Céltalan csupán a szél kereng

Ahhoz képest, hogy nyár, július vége van, a múlt héten olyan hideg napok voltak, hogy az egyik hajnalon a 14 Celsius miatt, néhány órát fűtöttem, hogy ne vacogjak. Néhány frontbetörés, néhány felhőszakadás (már ebben a negyven napban sem lehet megbízni, Medárd túlórázott!) után minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Ismét hőség lett, és Géza, a csillagász (miután a másik, a távolabbi nyárfám is kipusztult egy új mérgezés miatt a nyár elején), ismét megelégedetten danolászott a felettem levő teraszon. Ebéd után az Egy a jelszónk, a béke, sötétedéskor a Moszkva parti esték nyújtották a nem kívánt, ingyen koncertet.
 

Később, éjszakánként magam is ki szoktam látogatni a teraszra, élvezvén a ritka csendet. Ugyanis utolért, ami elől menekültem. Immár minden talpalatnyi helyet beépítenek itt is, és állandósult a nagy forgalom, a zaj. Az utca túloldalán nemrégen még a rókák kergették a fácánokat a bokrok között, de mára már egymásba érő házfalakat látok a csicsás kerítések mögött. Látom, mert a köztünk levő zöldet, fáimat kiirtják, és hiába ígérte a polgármester, hogy itt majd ügyelnek a harmincszázalékos beépítésre, mondanom sem kell, hogy a pici, de elképesztően drága telkekre akkora villákat húztak fel, hogy néha még egy autó sem fér el a ház és a kerítés között.

Meg is van az eredménye a nagy “fejlődésnek”: polgármesterünk a helyi hivatalos lapban kérte mindenki támogatását, hogy város lehessen a nagyközség, mert akkor több pénzt kapunk, és jobb lesz nekünk. Az ember pedig eltöpreng. Milyen szabályozás az, amelyik nem a valóságból, hanem a virtuálisból indul ki? Nem a lakosságszámból, nem az előállított értékből, nem a település “komfortfokozatából” (út, csatorna, parkok stb.), hanem a címéből, az elnevezésből. És miért lenne jobb mindenkinek, ha újabb utcákat nyitnak a zöldben, és emelik a “város” vezetőinek fizetését. Ugyanis a magasröptű elvek, a köz érdekére való hivatkozás helyett néha a földhözragadt tényekre kell figyelni, figyelmeztet Németh György a Magyar Hírlapban megjelent adóreformmal foglalkozó cikkében. Megnézte, hogy a jelenlegi tervezet a 200-250 000 forint keresettel rendelkezőknek a legkedvezőbb, és arra a következtetésre jutott, hogy ezt csak egy dolog magyarázhatja: az adótervet készítő minisztériumi embereknek nagyjából ennyi a fizetése.

Bizony, nem kell mindig a nagy összefüggéseken töprengeni, a magyarázat ott az orrunk előtt, csak észre kell venni. Egyik legfontosabb oka problémáinknak, hogy még mindig több az ellenérdekeltje a változásoknak, és nagyon szívós a szocializációs mentalitás. Nap, mint nap láthatom ugyanis, hogy a nálam fiatalabbak számára a beton többet ér, mint a növény, amelyből számukra a fű az egyedül elviselhető. A kerti munkák közül pedig a fűnyírás. Hét végén megjelennek a kertekben a bennszülöttek, és dühödt fűnyírásba kezdenek. Miközben fogalmuk sincs arról, hogy ez nem az esős Anglia, és a magas fű takarván a talajt, őrzi annak nedvességét is. Nálunk is a forróság betörésekor nyírták le két centisre a füvet, és hiába jött néhány nap múlva az eső, már csak az elsárgult, pillanatok alatt kiégett torzsákat öntözte.

Ez a mentalitás, illetve újratermelődése őrzi a Kádár-rendszert a lelkekben a mai napig. És napjainkra kiderült, az nem ért véget az új generációk színrelépésével, hiszen a “harmincasok”, “húszasok” néha még ortodoxabbak a meghaladni kívánt képviseletében, mint például a “nagy generáció” immár ötven feletti tagjainak többsége. Ugyanis legfogékonyabb időszakunkban, kamaszkorunkban tűnt fel a Beatles, átéltük a beat-forradalmat, a párizsi 68-as diáklázadást, a varsói tüntetéseket, a prágai bevonulást. Még volt honnan átvennünk az értékek tiszteletét is. Minket még tanított a békebeli tanárnemzedék nyugállományba vonulása előtt, és szüleink is emlékeztek a “polgári” világra. Az utánunk következők pedig már csak a langymeleget kapták. Az ő gyermekeik – a techno-zenések –, meg már csak a fogyasztás bűvöletét…

De a régit látom az új házak között is. Tudniillik hiába van kész a villa, a kert, a luxuskocsik tengelytörő hepehupákon araszolgatnak a luxusházak luxus garázsába, mert még mindig megengedjük magunknak azt a luxust, hogy az utat utoljára építsük meg. Miként a szocializmus idején megszoktuk. Az meg kit érdekel, hogy emiatt minden sokkal drágább, kényelmetlenebb. És ha a reflex, a mentalitás a közelmúltból ittragadt, akár városnak is hívhatják a falut, vezetése fényévekre van még mindig elmaradva attól a gazdaszemlélettől, ami a hajdani sváb Budakeszire jellemző volt.

Itt tartok a töprengésben, amikor az éjszaka közepén megérkezik a szél, a következő zápor előfutára. Ilyenkor nyúl az ember a könyvespolcon Borisz Paszternak kötete után és olvassa újra az Éjszakai szél című verset.

“Elcsitult a zaj, duhaj dalok.
Virradóra kelni kell. Homály hull
lámpafényre mindenütt. A sok
ifjú már hazatalált a bálból.

Céltalan csupán a szél kereng
ugyanazon a benőtt úton, hol
víg legényeket követve ment
hazafelé a tánc-vigalomból

Túl az ajtón lehorgad feje.
Nem szívelheti az éji lármát.
Vágya, hogy békén fejezze be
végül az Éjjel folyó vitáját.

Előttük – kert-kerítés fogak.
Ők vitáznak – meg nem csendesülnek.
Taglalván acsarkodásukat,
út mentén a fák seregbe gyűlnek.”

Paszternak is elvtárs volt, méghozzá a koszorús költő típusból, de lírája örök értékű, és sohasem privatizált szakszervezeti vagyont családja számára. Nem úgy, mint a névrokon, Paszternák László, a Vasas Szakszervezet nagytekintélyű és nagyhatalmú elnöke, az MSZOSZ szocialista-szociáldemokrata platformjának vezetője, az MSZP immár második ciklusban országgyűlési képviselője. A történet banális: a munkásosztály vagyonának fő őrzője feldarabolta a szakszervezet balatonlellei üdülőjének telkét, és a legértékesebb részeket eladta saját családjának. Itt aztán magánpanziót épített, ahol külföldieket lát vendégül, hiszen “céltalan csupán a szél kereng”. Mindez pedig azért érdekes számunkra (ki tudja már számon tartani, követni az összes korrupciós ügyet?), mert szép példája a “Csak úgy”-ban már emlegetett jelenségnek, hogy az írott és az elektronikus sajtó hírszolgáltatása ketté válik. A Paszternák-ügyet a hét közepén szellőztette meg a Napi Magyarország, majd néhány nap után csatlakozott a Népszabadság is. De ez esetben nem az történt, mint máskor, a televíziós hírszerkesztők nem vetették magukat rögtön a téma után. Mígnem a vasárnapi RTL-Klub híradója végre szólt róla. Mi történhetett? A dolog egyszerű. Van, ahol komolyan veszik a kiegyenlítést. Első hírként lehozták, hogy MeH kézben a (kormány)üdülők egy része, és a szakszervezetek féltik üdülési lehetőségeiket. Eddig is nehéz volt az alacsony beosztású, kispénzű közszolgáknak beutalóhoz jutni, ezután pedig szinte lehetetlen lesz. Csak hát a néző azt nem tudhatja, hogy eddig miért nem juthattak hozzá a televízió által védettek az üdüléshez, és vajon mi igazolja a tényként tálalt prekoncepciót, hogy irgum-burgum a MeH… Aztán már jöhetett – hiszen “céltalan csupán a szél kereng” –, hogy általános megdöbbentést keltett a vasasok szakszervezetében, Paszternák László családtagjainak telekvásárlása.

Pedig tényleg uborkaszezon van. Mi sem mutatja jobban, hogy immár a második hét telik el anélkül, hogy az ellenzéki sajtó levezényelte volna a szokásos pergőtüzes támadását. Meg is látszik a népszerűségi mutatókon: ismét jön fel a Fidesz.

Ilyenkor lehetne hosszú távú kérdésekkel foglalkozni. Ilyenkor lehetne feltenni azokat az alapkérdéseket, amelyeket soha meg nem tárgyaltunk, vagy elővenni azokat, amelyek megoldásában megakadtunk. Például a közszolgálatiság kérdését. De csak a szokásos hallgatást, vagy elhallgatást regisztrálhatjuk. Mert például azon a héten, amikor Göncz Árpád részvételét hallgatta el a média Kinga szentté avatási miséjén, került sor Csapody Miklósnak a média-kerekasztalt támogató napirend előtti felszólalására: “Tisztelt Ház! Idézettel kezdem: »A közszolgálatiság nemcsak jogszabályok kérdése, hanem jól körülírható, ám nehezen megfogható morális feladat; nem félek a szótól: erkölcs.« Önmagában is sokatmondó, ha mai közéletünkben az »erkölcs« szót a közszolgálatisággal kapcsolatban csak így lehet kimondani, így, amint azt a médiafórumot kezdeményező Pintér Dezső, a TV2 elnöke mondta, aki felhívásában közzétette: nem halasztható tovább a közszolgálatiság értelmezése és a közszolgálati médiumok finanszírozási rendjének kidolgozása. (…) A kölcsönös sérelmek felhánytorgatása helyett azonban végre kellene annyira bátornak lennünk, hogy szóba álljuk egymással. (…) Mert amikor nem igazít el a jog, talán eligazít az érték, eligazít a visszafogottság és a mérték, és mi ne féljünk kimondani: az erkölcs, a maradék erkölcs.” Majd hivatkozott arra a cikkre, amit 1996-ban az első magyar-magyar csúcs után írtunk a Magyar Nemzetben, a nemzeti minimum elvének megvalósulását látva abban. “Akkor emellett egy javaslattal is éltünk, amely így szólt: »Talán még a megállapodás politikai, jogi jelentőségénél is fontosabb, hogy a közös nyilatkozat - és ez állna a médiaminimumra is - megkerülhetetlen normaképző etikai kódexnek tekinthető. Remélhetőleg rövidesen hazánkban is elérhetjük azt a Nyugaton természetesnek ismert állapotot, melyben a politikai szférában csak olyan szervezetek tevékenykedhetnek sikerrel, melyek a nemzeti érdekek képviseletét vállalják legfontosabb céljuknak, és az ezt tagadókat a társadalom szalonképtelennek tekinti.« Ezen szemlélet minél gyorsabb elterjedésének érdekében tartottuk akkor fontosnak azt a javaslatot, hogy a hazai médiumok is szervezzék meg a tanácskozásukat.”

A nemzeti érdek megvitatása pedig azóta sem téma a hazai médiumoknak. Nem csoda, hiszen mint tudjuk Paszternaktól: “céltalan csupán a szél kereng”. Azon a szerdán, amikor nem szóltak Paszternák Lászlóról, a déli Krónika leghosszabban taglalt, kiemelt híre Juszt László mennybemenetele volt, mivel Bócz fővárosi főügyész felmentette a titoksértés vádja alól. Majd visszatért a témára a szerkesztőség este is. De a többi médiumban is kiemelten kezelték az ügyet. Nem tagadom, Petőfi halálának évfordulója is kapott némi publicitást de a határon túli magyarok számára immár az identitás szimbólumának is tekintett költő messze lemaradt a mostani lényeget szimbolizáló Juszt-kezitcsókolom mögött.

A legkülönösebb az volt, hogy az erdélyi események közül, a tusnádfürdői Orbán beszédet legteljesebben a 16-óra idézte szombaton: “A Jóisten óvjon meg minket attól, hogy két dolgot összekeverjünk. Legalább is a magyar kormányt mindenképpen óvja meg attól, hogy összekeverjük a taktikai kérdéseket, meg a stratégiai kérdéseket. Kormányon lenni, kormányzatban eredményeket elérni taktikai ügy, a magyar kisebbségek hosszabb távú fönnmaradásának, lehetőleg fölemelkedésének lehetőségeit megteremteni pedig stratégiai kérdés.” Jó tudni, hogy tudja. Sajnos, a mindennapok vergődései, a célzott sajtó és politikai támadások (“céltalan csupán a szél kereng”) őt is félrevihetik, beszoríthatják a GDP és a költségvetés látszatproblémáiba. Ráadásul újabban a külpolitikai céljait, lépéseit is kritizálják jobbról és balról egyaránt, mert nem rajong a vajdasági autonómiáért szűkebb és tágabb környezetünk. De hát elvtársuraim! A történelem nem olyan nyílegyenes, mint a Nyevszkij Proszpekt, és ily gyorsan nem érhetjük el évtizedek hibáinak kijavítását, a magyarellenes beállítódás megváltoztatását!

De ugyanezen kárhoztatott mentalitás továbbélése, a rövid és hosszú távú célok és érdekek összekeverése érzékelhető a mostani körgyűrű vitán is. Sokan azok közül, akik nemrégen még a környezetvédelem primátusára esküdtek, pozícióba és csapdahelyzetbe kerültek. És a tőke érdeke előtt most ugyanúgy kapitulálnak, mint elődeik hajdan a szocialista “fejlődés” mítoszának presztízse előtt. Mert mit számít az ősláp, a Szentendrei-sziget környezetvédelmi területe, a közelben lakók egészsége, ha a Pilisbe költözött új elit gyorsan, autópályán akar a pesti munkahelyére eljutni…

Közben új parancsnoka lett a Magyar Honvédségnek. Fodor Lajos is a katonák erkölcséről, a haza védelméről beszélt, nem a gyors létszámcsökkentésről. Clausewitz – a hadsereg és a hadviselés jeles bölcselője – is azt állítja, a hadsereg elsősorban nem is fegyveres, hanem olyan erkölcsi alakulat, amely csakis abban az esetben képes hivatását, az élet oltalmazását, a szabadság védelmezését teljesíteni, ha erkölcsi készenléte magas fokú, ha erkölcsi színvonala kiemelkedő. Ez az erkölcsi tartás az ügyért vállalt áldozatkészségben, sőt önfeláldozásban mutatkozik meg, valamint abban, hogy hisz a vállalt ügyben. Kívánatos volna, hogy ezen állapot eléréséhez, és tartóssá tételéhez a magyar sajtó is hozzájáruljon mással nem pótolható lehetőségeivel, eszközeivel.

Megérjük vajon?