Göncz: a közösséget a kormány testesíti meg

Lehet, hogy a kereskedelmi adókat többen nézik, de a közszolgálati televízió még mindig jobb. Persze, a megítélés attól is függ, hogy ki milyen alapon értékel. Pénteken délután az MTV1-n például megváltoztatták az eredeti műsorrendet, és a katasztrófa helyzettel foglalkoztak – bizonyítván, hogy a közösség szenvedése, kiszolgáltatottsága is lehet “szenzáció”. A két nagy kereskedelmi adón ugyanakkor tovább folytatódtak a szokásos szappanoperák. Illetve operácskák. Ugyanis a Gyökerekhez, vagy a Dallashoz képest ezek a latin-amerikai szösszenetek még ezt a lekicsinylő jelzőt sem érdemlik meg. Sokan nézik tehát a bulvárt, de a minőségi és tartalmas (már, amennyire) műsorok zöme még mindig a királyin található.
 

Értelemszerűen a nézők is szellemi színvonaluk, értékpreferenciájuk szerint válogatnak, és nálunk is rövidesen ugyanaz lesz a helyzet mint Nyugaton: a bulvár jellegű kereskedelmi adókat az alacsonyan kvalifikált “plebs” tünteti ki figyelmével, míg a közszolgálatit főleg az “elit” választja. Ha ez bekövetkezik nálunk is, akkor a hirdetések világa az “irányítottságon” kívül egy újabb paradoxonnal gyarapszik: a számosság nem azonos a vásárlóerővel.

   De ez legyen a hirdetők, meg a televíziós csatornák problémája. A miénk pedig marad az, hogy valami, számunkra is élvezhető műsort találjunk. Szerencsére a sok-sok csatornán nem csak krimi, erotika és horror látható. Lehet tudatosan is keresni, de gyakorta a véletlen segít abban, hogy igazán érdekfeszítő műsorra bukkanjunk. Így jártam szerda este, amikor elakadván a szörfözésben, az ARTE nevű szatellit adó, egy fekete-fehér filmnél álltam meg. Az kötötte le a figyelmemet, amint a kamera egy autóból pásztázta egy tipikus amerikai előváros házait, hogy sehol sem láttam közöttük kerítést. Kedves, ráncos arcú öregemberek pakoltak egy nagy autóba az egyik pálmafa alatt, majd a következő snittben már egy színpadon zenéltek. Egy csárdást játszottak. Rögtön elindítottam a videomagnót, és sikerült megörökítenem a “Tickle in the Heart” című (a műsorújság “Viszketés a szívben” címmel fordította), másfél órás német dokumentumfilmet. Az Epstein testvérekről – Julie, Willie, Max –, illetőleg az általuk feltámasztott zenéről. Kiderült, hogy egy, a század elején, a lengyel-orosz határ mellől, egy Libasha nevű faluból kivándorolt zsidó ruhakereskedő gyermekei, akiket zenekedvelő szüleik óhazából származó zenészekkel tanítattak muzsikálni. Anyjuk állandóan énekelt, és ha Brooklynból a rokonsághoz mentek nyaralni, rögtön tudta a környék, hogy megérkeztek, mert reggeltől estig zenéltek. Szép jiddis zenét. És amikor ide érkeztek a családtörténet mesélésében, aláfestésként megszólalt az “Akácos út”… A legidősebb fiú, Max (született 1912-ben, mint az apám) játszotta hegedűn.

   A családnak valami rejtélyes kapcsolata lehetett hazánkkal is (talán az anyai ág?), hiszen amikor Berlinben léptek fel, az volt az első kérdésük, hogy van-e itt valaki Magyarországról. (Volt 1 személy.) Erre kérdésre viszont a film nem tért ki. A lényeg ugyanis az volt, hogy bemutassa azokat, akik feltámasztották, szinte világdivattá tették a klezmer zenét. Sokáig csak a zsidó ünnepeken játszották, aztán egy idő után elkezdett fizetni, mondta Willie. Anyagilag, de főleg erkölcsileg. Értékelése szerint ez a zene egy teljes kört írt le, és ugyanazt játsszák most, amit gyerekkorukban, és visszatért Európába is. A század elején a klezmert értéktelennek tartották, mégis feléledt. Képviselői már halottak voltak, amikor Max feltámasztotta zenekarával. “Nélkülünk lehet, hogy el is tűnt volna” – vélte Willie.

   Most viszont tele vannak tanítványokkal. “Úgy játssz ahogy a szívedből jön, és nagyon hajlékony legyen” – tanácsolja Max. Turnéznak az USA-ban, sőt, még egy berlini fellépést is vállaltak. Ott pillanatok alatt meghódították a főleg fiatal németekből (állítólag csak öt százaléknyi zsidó volt a közönség soraiban) álló hallgatóságot, és a zenekarral harsogta a régi dal (amit mi a “Hegedűs a háztetőn” slágereként ismerünk) refrénjét: yababababoi.

   Persze, volt ebben a filmben minden, ami dukál, az ősi faluban tett látogatás (a szülők házának már nyoma sincs) a New Yorki ortodox közösség meglátogatása, és természetesen sok zene. A “Pacsirtától” kezdve, lengyel népdalra emlékeztető is. Max néha olyan manírokkal játszott klarinéten, mint amilyeneket gyerekkoromban, Mindszenten az alföldi parasztoktól hallottam a tárogatón. De sajnos, hiányzott mindannak az elemzése, értékelése, ami számomra érdekes volt. Mert azt megtudtuk, hogy az a floridai kisváros, Winmoor – ahova olcsósága és éghajlata miatt Epsteinék és tágabb közösségük immár ötven éve költöztek –, tízezer lakosából háromezer Holocaust túlélő és eredetileg mindenki kelet-európai, és a zene szinte terápia nekik, de azt nem, hogy miként alakult ki ez a sokszínűség, és mi élteti.

   Nézése közben eszembe jutott az az anekdóta, hogy amikor az ötvenes években szovjet zeneszerző küldöttség látogatott hozzánk, és fogadták őket, Kodály Zoltán Hacsaturján mögött, a második sorban ismerőst, hajdani tanítványt fedezett fel. “Hát maga, Deutsch hogy kerül ide?” – kérdezte Dunajevszkijt, a népszerű operett melódiák szerzőjét.

   Persze, nem ez adott különös hangsúlyt ennek a dokumentumfilmnek a szememben, hanem a nem régen történt szombathelyi sírgyalázások. Megmondom őszintén, meglepett, hogy a tettesek átlagos hazai huszonévesek voltak. Eddig azt hittem, hogy csupán éretlen, hőzöngő kamaszok tesznek ilyet. És el kellett gondolkozni azon is, hogy miként juthattak el ezek a fiatalemberek ide, milyen téveszmék, milyen hatások érték őket eddig. Vajon hallgattak-e már klezmer zenét, és tudják-e például, hogy nemcsak a hajdani csehszlovák [himnusz szlovák része], hanem az izraeli himnusz alapja is egy magyar népdal? Felvetődik ilyenkor a massmédia felelőssége is, hiszen mikor hallhatnak, láthatnak hasonló műsorokat? Az is, hogy a hírműsorok “szenzációként” tálalják az ilyen eseményeket, és csak az elhatárolódásokig jutunk el (amelyekhez természetesen ezúton csatlakozunk), de a kiváltó okoknak senki sem jár utána. Legfeljebb az obligát multikultúra, és másság aktuálpolitikai indíttatású reklámozásáig jutnak el politikusok és médiamunkások.

   Pedig érdemes lenne végiggondolni, hogy milyen természetességgel hatnak egymásra a népek és kultúrák, és mennyire nehéz a pontos határokat meghúzni. De nem arról a generálszósz multikultúráról van szó, amint a globalizáció ügynökei sulykolják, hanem arról, hogy a világ zsidóság kultúrájának integráns része az a kelet-európai – és benne kiemelten a magyar – kultúra, amellyel szimbiózisban éltek, élnek. És ez fordítva is igaz. A magyar kultúrának is kihagyhatatlan komponense a helyi, illetőleg a kelet-európai zsidó kultúra. De nemcsak a zsidó. A sváb, a szlovák, a cigány stb.

   De erről – gyaníthatóan –, ezek az ifjak sehol sem tájékozódhattak. Bár igen korrekt módon nyilatkozta a pénteki Népszabadságban Tordai Péter, a Mazsihisz elnöke, hogy az antiszemitizmus elszigetelt jelenség hazánkban és nem erősödött az utóbbi időben, a médiumok az összetartozás helyett a különállást, az ellentétes érdekek meglétét hangsúlyozzák. Például, amikor a pénteki Krónikában azt nyilatkozta Katona Kálmán, hogy “ráerősíthetek arra, amit a miniszterelnök mondott, senki sem marad, maradt fedél nélkül” a következő blokk a zámolyi cigányokról szólt, akik bizony nem tudni hol fognak lakni, ha el kell hagyniuk a kultúrházat. Kinek kellett volna ezt megoldani – kérdezték az egyik “érintettet”. “Ezt az Orbán Viktor miniszterelnöknek kellett volna megoldani.” – hangzott a válasz. Majd hozzátette: “Ha kell, gyilkolunk. A családunkat nem hagyjuk.”

   Aztán meg majd jól letolják a szerkesztő uramék a jónépet, hogy mennyire intoleráns. De hogy ehhez ők, mennyivel járultak hozzá állandó provokációjukkal, bezzeg nem fognak említést tenni! Arról sem, hogy mennyire aládolgoznak az ellenzéki pártok politikai céljainak. Például az még a szokásos kormányellenességnek tudható be, hogy a Cohen látogatás utáni AP hírügynökségi értékelést, a rádióban szinte diadalittasan olvasták be minden hírműsorban, de az utána következő csendre semmi magyarázat. Mert azon nem csodálkozik senki, hogy a Magyar Hírlapban ilyen fantáziadús kommentárok látnak napvilágot: “Az amerikai védelmi miniszter arca egy pillanatra megrándult, midőn a magyar miniszterelnök kiejtette a száján az autonómia szócskát. Erre az utóbbi időben túl gyakran emlegetett fogalomra immár nemcsak a Magyarországgal szomszédos államok többségi nemzetei, hanem hamarosan a tengerentúli politikusok is allergiás rohammal reagálnak. William Cohen arcáról - az AP hírügynökség megfogalmazása szerint - a következő volt leolvasható: csak ezt ne.” – de azon már igen, hogy a közszolgálatiban elfelejtik megkérdezni az SZDSZ és az MSZP vezető politikusainak véleményét. Ugyanis ezen pártok még nem is olyan régen, mint a vajdasági magyarok fő védelmezői tűntek fel a médiumokban, tehát illett volna megtudni mostani hallgatásuk okát is. Most aztán felhasználhatnák híresen jó nyugati kapcsolataikat!

   Újabban viszont azon kampányolnak, hogy jobban kellene a katasztrófákat elhárítani. Szombatra még Göncz Árpád is eljutott Hevesbe. A királyi Híradó kiemelte: “A köztársasági elnök kijelentette: a hajléktalanná vált emberek házainak újjáépítése állami feladat.” Majd az elnök következett: “Azoknak akiknek a biztosítótól összeg nem jut, azoknak mindenféleképpen az ország közösségének a terhére kell felépítenie a házát, és ezt halogatni nem lehet, éppen a legszegényebbeknek a sorsáról van szó, akik – meg merem kockáztatni, - nagyobb része amúgy is társalom alatt él, és önerejéből erre képtelen. Ez tehát közösségi feladat. A közösséget ki testesíti meg? A magyar kormány.”

   Nagyon kellett ez az elnöki állásfoglalás most. Amikor szinte megoldhatatlan a feladat, sorban az államra, a kormányra testálják megoldását mindazok, akik eddig arról beszéltek, hogy túlterjeszti hatalmát az állam, a kormány. Persze, aztán majd kongatják a vészharangot, hogy mekkora a költségvetési hiány… De ez már ismert trükk. Göncz szavaival viszont talán nem vitatkoznak, és remélhetően az elnök nem visszakozik véleményétől, ha más témában is képviselni fogja a kormány a közösséget.

   Ez a Híradó foglalkozott azzal a Napi Magyarországban megjelent elemzéssel is, amelyben kimutatták, hogy egyes lapok a választások utáni háromnegyed évben a külföldi sajtóból többnyire csak a velünk szemben kritikus cikkeket közölték. Bár a jelenség nem új, adatoltan Antal Zsolt és Vági Barnabás dolgozta fel először. “A leginkább elmarasztalt lap, a Népszabadság főszerkesztője szerint ezt az elemzést akkor kellene komolyan venni, ha több év sajtótermését megvizsgálták volna. És azt sem tartja szerencsésnek, hogy a tanulmány egyik írója alkalmanként tanácsot ad a Miniszterelnöki Hivatalnak.” – harangozta be a másik fél véleményét a riporter. Majd következett Eötvös Pál telefonon: “Ez akkor volna érdekes, hogy ha egy teljes vizsgálat lenne, tehát ha megnéznénk, hogy mit tudom én, hat éven keresztül, vagy nyolc éven, hát mégis milyen tükröztetése folyt a nyugati sajtó írásainak. De hát én eddig nem láttam ennek szükségét, mert ezt mi a Népszabadság szerkesztőségében gondosan figyeljük, és amelynek hírértéke van, közöljük, aminek nincs hírértéke, nem közöljük.”

   Bizony, kellenének a hosszú távú trendeket bemutató vizsgálatok is. De enélkül is elhiszem, hogy két-három éve sokkal több pozitív cikket szemléztek, mint most. Sőt, ha még hosszabb távot néznénk, a Burkina Faso-i kommunista pártlap elismerő soraira is rátalálnánk, rögtön a kubai dicséretek után. Csak éppen az 1990-94 közötti időszak lógna ki a sorból… Ezt még értem is. De miért von le egy tanulmány értékéből az, hogy írója a Miniszterelnöki Hivatal számára is dolgozik?

   Még az SZDSZ is dicsérte a kormányt: “A Szabad Demokraták Szövetsége bíztatónak tekinti, hogy a honvédelmi tárca felülvizsgálja korábbi stratégiáját, és az SZDSZ régóta hangoztatott álláspontjával egyezően, kislétszámú és hatékony hadsereg kialakításával folytatja a haderőreformot.  Az SZDSZ bízik abban, hogy a mostani stratégiaváltás részeként 2002-től megszüntetik a kötelező sorkatonai szolgálatot. A szabaddemokraták meggyőződése szerint csak egy kislétszámú, önkéntes és hivatásos hadsereg képes hatékonyan ellátni az ország védelmét.” - tájékoztatta Fodor Gábor az MTI-t szombaton.

   Vajon ugyanígy gondolja ezt Wachsler Tamás is?