Kishontiné nagyabonyi Csiba Rozália
Relatively Yours No. 386
Az éj briliánsai
Mit láthatunk a nappali fényben?
Sötét, gyarló lelket már tömegével,
Kik okoznak e földön sok gondot,
Mióta az erkölcsük megromlott,
Lassan a világot fert?vé teszik,
Kiölik az ember szép érzéseit!
De mit látunk éjjel a sötétben?
Fényes csillagokat a messzeségben,
Szerényen világítanak, ám ott
Úgy tündökölnek, mint briliánsok
E légüres térben, hol csend honol,
Béke uralkodik, mennyei nyugalom!
Ott szeretnék élni, köztük volna jó,
Nem lenne az élet olyan borzasztó,
Nem mardosná a lelkemet bánat,
Hol nincs helye még gyarlóságnak,
Lehetne nappal is olyan fényem,
Mint a csillagoknak sötét éjben!
Megvilágosítanám a fejeket,
Hogy nincs fontosabb, mint a szeretet,
Nyugalom, mert csak békességgel teremthet
boldog élet régen,
Mit nem helyettesít ott vagyon,
Ahol lélekben szegények nagyon!
Hogy ne anyagi legyen az életcél,
Ne gyülöljék egymást ezekért,
Vele döntik romba, mit Isten épített
Nyugalom várát, s alapja szeretet,
Melynek falait boldogságból rakta,
És béke fényeivel kivilágította.
Tisztává tennék én minden lelket,
Amelyet bemocskolt sok gonosz tett,
Kifehéríteném sötét gyarlóságát,
Kisimítanám büneinek ráncát,
Rendet tennék lelki világában,
Nagytakarítanék földi otthonában!
És tündökölhetnénk szerényen
Mind a szeretett?l, nappal és éjjel,
Akkor a földön is béke uralkodna,
Mennyei csend, nyugalom honolna,
Lehetnénk itt az élet fényl? pontjai,
Ragyoghatnánk, mint az éj briliánsai!
Szigetvár, 1965. Október 15.
Az idő múlása.
Születés után a szülő kívánsága,
Hogy csöppnyi gyermekét felnőni lássa,
Szinte türelmetlen kíváncsisággal
Siettetné az időt, szédült gyorsasággal!
Amint eszmélni kezdtünk, mi vettük át,
Felnőtté válni hamar akartunk hát
Akármit tettünk, sokszorozva erőnk
Végeztük dolgunk, nem kíméltük időnk.
Mégis hihetetlenül sok volt a szabad,
Elég volt mindenre és bőven akadt
Szórakozásra, pihenésre, nem futott,
Rend volt körülöttünk, bármire jutott.
Életünk feléig lassan teltek az évek,
Észre sem vettük, hogy rajtunk mit végzett,
Amit vánszorogni láttunk addig,
Sőt, néha megállni, mint aki néha elbotlik.
Ám ahogy elértünk már a közepéhez,
Egy mozdulat után lett hasonló kerékhez,
Mely addig haladt, lassan míg tetőre ért,
De lefelé fékezni kell a lendületét!
Mert ember erején nincs szabadonfutó,
Az élete fogytán csak ideje gyorsuló,
Mikor úgy érzi, száguldnak a napok?
Ereje meggyengült, lelassabbodott!
Semmire nem elég a huszonnégy óra,
Munkánk elvégezni telik már napokba,
S mire ráeszmélünk élet e titkára,
Csöppnyi lesz erőnk, időnk végét járja!
Decs, 1998. március 7.
Győzelem
Indul a hazugság, fejvesztve szalad,
Nyomában az igazság lassan halad,
Ki bölcsen megfontolt, azért nem kapkod,
Mert csak így győzheti le a hazugságot!
Türelmesen jár, míg eljön az órája,
S hosszú út után felfigyelnek rája,
Mikor verseny végén lehull minden lepel,
Mellette a hazugság porban hever.
Bár lábra kaphat, elindulhat újra,
De nem lesz ereje a göröngyös útra,
Saját buktatóján célba még nem ért,
És a dobogóra sem állt győztesként!
Egyenes úton becsületes ember jár,
Így nyeri el mindig méltó jutalmát,
Melyet a hazug kanyarogva tesz meg,
Igaz felett ezért nem arat győzelmet!
Kaposszekcső, 1969. November 20.
Mesterünk a sors!
Pár emberöltő, akár egy gyors álom
Suhan el fölöttünk tarka lepkeszárnyon,
Miközben életünk rútságát-szépségét
Az idő vasfogai arcunkra vésték
Homlokunkra húztak barázdákat évek,
Ajkunk köré raktak ráncok szenvedések
Arc közé mélyült ifjúságunk kora,
Szemünk körül maradt a bánatok nyoma
Rút és szép éveink mind válogatva
Vésték rá életünk, mely olyan tarka,
Akár a lepke, és oly cikázóan gyors,
De elkészül müvével: mesterünk a sors!
Decs,1994. November 25.