A pacifisták tüntetései a háború ellen akkor, amikor már háborús helyzet alakult ki, éppen a béke MEGROMLÁSÁT is okozhatja. Ha egy diktátor fegyveres hódításainak megakadályozására háborút indítana egy kormány, akit a pacifista mozgalmak sikeresen meg tudnak bénítani, a diktátor pusztításainak eresztenek így SZABAD utat, annak fegyveres megerõsödését teszik biztosabbá, és a térségben a béke elvételét hosszú idõre valószínûvé teszik. Pont amit szeretnének, az ELLEN mûködnek. A pacifizmus jelentõségének NEM a már késõi helyzetben való esztelen tiltakozásban kellene kimerülnie. Hol voltak a tüntetõ pacifisták akkor, amikor a diktátort még éppen hatalomhoz jutatták? Amikor fegyveres szállításokat kezdtek meg? Amikor fegyvervásárlásokat kezdett az ország vezetõsége OK nélkül? Amikor a kormány demokratikus vezetését engedték felváltani katonai vezetésre? Miért a diktatúra terjedésének a meggátolását szolgáló katonai akciót akarják megakadályozni? Miért nem mennek a diktátor orra elé tüntetni, hogy szüntesse meg a gonoszságait? Miért nem próbálják minden erejükkel ÕT meggyõzni a háború és erõszak esztelen voltáról? Miért nem osztogatnak felvilágosító röplapokat azoknak, akik a diktátorban megváltót látnak, és minden erejükkel támogatni akarják katonai megerõsítését? Miért nem VELÜK szállnak vitába? Miért nem tanítják a felvilágosulatlan tömegeket a békességes életre OTT, mielõtt azok diktátort választanának vezetõnek?

Legyetek inkább szenvedélyesek, mint képmutatók, józanok inkább, mint szenvedélyesek.

Az igazolásnak, mivelhogy igyekszik összhangot teremteni, abból kell kiindulnia, amit valamennyi vitapartner elfogad.

Át kell gondolnunk azok perspektíváját is, akiket döntéseink ÉRINTENEK, és nem csak a maguk szempontjait venni alapul. A hazug pont ez ellen cselekszik, mivel amikor másokat becsap, ugyanakkor arra is törekszik, hogy maga ne legyen becsapás áldozata.

Egy szenvedélyes és fenyegetett közösség rendkívül ésszerûtlen lehet.

Ha a fekete piac az állami kereskedelmi és üzleti élettõl független volta miatt fekete, akkor támogatni kellene. A fekete piacot éppúgy mint a köztörvényes bûnözést, a társadalmi károsság mellet az állami hatalomtól való függetlensége miatt is veszélyesnek tartják. A gazdaságpolitika megtévesztése azon alapszik, hogy a piac kézbentartása végett a piaci függetlenséget azonosítja a társadalmilag káros tevékenységgel, hogy törvényesen üldözhetõvé tehesse.

Ott kezdõdik a dolgok reális megítélése, amikor megszabadul az ember ! saját szerepének eltúlzott felértékelésétõl. Itt kezdõdhet el csak az Isten megértése.

A hierarchikus szemléletek valószínûleg ezeknek a túlzásoknak a kifejezõdései.

Lehet jogosulatlan egy érdeklõdés az emberek politikai meggyõzõdése, szexuális magatartása vagy vallási hite iránt? Üldöztetések esetén az ilyen érdeklõdésre adott becsületes válasz megfoszthatja az embert az állásától, szabadságától vagy az életétõl is.

Minden olyan szakembert, akik munkájuk során kockázatnak tesznek ki embereket, ugyanolyan rendszeres ellenõrzõ vizsgálatnak kell alávetni, mint amilyeneket például a pilótákon már alkalmaznak: meg kell tudni állapítani, hogy esetleg már nem képesek ellátni a feladatukat. Ha tehát azokat az embereket ilyen kemény tesztek és vizsgálatok alá vetik akiktõl húsz vagy száz ember élete függ, akkor hogy van az, hogy olyan emberek uralkodhatnak országok fölött, akik semmilyen teszten és vizsgán nem estek keresztül, amely megvizsgálta volna alkalmasságukat az ország vezetésére?! Nemde még a pilóták tesztjénél és vizsgálatánál is keményebbnek kellene ezeknek lennie? Nemde sûrûségben is oly gyakran kellene ezt elvégezni rajtuk, hogy az idõ múlásával nem váltak-e alkalmatlanná? Meghatározott idõre választanak elnököket és kormányfõket, holott vezetése ideje alatt ezerszer bukhatott volna ki ilyen teszten az alkalmatlansága a különbözõ feladatok ellátására. Már csak az elvégzendõ feladatok komolysága megkívánná, hogy ilyenkor kifejezetten alkalmas vezetõket bízzanak meg az ellátására, és ha szükséges rögtön keressenek egy alkalmasabbnak látszó személyt, ha a tesztek azt bizonyítanák. Egy repülõgép esetében ezt miért teszik meg, egy nép vagy kormány vezetése esetében pedig miért nem?!

Úgy tûnik erkölcsi dolgokban NEM nagyon hivatkozhatunk a természetre, mert ott arra is találunk példát, hogy a rovarpók a párzás után azonnal megtámadja és FELFALJA az õt megtermékenyítõ hímet. Miféle morál támogathatná ezt, még ha oly nagyon szükségben van is egy nõstény? Ha pedig alaposan körülnézünk, igen véres és könyörtelen természetet fedezhetünk fel, amelynek szabályai sokszor túl mennek az emberi társadalmak szabályainak a könyörtelenségén is.

Az ELIDEGENEDÉS egyik legfõbb okának tûnik az elterjedõ megtévesztés gyakorlatából fakadó általános bizalomhiány! (Vessük össze a kapitalista tulajdonviszonyokból való származtatással, ahogy a marxizmus elképzeli.)

A Tekintély olyan nagy tud lenni, hogy hiába gondolkodik egy tevékenységet illetõen másképp az egyén, mint a tisztelt tekintély, cselekedetei mégis a tekintély elvárásainak fognak megfelelni. Ilyenkor általában képtelenek azt a választ megtalálni, amely felszabadítaná õket a tekintély befolyása alól. (Mert eleve hiányzik felfogásából a tekintélytisztelet valamilyen bírálata.)

Nemcsak fizikai, hanem pszichológiai és szociológiai kockázatokkal kell számolnunk, ha a dolgokat figyelemmel vizsgáljuk.

Az orvos felsõbbrendûségi tudatának veszélye az, hogy késõbb a beteg megvetésévé alakulhat át.

A fiatalok olyan problémái, mint az agresszivitásuk, érzelmi zavaraik, kábítószerfüggésük, stb. a szülõi nevelésre vezethetõek vissza.

A szeretet nevében történõ EGYFORMA elfogadás KÜLÖNBÖZÕ magatartású emberekkel szemben, hamis felfogást tükröz. Az elfogadásnak és elutasításnak igenis különbözõ fokainak kellene megnyilvánulnia attól függõen, hogy a vizsgált személyek tulajdonképpen mit tesznek. A kérdésnek inkább úgy kellene felmerülnie, hogy az elutasításra kerülõ személyekkel szemben vajon szeretetünk fokának is csökkennie kell vagy sem, ha nem, akkor hogyan lehet természetes érzelmekkel lereagálni ezt? Vajon azt a személyt, akinek cselekedetei, magatartása nem tetszik, utálnom is kell a nemtetszés mellé, vagy továbbra is tudni kellene szeretni? ( A szeretet ellen általunk emelt korlátozásokat firtatom.)

Fontos adalék lehet ehhez, hogyha például egy nekünk nem tetszõ cselekedetet végez olyan valaki, akit tulajdonképpen szeretünk, egész másképp viselkedünk, mintha tegyük fel egy ismeretlen, idegen ember cselekedné azt. Nyilvánvaló elfogultsággal van dolgunk, mondhatnánk talán úgy, hogy az utálat alapja ennek az elfogultságnak a hiánya. Jézus szerint ellenségeinket is szeretnünk kell, hát akkor azokat mennyire inkább, akiknek csak bizonyos dolgaival van bajunk, de távolról sem ellenségeink.

Érzelmek dolgában fedezzük fel annak a választóvonalnak a jelentõséget, amelynek meghúzása dönti el, hogy valaki érzelmeink skáláján jobbra vagy balra kerül, szeretjük vagy gyûlöljük, szimpatikus vagy ellenszenves, megbékélünk vele vagy haragszunk rá, dicsérjük vagy gyalázzuk, vonzónak vagy utálatosnak találjuk. (Ugye ez tulajdonképpen az, amikor azt mondjuk már valakire, hogy ez az, aki már túl megy minden határon, ez már elviselhetetlen, ez az a csepp, amitõl kicsordul a pohár, hogy ettõl a ponttól kezdve másképp kezdünk valakivel bánni. Ilyenkor valójában ezt a határvonalat vesszük figyelembe.)

Hogy érzelmeink távolról sem természetesen vagy ösztönösen mûködnek, bizonyítja az, hogy valójában minden esetben ÉRTÉKRENDÜNKTÕL függ (amelynek ismeretében húzzuk meg egyénenként azt az elõbb említett választóvonalat, amelytõl jobbra vagy balra sorozzuk be a személyeket és cselekedeteiket). Értékrendünk pedig a mi neveltetésünk, iskolánk, nemzeti hagyományaink, törvényes kereteink, környezetünk szokásainak terméke, tehát igencsak mesterséges.

Tudnunk kell azt is, hogy ez a választóvonal nem mozdulatlan, igen sok tényezõ befolyásolhatja az adott pillanattól függõen, mint például az egyén lelkiállapota, vagy maga a szituáció, amiben van.

Ha tehát torz érzelmekrõl vagy beteg lelkivilágról beszélünk, nemigen hagyhatjuk figyelmen kívül az érzelmek elfojtását, fegyelmezését és kicsavarását megcélzó praktikákat, amelyek minden esetben határozott értékrendeket igyekeznek érvényesíteni, az egyénekre rákényszeríteni. Hiszen az ilyen (nevelési, érzelmet korlátozó, fegyelmezõ) technikákat eleve azért találták ki. (Ez nem más, mint olyan elviselhetetlen terheket róni az érzelmekre, amelynek eredményeképp biztosan elérhetõ annak megváltoztatása - eltorzulása, kicsavarása. Amit eddig szeretett, azt megutálja, amiben bízott, azt vadul elveti, még a barátját is képes lesz ellenségének tekinteni. Nyílván visszafelé is lehet igaz ez a folyamat, ha megszabadítjuk terheitõl az érzelmeket, elérhetõ az, hogy akit eddig utált azt szeretni fogja, a gyûlölt ellenségbõl barát lesz. Mindkettõre elég bizonyítékot szolgáltat az élet.) Ha az érzelmek az értékrendjeink függvénye (a jó embert szeretjük, a gonosz embert gyûlöljük), akkor állandóan fontos harccá válik az értékrendek ütköztetése, azaz igaz vagy hamis voltuknak bizonyítása, mert ezáltal tudjuk elfogadtatni másokkal. Az értékrendek másra kényszerítésének megvannak az egyéb kényszerítõ (pl. fegyveres, fizikai) technikái is, ha a meggyõzés módszerei kudarcot vallanak.

Ha torz érzelmeink kinyilvánításában nem vagyunk õszinték, mások elõtt leplezzük, hamis látszatot teremtünk, tovább növeljük problémáinkat, érzelmi válságainkat. Az utálat, harag és gyûlölet bírálatának nem oda kell vezetnie, hogy megpróbáljuk azokat továbbra is magunkban fenntartani (mivel az azokat teremtõ értékrendrõl egy cseppet sem akarunk lemondani), mellette azonban az elvárt érzelmeknek (szeretet, mosoly) megfelelõ magatartást mutatjuk ( és közben állandóan kétségbe vonjuk, hogy lehet-e egyáltalán mindenkit szeretni), hanem megpróbáljuk azokat õszinte megnyilatkozásuk mellett másképpen kezelni (felderítjük például azokat az érzelmi terheket, amelyek ezeket megteremtették), mégpedig a megszokottól (elutasítás, viszont harag, viszont utálat, kizárás, kapcsolataink gyors megszakítása) eltérõ válaszok segítségével.

Az õszinteség olyan hangsúlyozása, amely torz érzelmeink kinyilvánítását célozzák ugyan meg (hangsúlyozzák például, hogy haragudni, utálni, félni az ember alapvetõ természetéhez tartozik), de elleplezik azok torz voltát (vagyis hogy gyógyításra, kezelésre, változásra szorulnak), éppúgy a félrevezetés területére sorolandó, mint tegyük fel valódi érzelmeink kimutatásának képmutató elfedései. Ennek eredményének tekinthetnénk például a haragból, utálatból és gyûlöletbõl született gonoszságokat, mindegyik esetben gondolhatnák az elkövetõk, hogy érzelmi alapon nekik volt igazuk, mivelhogy egyszerûen õszintén viselkedtek.

Mi a teendõ tehát akkor, amikor tisztában vagyunk azzal, hogy szeretnünk kellene valakit, ugyanakkor valójában az van bennünk, hogy megfojtanánk egy kanál vízben? Õszinték legyünk és fojtsuk meg, vagy sem? Az már semmiképpen NEM tartozna a félrevezetés területére, ha indulatosságunkat ÕSZINTÉN kifejezzük (nem leplezzük el, megvannak az érzelemkifejezés módjai mielõtt általában a cselekvéshez fogunk), ugyanakkor LEMONDUNK az abból fakadó cselekedetekrõl (nem húzunk be neki). Ezek után kettõs feladat áll elõttünk, mivelhogy egyszerre KETTÕS PROBLÉMÁVAL kerültünk szembe: megoldani azt a konfliktus, amely ezt az indulatot kiváltotta bennünk, továbbá egy alapos önvizsgálathoz kell kezdeni, mivel kiderült, hogy a konfliktusos helyzetet nem szeretet szerint reagáltuk le. Általában vagy az egyiket, vagy a másikat mulasszuk el megtenni (vagy nem rendezzük le a problémát valamilyen tényfeltáró folyamat beindításával - mivel magunkat hibáztatjuk, hogy nem viselkedtünk helyesen -, vagy nem kezdünk el egy terápiát saját indulatosságunk kezelésére - mivel saját magunknak adunk igazat, hiszen õ nem viselkedett helyesen).

Arra vigyázni kell, hogy torzult indulataink és érzelmeink terápiája nem nyújt számunkra megoldást, ha az egészséges érzelmeket igyekezzük gyakoroltatni, de a torzulást okozó terheket továbbra is fenn tartjuk. Egész biztos valamilyen kényszerállapotot hozunk létre, inkább egy belsõ lelki konfliktust teremtve és megerõsítve, nem pedig azt megszüntetve.

A másik fontos dolog, hogy meg kell azt is tanulnunk, hogy amikor valaki kifejezi az érzelmeit a maga nyíltságában, akár haragszik, akár utálkozik, (de lemondott azok cselekvésbeli végrehajtásáról), ne állítsunk ellene rögtönítélõ bíróságot, hogy komoly büntetés terhét rója ki rá szeretetlensége bizonyítékai miatt! Azt hiszem ez minden õszinte közösség próbája, hogy a már torz érzéseket is VÁLLALNI igyekvõk ellen személyes szankciókkal lépnek-e fel: háttérbe szorítják, elutasítják, kiközösítik, gúnyolni kezdik, megalázzák, bûnös és megvetett emberként kezdenek-e vele bánni. Ahelyett hogy lekezelnék a lelki válságát. A háttérbe szorítás módszereivel gyakorlatilag az õszinte kifejezés akadályait kezdik el újrateremteni, elõbb utóbb megbénítva az egész közösség nyíltságát a megfélemlítésen keresztül.

Az érzelmek korlátozásának egyik legelfogadottabb formája az úgynevezett zárkózott viselkedésben nyilvánul meg. A zárkózottságban az okain kívül néhány következményével is számolni kell:

a) Az egyén saját érzelmi korlátozásának bevezetésével, amelyben csak szabványos (azaz társadalmilag elfogadottnak vallott) magatartásformákon keresztül engedi meg érzelmeinek a kifejezõdését.

b) A zárkózott emberek tulajdonképpen félrevezetik környezetüket érzelmeiket illetõen (amely ugyan lehet az önvédelem egy formája amikor az érzelmek nyitottsága az egyén kihasználásához vezethet), de legalábbis tudatlanságban tartják felõlük.

Konfliktusos és válsághelyzetben az indulatok szerepe inkább az, hogy ELVAKÍTSÁK az elmét, azaz ne legyen képes reális értékelésre és megítélésre. A szeretet nem indulatoskodik. Az indulatok a túlzásokra hajtanak, a szeretet az igazságra. Nem az indulatok tükrözik a válságok mélységeit?

Mennyire befolyásolják különbözõ szempontok mások terhes viselkedésének elfogadását. Lássuk meg azt is, hogy az elfogadás képessége MENNYIRE határozza meg azt, hogy ezt az illetõt SZERETJÜK, a másikat pedig NEM. Ezek közül néhány tényezõ következzen:

a) Általános toleranciaszint. Akik könnyebben elfogadnak, azok elõtt lehet az ember õszinte, mert szerepek elvárásával nem tiltják.

b) A terhes személy agresszivitása nehezíti elfogadását.

c) A személy külsõleg ha vonzó, könnyebben tudják elfogadni.

d) Ha valaki jól érzi magát, boldog, kevesebb dolog zavarja abból, amit más csinál, ha pedig fáradt, kialvatlan, fáj a feje vagy dühös, nagyon sok minden zavarja abból, amit konkrét környezete éppen tesz.

e) Más az elfogadás szintje környezetenként. Ugyanaz a viselkedés otthon másabb elbírálás alá esik, mint például vendégségben.

f) Mennyire lehet õszintén elfogadható valaki, és nem csak a látszatot mutatja akkor, amikor tulajdonképpen elfogadhatatlan egy viselkedés a számára.

Az elfogadás jelentõsége abban rejlik, hogy az illetõ SZERETVE érzi magát.

A rosszallás jelentõsége abban áll, hogy az el nem fogadott személy azt a következtetést vonja le, hogy õt mennyire NEM SZERETIK.

Kínos érzéseket tudunk kelteni az által, hogy ellentmondó jelzéseket küldünk a másiknak egy viselkedésérõl. (Csapdába állítjuk.) Szavainkkal azt mondjuk, hogy elfogadjuk amit csinált, ugyanakkor fintorunk, szemöldökünk, hangsúlyunk, valamilyen gesztusunk kiválóan jelezheti, hogy tulajdonképpen roppant elegünk van belõle. Nem csak azt érezheti meg a másik, hogy nem szeretik õt, szorongásossá vagy provokálóvá tehetik, hanem meginghat a bizalma is a feléje való õszinteség és becsületesség iránt.

A SORSVETÉS hibája az, hogy az embertõl függetlenné tesz olyan döntéseket, amelyeknek az embertõl kellene függnie!

A tanítások elsajátításának sorrendjét illetõen (vajon mit várunk, Isten mire fog tanítani?) elõször azok a fontosabbak, amelyek MINDENKI számára bizonyíthatóak (életbölcsességek, tapasztalati tudományok, szakmák), nem pedig azok, amelyek konkrét bizonyítékok hiányában a dogmává merevedésnek vannak kitéve (pl. teremtés tan, halál utáni élet, pokol léte, angyalok kara, karma törvények, bõség a bajok orvoslása a kommunizmusban, stb.)

A "jó és gonosz tudása" azonban, a jelen pillanatban is bizonyíthatóan létezik!

Felállítható-e olyan magánélet (nem közösségi élet), amelybõl hiányzik az "én-centrikusság"? Vagy a magánélet az "én-centrikus" felfogás egyenes terméke?

A vagyonközösség fontos feltétele lehet, hogy a tárgyak NEM tûnnek el (nincs lopás), illetve nincs (szándékos) rongálás.

Amikor az igazsággal megbántjuk a másikat, akkor nem az igazság az ami bántani fog? A kifejezés módjában még nagyon sok igazságtalanság is vegyülhet, amit nagyon könnyen érzékel a másik, akár hibás HANGULATI elemmel keverjük, akár valamilyen TÚLZOTT megítélésben fogalmazzuk meg. Igazolható-e, hogy minden esetben a szenvedõ fél valamilyen kideríthetetlennek tûnõ igazságtalanságot is érzékel, amikor a puszta igazságot vágják a szemébe?

A szabadságot legtöbben a hanyagság, trehányság, felelõtlenség és nemtörõdömség igazolásaként használják. A lustaság, önzés, rendetlenség szintén nem kivételek.

Az azt csinálok, amit akarok elve pedig azért hamis, mivel a szabadságot nem csak teremthetem, hanem korlátozhatom is ugyanennek az ideológiának a nevében, akarhatom és csinálhatom mások életének a szabadságtól való megfosztását is.

A szólásszabadság is, hogy mindenki mondhat amit akar, akármilyen demokratikusnak nevezzük is, még tökéletes káoszt és zûrzavart is tükrözhet! (És sok értelmetlen hozzászóló elveheti az idõt és a teret a kevés de magvas tartalmat hordozó hozzászólótól is.)

Magyarázhatjuk-e a punkok, bõrfejûek, garázdák erõszakosságát - mivel õk maguk sem tudják megmagyarázni vagy csak zavarosan, hogy miért is csinálják -, ösztönös ellenállásuk kifejezõdésének? (A jó és gonosz tudása náluk nincs olyan fejlett szinten, hogy bármiféle komoly ideológiai érv elhangozhasson cselekedeteik indítóokaként. Ez vonatkozhat bármilyen generációs problémára is. Ezen esetekben tehát a cselekedetek mozgatórugójaként feltétlenül ÖSZTÖNÖS és nem TUDATOS indokokat kell ! keresnünk!) Egyszerûen létfenntartási ösztönnel, erõs testi vágyakkal, ! testi erõvel felruházott fiatalokról van szó, akik a rájuk nyomódó ! társadalmi korlátozásokkal szemben sokszor csak a nyílt erõszak frontján ! képesek csak megállni. (Különösen, hogy az ideológiai front elbukottnak ! látszik, és semmilyen elfogadható alternatívát nem képes kínálni ! problémáik megoldásához. Például az ideológiai front képtelen kiharcolni számukra azt a szabadságot, amelyet az erõszak frontján megtartani képesek.)

Igen fejlett lehet a jó és gonosz közötti különbség megítélésének a képessége bennünk, mégis sokat tévedhetünk, mert a konkrét helyzetek sohasem produkálják a kellõ (megfelelõ) információkat a biztos (pontos) döntéshez. Itt játszik szerepet Isten Lelkének a vezetése, aki ilyenkor a szükséges eligazítást tudná megadni, amennyiben hallgatnánk rá. Nyilvánulhat-e ez meg az úgynevezett ösztöneinkben? Mint a madarak vándorlásában, akik anélkül is odatalálnak a célba, hogy valaha is ott jártak volna vagy pontos (tudományos) útiterveket használnának? És akkor mekkora szerepet játszik ebben szívünk tisztasága? A szeretet volna ez a biztos vezérlõ ösztön amely viszont felrúgja a Jó és Gonoszról vallott leghatározottabb elképzeléseinket is oly sokszor?

A társadalom perifériájára kiszorultak, a társadalomba nem illeszkedettek ragaszkodnak az élvezetekhez, viszont elutasítják azok kielégítésének a társadalmi rendszer által felkínált módját (adott esetben nem is kínál számukra kielégítõ perspektívákat), például a tulajdonviszonyok vagy a termelési viszonyok alapján biztosított szolgáltatások formájában történõ igény kielégítését.

Próbáljuk felfogni cselekedeteinket úgy, hogy egy olyan gondolkodásmódból fakadnak amelynek alapja az ÉN központúságán, elsõbbrendûségén nyugszik. Ez az amelyet Krishnamurti talán az Én-tudat megfogalmazása alatt gondolhatott. Nyilvánvalóan MÁSKÉPPEN értékeljük a személyeket és az eseményeket, hogyha egyszerûen kihagyjuk belõle a saját magunkra gyakorolt hatását (ez az amit objektív gondolkodásnak is vélhetnek egyesek, vagy lehetetlennek gondolják azok, akik mindent csak saját magukból kiindulva tudnak és próbálnak megérteni). Jézus feltételezi követésében az önmegtagadást, amit Pál tévesen a testi kívánságok elfojtásában próbál meghatározni, azonban inkább jelenti ennek az Én-tudatnak a felszámolását, mivel az igazság megértésében (követésében!) az Én-tudat nagyobb korlátozásokat teremt, mint a test kívánságai (gondoljunk csak az elõbb említett elfogult ítélkezésre). Ugyanazt a pofont, ugyanazért a bosszantásért másképpen értékeljük, hogyha mi kaptuk, vagy egy számunkra ismeretlen, sõt ellenszenves személy.

Nem az a cél, hogy a világ valamilyen pozitív irányba megváltozzon, hanem ! hogy mi változzunk meg úgy, hogy ha a világ akármilyen helyzetet produkál ! is számunkra, képesek legyünk a helyes döntésre, és annak végrehajtására.

(Itt is megemlítjük, hogy elválasztható-e az egyén változása a társadalom megváltozásától?)

Az egyén hiányosságai még azok maradnak akkor is, ha azokat mások igyekeznek bepótolni.

Mivel magyarázható, hogy a kultúra fogyasztói leginkább krimire, horrorra, erotikára, kalandtörténetekre szomjaznak leginkább? Vajon ez egy általánossá vált (polgári) életmód valamilyen törvényszerû következménye? (A haláltól való félelem jobban izgatja a fantáziájukat, mint az élet szeretete. A kettõ nem egyenlõ egymással, jól lehet az egyik következménye a másiknak.) Beszélhetünk ezeknél a kultúránál a halál szeretetérõl? Mivel csak akkor félnek a haláltól, ha kifejezetten róluk van szó. De ha más valaki az áldozat, rögtön megváltozik a halált elutasító magatartás, a halált kívánva a többieknek, de fõleg az általuk kiszemelt egyéneknek. Ilyenkor azok halála még tetszik is nekik.

A sci-fik mutatják, hogy mennyire nem értünk az élethez, mivel elõrelátásaink csupán technikai jellegûek, de az ember alakulásának kérdéseiben leragadtak annál az embertípusnál, amit ma a felületes szemlélõ a hétköznapok életében talál. A sci-fik jövõbeli embertípusai nem egy fejlõdésnek valamilyen állomását mutatnák, hanem a jelen típusainak valamilyen eltúlzott mértékû tulajdonságával felruházott embereket formálják meg. Tulajdonképpen azokat az embertípusokat helyezik el szuperfejlett technikai környezetben, akiket a jelenlegi társadalom politikai és gazdasági viszonyai teremtettek meg, és egyáltalán nem illõek azok közé a körülmények közé. Ez mutatja a sci-fik pszichológiai és szociológiai vakságát. Egy technikai elõrejelzés könnyebb, mint egy szociológiai vagy pszichológiai? A jövõ Jó és Gonosz embere pontosan olyan, mint a jelenkori, csak komputeres ûrhajóba ültetve?

Nagyon kell vigyáznunk azzal a "versenyszemlélettel", amit a társadalom fenntartási mechanizmusa igyekszik belénk plántálni. Mindannyiunknak bizonyítanunk kell, hogy "jobbak" vagyunk a másiknál, közben igen nehéz megvonnunk azt a határt, amelyen túllépve önigazolásunk már a többiek megkárosítására, rontására törekszünk.

Az ideológiai rendszerek veszélyessége (bûne) abban áll, hogy megakadályozza a cselekvést és az életet a legfontosabb területeken. (Olyan ideológia hathat így, amelynek teremtõje nem értette meg az életet?)

Mivelhogy MÁSKÉPPEN gondolkodunk nyugalmi állapotban, mint izgatott állapotban, a gondolkodás természetének vizsgálatában be kell számítanunk érzelmeink és indulataink BEFOLYÁSOLÓ funkcióját.

A transzcendentális meditáció célja éppen az izgatott érzelmi alapok nyugodtra váltásával egész más alapokra helyezni a gondolkodást.

Kérdés, vajon akkor valóban feleslegesek volnának érzelmeink és indulataink, mint amelyek csak a gondolkodás megrontását vagy korlátozását eredményezhetik? Megoldódnak-e transzcendentális meditációval problémáink, amelyek érzelmi nyugtalanságunkat okozzák, amikor nem is célja? Megnyugtathatóak-e érzelmeink akármilyen módszerrel, ha a nyugtalanságot okozó problémáinkat nem is érintjük? Hiszen az okok továbbra is fenn állnak.

Amikor magatartási mintákat veszünk át, tulajdonképpen MÁSOK érzelmei által SZÜLT viselkedésformák átvételérõl van szó, amelyekkel valamilyen környezeti körülményre reagáltak. Hát nekünk nincsenek érzelmeink, hogy a ránk hatással levõ körülményekre azok tudják megteremteni viselkedési válaszunkat? Minták átvételénél sohasem jönnek át velük azok az érzések, okok, körülmények, amelyek valójában azokat a mintákat megteremtették, sõt korlátok közé szorulnak saját érzéseink és okaink, hogy ne azok teremthessék meg a körülményekre való saját válaszukat.

Vajon létezhet, hogy igazságosan ítéljünk egy dolgot illetõen, amikor rendkívül érdekeltek vagyunk annak kimenetelét illetõen? Azt gondoljuk, hogy az érdekek érvényesítése csak az üzletemberek hatáskörébe tartozik? Nem minden kívánságunk egy-egy jól meghatározott érdekként tud jelentkezni? Mindenütt, ahol érvényesülni akarunk, vajon nem érdekek játszanak alapvetõ szerepet? Barátaink között, barátnõink elõtt, a családban, a szomszédságban nem jól meghatározott érdekekkel lépünk fel? Például az egyik legalapvetõbb igazságtalan döntés abban jelentkezik, amikor (vágyaink által befolyásolva) elõnybe részesítünk valakiket, ugyanakkor hátrányos helyzetbe igyekszünk szorítani másokat.

Egy gömbvillám következményeinek a példájából láthatjuk, hogy ha a szobába bejutott gömbvillám megolvasztja a falon tartott fémkardot, de a fából készült tokját érintetlenül hagyja, akkor ez bizonyíték arra, hogy nem éppen az acél és a fém az, amibe a leginkább kell vetnünk a bizalmunkat.

Mondható-e az, hogy most a társadalmi folyamatok fõképpen a pénzszerzés és a pénzköltés módszereihez és szabályaihoz kötõdnek?

Ha a társadalom egészén nem lehet változtatni, akkor részeiben kell megteremteni azt, ahol nem a pénz, hatalom és kényszer a döntõ és vezérlõ szempontok.

Árnyékvilágnak nevezhetjük a valóság azon elutasított területeinek az összegét, melyet az ember vagy nem lát, vagy nem akar látni, vagy nem engedik, hogy lássák, ezért tudattalan marad a számára. Ha azonban csak az elutasított területeket vesszük idetartozónak, amiket nem szeretünk, amivel kerüljük a szembesülést, akkor milyen világhoz tartozónak nevezzük azokat a területeket, amelyeket szeretnénk és magunknak követelnénk, de mégis tudattalan marad a számunkra?

A jó és gonosz, az ellentétek egymás kizárásának az elve sok filozófiában fogalmazódik meg problémásan. Az ellentétek egységében látják megoldásuk módját, ami leginkább azt jelenti, hogy a jót és a rosszat ugyanannak a dolognak tüntessék fel. A megoldás egy olyan álláspont szerintük, ahonnan nézve minden alternatíva, minden lehetõség és polaritás egyformán jó és helyes, illetve egyformán rossz és téves; a jó és rossz nem más, mint ugyanannak az egységnek két aspektusa, és létük egymástól függõ. A jó a rosszból s a rossz a jóból él - aki szándékosan táplálja a jót, tudattalanul együtt táplálja vele a rosszat.

(Itt valójában az fogalmazódik meg, hogy a jócselekedeteket rossz, a rossz cselekedeteket jó fizeti meg. Ha a gyönyört növeljük, akkor a szenvedést is növelni fogjuk. Teljes szemben áll azzal a mózesi tétellel, hogy a jót jóval fizeti az Isten, a rosszat rosszal, késõbbi igehelyeken pedig azt mondja, hogy cselekedeteik szerint fizet az Isten az embernek.)

Ilyenkor már a rossz létének a jogosultságát bizonyítják, azok nélkül nem volna teljes a teljesség. (Belégzés nincs kilégzés nélkül, jó rossz nélkül, a béke a háborúból, az egészség a betegségbõl él.) Felfogásuk szerint az emberek hibás szemlélete általában az, hogy csak az egyik pólushoz ragaszkodnak, a másikat pedig leküzdeni igyekszenek. Aki pedig az univerzum bármely pólusa ellen küzd, a mindenség ellen küzd, mert minden része az egésznek. Fel kell mindenkinek fognia, hogy az ellentétes pólusok összetartoznak, és belátnia, hogy lehetetlen megtartani az egyiket úgy, hogy a másikat eltöröljük a föld felszínérõl. Mert ha megpróbáljuk egyoldalúan táplálni az egyik pólust, láthatatlanul, ám de arányosan együtt nõ vele az ellenpólus is. Példa erre az orvostudomány: egyre többet tett az egészségért, s ugyanilyen mértékben nõtt a betegség is.(?)

Tegyük fel egy diktatúrát nem erõszakkal, hanem gazdasági szankciókkal sújtanak. Egész biztos, hogy a terheket nem a vezetõk, hanem a szegények fogják akkor is viselni.

Mi az ami a MA hétköznapok emberében a leginkább bírálandó dolog? A közömbösség? A tudatlanság? A munka? Az üzleti élet? A házasság? Az istentelenség? A vallásosság? Választhatóak ezek szét egymástól? Akkor szükséges bármelyikkel foglalkozni, ha valamilyen összefüggésbe hozható a hazugságok és gonoszságok legnyilvánvalóbb formáival.

A tudatlanságra való hivatkozás esetében egyszerûen mentesülnek azok, akik vérfolyásnak a kiváltó okai voltak? Hol kezdõdik a gonoszságból és a tudatlanságból elkövetett bûnök határa? Háborúkat robbantanak ki félreértésbõl, és csak annyit mondunk, hogy pardon?

A természet amilyen jó, olyan gonosz is? Mivel vérontás az õ számláján is napi eset. Ha gonoszság szerepel is a természet listáján, de hazugság biztos, hogy nem. Ez már az ember sajátja. (És a tettetés az állatoknál, hogy tõrbe csalják foglyaikat? Az mi, ha nem színlelés, ami a hazugság egy formája?)

Ha nem ítélünk igazságtalanul valaki ellen az egyik barátunk, vagy barátnõnk érdekében, azonnal azt fogja kérdezni: hát mi talán nem SZERETJÜK õt?

Figyeljünk arra, amikor az igazságtalanságot és gonoszságot a szeretet bizonyítékaként várják el, vagy a szeretet bizonyítékának tüntetik fel.

Rengeteg érzelmünk és indulatunk a környezetünk hatásaira keletkezik. Fantáziánk pedig fel tudja idézni és át tudja alakítani képzeletünkben a környezetünket, tehát hamis valóságot is képes elõállítani. Ennek következtében érzelmeink és indulataink egy hamisnak teremtett környezet függvényei is lehetnek!

Az igazság útját sokan keresik tanyákon kóborolva, egyetemre iratkozva, családot alapítva, vagy nagy vagyont megcélozva, pedig sem vidékre, sem egyetemre nem kell menni érte, mert közel az hozzád, ott van a te szívedben és a szádban; az egyenes beszéd, amelytõl távol áll képmutatás és álnokság.

Ha alaposan ismernénk egy embert, kiszámíthatóak lennének a cselekedetei. Nem ok nélkül vásárol valaki például egy rózsaszín kalapot, ölebet, vagy akár egy vegyi üzemet, de ellenkezõleg is igaz: OK nélkül nem fog vásárolni senki semmit. Nagyon elmebetegnek kell lennie annak, aki anélkül vásárolna össze mindent, hogy valamilyen SZÜKSÉGE ne lenne rá. A VÁSÁRLÁSNAK tehát igen valós mozgatórúgói vannak az emberben, ha kívülrõl szemlélve érthetetlennek is tartunk egy adott esetet, ebbõl pedig annak kell kiderülnie, hogy valójában nem is ismerjük az illetõt.

Annyira tudhatunk meg bárkirõl bármit, amennyire õt szeretni vagyunk képesek?

Nem cselekszik az ember, ha nem hisz abban, nem hihetõ valami az embernek, ha nem érti meg a tennivalót (érthetetlen, zavaros a dolog).

Fals vágányokra érzéseink vagy nézeteink vezetnek? Mitõl ítélünk valamit fals vágánynak?

Feszültséget oldani az emberek között épp oly fontos feladat, mint betegeket gyógyítani.

De vajon oldhat-e feszültséget az, akit a feszültségek megdermesztnek?

Az emberek bénasága és merevsége a köztük levõ feszültségek eredménye. Vegyük a konfliktusokat és az ellenségeskedéseket kinyilvánult, de már elmélyült feszültségeknek. A békesség megteremtése nem történhet meg a feszültségek fel nem tárása és fel nem oldása nélkül, pusztán egy kényszercsendet erõltethetünk ki.

Feszültségforrások. A lappangó (leplezett) feszültségek lassú mérgei a társaságoknak. A feszültségek forrásait visszavezethetjük az emberek közötti (érdek) ellentétekre. Feszültségeket nem OLDUNK meg akkor, ha levezetési csatornákba térítjük, vagy kirobbantjuk, jóllehet mindkét esetben meg is szûnhetnek a feszültségek. Az emberek érdekei, így ellentéteik, feszültségeik születése mögött az õ saját kívánságaik húzódnak. Ez adja meg a feszültség VALÓS erejét, kívánságaik VALÓS mélysége.

A folyamatok soros feldolgozása akkor van elõnyben a párhuzamos feldolgozásokkal szemben, amikor a következõ folyamatok lefolyása csak az elõzõ folyamatok eredményeinek megszületése után kezdõdhet meg, mert azokon alapszik, azoktól függ.

A számítási folyamatok többségét nem lehet (nem érdemes) párhuzamos mûködésû gépekkel megoldani, mert az egymás utáni megoldási lépésekhez többnyire szükségesek az elõzõ lépések eredményei is.

A jó és gonosz tudását használjuk fel döntéseink meghozatalához. Az általános módszer szerint a jónak minõsített dolgokkal aztán azonosulni próbálunk, a gonosz dolgokat pedig elpusztítani, így állandó harcot és konfliktust teremtünk a jó és a gonosz között.

A keleti filozófiákban megpróbálják elfogadni a gonosz (negatív) dolgok létét, a jó szükséges velejárójaként állítják be, az ellentét egyik oldala sem létezhet szerintük a másik oldal nélkül, így az egyik oldal elpusztítása a másik oldal pusztulását is magában kell hogy hordozza. A jó és gonosz, a lét és nemlét egymást teremtik, ez minden változás, minden élet alapja. A világ a pozitív és negatív erõk egységében épül fel, az embernek épp úgy el kell fogadnia a gonosz létét és mûködését, mint a jóét. A leghelyesebb tehát ha el akarjuk kerülni a gonoszt, hogy nem cselekedjük a jót sem, mert a jó megcselekedése szükségszerûen magában hordozza a gonosz megszületését. Ezért a keleti filozófiákban az út a tétlenség megvalósulását jelenti, a cél pedig a nirvána, minden jótól és gonosztól, gyönyörtõl és szenvedéstõl való megszabadulás.

Problémáink legnagyobb része abból fakad, és ebbõl kifolyólag határozatlanságunk élménye, hogy két megoldásra váró feladatot egymással szembeállítunk, és így az egyik kizárja a másikat. Ha a dolgokat nem egymással szembeállítjuk, hanem sorba, akkor a látszólagos problémákból egy megoldásra váró helyzeteknek a sorozata lesz.

Azt mondják, hogy nem tudnánk mi a boldogság, ha nem lettünk volna boldogtalanok, mi az egészség, ha nem lettünk volna betegek, nem értékelnénk a jót, ha nem volna gonoszság. Ez a becsapós állítás ott hibázik, hogy feltételezi azt, a gonosz által ismerjük meg a jót, a betegség által az egészséget, a szenvedés által a boldogságot. Pedig mi ismerjük a boldogságot a boldogtalanság nélkül is, ha boldogok vagyunk, ismerjük az egészséget betegség nélkül is, ha egészségesek vagyunk, és vágyaink kielégítése által értékeljük a jót is, mindenféle gonoszság közrejátszása nélkül is. Épp fordítva van, ha boldogtalanok leszünk az által nem a boldogságot ismerjük meg, hanem a boldogtalanságot, ha betegek leszünk, akkor nem az egészséget ismerjük meg hanem a betegséget.

Levelezési cím: [email protected]