívum, amely a középkori román stílusban a változatos fűrészfogszerű, szalagos, kötelékszerű hornyolásokból álló kapubélletek formájában jut magasabbrendű művészi szintre. A korábbi népies fatechnika elemeinek ily művészi (de kőben való) alkalmazása nálunk talán legjellemzőbben a 13. század első évtizedeiben épült, vasmegyei jáki templom szép főkapuján tárul elénk. A székelykapun e faragott hornyolás sorai megapadtak s az elhatalmasodó renaissance, barokk virágdíszítmények szerény szegélyképen mellékes szerepre szorultak. De ezek a pompás erdélyi kapukeretek és kapubélletek igen jellemző emlékeit őrizte meg az oláhság a maga fatemplomai ajtókeretein, amelyekből visszaállíthatjuk középkori díszes kapuinak képét.

Ez a szalagszerűen haladó, részben horonyszerű, kötélalakú díszítmény nem csupán a kapu, ajtó tulajdona, hanem általában majdnem minden faragott munkán ismétlődik: mestergerendán, malompadon, mángorlón, sulykon, borotvatokon, ostornyélen, stb. A virágos díszítő mód valószínűleg későbbi történeti korokban más műveltségű területekről jutott el a Csíki medencébe és ez lett jellemző a mai napig is a székely kapuk faragásán.

 

 

3. fejezet: Díszítési minták

 

A fafaragásban alapvetően a síkdíszítmények alkalmaznak és igen csekély mértékben az alakos (szoborszerű) faragást, amelyek lehetnek:

Minden díszítménynek megvan a sajátos jelentése, üzenete, amit nemcsak a faragó ért, meg hanem akinek készítik. Ezek közül egy pár jelentése a következő:

A kopjafa (fűtől való fa), a protestáns emberek sírjele, motívumai a népi faragókultúra jellegzetes emlékei. A születés, az elmúlás, az ember és a halál sajátos viszonyának jelképei. Csúcsdíszeiből kikövetkeztethetünk a halott nemére, a süveg a férfit, a tulipán a nőt szimbolizálja. De információkat közölhet a halott koráról, foglalkozásáról.

 

4. fejezet: A fafaragás anyagai

A faragómesterek a fát úgy használták fel, ahogy a természet a kezükbe adta, így megőrzi eredeti, természetes jellegét, része marad az otthonunknak.

A faragók a fákat faraghatóság szempontjából osztályozzák, a szerszámokkal szembeni ellenállósága szerint. Ez függ a szövetszerkezettől, víztartalomtól. A fafaragásra a laza szövetű lombfák és tartós keményfák, amelyek nem feltűnő évgyűrűs, valamint finomerezett vonalúak, kevésbé szálkásodó fák. Néhány példa

 

 

 

 

Bibliográfia és képek:

  1. Szathmári Ferenc: Népi fafaragás; Csíkszereda Pro-Print könyvkiadó 1994.
  2. Győrffy István - Viski Károly: A magyarság néprajza II. kötet; Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest.
  3. Czagány Lajos: A fa díszítő faragása; Műszaki könyvkiadó, Debrecen 1983.

 

Hosted by www.Geocities.ws
GridHoster Web Hosting
1